Szolnok Megyei Néplap, 1970. szeptember (21. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-06 / 209. szám

1970. szeptember 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Zelk Zoltánt Körbe — körbe Kórház eszpresszó orvosságszag Kérek egy duplát azután Kórház eszpresszó orvosságszag Fizetek főúr azután Kórház eszpresszó orvosságszag Tompa kövön tompa falábak Tompán kopogva körbe járnak Es azután és azután Bencze József: Vadgalamb Szép galamb, vadgalamb jer az én házamba, gyászgyűrűt nyakadról változtass aranyra. Szeretem a tollad bóbitás szép kontyát, kiköltesz a csöndből, ha kedvemet rontják. Andrássy La jos t Valakinek, ki úgysem érti Ki forradalmár: sosem szeleburdi. Hebehurgyán a Törvényt élni sem, oktatni sem lehet, ily „mondolat” csak csapdos s nem nézi kiben üt sebet, nem egyszer, józan fontolás helyett gazdába csap... Lehet, ficánkolása, szemnek impozáns látvány, s fülnek is hatásos, a lélek bizony nem rezdül gyökérig tőle — mint bumeráng viszont lehet halálos. Pardi Anna: HOSSZÚ ÉLET Három napból állt. Az első nap húsz esztendő. A második nap ötven esztendő. A harmadik nap hetven év legfontosabb percei csak egyetlen személlyel s csak a haláláig igazolhatóan. Balett Prokofjev zenéjére Szergej Prokofjev, tovább­ra is a Szovjetunió „legtöb­bet táncolt” komponistája. Űjabb bizonyíték erre az ogyesszai színház moszkvai vendégszereplése. A társulat a „Hamupipőkén” kívül be­mutatta a „Keringők” című egyfelvonásos balettet is. Az új kompozíció koreográfusa Olga Taraszova moszkvai balerina, aki az utóbbi idő­ben az előadóművészetről áttért a tánckomponálásra. Taraszova táncjelenetet kom­Zsóka szeretett Pestre jár­ni. Mindig a korai vonattal érkezett. Amikor megállt a Nyugati lépcsőjén és végig­nézett az ébredő város lük­tető nyüzsgésén, mindig va­lamiféle megmagyarázhatat­lan érzés kerítette hatalmá­ba. Boldogan és mohón szív­ta mayába a város poros, füstös levegőiét. Aztán egy­szerre belevetette magát az utca forgatagába, hagyta hadd sodorja magával az idegen, áradó tömeg. Még soha nem élt hosz- ^zabb ideig a fővárosban, riadt, könnyén sebezhető, de elsöprő erejű első szerelem. Oleg Vinogradov balett­mester sikeres elképzelés­nek tartja, hogy Prokofjev zenéjét a koreográfia nyel­vére ültették át. „Taraszova rendezésében az ogyesszai társulat nagy sikerrel játsz- sza a „Hamupipőkét” is. Taraszova szigorúan ragasz­kodott a klasszikus történet­hez, mégis meg tudta ta­lálni azokat a rendkívül mo­dern mozgásformákat, ame­lyek a legjobban illenek de állandó nosztalgiát érzett álmai városa után. Ügy beszélték meg, hogy nem csapnak nagy esküvőt. — Minek az a nagy fel­hajtás? —r bizonygatták egy­másnak, s magukban, egy kicsit még büszkék is vol­tak, hogy ők már modern emberek, akik nem sokat adnak a megkövesedett, nagy lagzit követelő falusi szokásokra. Zsóka családja azonban másként döntött. Mikor ha­zaértek, meglepődve mére­gették a nagy vendégsereget. Az öregek birkát öltek, s a szokásos csigaleves is ott párolgóit a gazdagon rakott asztalon. Ital is akadt jócs­kán, még egy hasas sörös­hordó is ott kínálta magát az alsókonyha sarkában. — Nem így szólt az egyez­ség! — morogta a fiú, de inkább csak úgy magának. Erősen hitte is, hogy neki van igaza; hiszen odahaza anyja csakugyan egyszerű ebédet tálalt a násznépnek. Ügy érezte, hogy tisztesség­telen ez a verseny. Újdon­sült anyósa azonban elütötte a dolgot: — Csak nem adom magam a falu szájára a lányom esküvőjén. — Nem vagyunk mi koldusok, meg kell adni a módját, ahogyan dukál. Zsóka is az anyja pártját fogta, amiből az derült ki. hogy ez az apró összeesküvés nem éppen a tudta nélkül történt. Később már nem bosz- szankodott. Bánia is ő, há­nyán ülik körül az asztalt. Prokofjev zenei stílusához.” A vendégjáték másik nagy eseménye Szvetlána Antyi- pova fiatal balerina fellépé­se volt a „Giselle”-ben. Szá­mos koreográfus és balett­művész siet megnézni Antyi- povát a kongresszusi palota színpadán. A közönség lel­kesen ünnepelte a 22 éves művésznőt, aki — rendkívül eredetien — tragikus, de egyben határozott és elszánt hősnőnek ábrázolta Giselle alakját. Nem az övét eszik. Meg aztán nem lenne szerencsés mindjárt veszekedéssel kez­deni ezt a házasságot. Hosszú szerelem volt az övék, s hitték is erősen, úgy ismerik egymást, mint a te­nyerüket. — Minket nem érhet kel­lemetlen meglepetés egymás mellett, — mondogatták ne­vetve, — ezután minden csak kellemesebb lehet. Kezdetben a fiú szüleinél húzták meg magukat a kis oldalszobában. Nem volt nagy az egész. Ha vendég jött, még az asztalt is ki kellett húzni a konyhába, hogy megférjenek valahogy. Mégis jó volt; fizetni sem kellett érte. Esztendő múlva lakás is került. Igaz, csak szoba- konyhás szolgálati, de ez már mégiscsak az övéké volt. örömmel költöztették át a régi bútorokat az új la­kásba — jó lesz addig, míg telik újra. Jöttek a lázas tervezgetések: ide egy szek­rény jön, oda a könyves­szekrény, a rekamié, az író­asztal. Amoda meg... majd a kiságy. Megannyi öröm, megannyi gond. ☆ Ma már nehezen tudná megmondani, hogyan is kez­dődött. Pedig de sokszor átgon­dolta ő az életét álmatlan éjszakákon. Amikor kinevez­ték, nem akart a babérjain nyugodni. Tudta ő, mivel tartozik a közösségnek. Csinált ő mindent. Nem Képzőművészetről röviden: SZOBRÁSZAT A rajz, a festmény sík lapon (néhány freskónál hajlított síkon) de mindenesetre két dimenziósán áll előttünk. A szobrász­nál már felmerül a műfaji probléma: két dimenzió, vagy három? A dombormű ugyanis lényegében két dimenziós síkon helyezkedik el, de ahogy a szobrász mind jobban ki­emeli figuráit a háttér síkjából, a lapos dombormű mindinkább testessé válik: ma­gasságot, szélességet és mélységet ábrá­zol. Ezekre a mély és magas domborművek­re bízvást elmondhatjuk, hogy nem körül­járhatok. Állj meg vele szemben: nézd, és ha nagyon tetszik: csodáld! Ha egy szobrot — amelynek már semmi köze a dombor- műhöz — fal mellé állítok, vagy egyenesen egy falmélyedésbe, a szobor épp úgy nem járható körül, mint az imént említett dom­bormű. Jobbra-balra elléphetsz, más dom­borulatot, más fényárny játékot látsz, de a szobor háta mögé nem kerülhetsz. Ha ezeken a megoldásokon is túllépünk, s a szobrot egy térség közepére állítjuk, akkor beszélhetünk körüljárható, minden nézet­ből élvezhető szoborműről. A műfajok szempontjából nem lebecsü­lendő a szobormű mérete sem. Az asztalo­don, esetleg tenyérnyi bársonyfelületen apró, mívesen kidolgozott, érme fekszik. Kamarazene. Finom hatások. Ahogy a vo­nósnégyes kedveli, ha közelről hallgatod, úgy kívánja ez, hogy tenyeredbe vedd, és közelről csodáld. Nagyjából áll ez az apró figurákra, amelyeket az asztalodon, a ko­mód sarkán, a könyvespolcod tetején, vagy egyéb meghitt otthoni helyen őrzői. Termé­szetesen más a megmintázása, mint annak a szobornak, amelyet egy tér kellős köze­pén, vagy egy épület homlokzatába be­ékelve helyeztek el. A finom, kamarazenei hatásokat felváltja a hangzatosabb, monu­mentálisabb hangvétel. Különösen akkor, ha a szobor, vagy szoborcsoportozat valami nagy eszmei mondanivaló hordozója: Már­tír emlékmű, egy nagy történelmi alak szobra, a kor eszméit megtestesítő mqjlék- alakokkal körülvéve. A hasonló művek ha­tásait fokozza, ha a szoborcsoport egy su­gárút végén áll. (Milleniumi emlékmű), vagy egy egész város felett uralkodó domb­tetőn (Gellérthegy — Szabadságszobor). A műfajok tehát a térben való elhelyezkedé­sük, méretük, illetve mondanivalójuk sze­rint alakulnak ki. Nem szabad persze elfeledkeznünk az oly sokat hánytorgatott anyagszerűségről sem. Tehát beszélhetünk gipsz-szoborról, amely legtöbbször csak modellül szolgál egy vég­ső, nemes anyagban megvalósított műalko­tás számára. A gipszet olykor be is színezik, illetve, eltüntetik a friss gipsz túlságosan fehér, az „állott” gipsz porszínű hatását. Gyakran élnek azzal a mesterfogással is, hogy a legelső fogalmazás agyagkoncepció­ját tartják meg: kiégetik, vagy ahogy ma­napság moiidják — tartósítják. Az égetett agyag-szobornak évezredes múltja van. Az ókor és a reneszánsz során színezték, fes­tették, ilymódon egyesítve a szín és a dom­borulat esztétikai hatását. Agyagkompozíció gyakran szolgál mintául a kőfaragó mester­nek, aki rendkívül pontos mérések alapján átviszi kőbe az agyagban megmintázott szobrot. Tudnunk kell azonban, hogy a nagy szobrászok egész sora a kőfaragó mestersé­get is magáévá tette, s így még azt az ár­nyalatnyi különbözeiét sem engedélyezte, ami az agyagmodell és a kőbe faragott végső forma között felbukkanhat. Az első reneszánsz márvány-remekmű­veknek az antik görg művészet volt a min­taképe. Az ókori leletek javarészt a föld alól kerültek elő. Legnagyobbrészt ezek a szobrok is színezettek voltak. Csak az idő, és a föld alatt végbemenő kémiai folyama­tok marták le róluk a festéket. A XIX— XX. század fordulóján a szecesszió a színes szobrot feltámasztotta. Elsősorban külön­böző színű kövek, márványok összeillesz­tésével. Napjainkban is kísérleteznek ezzel a megoldással. Egyelőre az önön színében tündöklő márvány diadalmaskodik. A következő anyag, ha úgy tetszik mű­faj: a fémszobor. Klasszikus módszere az öntés. Bronzot, ónt, vasat, rezet önthetünk formába. Persze más fémeket is: ezüsttől- aranytól egészen az alumíniumig. Az ön­téssel egyenrangú az úgynevezett dombo­rítás, mikor egy sík fémlapból mintegy ki­kalapálják a kívánt formákat, s ezeket eset­leg összeforrasztják. Domborítással nem­csak sík-, hanem térhatású művek is elő­állíthatok. Ez a kalapáló módszer elvezet bennünket egy olyan mester műhelyébe, akinek osztályozása nem éppen könnyű. Ez a mester — az ötvösművész. Az egyik talán csak finom láncot, karperecét, vagy amu­lettet készít, de a másikat Benvenuto Celli- ninek hívták, aki sótartótól a Perseus-szo- borig, aprócska ékszertől a körüljárható szoborműig, mindent megcsinált. Iparmű­vész? — Lehet. Kiváló szobrász? — az is. Elválasztható élesen ez a két műfaj? Alig­ha. De nem is fontos. A művek rangját nem az teszi, hogy művészethez, vagy ipar­művészethez soroljuk. Ha a valóság egy darabját adják, ha élményt és ihletet for­rasztanak egybe, de mindenek felett, ha a nézőnek őszinte gyönyörűséget nyújtanak, akkor remekművek, bármilyen cédulát ra­gaszt is rájuk a tudomány: művészetét, vagy iparművészetét. Gál György Sándor volt lelke nemet mondani. Ha állandó-bizottsági tag kellett, őt választották meg. A tsz-szervezésből is kivette a részét. A kultúrház istá- polását meg — már csak a szakma miatt is — dehogy engedte volna át másnak. Elsőbb még csak észre­vette, hogy Zsóka elmarad ettől a forrongástól. Elvé­gezte az iskolai munkát, de aztán usgyi haza. — Megértem, — mondo­gatta magában. — Neki ott a ház, meg a család. Igaz, ami igaz: az utóbbi időben mintha kevesebb idő jutott volna a családra. Ko­rán kelt és a hivatali mun­kája után mindig akadt va­lami, amit csak ő tudott elintézni; új járdát az alvé­gen, pénzt kiharcolni a könyvtárnak, vagy éppen beszélni a részeges Káposz­tással, hogy hagyja már bé­kén a családját. Afféle mindenese lett a falunak. Érezte is a meg­becsülést, bár nem azért tette, amit tett. Ha valaki azt mondta vol­na neki, hogy „kutya jár a kertek alatt”, talán megha­ragudott volna az otromba térfáért. Pedig figyelmeztető jelek is voltak. Szép őszvégi nap volt. mikor hazalátogattak az anyósáékhoz. Régen nem látták egymást, hát ez a ta­lálkozás alkalmat adott egy kis szóbeszédre is. — Aztán, fiam — kezdte anyósa — nem kellene egy kicsit törődni a menyecské­vel is? — Addig kellene, amíg nem késő... Nem kell ám úgy belepistulni a falu dolgaiba. Anyósa szavai mögött Zsóka szavait vélte felfe­dezni. Egy este későn ért haza. Ideges, nyugtalan volt. Az egész napos hasztalan vita kimerítette. Az új artézi kút ügye nem olyan simán ren­deződött, mint ahogy várta volna. Csendben ment a kony­hába, nehogy felverje az alvó családot. Nem verte fel a gyereket. A feleségét sem. Még ébren volt. Ahogy megállt mellette, mindjárt megcsapta az al­kohol szaga. Kezében ciga­retta parazsa csillogott; ez is szokatlan volt. — Megjött az élmunkás? — kérdezte cinikusan. Lát­szott rajta, hogy ma vesze­kedős kedvében van. — Ki volt itt? — kérdez­te sután és előrehajolt. Nem akarta megütni. Nem. Ahhoz nem érzett elég erőt magában. — Hogy ki volt itt? — kérdezett vissza az asszony. — A magányos lelkek vi­gasztalója. Azoké, akiknek a férje jobban érzi magát az élet sűrűjében, mint a hit­vesi ágyban... Valahol elrontotta a dol­got. Tudta már eddig is. Csak azt nem. hogy hol. — Pedig hűség kell! — mondta, s észrevétlenül le­húzva karikagyűrűjét, az asszony arcába vágta. Meggyes László: Zagyvahíd Kiss Attila: TÁNCOSOK Molnár Sándor: |

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents