Szolnok Megyei Néplap, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-06 / 209. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1970. szeptember 3.

Ősszel vitték el. Vetkőztek már a lombok, sárga köny- nyeket sírtak a fák. Anyám kérlelte nagyon, hiába.

— Ne menj! Apádat elkövetelte a háború, most te is itthagysz bennünket?

A leventébe menni kellett. És Káin szerette a leventét. Nekem is mindig parancsolt. Idősebb volt, erősebb volt és a bátyám. Mint a bibliában. Faluszélen laktunk, roggyant házacskában. A front közei íúrt.

Káinra felnéztem. Mentünk az erdőre, fát lopni, vittem hűségesen a baltát. Kivágtuk a zsákmányt, s hazafelé hoztuk, cibáltuk, a fejszét akkor is én hoztam.

Vadásztunk. Káint szerették a leventében. Este kicsente a puskát. Galambokra, fácánokra lövöldözött.

— Bn sajnálom őket.

— Ki se látszol a földből és már okoskodsz? Hozzad a galambot — mondta.

Sajnáltam, a szegény kis madárkát. Vittem. A nyakánál találta el, véres lett a tolla. Sokáig csatangoltunk. Féltem. Szólni se mertem. Fácán is került a puskacsöre. Cipeltem, hűségesen, ez volt a dolgom. Már a bibliában is elrendeltetett. Visszalopakodtunk az iskolához!, Káin bevitte a puskát, az ajtót bezárta.

— Rámbízták az egészet — ütött a vállamra. — Jó mi?

Megsértődtem. Meddig cipeljem ezeket a dögöket? A puskát se adta ide.

— Vigyed — dobtam az útra. — Elhúzta a karomat.

— Még hogy én? Mit gondolsz te, Ábelkám? Fogjad és indulás, különben megismerkedsz a drága anyafölddel.

Gondoltam, okosabb vagyok, kisebb is, engedtem. Azért szerettem én, amikor elment, elkísértem az iskola udvaráig, a teherautó után is szaladtam, integettem. Nem intett vissza.

Anyámmal jó volt. Télen ki sem jártunk a házból, csak vízért szaladtam el a kútra. Lámpát sohasem gyújtottunk, bebújtunk a dunna alá. A frontot át- aludtuk, este még lövöldöztek a közelben, reggel, amikor kimentem, már trénsze- kerek kocogtak, lóhátasok, de meg se pihentek.

Fogyott a paszulyunk. Hatalmas, kopott lábasa volt anyámnak, azt telefőzte, rájártunk napokig. Kukoricánk is maradt még kevéske és három tyúkunk. Bent tartottuk őket a konyhában, el ne tűnhessenek. Jó idővel jött a tavasz. Anyám megfogta a kezemet, elindultunk munkát keresni. A bakter jó emberünk volt, szólt rögtön:

— A magatokéban dolgoztok, mérik már a határt. A Kovácsék tanyájánál jut nektek is.

— Ingyen adják?

— Persze, hogy ingyen. A miénk lesz, fuccs az úri világnak. Ott mérnek nekem is földet.

— Es Kovács úrék?

— Eleget harácsoltak. Most majd megfizetünk nekik, befogják a pofájukat.

— És ha mégsem?

— Akkor beletojunk — nevetett az öreg bakter. Az lenne az igazi.

Kimentünk a Kovács tanyához. Mérték a földet. Falubeli emberek lépkedtek komolyan, mezítláb és karókat vertek le. Ráírták a neveket.

— Mi is kapunk? — kérdezte anyám.

— Hat hold jár nektek — mondta egyikük. Mezítláb volt ő is, mint én. — Pontosan hat hold.

— Még nem jött meg az uram, meg a nagyobbik gyerek. Azért ide adjátok?

— Várjál a sorodra. Aztán kimérjük mindjárt, ahol éppen dombosodik.

Megálltunk mi, hogyne álltunk volna. Anyám megszorította a kezemet erősen. Odébb emberek, mezítláb, szakadozott gúnyában,

Sí. Lukács Imre:

f

Abel hazudik

Palicx Jóxsef rajxa

Thomas Mann :

Válogatott tanulmányok

karókkal, fejszékkel. Mérték az úri birtokot. Az öreg bakter is kiért.

— Ha ezt apád láthatná!

Kimérték a jussunkat, ráírták tintaceruzával a karóra: Ez itt Petrás Áron tulajdona.

— Ezt már senki se veheti el tőlünk?

— Nem fiam, ezt még maga a magasságos atyaúristen se — mondta a bakter.

Pedig ez még nem is hivatalos földosztás volt. Ott kaptuk mindjárt a Kovács úr tanyája mellett. Szántani kellett volna, de nekünk se jószágunk, se szerszámunk, csak a reménységünk volt. Mint a többi szegénynek. Kovács úr szántani akarta mindenáron. A traktorai ott álltak a tanyában, őriztük a földet. Az öreg bakter beköltözött a tanyába, éjszakánként nem aludt, nehogy a traktorok nekiiramodjanak. Kimentünk minden reggel. Megálltunk a hatalmas földnél, a hat holdnál és csak néztük, néztük a végefelé.

— Teremtő isten, ennyi földet egy rakáson!

Aztán meg sétálgattunk rajta. Keresztbe, hosszába. Mi mást tehettünk volna.

— Csak apád itthon lenne. Vagy legalább Káin.

Néhányan ásóval estek a földnek, két kimustrált lovacska is erőlködött, meg egy tehén. Kiállított Kovács úr. Az öreg bakter megkérdezte:

— Mit akar itt, gazduram?

— Szántani.

— Ez már a mi földünk, mindörökre.

— A föld azé, aki megműveli. Az én traktorjaim itt vannak, hát felszántatom.

Hiába volt a beszéd, nem hallgatott a szegényre. Az öreg bakter jókora husánggal fejbecsapta, összeesett. Később eltakarodott.

Akkor este érkezett meg Káin. örültünk. Anyám melegvizet hozott be a lavórba, gyorsan levágta egyik tyúkját és a késő éjszakában nagy lakomát csaptunk. Másnap mondtuk, hogy megyünk a földre.

— Földre? Miféle földre? — rőkönyödött meg.

— Amit jussoltunk. Felosztották a Kovács úr földjét, befellegzett az úri világnak.

Káin egyre furcsábban figyelt bennünket. Kijelentette:

— A háború még tart, és ha az urak visszajönnek? Akkor kié lesz a föld. Mit szólsz ehhez, Ábel?

Nem tudtam szólni semmit.

Anyám is hallgatott, megrémültén, mintha bűnt követett volna el. Káin elment a faluba, s mi akkor először nem mentünk ki a földre.

— Mi lesz velünk Ábel?

Este megjött Káin. Boldogan. Hatalmas kosárban füstölt húst, szalonnát, kolbászt hozott. Kirakta az asztalra. Amikor odanéztem, könnybe lábadt a szemem.

— Nem lesz ebből baj? Ennyi finomságot hol szereztél össze?

Nevetett és falt. Ezt mondta:

— Rendőr lettem. Hatalom.

— Azoknak ezt adják az asztalukra?

— Az okosabbaknak.

Elcsodálkoztunk mi ezen,

de Káin tudja, ő a férfi, különben meg rendőrnek is kell lenni. A föld úgyis apámra vár, az övé, az ő neve virít messzire a karóról Vacsoráztunk és aludtunk.

Másnap indultunk a földre, de Káin ránkparancsolt.

— Oda pedig ki nem mehettek.

— Miért nem?

— Az a Kovács úré marad. Ma felszántják a traktorok.

Elviharzott. Néztünk és elfelejtettük a szavakat.

Anyám szemébe fájdalom költözött. Odalett a földünk. Ültünk a kanapén, sokára kérdeztem:

— Nekünk ezután már soha se lesz földünk?

— Sohase. Ha ezt a Kovács úr elveszi, akkor már sohase. Mit mondok majd apádnak?

— A többiektől is elveszik? A sánta baktertól?

— Azoktól is.

Hanem már rántott maga után. Gyorsan trappoltunk a földre. Az öreg bakter, meg a többiek kint voltak. Megnyugodtunk, megálltunk a mezsgyekaró mellett.

— Hát ti, merre jártok?

— Káin hazajött és nem engedett ki. Azt mondta, ma felszántja a Kovács úr — mondtam.

— Fel ám az édesanyja...

Az úton feltűntek a traktorosok. Ballagtak be a tanyába, beindították a masinákat és húzattak a földekre. Az öreg bakter eléjük f állt:

— Értsék meg, emberek, ha istent eszünk, is itt akkor sem szánthatnak maguk. Se most, se máskor. Itt már soha többé.

A szegénység köréjük gyülekezett. A traktorosoknak melegük lett hirtelenjében, hátra-hátra pislogtak az útra.

— Most is az urakhoz dör- gölőztök? A fajtátok ellen?'

Az úton feltűntek a rendőrök. Köztük Káin is. Kovács úr, a nagygazda velük jött. Fegyverük nem volt, de pálinkából bőven jutott nekik. A traktorok ismét indultak volna. Anyám kiabált:

— En ezt a földet a férjem után kaptam, aki odamaradt a háborúban és tőlem ezt senki ei nem veheti, csak az én drága jó uram, ha hazasegíti az isten!

Káinék már közel jártak, a traktorosok bekapcsoltak. Akkor hirtelen anyám odabukott az egyik gép elébe.

— Mit csinál, szerencsétlen! — kiabálták.

— Kelj fel — szólt az öreg bakter.

Csak feküdt a hideg földön és rázta, kegyetlenül rázta a zokogás. A rendőrök lökdösték a népet, Káin felemelte anyámat és keményen rászólt:

— Menjen innét haza! Nincs már földje, egy szik- rányi se. Eladtam tegnapelőtt Kovács úrnak a füstölt húsért, kolbászért. Maga is zabálta.

Megállt körülöttünk a csend. Anyám fájdalmasan felüvöltött.

— Káin, Káin! Minek szültelek a világra?

Az öreg bakter, meg a többiek körülvettek bennünket. A rendőrök Kovács úrral együtt szembefordultak velünk. Előkerült az ásó, kapa, jókora husángok.

— Vesztél volna idegenben— ugrottam fejjel Káin hasába. Gyorsabb volt és erős. Nekilökött a traktornak. Beszakadt 1 a fejem. A vér elborította arcomat, fájt a sebem, de nem sírtam.

— Mindig tudtam, hogy a gyilkosom leszel! Ide üss!

— mutattam vérző arcomat.

Farkasszemet nézett a két

tábor. Aztán ők elszaladtak. Később Kovács úr eltűnt a vidékről.

Anyám halkan sirdogált mellettem. Az öreg bakter friss vizet hozott a kútból, lemosta a sebemet és bekötötték.

— Ember leszel te, Ábel! Hasonlítasz apádra!

Hűvöst hozott az alkony és szomorúságot. A csatát megnyertük, a földet megtarthattuk. Anyám még otthon is sírt, lámpagyújtás utánig törölgette könnyeit.

— Édesanyám! Hiszen már nem is fáj! — hazudtam.

— Tudom én azt, kisfiam

— simogatta meg tüzelő homlokom. — Nem is téged, Káin bátyádat siratom.

A század európai irodalmának kiemelkedő alkotója nemcsak íróként, hanem esszéistaként is maradandó, klasszikus értékű művet hagyott az utódokra. Ezt igazolja az a két testes kötet, mely az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon műhelyének gondozásában, Domokos Mátyás értő válogatásában, a Thomas Mann művei sorozatban f jelent meg. „Egész életemben csodáltam azt, ami nagy és mesteri — hisz műveim mellett minden esszém merő csodálatból áll; s műveim maguk a nagyság láttán, a szeme előtt, egyre rá felpillantva születtek — fel, s egyúttal bele is pillantva, amihez néha vakmerő bizalmaskodás is járult” — írja Thomas Mann, megértést segítő útmutatásként művei, köztük esszéi tanulmányozásához.

Valóban, a két kötetbe foglalt írások ezt a szünteAz író, ha nem eredeti

nevén bocsátja közre a művét, írói álnevet használ. Ez lehet a családnévtől eltérő név, lehet foglalkozás megjelölése, de álnévnek számít a betűjegy, a betűcsoport is, amely u ndszerint az író valódi nevéből készül. A XVI. és XVII. században divatos volt a családnév görög, vagy latin fordítása — Juhász Péterből így lett Mciius, Szántó Istvánból Arator. Divatos volt az író eredeti nevének betűiből kialakított anagramma is (Lonzai Ábel — Zolnai Béla). Az eredeti név fordításából lett Gerő Mórból öreg Rom, Kelemenből Nem Elek. Márki Sándor nem egy írását Marquis Jean d’Or névvel jelezte (francia név, ejtése: Márki Zsán dór).

A nemesi előnév, vagy a családnév megcsonkításából is sokan alakítottak írói álnevet, például: Gábor Andor — Bor, Heltai Jenő — Elta. A szülőhely, vagy a lakóhely is sok írói álnévnek lett a forrása. Irodalmi eredetű álnevek: Punyin (Turgenyevtől) — Kosztolányi Dezső, Nana (Zolától) — Nadányi Zoltán, Puck (Shakespearetől) — Szép Ernő.

Az írói álnév nagyobb számban a középkortól jelentkezett és elterjedése a könyv- nyomtatáshoz fűződik. Az álnév felvételének egyik főoka az egyházi és világi hatalomtól való félelem, amely üldözte az uralkodó rendszerrel ellentétes haladó vallási, politikai. társadalmi eszméket. A forradalmi vitairatok, pamfletek legnagyobb része

len, az emberi alkotókészséget mindennél fontosabbnak tartó rácsodálkozást tükrözik. Nem véletlen, hanem törvényszerű ezek után, hogy újra meg újra visszatért ahhoz, akiben a nagyság és a mesteriség megtestesülését látta: Goethéhez. A válogatott tanulmányokban hét remek esszé igazolja, hogy Thomas Mann alkotói módszertana valóban a csodálat volt. Ám nem az áhitatos, bálványozó csodálat, hanem az értékeket és gyengeségeket összevető, az okozatok és okok hol szembetűnő, hol mélyben rejlő kapcsolatait kutató tisztelet. Hét remek esszé Goethéről, s ezek mellett írások Lessing- ről, Kleistről, Wagnerről és Hauptmannról, Tolsztojról, Kaffkáról, Shaw-ról és Cse- hovról.

Az alkotók puszta névfelsorolása is sokat mond arcról, kikre hintette a csodáezért vagy névtelenül, vagy álnév alatt jelent meg. A reneszánsz nem egy írója polgári nevét azért váltotta fel görög vagy latin névvel, mert előkelőbben hangzott, s egyben a klasszikus irodalmak megbecsülését is jelezte.

Mások azért választottak írói álnevet, hogy sikerüket ne társadalmi rangjukkal, hanem tehetségükkel vívják ki, mint például Erzsébet román királyné, aki Carmen Sylva néven írt. Nőírók gyakran használtak férfinevet: George Eliot eredeti neve Mary Ann Evans, George Sand-ot pedig Armandice-Lucile-Aurore Du- pin-nek hívták. Jónéhány író álnéven vált híressé. Elég, ha Stendhal (Henry Beyle), Mark Twan (Samuel Lang- horne), Moliére (Jean-Bap- tiste Poquelin) nevét említjük, a magyar irodalomból pedig Vas Gereben (Radáko- vics József) és Ignotust (Vei- gelsberger Hugo). A legtöbb írói álnevet egyébként újságírók használták. A rekordot mindmáig Vörös Vidor, az aradi Alföld szerkesztője tartja, aki közel kilencven különböző álnevet használt

A magyar írói álnevek gyűjteménye vaskos kötetet tesz ki. Vörösmarty Mihály álnevei (Ábrándfy, Csaba, Kalóz, Virág Alajos) a romantikában gyökereznek. Petőfi Sándor álnevei (Pönögei Kiss Pál, örömfi, Vidor, Sólyom Sándor, Lator György) a költőre és korra egyaránt jellemzők. Tompa Mihály, aki vidéki falucskában élte le egész életét, nem véletlenül

lat — nem a kritikátlan csodálat! — fényét. Thomas Mann. Azokra, akikben nem csak rokonvonásokat fedezett fel, hanem akik műveikkel a vox humana-t, a szó teljes és legigazibb értelmében vett emberi hangot szólaltatták meg. Ez maga a vallomás, ám még inkább az, ahogyan Thomas Mann ezekben az írásokban ember és művész alkotó és alkotás egységét s különbözőségét kutatja. Mert ez foglalkoztatta leginkább: az igazi érték, a múlandóságban rejlő maradandó. Mint maga írja: „Ahol nincs múlandóság,

nincs kezdet és vég, születés és halál, nincs idő sem — az időtlenség pedig az egy helyben álló Semmi, így hát tökéletesen érdektelen.”

A német és a világirodalom köréből merített esszéket műhelytanulmányok egészítik ki a két kötetben annak igazolásául, hogy Thomas Mann mások és önmaga tevékenységében is

mindig a változást tartotta a legfontosabbnak.

A két vaskos kötet, a Válogatott tanulmányok szép kiállítása a Kner Nyomda munkáját dicséri.

M. O.

választotta a Remete Pál nenevet. Arany János Arianus, Hajnal Péter, Vadonfy Bertalan, s az Akakievics Akaki

álneveket használta. Eötvös József szívesen használta az Agricola és az Egy magyar államférfi álneveket. Jókai Mór Sajó, Agteleki, Csalóközi, Kakas Márton stb. álnevek alatt írt. Kisfaludy Sándor álnevei közül a Himfy mindmáig közismert.

Tömörkény István Förgeteg álneve kedvenc novellahősének, Halbőr Förgeteg Jánosnak állít emléket. Ady Y.idre sok álneve közül az Adieu, Andi, Diósadi neveket használta a legszívesebben. Móra Ferenc, aki gúnyos-bölcs írásokban figurázta ki a Horthy- rendszer krajcáros kultúrpolitikáját, igen sok álnevet használt (Dalos Rigó, Szegedi Lőrinc, Tanyai Tamás stb.). Babits Mihály pár versét Tass József néven tette közzé a Nyugat-ban. Bányai Elemér mint Zuboly lett közismert. Krúdy Gyula álnevei közül a Rezeda Kázmér egyik regényhősére, a Szigeti remete pedig margitszigeti lakhelyére utal. Gábor Andornak a bécsi emigrációban sok harcos, Horthy-ellenes írása jeleni meg Robogó Máté névvel Gárdonyi Géza a többi közötl a Figurás Gézát, a Göre Gábort is használta. Mindenki tudta, hogy a Zsiga bácsi álnév alatt Móricz Zsigmond rejtőzködik, s Osváth Ernő, a szigorú szerkesztő és kritikus nem véletlenül használta 4 jiSflötfevin álnevet.

Galambos Ferón*

Álarcos írók

írói álarcok