Szolnok Megyei Néplap, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

1970. december 25.

SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP

7

FORMÁLÓDIK SZOLNOK ÚJ ARCA

Egyelőre még csak papíron, rajzban léteznek. Ám a tervek alapján az építők már megKezdték a munkát. Hozzáfogtak Szolnok város új központjának építéséhez. Az első ütemben — ahogyan - Szekeres Lászlótól, a megyei beruházási iroda létesítményi főmérnökétől megtudtuk — három nagy létesítmény készül el.

Tizennyolc szintes lesz a város III. számú irodaháza. Az építkezés főrészvényese a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság. Rajta kívül ebben az irodaházban kap helyet majd a Tiszavidéki Mezőgazdasági Fejlesztési Iroda, a Vetőmagtermcltető Vállalat, a Magyar Állami Földtani Intézet, a Mező- gazdasági Gépkíséleti Intézet.

A Pelikán Szálló alapozásához is hozzáfogott már a kivitelező: az EVM Szolnok

megyei Állami Építőipari Vállalat. Csupán az épület az előzetes tervek szerint 36 millió forintba kerül. — A nyolcszintes szállodában ösz- szesen 156 ágy lesz. A földszinten kap helyet a porta, egy 300 személyes étterem, különszobával, drink-bár, 450 adagos konyha gazdasági résszel. Az első emeleten szintén lesz előcsarnok, ruhatár, társalgó, eszpresszó, különböző szociális helységek és irodáK. A második emelet a szerelő szint és a harmadiktól a hatodik emeletig lesznek a szállodai szobák. Minden emeleten 15 kétágyas és 9 egyágyas szoba. A kétágyas szobákhoz fürdőszobákat, az egyágyas subákhoz mosdófülkéket zuhanyozóval építenek.

Ugyancsaa a negyedik ötéves tevben épül fel a városközpont bevásárló centrumának első része, összesen

6925 négyzetméteren helyezkedik majd el két szintben. Helyet kap ott majd egy ezermester és úttörő bolt, a Művelt Nép Könyvkiadó, az Expressz Ifjúsági és Diákutazási Iroda, az iparcikk kiskereskedelmi vállalat (ruházati, röltex, kesztyű, kalap, sport, horgász, műanyag, papír-írószer, üveg-porcelán és hangszer boltjai), a Hűtőgépgyár bemutató terme és szervize, egy gyógyszertár, egy fodrászat, egy 1500 négyzetméter alapterületű bemutatóterem, valamint a vendéglátóipari vállalat 3000 adagos önkiszolgáló étterme. Az előirányzat szerint az építkezés mintegy 114 millió forintba kerül. A beruházási program 1971. májusára készül el Az építkezést 1072 harmadik negyedévében kezdik. Befejezését 1975 negyedik negyedévére tervezik.

. V. V.

Felső képünkön a bevásárló központ, háttérben a szállodával, a Beloiannisz útról (a megyei pártbizottság épülete mellől) nézve

III-as számú irodaház homlokzata

Alsó képünkön: A Ságvári Endre kőrútról nézve ilyen lesz az új szálloda homlokzata

Kettős krónika

— és a jövendő harmadik

Egy fotókópiát hozott címűnkre a posta, Kosa Ferenc filmrendező forgatócsoportjától kaptuk. Téma-feldolgozás közben a Budapesti Hírlap 1927. december 20-i számában egy megrázó riportot tálaltak: „A pusztatenyői újtelepen száztíz ruhátlan, éhes gyermek várja a Jézuskát.”

A cikk aláírása: dr. Szekeres László. Kerestem a szerzőt, de nem akadtam nyomára. Lehet, hogy alkalmi név, a cikket esetleg más valaki írta, - aki nem akarta felfedni kilétét. Minden oka megvolt erre. hiszen Héjjasék, Prónayék után néhány évvel így bemutatni a magyar valóságot fővesztés- számba ment.

Szerettem volna megtalálni a bátor tollú krónikást, titokban reménykedtem, ha lehet elviszem Xiszatenyőre, megkérem írja meg riportjának 43 évvel későbbi párját.

Sajnos nem sikerült. És most, amikor jegyzeteimet nézegetem, úgy érzem magam, ahogy a kezdő sebész, akinek egy nagyon-nagyon súlyos műtét után odaszól a professzor: fiatalember, majd nézze meg egy idő után, hogy gyógyul-e a seb.

„Nyomortanyákon járok a neve Pusztatenyő-újtelep. Vagy száz darab ház, ötven hold földön, a vasútállomással szemben. A házak legtöbbje nedves, tapasz- és mész nélküli. Száztíz iskola- köteles gyermek álmodik itt Iqzas és beteg álmokat. A házak közötti térség üres és néptelen, csak a napraforgó szára zörren meg, amikor hozzávágja a szél, a kemény havat. Sehol egy lélek. A kéményeken vékonyan száll a füst, úgy látszik benn éppen olyan hideg van, mint künn. Nincs tüzelő. A pici ablakon keresztül méglátnak. Vánnyadt arcú, földszínű, rongyos asszonyok jönnek ki a sárfészkekből, csodálkozva néznek rám. Azt hiszik az adóvégrehajtó vagyok. Egy gyorsvonat vág el a telep előtti síneken. Kényelmes, párnás kocsijaiban bizonyára nem gondolnak arra, hogy mennyi drága magyar lélek pusztul el itt, ahol döbbenetes szegénységben élnek és halnak az emberek.”

Tiszatenyőt a tavaszi árvízkor 800 méteres madártávlatból is láttam. Most, amikor tájékozódni próbálok, felidézem ezt a képet. A Tö- rökszentmiklósról Martfűre igyekvő műútra merőlegesen futnak az utcák. A vasúti sorompótól jobbra, az első, a posta utcája, visszafelé a téeszé, a mozié, a könyvtáré, — ebből nyílik az iskola utcája — ezzel párhuzamos az o— —««•! rendelőhöz vivő utca, jobbról a vízmű, az új áruház, beljebb a tanácsháza.

Az utcák egyik-másik oldalán, néhol mind a két házsor előtt, betonjárda. Felettük a villanyvezetékek, erek a testben. A sarkokon kutak.

A mai 50 évesek között kutatom az akkori ruhátlan éheseket. Hátha valamelyikük emlékszik arra az újságíróra? Nem, egyik sem, de mind a riport szereplőinek vallja magát. Mind azt mondja, ezt a mi családunkról írhatták...

„Bekopogtatok a legelső házba. he kell hajolnom, mert alacsony az ajtó. A benyílóban egy-két hasáb fa, a szobában kibírhatatlan gőz. A nedves vályogfal csak úgy ontja a vastag levegőt. Egy ágy, egy asztal. A hideg tűzhely előtt bölcső. Egy spárgán pár szennyes, sárga rongy. Ez a vagyon. A padlóból nedvesség szivárog ki. Három gyermek kuporodik a hideg kemence mellett, a negyedik a bölcsőben. Sz. István, a családfő, tisztesség- tudóan fölemelkedik. Félszemét ott hagyta a galíciai fronton. .4 jobbkarja is béna. A férfi szótlan, csak az asszony beszél: Az ilyen ember mint az enyim alig kap napszámot. Mi csak koplalunk, de a gyerekekkel nem bírunk, mert a kenyér már fogytán van. Ki sem engedhetem őket, mert nincs ruhájuk, cipőjük. A két nagyobbik ' himlőben van. Olyanformán vagyunk, teszi hozzá a férfi, mint Galíciában, ott is földben lakott az ember. Reggeli, ebéd még nem volt, a vacsora egy kis krumpli és kenyér lesz.”

Bemegyek a boltba. Két éve épült, önkiszolgáló rendszerű. Városi méretekhez viszonyítva nem nagy, de akármelyik szolnoki városnegyedben is lehetne;

Már érződik az ünnep előtti forgalom. A fiatal üzletvezetőt is a pult mellől csalogatom el. „Az évi forgalom? ötmillióháromszázezer forint a tervünk, — közelebb leszünk a hatmillióhoz. Miből, mennyit adtunk el? Televízióból 60 darabot, mosógépből 80-at, százhúsz rádiót... Olaj- kályhából is elment volna vagy 200 darab, de nem kaptunk eleget.”

Viszik a narancsot az asz- szonyok, közben zúgolódnak. „Füge nincs, már nincs! Volt, miért nincs?”

Az üzletvezető bocsánatké- rően mondja: „Csak narancs van. A füge elfogyott, sajnos. De narancs az van.” Az ajándékokon kívül a rizská- sa a legkelendőbb. „Minden házban vágnak egy-két disznót, Ezt onnan is tapasztaljuk,' hogy ilyenkor nem megy a töltelékáru. Nyáron igen, meg a vaj, meg a szalámi, meg a konzervek. Az öltözködésbeli változás? Tessék eljönni amikor bál van. Nem kell az olcsóbb ruha. A fiatalok városba járnak, nagyon igényesek.”

Az egykori 400 telkes településen ma kétezer ember él. Négyszázhatvan ház van a faluban, ebből száznégy az utóbbi tíz évben épült. Olyanok, mint a többi faluban: kőből, téglából vannak, ikerablakokkal, pad- lósak, parkettások.

A szegénység köreit keresem. A mai szegénységet is megtalálom, — de éhező, ruhátlan, didergő ember nincs közöttük. Négyen kapnak a községben teljes szociális ellátást, nyolcán pedig részlegeset. A teljes ellátás is kevéske bizony, — 425 forint havonta — (az orvosi kezelés, a gyógyszer ezenkívül természetes), de segít a falu is. Innen is csordul egy kicsi, onnan is.

„Minket még az Isten is elkerül. Nem is tudom, uram, mi lesz velünk, ha ez a kis kenyér is elfogy. A kicsi a tejet nem ismeri. Sír, hiába dédelgeti az asz- szony. Ne kelj föl édes szívem, aludj még egy kicsit, legglább melegen vagy. Megcsókolja a kis ember roncsot, aki a keserű magyar kálváriát már ott kezdi a bölcsőben. Megnézem. Puszta szalmán fekszik a magyar jövendő. Amikor zúgó fejjel kitámolygok az ajtón, a kisgyerekek utánam szólnak. Bácsi, küldessen kenyeret a Jézuskával. Megyek tovább a

szomszédhoz. Az asszony éppen meszel az ünnepekre, de nagyon beteg. Ami kis pénzük volt elment patikára. A gyerekek cipője már csak egy darab posztó. Mezítláb járnak a hideg földön, köhögnek, a szemük is beteg. Az ifjú Magyarország tüdeje vészesen sípol...”

Egy orvos, egy védőnő, körzeti ápolónő és tizenkét pedagógus működik a faluban. Van bölcsőde is, ha kicsi is. A szociális, kommunális ellátottság teljes. A kulturális helyzetről nehezebb képet kapni, mert a felnőtt lakosság hatvan százaléka a környező városok üzemeibe jár dolgozni. De a községben nyilvántartott mutatók is beszédesek azért: 280 tévé és 400 rádióelőfizetőt tartanak nyilván, 248 újságot hoz naponta a posta. Folyóirat sajnos nem jár a faluba, az Élet- és Irodalom is csak egyetlen példányban, — az iskolának.

Kitapinthatóan érződik egy majdan feloldódó ellentmondás: az életszínvonal

már elég magas, de a kulturális lehetőségek és az igény még messzi elmarad mögötte.

Ellentét látszik, hiszen 46t házra 280 televízió jut... Ez így igaz, és szép, de nem hiszek a tévé művelődési mindenhatóságában. A kultúrálódási aktivitásról igen elmarasztaló képet ad a könyvtár forgalma, valamint a nagyon is szolid programmal dolgozó — vagy alig- alig dolgozó — „kultúra háza”. Egy táncdalest egy magyarnóta est, egy balesetvédelmi ankét és néhány ismeretterjesztő előadás... Ennyi volt ebben az évben a művelődési otthonban. Az ifjúsági klub majd talán most kezd működni. „Tudja, nagyon nehéz itt kultúrát csinálni, mert Szolnokon, Martfűn, Miklóson, bent az üzemekben bekapcsolják a dolgozókat a kultúrába.” Szeretnék hinni ennek az egyszerű megfogalmazásnak, de mindig azt hallom a különböző gyárakban, hogy nagyon nehéz az üzemen belül valamit is csinálni, mert a dolgozók bejárók, és a falujukban kultúrálódnak.

Azt hiszem községeink jónémelyikében ezeken a pontokon kell keresnünk a szegénység köreit. Ezt úgy értem: ha műveltebb az ember, gazdagabb. S ebben, a szellemiekben, sosem lehetünk elég gazdagok.

„Bemegyek egy másik házacskába, ebben nyolcán laknak. 1 A nagymama tegnap lúgot ivott, meg akart halni. Az ura azt mondja, jó lett volna neki, mert akkor segít rajtunk a jó Isten, ha elvesz bennünket. A szegénység valósággal ordít' itt is. Az öreg napszámos harmadmagával tizenkét mázsa szemet keresett a nyáron, és erre nyolcán vannak. Az öregasszony ezért mondta, hogy elmegyek fiaim, mert úgy is csak pusztítom a kenyeret, rám már nincs szükség, hasznomat már nem veszitek, legalább nektek több marad.”

Van kenyér, van ruha, van tüzelő, száműztük a tüdőbajt. a népbetegségeket. Vidám gyermekkort élhetnek a kisiskolások. Az 1927-es gondoknak nyomuk sincs. Olyasmi már a mosógép a házaknál, mint régen a nagyteknö. Tízszer annyi televízió van a faluban, mint húsz évvel ezelőtt, detektoros, fülhallgatós rádió... De minek soroljam tovább, bármelyik falunkról ugyanezt írhatnám.

De mit talál majd a községben a 43 évvel utánam jövő krónikás? Ez még izgalmasabb kérdés! Nem kell futurológusnak lenni, hogy megjósoljam, hiszen az 1950-ben önállóvá vált község húsz éves fejlődése olyan indulóalap, amelyre nyugodtan építhetjük a mainál sokkal nagyobb anyagi és szellemi gazdaságot tartalmazó jövőt

Biztosan fejlett agrotechnikával, jól szervezett ipari üzem szintjén dolgozik majd a termelőszövetkezet. Emeletes, szép nagy iskolát, mellette modern üveg-acél művelődési házat talál majd — mondjuk a 2013-béli krónikás, több tízezer kötetes könyvtárat bölcsődéket, klubokat és mindezek következményeként a közélet kérdései iránt érdeklődő, a mainál is sokkalta műveltebb emberfőket (fissal Lajos