Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. augusztus 16. Képzőművészetről röviden I A nagy stílusok nyomában Ne bonyolódjunk bele az ágas-bogas kérdésbe: mi is hát a stílus? Inkább kerüljük meg kissé a szigorú fogalmi meghatározást. Balassi Bálint, Arany János, Ady Endre, József Attila mind-mind másképpen fogalmaz, mert más a szókincse, más az ismeretkincse, másféle társadalom fogja körül; másféle feladat vár a költőre a XVI. században és más jelenünkben, más a reform-korszakban és megint más a szocializmus építése közepette. Mindez nemcsak mondanivalójának, hanem a mondanivaló külső megjelenésének, formájának, mondjuk ki hát végre: stílusának is különböző ábrázatot ad. Más a dallamkincse, más a ritmusa az ázsiai sztyeppék lovas, vándorló magyarjának és megint más a dallamkincse, énekes fohásza annak a népnek, mely valahol Európában öles várfalak mögött búvik meg. Más hangszíneket és harmóniákat használ a lipcsei Tamás templom muzsikusa és teljesen elütő hangot, harmóniát, színt, dallamot — egyszóval: stílust képvisel a romantikus kor embere: hiszen egyik az istennel társalog, a másik; régesrég kilépve a templomhajóból — az embereknek énekel. Ami áll az irodalomra és a zenére, áll a képzőművészetre is. Az ember látásélménye, az ábrázolás kifejező eszközei korok, társadalmi formák szerint változnak. Mi a képzőművészet stíluskorszakait — mint egy a modern Európára vonatkoztatva — Bizánccal szoktuk elkezdeni. Ennek a képzőművészeti stílusnak az anyaga javarészt mozaik, tehát kövekből összerótt kép, témája a világi uralomra jutott egyház, mely Krisztust, az apostolokat, az evangélistákat is besorolja abba a szigorú, bizánci rangsorba, amelynek alsó létrafokán az egyszerű hívő, legfelső fokán pedig a császár, a császárnő és a császári rangot öltött üdvözítő áll. A stílus: a kirakott kőkép merevségéből adódik. Ezt váltja fel a trecento (az 1300-as évek, magyarán a XIV. század) emberségesebb, humánusabb művészete. Már festenek a falra és nem megkövült szőnyegeket raknak fel, díszként. Az ábrázolásba beszivárog a való élet, érzelmeivel, fájdalmával, megrendülésével, drámájával egyetemben. Ezeket a mestereket hívják később preraffaelitáknak, jelezve, hogy a virágzó reneszarísz előtt működtek: stílusuk még nem ragyog a színek, anyagok pogány pompájában. Inkább egyszerű, bensőséges, mint azok a naiv legendák, amelyek a kor szentjéről, az assisibéli Ferencről szólnak. Ezt a korszakot váltja fel a quattrocento és Cinquecento (XV—XVI. század) beérett reneszánsz ragyogása. Központja az ember. Még ha a szentek szárnyaival, az apostolok palástjával, vagy az üdvözítő töviskoszorúj ával ruházták Is fel. Anyaga: az ember, méghozzá az a homo universális, aki fölfedezi a csillagászat, az anatómia, a távlattan, s ezzel együtt a klasszikus nyelvek csodáit (ugyanakkor nemzeti nyelveket teremt) kételkedni kezd, tehát önállóan gondolkodik, szűknek találja a világot — tehát felfedező utakra indul. Az érett reneszánsz stílusa valóságos csoda. Kompozíció, színharmónia, drámai erő, lebilincselő valóságismeret, mindez egyetlen nemes harmóniában egyesük A színek és formák valóságos túlburjánzása már a XVI—XVII. század barokkjába vezet át bennünket. A hitviták korába. Az ellenreformáció küzdelmeibe. A merész hajlatok, a szenvedélyek túltengése, a színek harsány ellentétének stílusába; az ábrázolás mellett a hatás, az effektus is sokat számít. Hiszen ez nemcsak képzőművészet, hanem hitvita is. A XVIII. század művészetét manierizmusnak, akadémiz- musnak és rokokónak nevezzük. Három merőben különböző fogalom: a rokokó a királyi udvarok gáláns hangulatát idézi. Az akadémizmus a régi nagymesterek követését tartja parancsoló normának. A manierizmus a klasszikus festők, szobrászok modorát, vagy inkább egy-egy modorosságát kapja fel, ezt fejleszti tovább. A XIX. század nagy romantikája ezt a melegházi művészetet robbantja szét. Az őszinte emberi szenvedély, a realizmus jegyében. Az impresszionisták ennél is tovább merészkednek: kilépnek a műteremből a szabadba, szobavilágítás helyett a szikrázó napfényt választják. A reneszánsz súlyos, pompásan megkonstruált képei széthullanak. Az impresszionizmus nem építkezni akar, hanem a pillanatot ragadni meg, a fény és a napsugárban átizzó levegő káprázatát A XX. század embere túllép az impresszionizmuson is: a tárgyak csalóka látszata alatt a szilárd, geometrikus vázat keresi (kubiz- mus), álló kép helyett a bátor mozgást (futurizmus), az impressziók befogadásával szinte ellentétesen azt a képet keresi, amely mint expresszió az emberből vetül ki a világra, (expresszionizmus) a szét- bomló képalkotás helyett a szilárd képépítésben, konstrukcióban keresi hitvallását (konstruktivizmus). Ennek az útnak végét jelenti az absztrakció, mely a valóság tár- gyias ábrázolását teljesen elveti, popart (populáris művészet), amely bizonyos csoportelrendezésben kirakatrendezői babérokra pályázik és az opart (optikai hatásokra felépített művészet), mely nem ábrázol, csak optikai fény és vonaltüneményekkel — jobb szót nem találok rá — szórakoztatja a nézőt. A század egyik uralkodó stílusa: a szocialista realizmus. A valóság művészete ez, anélkül, hogy a fo- tografikus hűséghez tapadna. Az embert és munkáját idézi. Az építő ember bátorságával és optimizmusával. GÁL GYÖRGY SÁNDOR FAZEKAS MAGDOLNA: KASZÁLÓ Ssöllősi Zoltánt Sebezhetetlen Magam, vagyok. Eber a táj. Váltamra napsugár feszül. Át meg átsuhan hajam közt a tavasz. Szemembe tódul a világ, és úgy emeli, szorítja tekintetemet, hogy már nem álhatom el. Mennyboltok ezüst harangnyelvei, a jegenyék még ingának. Magam vagyok: a puha füvekkel lábaimnál; a száz karú jelennel: a mozdulatokkal; meg a százlábú mozdulatlansággal. Az atmoszférák nehéz ajtóit, az ég vasperemét magába szívja a Nap, elégeti, és olyan könnyű lesz a felfelé induló élet, mint a sebezhetetlen ifjúsági Ki az a Brandon ? Eddig több mint tízezer budapesti látta és újabb tízezrek szeretnék megnézni a Városmajori Szabadtéri Színpadon Thomas Brandon világhírű: Charley nénje című komédiáját a július 3-i bemutatót követően. Páger, Tol- nay, Kállai — és az élete első női főszerepét alakító Bodrogi Gyula — kirobbanó sikerrel komédiáznak augusztus 2- ig Kerényi Imre rendezésében. Ki is az a Thomas Brandon? Hogyan jutott el a világsikerig a Charley nénje? Eredetileg színész volt, későn, nehéz körülmények között indult a pályán. A viharos 1848. évben született az ugyancsak viharos tengerparti kikötővárosban, Liverpoolban. Apja egyszerű suszter, de az ifjú Thomas költői álmokat dédelgetett magában. A család gondjain azonban nehéz munkával kellett enyhítenie: hajóácsnak szegődött. 32 éves korára megtakarított annyi pénzt, hogy Londonba utazhatott, ahol színészi tanulmányokba kezdett, majd alkalmi fellépéseket vállalt. Véletlen műve a Charley nénje. Penley, a múlt század híres angol komikusa egyszer megkérdezte Brandont: nem próbálná-e ki sokat emlegetett írói tehetségét? És jó három hét múlva el is készült a darab, a Charley nénje. A londoni premier napja: 1892 szilveszter estje. És ezután páratlan sikersorozat évtizedei vártak a darabra. A londoni ősbemutatón James Page játszotta a dühös gyámapa, Spittigue szerepét — és 17 évig egyfolytában alakította, összesen 6759 előadáson. A premiertől mostanáig nem volt egyetlen nap, hogy a világ színházai közül valamelyikben ne játszották volna Charley nénjét. Az UNESCO statisztikájában fantasztikus számmal, több mint 500 000 előadással áll az élen, szinte behozhatatlanul előzte meg a színháztörténet minden más darabját. Előfthw dúlt, hogy egyszerre 48 színházban játszották, 22 nyelven. Eddig összesén 49 nyelvre fordították le. Thomas 1915-ben halt meg, s a nemzetközi jog szerint családja még további ötven évig kapta a szerzői tiszteletdíjat. Pesten 1897-ben mutatták be, és 1926-ban Csortos Gyulával a főszerepben 'újították fel. De sokszáz előadást ért meg vidéken is. Németh István jugoszláviai magyar író két novellája JUafd Az asztalon kibontott pólya. A pólya közepén fehér ingben csecsemő, apró lábaival kalimpál, meg-meg- újúló kedvvel és erővel. Pontosan a csecsemő feje fölött a mennyezetről piros léggömb lóg, pörög a vékony zsinegen. A baba nevet. A fiatalasszony arcával ráhajol, azzal simogatja, közben ilyeneket mond: mu- mu, puc-puc, betye-betye. Felemeli a fejét, ujjával megérinti a gyerek lágy tokáját, körmét néhányszor végighúzza rajta, de — szeretné belemártani. — Mindjárt megeszlek! A gyerek hangosan nevet. — Megráglak! Megragadja a gyerek hurkás combjait, az ujjaiban rugók feszülnek, egész testén villám cikázik át. A gyerek sikongva nevet. — Megeszlek! Megráglak! Szétmarcangollak! Elereszti a gyereket, felegyenesedik, elmerülten, tágra nyílt szemekkel nézi. A baba most még szaporábban kalimpál kövér lábaival, karjai semmiért kapadoznak, csak néha sikerül hangosan nevetnie, s ilyenkor mintha az egész kis motor új erőre kapna. Az asszony egy pillanatra magára hagyja a gyereket. Beleönti a kisteknőbe a vizet, mezítelen könyökével megérinti, kevés hideget löttyint hozzá. Bal karjára fekteti a kicsit, leoldja róla a kisinget, s belenyomja a kád vizébe. A pucér kölyköt egy percre visszafekteti a pólyára, aztán hasra fordítja, ráhajol, dús, leomló, erős hajával végigsöpri a meztelen testet. A gyerek fuldoklik a nevetéstől. — Hát most megeszlek! — mondja a fiatalasszony. Előbb csak csókolgatja a kölyök kövér kis fenekét, mint feszes labdát, aztán az ajkával próbál beleharapni a gyönge húsba, aztán a fogaival. A hirtelen beállt csendben felkapja a fejét, de abban a pillanatban keserves sírásra fakad a gyerek, s csak akkor eszmél rá mit csinált. Ott maradtak foga mély nyomai. Karjaiba kapja a kicsit, rémülten magához szorítja. — Megverjük a mamát, drága életem, megverjük a rossz mamát, ne sírjál. Arcát a kicsi arcához szorítja, s ilyeneket mond: — Nem bánt a csúnya mama, nem bánt, csillagom, jaj, dehogy bánt! Járkál vele az asztal körül, rázogatja a karjában, bújik az arcába, csókjaival csitítja. A konyha ablaka már teljesen beizzadt, kint a havon szikrázik a hideg reggeli napfény. Megy most már minden sorjában, oda se kell figyelnie, nem is arra figyel már, amit csinál, valami megmagyarázhatatlan kétségbeesés tölti el egész lényét, szorongató csend veszi körül. Gyorsan megfüröszt! a kicsit, puha törülközővel felitatja bőréről a fürdő vizét, habtiszta, puha ingecskét ad rá, gyöngéden beköti a pólyába, tejet önt az üvegbe és a gyerek szájába adja. A kicsi szívja a tejet az üvegből, lehunyja a szemét és úgy szívja, olykor abbahagyja, aztán újra szaporán belekezd, anyja az üvegen érzi, mikor ernyed el a gyerek szájában a cucli. — Ha valami baj érné, nem élném túl, suttogja maga elé az asszony. Egészen halkan mondja, párás szemekkel : — Gyémánt kukorica. Kiszorítja szeméből a könnyet, felnéz a mennyezetre, feje felett egykedvűen pörög a piros léggömb. Aztán a fürdőteknőre téved a tekintete, a szappanos vízben széttárt ujjakkal megremeg a kis gyereking; *a konyha alatt a pincében valaki fát vág. Szemben ültek egymással, kétoldalt a földbe vágva égnek meredt a két kapanyél. — Meleged van? — kérdezte a férfi. — Ég rajtam a ruha — mondta az asszony. — Vesd le! A haragoszöld, éles kukoricalevelek összefenődtek a forgó szélben. A szél alulról fújt, egyenlőtlenül, forró porszaga volt. Az asszony szeme alja besüppedt, megfeketedett és kigyöngyözött. — Értetted? — kérdezte a férfi. — Mit? — Amit mondtam. — Mit mondtál? — Hogy vesd le a ruhád. És fürödj meg! — Jó volna megfürödni. A tengerben mondta az asz- szony csüggedten. A fejét még mindig lógatta, agyonnyomta a hőség és ez a számára szokatlan, nehéz munka. — Hol? — A tengerben. — Ez is tenger. Emeld fel a fejed, és nézz körül. A zöld hullámok tele vannak ezüsthátú halakkal. Az asszony a férfi szemébe nézett, megremegett az ajka. — Ne haragudj — mondta engesztelőén. — Miért haragudnék? — Hogy én már megint csak a szavaidat hallom. — Most csak azokat halld meg. — Néha nagyon bántóak. — A szavak? — kérdezte a férfi. — A puszta szavak. — Kívánlak — mondta a férfi1 alig hallhatóan. Az asszony nézett a férfi arcába, aztán lassan behunyta a szemét. Ajka körül eltűnt a remegés, nyugodt volt, mintha játék közben döbbent volna rá sorsára. — Biztos vagy benne? — kérdezte az asszony és a nap felé fordította lehunyt szemét. — Ilyet nem szoktak kérdezni. • — Most mégis megkérdezem. Válaszolj. — Biztos vagyok benne — mondta a férfi, de maga isr érezte, hogy megtorpan a hangja. Lehunyt szemét az asszony a nap felé tartotta: — Mert én is érzem a föld forró szagát, a napot és hallom a fűszálak nedvkeringését, a párzó bogarak neszét. És itt ülnek körülöttem az arcukat eltakaró, de az ölüket feltáró parasztmenyecskék, és mind látom őket, meztelen barna karjukat, vágyakozó szemüket, ugyanúgy, ahogy te meséltél róluk. De én most nem lennék neked földszagú, fűsza- gú, napszagú királynő. Talán sose voltam az. Nem tudom. Az asszony lehunyt szeme megduzzadt, szeme gödréből eltűntek a tűheg> nyi verejtékgyöngyök, a homlokán, a haja tövében ütköztek ki. — Erre én igazán nem gondoltam — mondta a férfi száraz torokkal. — Honnan jutott most eszedbe? — Amióta itt ülünk, másra se gondolok. Nem is bírtam másra gondolni. Sose hittem, amit mondogatni szoktál. Hogy a föld és a nap ilyen erős lehet. A férfi megérintette az asszony karját: — Az csak hülye, ostoba mese volt — mondta. — Nem volt mese — mondta az asszony és ahogy a férfira nyitotta szemét, kibuggyant belőle a könny. Karját arca elé, a nap elé tartotta. — Én akarok lenni az erősebb. A férfi felegyenesedett, a durva lópokróc alól előhúzta a vizeskorsót, s szétvetett lábakkal addig ivott, míg egy csöpp maradt a korsóban. — Nem való neked ez a munka — mondta, s keze fejével megtörölte a száját. — Kösd be a fejed, mielőtt napszúrást kapnál.
