Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-20 / 195. szám
1970. augusztus 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 VERES PETER ISTVÁN KIRÁLY A JÓ GAZDA* ö, kegyes papi rafinéria! Azt mondja Kálti Márk: „Szent István király szokása jobbára az volt, hogy évenként legalább három ízben látogatta meg a maga alapította egyházakat és midőn elérkezett egy ilyen egyházhoz, először is meglátogatta mind az oltárokat, mindegyiknél imádkozott, majd kimenvén, körüljárta az egész templomot, gondos szemmel és apróra megvizsgálta a falak és a tetők hibáit, repedéseit; nyomban elrendelte a tatarozást és addig el sem távozott a városból, illetve faluból, míg a javítást nem látta. Megértvén ezt Gizella királyné, midőn Magyarországon valamely egyházhoz elérkeztek, maga elé hozatta mind az isten házában lévő fölszereléseket és évenként kijavított minden javítani való gyolcsot, bársonyt és szövetholmit” stb. stb. A KÖNYVTÁR:- TÁRSADALMI ALAPINTÉZMÉNY N. Abundov: KÖNYVTARBAN. Linómetszet Valóban bölcs papi politika! Megírja a minden király úr előtt legnagyobb példában, Szent Istvánban, milyennek kell a jó gazdának, az igazi királynak lenni. És persze, milyennek kell majd a jó kegyuraságnak lenni. Évszázadokra szóló erkölcsi program, 1945-ig volt érvényben ! Megértem bizony, nagyon megértem, hogy Róma papjai és az igazi keresztények, mármint a szerzetesek (másokat nemigen tekinthetünk abban a korban teológiai és erkölcsi értelemben keresztényeknek, hisz olvasni se tudták a bibliát (nehéz gondban voltak, hogy miként lehetne a vad s amellett zsarnok és a maguk módján ravasz, sőt a hatalomért aljasságra is képes urakat Isten és Krisztus nevével valamelyes erkölcsi rendtartásra kényszeríteni. Sőt, azt hiszem még a Szűz Mária kultusz túlhajtása is azért következet be Európában, mert ezek a nőre oly igen éhes hímek, mint lovagok, még az erényre is képesek voltak azért a csodálatos élményért, amit a női szépség és az anyai fenség adni tudott a sokszor hosszú évekig hadban járó, kalandozó rabláshoz szokott fiatal uraknak. A nőrablás és megerőszakolás keresztény szempontból rettenetes bűne ellen a lovagi erények himnizálása és kifejlesztése lehetett az egyetlen és valamelyes korlátozó erő. Ha valaki azt mondaná, hogy de hiszen én olyan dolgokat értelmezek, bírálok vagy helyeslek, amelyekről, mint tényekről egyáltalán nem tudni, hogy igazak-e, avagy úgy igazak-e, mint ahogy a krónikások által le vannak írva, annak én azt válaszolnám, amint már mondottam is: én nemcsak a valóságos tényeket keresem, azokat úgysem ismerhetem meg, hanem a szellemet és a lelkületet is, ami ezeket a tényeket úgy-ahogy rögzítette. Nekem a szellemi megnyilvánulások is tények. Sőt, mert azokat legbelső valójukban nemigen ismerhetem meg, némely esetekben csak ezek „a tények”. És beszélhet írhat a mai író vagy akár az irodalomtudós is a tanító-nevelő > szándékú irodalom ellen, ámde a mások tanításaira nem szoruló emberek, még a valóban olvasó emberek között is .túl kevesen vannak. Minden emberi szó másokhoz mondva vagy írva, szükségképpen tanító-nevelő hatású, még ha csupán informatív jellegű is. Abból a szempontból tehát, amelyből én írom ezeket a jegyzeteket, ezek a példák is az államalapító és nemzetteremtő közösségformáló erőről és bölcsességről tanúskodnak. A gazda módra való gondviselő kormányzás, a közösség — az ország és a nemzet — érdekében való mindenre gondolás az emberi társadalmak számára élettörvény. Az éppen nemzetté alakuló, kényszerülő törzsek életében pedig ez éppenséggel az az erkölcsi erő, amelyre a fegyver és a politikai akarat mellett a legnagyobb szükség van. Mert ámbár semmiféle közvetlen, a szó Szent Ágoston-i értelmében vett, személyileg is hiteles vallomás-bizonyságunk nincs róla (ami van, azt nem tekintik személyileg hitelesnek), mégis úgy érezhetjük, Szent István volt az első olyan vezető (az elődeiről ilyen értelemben még keveset tudunk), aki egészen azonosulni tudott a céllal, a nemzet és az állam létgondjaival. Hisz vészesen ártalmas a közösségek életében minden olyan individualista képzelgés, amely szerint az az igazi szabadság, ha mindenki azt teheti, amit akar. Az egyik ilyen „individualista” a „dúvad” típus, a „nékem ne parancsoljon senki”, a másik az anarcho-hu- manista (akkor a „remetekeresztény”, ma talán az elkötelezetlen irodalmár), aki a saját életképtelenségét ideologizálja meg — és majd felfalatik a dúvad által. Nekem itt csak az a fontos, hogy az istvánkirályi politikával tovább lehetett élni, mert ime, én is, a szocialista forradalmár, ezer év múltán, elmélkedni kényszerülök róla. (A gondolatsor befejezéséül ide kívánkozik, s talán nem profán szerénytelenségnek, hanem csak realista valóságszenvedélyemnek tekinthető lesz, hogy ezt a „gazdaszemmel nézést” még én is megismertem. Nemcsak a kicsi udvaromban és szegényes kis gazdaságomban, hanem az ország dolgában is. 1945 után, amikor a földosztás vezetője voltam, mindig kívánkoztam széjjelnézni szerte az országban, hogyan mennek a dolgok. De azóta is, amióta megint csak író vagyok, bizonyos idő után elfog a szomjúság: látnom kell az országot! Mert nem az itt a kérdés, király-e valaki, vagy tsz-elnök, esetleg szocialista párttitkár, vagy miniszter, hanem az, hogy országban lát-e és nép- ben-nemzetben érez- és gon- dolkodk-e vagy nem? Csak az lehet valóban kollektivista állampolgár, aki megérti és érzi ezt a fajta szomjúságot, a „mi dolgaink” iránt.) Részlet az író „Bölcs és balgatag őseink” című kötetéből Lenin a kulturális színvonalat a könyvtárak fejlettségével mérte. Tette ezt azért, mert mint tudós és forradalmár világosan látta, hogy a könyvtár társadalmi alapintézmény, amely az iskola mellett a modern társadalomban minden egyén, de minden kulturális intézmény számára is egyaránt biztosítja a művelődéshez, a tanuláshoz szükséges irodalmat, könnyen hozzáférhető formában. A gazdaságirányítás új rendszerének megjelenése előtt a kulturális irányításban is többnyire központi utasítások döntötték el, hogy hol, milyen és mekkora fejlesztés-beruházás indokolt. A 1 megyék, a városok és a falvak művelődésügyének irányítói a magasabb döntés végrehajtói voltak. Ma azonban az övék a döntés és a felelősség is, hogy a kultúrára szánt anyagi eszközöket, a művelődést szélesen alapozó intézményekre, iskolákra, könyvtárakra fordítják-e elsősorban, vagy látványos népszórakoztató vállalkozásokra költik. A könyvtárhasználatnak nálunk több, mint kétmilliós tömegbázisa van. Tavaly a 9190 tanácsi és szakszervezeti könyvtárból (állományuk 23 574 940 kötet) több, mint 50 millió könyvet kölcsönöztek ki. A Szovjetuniót, Angliát, Dániát és talán Svédországot kivéve egyetlen európai országban sem olyan magas a könyvtárból kivitt, egy lakosra jutó könyvek száma, mint hazánkban. Mégis, számos i igazgatási-művelődéspolitikai { vezető szemében a könyvtár r csak sokadrangú intézmény. Közfelfogásunk a könyvtárat valamiféle szépirodalmi kölcsönzőhelynek tartja, amely jó ha van, de nem baj, ha nincs. Nem látja benne — távlatában sem — azt az információs központot, amely minden ember számára biztosítja a szükséges irodalmat az egyéni érdeklődéshez, a továbbképzéshez, a művelődéshez és a szórakozáshoz. Ilyen könyvtárakhoz — történelmi okok folytán — nem szokott hozzá a nép, de a pedagógus és termelési-műszaki szakember sem. Fejlődésünk meggyorsítását, főként a műszakiak állandó továbbképzésének a megalapozását, a tájékozódást és visszakeresést lehetővé tevő korszerű könyvtárak nélkül nem érhetjük el. Elsősorban a vidéki városokban kell kifejleszteni a nagy információs értékű központok könyvtárát. Vidéki városaink 90 százalékában nincs modern értelemben vett könyvtár. Egy tanulmányi versenyre jelentkező gimnáziumi tanuló a 40— 50 000 lakosú városból gyakran pesti könyvtárban kénytelen megkeresni a szükséges kiadványokat. Van jó- néhány korszerű, gazdagon ellátott könyvtárunk, — pl. Kaposvárott, Tatabányán, Veszprémben, Kiskunhalason, — amelyekre méltán büszke a megye, a város lakossága, sőt az ország is. De megjelentek már kisebb városokban, sőt községekben is az igazi könyvtárak. Gazdasági erőforrásaink nem teszik lehetővé, hogy most egyszerre, pénzt nem kímélve, az ország minden városában új könyvtárat építhessünk. De vajon felmérték-e mindenütt a vezetők, hogy nem költenek-e milliókat olyan intézményekre, amelyek csak ftkkor jogosultak, ha az iskola és a könyvtár már megvan, nem költik-e látványos fesztiválokra, gyakran üres parádékra a rendelkezésükre álló pénzt, amelyből pedig évtizedekre szóló, a jövőt szolgáló, korszerű könyvtárat lehetne létrehozni? A nemrégen lezajlott országos népművelési konferenciának talán a legfontosabb tanulsága, hogy meg kell vizsgálni a konkrét tennivalókat az egyes intézmények fejlesztésével kapcsolatban. A könyvtárak vonatkozásában a legfontosabb 'feladat megvizsgálni: hogyan áramlik polcaikra a könyv. Ismeretes, hogy a tanácsi könyvtárakban a beszerzésre fordított hitelek az . 1964-es 29 millióról 1968-ig 18 millióra csökkentek. Sú-* lyosbítja a gondot, hogy ez" a csökkenés elsősorban a falusi könyvtárak ezreit sújtotta: a 11 millióból 7 millió esik falura! Könyvkiadásunk növekvő ütemét a csökkent könyvbeszerzési keretek egyre kevésbé elégítik ki, s nagy a veszélye annak, hogy a könyvhiány nyomán az olvasólétszám stagnálása, majd fogyása szükségszerűen bekövetkezik. Változott-e azóta a helyzet? 1969-ben 2 millióval javult a mérleg. Reméljük, hogy a következő években tovább javul. Elgondolkoztató azonban ezeknek az összegeknek az esetlegessége. Ennél is nagyobb gond az, hogy az egyes működési feltételek tekintetében a szocialista országokhoz viszonyítva igen el vagyunk maradva. Például a könyvtárosokkal való ellátottság tekintetében. A Szovjetunióban 1400—1500, Romániában és Bulgáriában 3000 falusi lakosra esik egy-egy főfoglalkozású könyvtáros, nálunk pedig a nagyobb településhelyű megyéinkben 10—15 000, aprófalvas megyéinkben pedig 40—50 000 lakosra. Könyvtáraink külső megjelenését — az említett eredmények ellenére is — a következő tények jellemzik: könyvtári fiókokon (számuk 2600) általában szekrények értendők, a 2800 községi könyvtár közül legalább 1600, a 101 járási közül legalább 50, a 32 városi közül 25 nem felei meg még a minimális követelményeknek sem. Különösen a művelődési otthonokban elhelyezett könyvtárak szűkösek. A kis községekben létrehozott klubkönyvtárak sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a könyvtár a régi állapotában maradt, sőt, nem ritkán a korábbinál rosszabb helyzetbe került. A sok kis könyvtár létrehozása hasznos volt a társadalmi fejlődés kezdeti szakaszában, de ma már arra van szükség, hogy elsősorban a nagy központi városi könyvtárakat fejlesszük (ezek természetesen lehetnek megyei, vagy járási tanácsok által fenntartott köyvtárak), amelyeknek korszerű ismeretet nyújtó anyaga intézményhálózati csatornákon a legkisebb faluba is eljuthasson. Közéleti tényezőink egyre világosabban látják a könyvtári helyzet megjavításának szükségességét, a könyv és a könyvtárak művelődésügyi jelentőségét. Ezt fejezi ki az írószövetség „Olvasó népért” mozgalma, s a sajtó is egyre többet foglalkozik a témával. Sok jel biztat a reményre: a könj*' és a könyvtár nem lesz sokáig periférikusán kezelt területe a közművelődésnek. SALLAI ISTVÁN Orsóval Emilt Egy hét az Albatrosban ma ablakod a tengerre néz holnap hogy is volt álom az egész ma vulkán ködült kráterébe látsz holnap nincs ösvény oda se találsz ma sziklacsipkék klasszikus zene holnap egy pillanat ma kellene ma megejtenek lágy pinéta-ligetek holnapra ölelésüket majd hiheted ma „ANNA MARIA LAURO Ferry boat” holnap csak képeslap lesz a hajód ma utolsóelőtti nap gyors lázroham holnap ISOLA VERDE nincs több egy ha van ma még csodálhatod bármerre mész holnaptól ablakod a tengerre néz (Forio d’ Ischia) MÉSZÁROS LAJOS: TIHANY
