Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. augusztus 20. Reggel óta kísérgetem Évát. Másoknak: távolba szakadt hazánkfia. Nekem: első szerelmem volt. Húsz esztendővel ezelőtt. Alakra nem sokat változott azóta, az idő inkább megszépítet­te, kiteljesítette az egykor csupa kéz-láb bakfislányt. Valahogy mégis idegennek tűnik. Másnak, mint aho­gyan az emlékezetemben megőriztem. * — Még nem mondtál sem­mit arról, mi volt odabenn, a szerkesztőségben, amíg vártam rád — kérdezi egy csipetnyi szemrehányással a hangjában. — Én az igazat írtam. Csakis az igazat. — Abban nem kételkedem — teszi a kezemre a kezét. — Csak hogy az igazság nem független az emberek­től... — figyelmeztet és nem sejti, hogy ugyanazt mond­ja, mint a riport megjelené­se előtt Pálmai, az olvasó­szerkesztő. — Nézd, Éva — magya­rázkodok rövid gondolkodás után —, az ügy látszólag egyszerű és mégis sokkal bo­nyolultabb, mintsem gondol­Kellemetlenség? Az, hogy Pálmaival szembe kerültem, már nem bánt. Kezdetben szerettem volna még felpo­fozni, hogy észhez térjen és újra az legyen, aki volt, de aztán rájöttem, már hiába minden. Az autóját már nem Pálmai vezeti, hanem az autó vezeti őt. Papíron még min­dig ugyanazt a szekeret húz­zuk mind a ketten, de va­lóban mind a ketten húzzuk? Hogyan fogalmazzam meg mindezt Évának? — Mondd, te kommunista vagy? — fordít Éva várat­lanul a beszélgetésen. Ez meg hogyan jutott az eszébe? Ennyire nyíltan, szemtől szembe legalább év­tizede nem kérdezte tőlem senki. Jó lenne tudni, Éva milyen feleletet vár? — Az vagyok — közlöm vele magyarázat nélkül, s rábízom, beéri-e a válasszal, vagy sem. — Már akkor is az voltál, amikor a választási plakáto­kat ragasztottad? — faggat tovább. — Te még emlékszel rá? — csodálom és bámulom és ismeretlen jóérzések keríte­nek a hatalmukba. — Gye­rek voltam, te is tudod. — Akkor miért csináltad? Mit mondhatok erre, több mint két évtized után? Ha juthat ugyanoda, ahova én, aki nem kommunista. Mit értene meg mindebből Éva? —Nos? —nógat a válaszra. Hinni azért mégis csak kell valamiben. Ha más­ban nem, legalább az élet­ben, amelynek napjai tőlünk függetlenül is követik egy­mást. — Az ember az életért él, Éva. A nyugalomért. Sze­xetek nyugodtan élni. Talán ezért... Ellentmond;, — Aki darázsfészekben nyúlkál, az nem élhet nyu­godtan ! — Tévedsz, Éva. Ez is a nyugalomhoz tartozik. Csak akkor nyúlkálhat az ember a darázsfészekbe, ha amúgy, általában, nyugalom van. Azt hiszem, ezért az általános nyugalomért vagyok kom­munista. Nem tudom, meg­értesz-e, de másként nem tudom megfogalmazni ne­ked. Talán még önmagám­nak sem. — Általános nyugalom? — csodálkozik. — Béke van huszonöt esz­tendeje. — Azt mondod, béke? — Nyugtalan béke, az igaz, de akkor is csak béke. És ezt az állapotot nem sza­bad elveszítenünk. PRUCKNER PÁL: TALÁLKOZÁS nád. Egy ember nem állta meg a helyét azon a posz­ton, ahová állították. Három- milliós mérleghiánnyal zárt a szövetkezet. — Az ilyen embert félre kell állítani — jelenti ki olyan természetességgel, mintha azt mondaná;, esik az eső. — Látszólag valóban eny- nyi az egész. Csakhogy ez ) az ember nem valahol a Holdon élt, hanem itt, kö­zöttünk. Ha hibázott, mások szemeláttára tette azt. Az egyik megvonta a vállát, a másik nem mert szólni, a harmadik: ne szólj szám, nem fáj fejem s a negyedik megpróbálta leplezni a hi­bák sorozatát. — És akkor jöttél te és belenyúltál a darázsfészekbe. ■— Valahogy így történt. Tudtad előre, hogy da­rázsfészekbe nyúlsz? — Sejtettem. — És mondd, nem jobb a békesség? — Az ilyen békesség nem. — És most? — kíváncsis­kodik tovább, pedig nem bánnám, ha békésebb témá­ra kanyarodnánk. — Bepe­relnek? — Még nem tudom. Fel­hívták a főnököt. Elismer­ték, hogy a hiba megtör­tént, de közölték azt is, hogy nem volt politikus kitere­getni az ügyet a nyilvános­ság előtt. — Nem politikus? Nálatok már ez is politika? Hogy értik ezt? — Ezt kérdeztem tőlük én is: a legjobb politika. — Igazság?? — tűnődik Éva s ujjaival titokzatos je­leket rajzol az asztalra. — Tág fogalom. Vagy inkább: megfoghatatlan dolog. Ami pedig megfoghatatlan; azt mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja. Illetve ahogy az érdekei diktálják. — Néha a legjobb ügy is elakad. — A darázsfészekben.^ — A tekintete néma kérdőjel, amely válaszra vár. — Igen. valahol ott..i — Mondd, sok kellemet­lenséged volt már a makacs­ságodért? — A makacsságomért? — hökkent meg furcsa kérdése. — Amiért olyan görcsösen ragaszkodsz a magad igazá­hoz. akkor kérdezi, gondolkodás nélkül rá vágom: mert a kommunistáknak győzniük kell a választáson. Apa mondta így. Miért kell győzniök? Hallottam, ami­kor anyának magyarázta: ha a kommunisták győznek, eb­ben az országban soha töb­bé nem lesz munkanélküli­ség. És a gyerekeknek sem kelj elmenniök karácsonyi alamizsnáért a Tőzsde Palo­tába. Meg azt is mondta apa: azért, hogy soha többé ne éljünk a föld alatt, ne legyen háború, és ne legyen infláció és ne legyen úr és ne legyen szegény... Igen, akkor ezeket mondtam vol­na. De mit mondjak most? — Apának segítettem... — ez a válasz tűnik a legel- fogadhatóbbnak. — És most? A szenvedé­lyes igazságkereséseddel ki­nek segítesz? Ezen így még nem gon­dolkoztam soha. — Több fizetést kapsz ér­te? — vallat Éva. — Nem kapok több fize-' tést. — Nagyobb jogaid vannak mint a többieknek? — Nincsenek nagyobb jo­gaim. — Valami előnyöd azért csak van belőle? Valami kell, hogy odakössön, ami több, mint hit, valami, ami kézzel fogható. Csak így tar­tozhat az ember valahová. — Nincsenek előnyeim —■' rázom a fejem, s mert Éva értetlen arccal mered rám, magyarázkodni kezdek. — Pálmainak például, az a ki­csi, sima modorú ember, akivel a szobámban talál­koztál, több a fizetése, mint nekem. Pedig nem párttag már. És autója is van, rólam pedig tudod, hogy nincs. Nem tudom, értesz-e, Éva? — Hobby? — Nem az. — Akkor micsoda? Hogyan magyarázzam meg anélkül, hogy ne értse félre, és ne is mondjak üres frá­zisokat? Húsz éve még könnyű lett volna megma­gyarázni. A hatalom meg­szerzése, azután pedig a szer­zett jogok megtartása. És tizennégy éve is könnyű lett volna a magyarázat. Akkor a tettek beszéltek a szavak helyett. Ma csak a hétköz­napok munkájával bizonyít­hat az ember. És az is el­Éva hosszan eltűnődik. 1— Lehet, hogy igazad van — mondja ki sokára. — Azt hiszem, ez az, ami hiányzik belőlünk odaát, túl a tenge­ren. Az érzés, hogy valami önmagunknál nagyobb, fon­tosabb dolog is létezik. — Az embernek hinni kell valamiben. — Én inkább azt monda­nám, ti tudtok valamit, amit mi nem tudunk megérteni, de ami megvéd benneteket a kétségbeeséstől, hogy az életetek felesleges. És ebben van valami egészséges vita­litás. Van reményetek és ez nagyon nagy dolog. Most rajtam a csodálkozás sora. — Mire van reményünk? — Nem tudom megfogal­mazni pontosan. Talán arra, hogy egyszer majd valami bebizonyítja az igazatokat. Mi semmit sem hirdetünk, semmiért sem akarunk szen­vedni, vagy lemondani, csak önmagunknak élünk. Mond­hatnám úgy is; a saját sze­mélyünket tartjuk a legfon­tosabbnak, minden egyéb csak azután következik szá­munkra. És semmire sem jutunk vele. Többnyire fe­leslegesen halunk meg. És ebből az következik, hogy felesleges volt az életünk is. — Biztos vagy ebben, Éva? Kérdéssel válaszol. — Tudod te, hogy mi a mai ember legjellemzőbb vo­nása? Az a vágy, hogy mi­nél több élvezetet sajtoljon ki az életből. És az élve­zetek hajszolása közben el­felejt élni. Ma egv új autó a cél. holnap egy ház, aztán nyaraló a tengerparton, nincs megállás, mire az egyiket megszerzi, rohan a másik után. És nem hagy időt sem az igenlésre, sem a tagadásra. Feláll, megigazítja combkö­zépig érő antilop-szoknyáját. — Ne politizáljunk, jó? Legyünk újra jókedvűek és vidámak. Ketten úgyis keve­sen vagyunk ahhoz, hogy megváltsuk ezt a zaklatott felbolvdult világot. ígérd meg. hogy nem vitatkozunk többet. Holnap már utazom tovább. Ugye, megígéred? Szépvonalú szája körül ígéretes mosoly bujkál. Megadóan megfogom fe­lém nyújtott kicsi tenyerét. Másnak távolba szakadt ha­zánkfia. Nekem: az első sze­relmem volt. v JVUrti* iriut'W? fűioi/imk C ~ ü MEGGYES LÁSZLÓ: HORGÁSZOK PARDI ANNA: SZERELEM Kezeden semmivé hűtlenkedett már annyi kéz, szád érinthetetlen, néma mondái a mások csókjai, tekinteted bezáródik, mielőtt kinyílna mint a kalandok ajtónyílásai Ebben a világban, hol oly könnyű hűtlennek lenni tenyered közepibe ásom el életem, szíved dobogó földrengéseire építem házam, s arcod archeológiája nékem feltárul, s minden pillanatban szembesíthetők leszünk egymással, mint két ítélet a másik igazáról. FAZEKAS LAJOS: IFJÚSÁG Bárpult, magasszék. Gint iszunk. Frivol blúz feszül rajtad. — Én a férfikor ízét dicsérem... Füst-fanyar, fehér hamuba ásott, égő, röpke éj. Jazzdobzene, gitárzene-láva ömlik az éjben, ki az utcára. — A gyár komolyan nézi fiait; s kapujában régi őre hallgat, mint szobra ódon templomfalaknak. Nyegle ifjúság! — recsegik tömören az öregek kiket szúr a szavuk tőre. Erős ifjúság, — mondom, — erős a fa, mely virágát kihordja termőre! Megkerültek Finta Gergely franciaországi internálótáborban készített csontminiatúrái Lapunk hasábjain több ízben foglalkoz­tunk a túrkevei Finja Múzeum kiváló anyagával, a két Finta szobrásztestvér ha­gyatékával, amelynek legszebb darabjai láthatók a múzeum állandó kiállítócsarno­kában. Olvasóink előtt nem ismeretlen az a tény sem, hogy az idősebb Finta Sán­dor hagyatéka Amerikából érkezett haza. A fiatalabb testvér, a Zádori Oszkár né­ven dolgozó művész kiállított anyagának jórésze pedig párizsi tartózkodása alatt készült. Most egy olyan anyagegyüttes ke­rült elő, amely Finta Gergely—Zádori Osz­kár (továbbiakban művésznevén nevezzük) munkásságának jelentős tartozéka, és amelynek tartózkodási helye egészen a leg­utóbbi időkig ismeretlen volt. Zádori Oszkár az első, sikeres itthoni próbálkozások után 1906-ban ment ki Pá­rizsba, hogy ott a nagy francia mester, Rodin mellett szerezze meg a szükséges plasztikai tudást. Nyolc esztendeig dolgo­zott a művész műhelyében. Rodin igen kedvelte a tehetséges, ragyogó formaérzé­kű „magyar”-t, akit nemcsak foglalkozta­tott, hanem megbízásokat is szerzett szá­mára. Az első világháború kitötrésekor a hadüzenet szembeállította Magyarországot is Franciaországgal. Minden kint élő, dol­gozó, nyaraló magyart internáltak. Több kiváló tudósunk, művészünk sínylődött ek­kor a hasonló sorsú más nemzetiségűekkel különböző francia internálótáborokban. Zádori Oszkárt a véletlen Noirmoutier-re, azaz a Fekete kolostor nevű táborba so­dorta, ahol — többek között — Bárczi Gé­za, Németh Andor és Kuncz Aladár, iro­dalmi életünk több kiválósága is tengő­dött. Az itt eltöltött esztendők minden nyomora, az embertelen körülmények kö­zött folytatott önfenntartási harc, a torok­szorító összetartás, egymás gyámolítása, a humánum millió példája egy egyedülálló irodalmi alkotásban maradt végül is az utókorra. Kuncz Aladár „Fekete kolostor” című dokumentum regénye az események­re, személyekre vonatkozó realitáson túl felejthetetlen irodalmi élményt nyújt az ol­vasóknak. A regényben jelentős helyet kap Zádori Oszkár szobrászművész, aki Pá­rizs művészvilágából csöppent a legnyo­morúságosabb körülmények közé, s aki az első napok depressziójából a kis közösség egyik támasza, vigasztalója lett. Késhez, bicskához folyamodva kénysze­rt tette művészi álmait apró faragványok határai közé. A konyhából az udvarra ki­dobóit marhacsontokból készített művészi miniatűröket. Megfaragta régi, boldog éle­tének dúskeblű szerelmeit, nevető múzsáit, egy-egy nő klasszikus, vagy bájos gyer­mek portréját, a saját nyomorúságukat jel­képező fájdalmas Krisztus fejet, keresztet, az első, paradicsomi boldog emberpárt. Kuncz Aladár leírásából ismerjük Zádori tábori tevékenységét, emberi gyengéit, erősségét, különösségében is vonzó jellemét. A mű­vész elkerült a Fekete kolostorból, fogsá­ga további éveit egy tengeralatti kazama­tában töltötte, 1919-ben érkezett haza Bu­dapestre ő is, Kuncz Aladár is. A barát­ság megmaradt kettejük között, ezt bizo­nyítja az a tény, hogy 1920—21 forduló­ján Kuncz Aladár kiállítást rendezett Zá­dori szobraiból, valamint a közös interná­lás alatt készített miniatűrökből, ö írta katalógusának igen szép előszavát is, va­lamint művészi munkásságát méltató kri­tikáját a Nyugat 1921. I. számában. Ismer­ve Kuncz Aladár igen szigorú kritikai te­vékenységét, ez nemcsak barátságát, de Zádori plasztikai kvalitásait is bizonyítja. A most előkerült csontminiatűrök az ed­digi kutatások szerint még egy ízben ke­rültek kiállításra az Ernst Múzeumban. A kiállítást és a miniatűröket pozitívan érté­keli Lázár Béla, a katalógus előszavában. Zádori végülis 1936-ban leköltözik Túrke- vére. Itt dolgozik 1947-ben bekövetkezett haláláig. Hagyatéka néhány év múlva be­került a túrkevei múzeumba, e csontfarag- ványok kivételével. Ezeket utolsó éveiben élettársának, Népessy Lucia énekművész­nőnek ajándékozta. A miniatűrökről csak néhány terrakotta, valamint bronzmásolat volt a legutóbbi időkig a Finta Múzeum birtokában. A művésznő címe ismeretlen volt előttünk, s a legalaposabb kutatással sem sikerült nyomára bukkanni. Néhány hét­tel ezelőtt a Finta Múzeum igazgatója, dr. Győrffy Lajos levelet kapott dr. Boda De­zső ügyvédtől, Népessy Lucia második fér­jétől, aki felajánlotta a Finta Múzeumnak Zádori Oszkár birtokában lévő csontmi- niatúráit, valamint néhány írásos doku­mentumot, Zádori munkáiról készült fotó­kópiát. A 25 csontfaragvány októberben, a mú­zeumi hónapban kerül bemutatásra a Damjanich János Múzeumban, majd vég­leges elhelyezést nyer a túrkevei Finta Múzeum Zádori Oszkár, azaz Finta Ger­gely anyagában. egri mária sori aél

Next

/
Thumbnails
Contents