Szolnok Megyei Néplap, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-13 / 292. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. december T9. Hernádi Miklós: Nőnek ne végy virágot — Nőknek én virágot nem veszek — mondtam ennen- magamnak, gondolati konstrukcióim egyikét építgetve, miközben arra is ügyeltem, hogy jobb lábam külső szegélyére lépjek, mert lúdtalpgyanús lábamon igen lazán ült a cipőm, különösen a jobbikon. A szembejövő autók reflektorai bántották a szememet (miért olvastam reggel a napon? olyan szenvedély lök a szemrontásba, mint a cigarettához), az elhaladó kocsik piros, hátsó lámpái meg jól estek; az autók közül netán mindig az a jó, amelyik megy, nem pedig, amelyik jön? Lásd; utánafeküdni —. aláfeküdni. — Nincs röhögnivalóbb, mint a férfi, akit felültettek (nem jött el a nő a találkozóra, nem találta otthon a nőt, mert nem megbeszélt időben, csak úgy he-he meglepetésként ment el hozzá) — és ott a kezében az a rohadt csokor, felszarvazása szépséges szimbólumaként (szépítene a csalódás?), odavágná a járda tövébe, de csak szorongatja, mert a kezébe állt a szorongató tartás, még odafelé menet. A kezéhez nőtt a csokor, így szokták mondani. — Ha százszor célhoz ér is a csokor, nem éri meg, ha csak egyszer is rajtam marad, és olyan szégyenben sétálhatok vele visszafelé, mintha kilógna valamim. Miért utálom magam, holott semmi okom rá? Gondolkozz; a mások utálatát csakis nagy-nagy önszeretettel verheted vissza. — A világ vonzereje a nőknél, ebben majdnem biztos vagyok, valahogy így fest: ha értéktelen marhaságokra eny- nyit szán a pasas, biztos nem vágja földhöz valami drágább holmi sem. Vagy túlbecsülném a logikájukat? És alá az ösztönös megérzéseiket? Hogy a virágban az őserdei mivoltunk alázatos elismerését látják, mert ugyebár ők adják a természetes ízt (klorofil, bibe, ozmózis — mi jut még hirtelen eszembe, már megint okos vagyok), szóval ők adják a természetes ritmust a glédá- ba teremtett nagyvárosi (és nemcsak nagyvárosi) életrendhez, és a virág megvételét távolról irányítva, manipulálva (jó szó) bennünket is megpihentetnek a széndi- oxid-emésztő zöldfélék egész- séget-ígérő nyugalmában? (Lélegzet.) — Ha ugyan természetesnek lehet nevezni a kikent- kifent ábrázatukat, a mell- tartók-harisnyatartók bénítá- sába rendelt tagjaikat. Meg a kontaktüvegek, hajszínezők, szőrgyanták, mittudomén még micsodák! De a legrémisztőbb, hogy hasonlítanak egymásra. A fejük-nyakuk egy szöget zár be a törzsükkel (nemes, üreges edény), egyfajtaképpen vetik át lábukon a lábukat, egyféleképpen babrálnak egyféle öngyújtóikkal is. — Nem mintha én nem hasonlítanék száz másra, de az istenit, én mégiscsak másképp mozdulok. Mi mégiscsak másképpen, mindnyájan másképpen mozdulunk, ök ijesztő közhelyeket sem (hogy is mondják?) átallanak kiejteni a szájukon, sorozatban. Miért nem mondja meg nekik valaki, mindegy, hogy ki, hogy most már: pofa be? Még én sem merem. Most se merném. — Autók, autók — sáskák. Ök is sáskák. Hányszor, de hányszor hanyatlana hátra az ember, ők meg csak verik a vasat. Minimum a felük semmit se érez, csak a filmvászonról tanulja, hogy kell ol- vadozni. De mindig megfogják az embert. A bőgésükről nem beszélek, elcsépelt dolog. De a kellő pillanatban kiadják magukat. Teljesen. És az az, ami úgy szorul az ember nyakára, mint a hurok. Levenni nem lehet, mert az főbenjáró sértésnek számít, vigyorogni kell, és úgy tenni, mintha cirógatna a kötél. — Mi az istent csináljak ezzel a csokorral? Hányszor megfogadtam!... „Semminek se örül jobban a nő, mint egy csokor virágnak. Hiszen nem az. ára számít, a figyelem, a gesztus”. Ilyenkor még mélyebbre ülepszik bennem az eltökéltség, hogy virágot, azt nem! Villamoson se adom át a helyemet, ha mellém, a legfiatalabb mellé furakszik egy vénasszony, és a szatyrát tüntetőén a scd? rom hoz nyomja. Tudni kell kérni. A nők nem tudnak kérni, semmit se tudnak. Visszaélnek vele, hogy léteznek, és a férfi, aki azért mindig felelős or- ganizátornak hiszi magát, szégyenkezik, hogy az emberiség fele, ä nők, netán hiába léteznének. Kezd velük valamit. — „Ronda férfiúi gőg. Rádismerek.” Jó, rendben van, katalizátorok a nők, serkentik az embert valamire, néha. De sohasem arra serkentik, hogy még jobban beléjük esint. Ahogy a nagykönyvben. A nő nagyon jó. Férjes asz- szony lehet, azért gyalogol egy háztömböt. A kapuja előtt mégsem bontakozhat ki egy autós pali karjaiból. — Nem is a házba igyekszik, odalép az úttest felől egy kiskocsihoz. Leállt taxi. Szóval így állunk? Beül, elhajt. Felkattintja a zöld taxilámpát. Jöhet a következő kuncsaft. Én meg ott maradok, csuklik egy nagyot a szívem. Még az „erkölcse” sem ábrándít ki. — Most egyébként semmi sem ábrándítana ki. Még egy hintalóból sem. Mi az istent csináljak? Miért kellett elhatároznom, hogy nem veszek többé nőnek virágot (nőnek virágot — nőnek virágot: rek- lámkínrím). És ha már elhatároztam, miért felejtettem el az egészet? Minősíthetetlen ez a szellemi henyeség. Bekerülök az éjszakai órák szétterülő idejébe. Tíz óra múlt. „Feledhetetlen színházi estékről” térnek otthonukba, vagy egy „feledhetetlen színházi vacsorához” valamelyik étterembe a párok. A nőkön fehér kimenőkabát, denevérkabát, csuklya, stóla, boleró, azsúr. A férfiakon — ó, szörnyűség, miért nem adtok magatokra, társaim? — selyemsál. Nekem meg itt ez a csokor a kezemben. Marhaság; Ki látott már tíz óra után virágos férfit? Ezt még megkeFAZEKAS MAGDOLNA: CSENDÉLET sen, nem. Mindig valami másra serkentik, valami jobbra. Inkább távolítanak maguktól, a legjobb pillanatokban. Taszítanak, mint a mágnes, legalábbis a jobb nők. Valami nagy dologra lökik ki az embert. De semmire sem juthatsz, ha azt a kezdő lökést meg nem kapod tőlük. Azért zuhanok bele, hogy elszánhassak tőle, minél mesz- szebb. — Hülye locsogás, hány ilyen filozófiát végigásít az ember a nőkről, mégsem állja meg, hogy másokat ugyanezzel ásíttasson. De mindegy, ez fontos dolog, megér néhány gondolatot, még ha az eredetiségről eleve le is kell tenni. Most úgy se tudnék mást csinálni, legalább füstölgők egy kicsit. Itt van például ez a nő, kicsit messze van, de azért látom. Egy Opelből mászott ki, a börze- kés gavallérja máris gázt ad, sebességváltás közben búcsút serüli valaki. Ha legalább piasztikbomba lenne a csokorban. Itt egy virágárus pultja. Ráteszem a csokrot, lassan, még felrobban. Belerúgok a kapuba, úgy lököm ki. Az előbb majd has- raestem egy kukában. Felkaptatok a lépcsőn. A második emeleten, mint mindig, eszembe jut Hédi. Elrebegek egy cseppet sem ájtatos fohászt a nőhöz, gyermekkorom amazonjához, talán fönt vár a harmadikon. Persze hogy nem vár senki. Még a világítás is bedöglött a harmadikon. Kulcs, kilincs, lábtörlő. Hangfogó, mindenki alszik. Lerúgom a cipőmet (mégis megúszom lúdtalp nélkül?). Húsz fekvőtámasz, nagyven guggolás, nem bánom, egy cigaretta, összepakolok holnapra. Talán kibírom holnap j estig. De virágot bizonyisten nem veszek. Moídvay Győző: Találkozások A kelő Nap benned ágaskodik, benned nyitja fel fátyolos szemét, ablakok mind benned fényesülnek, s tollászkodnak a lombos gesztenyék! Benned indul a harmatos ösvény, az első cinkepár, ha dalba kap, te vagy kisborjak álmos remegése, s a csorranó, friss tejszínen a hab, Benned nyílnak a hajnali rózsák, a kiskapuk is benned csengenek, benned szól az első istenhozta, s az elbocsátó, bús is lenyeled! Pardi Anna: tr IDŐ anyám arcán egyre több a ránc öcsém felnőtt megemberesedett apám meghalt fekete gyolcsba pólyálja őket egy születésnap míg varjak májusfája sötétlik a havon míg táncbakezd egy szemüveg, hogy visszameneküljön a gyerekkori játékok közé s három dioptrián át leolvashassam a legkisebb virág nevét akiért meg kellett tanulnom az egész biológiát Apáti Miklós: BÚSULÓ Szél fú hova is régtől ide jár jönnél zivatar villám kocsiján gyulladt szememen árnyék lapul ám Gyöngyös veríték homlok oldalán töppedt földemen dolgos szaporán lennék szabad is hullám taraján Dúsan terített asztal oldalán szolgál két kezem ennék igazán vacsora-csillag lesz a vacsorám Orsovai Emil: Embernek gondolat Embernek gondolat a hatalma, attól lesz szabad. Semmi nyugvásnak meg ne add magad. Hogy tudj, e kívül mid sincs. Bárkié lesz csontod, s bár kőbe fagyj: ’ a gondolat marad. Az állatok erője ösztönük, virág, növény világba nő. Csak van a természet, e kénytelen, e rab. Embernek hatalma gondolat. ! " 1J Könyvszemle A tévés naplója — Brecht új arca Válogatás az anarchizmusról Hasznos tanácsadó A Kossuth Könyvkiadó újdonságaiból „A nagy Karthágó három háborút viselt. Az első után még hatalmas maradt, a második után még lakható volt. A harmadik után nyoma sem maradt a Földön”. Bertolt Brecht írta e sorokat, 1951-ben, a hidegháború vészterhes napjaiban, a német revansizmust véve célba a nehéz-fegyverként dörgő szavakkal. A művésznek s közéleti embernek egyaránt ismert, elismert Brecht új arcát ismerhetjük meg abból a kötetből, amelyet a német eredeti lefordítása után, Bertolt Brecht iroda- lomról és művészetről címmel tett közzé a kiadó. A Brecht körül időről-időre fellángoló vitákban egy valamit senki nem vonhatott, s vonhat kétségbe. Azt, hogy a valóságra érzékenyen reagáló, a napit és az elvontat, a naturálisán valót és a művészien sűrítettet egyaránt értő. művelő alkotóról van szó. Brecht e szélesebb nyilvánosság előtt alig, vagy egyáltalán nem ismert, tehát új arcát mutatja meg a szép kiállítású kötet, amelyben időszakonként csoportosítva találjuk meg a nagy művész beszédeit, leveleit, cikkeit, maga számára készült jegyzeteit. A brechti példa, az aktualitásokra való érzékeny reagálás mint kiadói gyakorlat sem mellékes. Erről az erényről tanúskodik az a válogatás, amelyet Marx, Engels és Lenin műveinek az anarchizmusról szóló részeiből állítottak össze, s foglaltak kötetbe. A hatvanas évek végén az anarchizmus, elsősorban a nyugati országok diáksága körében, papírokon pihenő tan helyett, ismét a jelszavak, s a gyakorlat mezét öltötte. Ez fölkeltette másutt is az érdeklődést. ha persze nem is maga a tan, akkor eredete, története iránt. A válogatás egyrészt jó szolgálatait tesz azzal, hogy — a szemelvényeket okosan válogatva — fölvázolja az anarchizmus fejlődéstörténetét, másrészt annak a szívós, sokoldalú és következetes harcnak a bemutatásával, amit a marxizmus klasszikusai vívtak — sűrűn drámai körülmények között, mint Lenin — az anarchistákkal. Hasznos tanácsadó a kiadó újdonságai közül kiválasztott harmadik kötet, a Rácz Zoltán írta s összeállította Családi és társadalmi ünnepek. A harmadik, javított és bővített kiadás azt igazolja, hogy a kézikönyvre igényt tartanak a tanácsok, a társadalmi szervezetek aktivistái, mindazok, akik szocialista társadalmunk ez új, nemes, mindenképpen támogatásra érdemes vonásait szokásait öregbíteni, s ter- ieszteni akarják. A könyvben útmutatást találhatnak a névadó ünnepségekre, éppúgy, mint az esküvők megrendezésére, a nyugdíjba vonulók búcsúztatására, s a legszomorúbbra, a temetési szex-tartásra. A különböző — meglepő nagyszámú — ünnepek, események szerves részei életünknek, s jó, hogy e rész formáiban, tartalmában egyre inkább szocialistává válik. Ebben segít ez a kötet is. Tollat fogott a tévés, Pásztor Ferenc, a televízió ismert riportere útikönyvet írt. 100 nap nyeregben című útinaplója 30 ezer kilométeres Szovjetunió-beli út krónikája. A televízió három munkatársa — a szerző mellett Zih Béla operatőr, aki szép fényképekkel illusztrálta a kötetet, s Szabó István asszisztens — magyar internacionalistákat keresett fel, hogy megörökítse hősi harcaikat, s megmutassa sorsukat, mai életüket. Az útikönyv nem csupán e munkát követi nyomon, hanem szórakoztató stílusban megismerteti az olvasót a ri- portút buktatóival, derűs és megható eseményeivel, a vendéeeket mindenütt tárt karokkal fogadó szovjet emberek kedvességével. A szubjektivitást nem röstelíő szerző bepillantást enged a riporteri, operatőri munka kulisszatitkaiba is, s közben csodás táíakat, remekmívű műemlékeket vonultat el szemünk előtt. <M)
