Szolnok Megyei Néplap, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-16 / 192. szám

1970. augusztus 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Á humor filozófiája Gondolatok Gácsi Mihály grafikáiról Hitem szerint egy művész munkásságának korszakokra osztása és az egyes korsza­kok értékelése az utókor, és nem a kortárs kritikusok feladata. Talán azért, mert az utódok elfogulatlanabbul tud­ják megítélni a művészt, ta­lán mert a kortársaknak és maguknak az alkotóknak a művészi tevékenységben a folytonosság, és nem a meg- szakítottság a fontosabb, tű­nik lényegesebbnek. Hogy most mégis egy ki­csit ,az eddigiek összegezésé­nek igényével írok Gácsi Mi­hály művészetéről, nem azért teszem, mintha hűtlen akar­nék lenni előbbi vélekedé­semhez, tettemet leginkább Gácsi saját szavaival indo­kolhatom: — Lassan lezárul a máso­dik hét év is, amelyet Szol­nokon töltök és azt mond­ják, hogy hétévenként kicse­rélődnek az ember sejtjei is. A művész ezzel a meg­jegyzésével nemcsak szá­momra teremtett jó alibit, hanem egy kicsit azt is in­dokolni próbálta, miért érzi maga is szükségét bizonyos számvetésnek, vagy nevezzük erőfelmérésnek. Mert Gácsi Mihály gondolatban és tett­ben egyaránt most ilyenfajta számvetéshez érkezett el és ebben a számvetésben jó ér­zések, aggodalmakkal keve­rednek. Ahogy ő fogalmazza; szorongató érzés arra gon­dolni, mennyi mindent kel­lene még csinálni és ehhez képest milyen kevés az, amit eddig alkotott. A művésznek ez a termé­szetes elégedetlensége azon­ban egyúttal örvendetes is, hiszen nem csupán vágy­álom, vagy hipotézis az a temérdek ötletterv, amelyet úgy érzi, meg kell valósíta­nia, hanem az edigi művészi tevékenység következménye a megkezdett munka folyta­tása is. Gácsi 13 éve telepedett le Szolnokon. Ez a 13 év egy művészi pálya indulását és reményteli kibontakozását is magába foglalja. A szolnoki Gácsi Mihály ma már orszá­gosan ismert és elismert gra­fikus, sőt elmondhatjuk azt is, műveit nemzetközileg is „jegyzik”. Ezt a tényt leg­jobban két legutóbbi külföldi kiállítása szemlélteti. A bo­lognai nemzetközi grafikai kiállításon és a második fi­renzei grafikai biennalén szerepeltek legutóbb művei A firenzei biennalé a mű­faj legreprezentatívabb se­regszemléje, amelyen har­madmagával Gácsi Mihály képviselte a magyar grafi­kát. öt lapját állították ki Firenzében (a Noé, a Mes­terségem címere, a Kálvá­ria, a Szobrász és a Köszö­rűs címűeket.) Közülük ket­tőt, a Noé-t és a Mestersé­gem címer-ét meg is vásá­rolták. Az elmúlt év tavaszán pe- dik milliók láthatták a kép­ernyőn Gácsi Derkovits te­remben megrendezett önál­ló kiállítását, amelynek mind a közönség, mind szak­mai visszhangja nagyon kedvező volt. A grafika mindennapi éle­tünkben a legközvetleneb­bül jelenlévő képzőművésze­ti műfaj. Mindenütt talál­kozhatunk vele, a hirdető­oszlopokon, utcákon,, vona­ton, ha kezünkbe veszünk egy könyvet, vagy ha fel­lapozunk egy-egy újságot. Mozgékonyságára jellemző sokféle funkciója is. Infor­mál és szórakoztat, elgon­dolkoztat és felizgat, de semmi esetre sem feladata az egyszerű díszítés. És eb­ből a tényből adódik, hogy a grafika az a képzőmű­vészeti műfaj, amelyik leg­inkább kötődik a gondolati tartalomhoz, amelynek el­sősorban fogalmi megfelelé­sei vannak, s az idők során olyan önálló jelrendszerei alakultak ki, amelyek segít­ségével szemléletünk számá­ra közvetíteni képes a leg­bonyolultabb filozófiai mon­danivalót is. Ez a filozófiai mondanivaló, a szemlélet számára megnyilatkozó gon­dolati tartalom, a legjellem­zőbb Gácsi Mihály munkás­ságára is. Az ő művei ak­kor jelentenek maradékta­lan élményt, ha a részletek böngészésében is elmerü­lünk, felfedezve a képi ötle­tek sokszínűségét és mély tartalmát. Gácsi évek óta megjelené­sében is ismert jelensége Szolnoknak. Humora, köz­vetlensége azok számára, akik felületesen ismerték nem egy félreértésre és fél­reismerésre adott okot. So­kan csak a kedves bohémot látták Gácsiban, s e véle­mény kialakulásában olykor talán maga a művész is „lu­das” volt. Ezek az évek azonban a nagyon hasznos tapasztalatgyűjtés, élmény- szerzés esztendei voltak. És érdekes megfigyelésekre ad alkalmat az a változás is, amely a közvéleményben néhány év óta végbement, személyét, művészetét ille­tően. Ez sem véletlen ered­ménye, hanem jelzi a mű­vész bizonyos megállapo- dbttságát, jelenlegi kiegyen­súlyozottságát. Ma már nem hiszem, , hogy a városban akadna olyan ember, aki nem venné „komolyan” Gá- csit és még ma is a bohé­mot látná benne, s ne a művészt tisztelné. Nemcsak művészetével, hanem egész emberi habitusával, egyéni­ségével is szentesíti a híres Karinthy mondást, amely szerint a humorban nem is­mer tréfát, másképp lefor­dítva; az igazi humor min­dig mélyen emberi bölcses­ségből fakad, és erre a böl­csességre tanít mindenkit. Gácsi is csupán látszólag humorizál gondtalanul egya­ránt minden felett, az apró emberi gyengeségeket és a kor szorongásainak legfőbb forrását, az egyetemes világ­égés, az atomháború lehető­ségét gúnyolva legemberibb indulatait fejezi ki, valódi szorongását, valódi aggodal­mát az emberiség és az egyes emberi sors iránt. Egyik beszélgetésünk alkal­mából egyszer azt mondta; ő úgy érzi, művészete lénye­gében ebből az indulatból fakad, az emberi butaság, gonoszság eílleni gyűlöleté­ből. Volt olyan vélekedés is, amely éppen ezért majd- hogy nem egyenesen anti- ■humanitással vádolta meg a művészt. Mindent lehet azonban mondani Gácsiról, csak azt nem, hogy ember­gyűlölő. Az ő figurái közel sem karikatúrák, hanem ka­rakterek. Abszurd, groteszk képötletei sohasem öncélúak, hanem mindig a mondani­valót hangsúlyozzák, s mű­vészetének egyik jellegze­tessége, hogy a képtelent magától értetődően fogja fel és ábrázolja. Ezáltal min­den leleplező torzításban je­lentkezik munkájában. Egyszer régebben egy ka­marakiállításáról szóló mél­tatásomban azt írtam róla, hogy alkotásain érezhető a késő középkor misztérium játékain edzett vaskos népi humor ihletése is. E véle­A művész portréja kedésemet most azzal tol­danám meg, hogy Gácsi Mihály művészete formailag is talán legtisztább, legegy­értelműbb folytatása a kö­zépkor végén virágzásnak induló, a tiszta vonalrajzon alapuló grafikának. Gácsi a grafika általa művelt mű­fajaiban, a linóleummetszés­ben és a rézkarcban egy­aránt bravúros szakmai fel- készültségről, virtuóz ma­nuális készségről tett és tesz tanúbizonyságot. Sohasem bocsátkozott kétes értékű kísérletekbe, és nem áldoz­ta fel a fakturális hatások kedvéért a rajz tisztaságát. Most az a terv foglalkoz­tatja elsősorban, hogy foly­tatja a Noé-vai megkezdett, úgynevezett „bibliai” témá­jú sorozatát, ám a biblia csupán apropónak, alkalmas „alapanyagnak” kínálkozik számára mai mondanivalója közvetítésére. Ez az ősi „jel­rendszer gyűjtemény” talán azt könnyíti meg a művész­nek, hogy egyes elemét fel­használva egyértelműbben utalhasson általános, filozó­fiai értékű gondolatokra is. Az a terv is foglalkoztatja a művészt, hogy egy-egy ré­gebbi munkáját mintegy új­ra alkotja. így akarja meg­valósítani rézkarcban azóta híressé vált linóleum lapjait, a Dózsa-sorozatot is.* Ez ter­mészetesen nemcsak azt je­lenti, hogy a grafika egyik műfajából átülteti a gondo­latot egy másikba, hanem hogy gazdagítja, gondolati tartalmát, képi megjeleníté­sét egyaránt kibontva. A visszanyúlásnak ez a szándéka elengedhetetlen faltétele - Gácsi művészi továbbfejlődésének is. De nemcsak régi munkáiból akar újra feltöltődni, hanem számtalan új terv, merész elgondolás izgatja. Erre leg­jobb példa, hogy most ké­szülődik egy új grafikai mű­faj (csupán számára új, hi­szen egy nagyon régi, de kissé feledésbe menő gra­fikai technikáról van szó), a rézmetszés birtokbavéte­lére, alkalmazására. Nem mondhatjuk, hogy lezárult egy művészi korszaka, csu­pán egy időnként oly elen­gedhetetlen számvetéshez, erőgvűitéshez érkezett el a művész. Rideg Gábor Ha irodalmi foglalatossá­gaimra gondolok, gyakran vetődik fel bennem a kérdés: mikor kezdődött? És hogyan kezdődik az efféle általában? Mi kényszerít rá első ízben, hogy tollat ragadjunk, és éle­tünk végéig el se eresszük? Nehéz visszaemlékezni, — hogy mikor is kezdődött. Az íróság, mint lelkiállapot, — nyilvánvalóan sokkal hama­rabb alakul ki az emberben, mintsem valóban elkezdi a papírost piszkítani. Nagyon fiatalon, talán még a gyer­mekkorban alakul ki. Gyermekkorunkban, ifjú­ságunkban másnak látjuk a világot, mint érett szemmel. Gyermekkorunkban perzse- lőbb a nap, sűrűbb a fű, bő­ségesebb a zápor, kékebb az ég, izgalmasan érdekes min­den ember, akivel találko­zunk. A gyermek bizonyos mér­tékig titokzatos lényt lát minden felnőttben, legyen az gyaluforgácsillatú szer­számokkal fölfegyverzett ács, vagy botanikus, aki tud­ja, miért zöld a fű. Az életnek, a környező vi­lágnak ez a poétikus érzéke­lése a legnagyobb adamány, amely gyermekkorunkból megmaradhat. H^ valaki hosszú, józan esztendők során nem veszí­ti el ezt az adományt, akkor költő, vagy író lesz belőle. A kettő között végeredmény­ben kevés a különbség. Az életet mindig újnak lát­ni: ez az a termékeny talaj, amelyből a művészet sarjad. Gimnazista koromban ter­mészetesen én is verset ír­tam, olyan tömegével, hogy egy hónap alatt tele lett ve­lük egy vastag iskolai jegy­zetfüzet A versek rosszak voltak, dagályosak, cikornyásak, de nekem akkoriban meglehető­sen tetszettek. Rég elfelejtettem őket, — már csak egyes versszakok­ra emlékszem belőlük. Ilyes­félékre: Szedjünk virágot, lám her­vadton lekonyul Halk eső permetez a földre S amott, hol füstös-bíboro­sán alkonyul, Sárguló lombnak hull özön- je. De ez még semmi. Minél többet írtam, annál jobban telezsúfoltam verseimet töb- bé-kevésbé értelmetlen „szép­ségekkel” : Szadimért epedek, és opál­ként csillog a bánat Lassan elém terülő, hosszú napok lapjain— Hogy miért csillog a bánat opálként, ezt sem akkor, sem most nem tudtam volna meg­magyarázni. Elragadott a szavak csengése. Az érze­lemmel nem is törődtem. A legtöbb verset a tenger­ről írtam. Pedig akkor még jóformán nem is ismertem. Nem volt ez meghatáro­zott tenger — sem a Fekete, sem a Balti, sem a Földkö­zi —, hanem amolyan ünne­pi „általános” tenger. Egyesí­tett magában minden színt, minden túlzást, minden fék­telen romantikát — de hiá­nyoztak tájáról az élő em­berek. kívül volt az időn és a valódi földrajzi téren. Ak­koriban ez a túlzott regé­nyesség övezte szememben az egész földgolyót, akár­csak valí. mi sűrű légkör. Tajtékos, vidám tenger volt, szárnyas gályák, vak­merő tengerészek szülőhazá­ja. Partján smaragdként ég­tek a világító tornyok. A ki­kötőkben forráshoz hasonla­tosan pezsgett a gondtalan élet. Soha nem látott szépsé­gű barnabörű nők égtek, — szerzői akaratomnál fogva, kegyetlen szenvedélyek kat­lanában... Az eszter dők múlásával verseim valamit vesztettek dagályosságukból. Lassan ki­szellőződött belőlük az egzo­tikum. De valljuk meg: a gyer­mekkor és az ifjúság nem le­het meg egzótikum nélkül, akár a trópusok, akár a pol­gárháború legyen is az egzó­tikum forrása. Az egzótikum adja meg az életnek azt a rendkívüli szí­nezetet, amelyre a fiatal és érzékeny léleknek olyan nagy szüksége van. Diderot-nak igaza volt, — amikor azt mondta, hogy a művészet feladata: megtalál­ni a rendkívülit a mindenna­piban, és a mindennapit a rendkívüliben. Ma sem bánom, hogy gyermekkoromban annyira hatalmába kerített az egzóti­kum varázsa. , Ki az, aki gyermekkorá­ban nem ostromolt ódon vá­rakat, nem szenvedett hajó­törést foszlánnyá szakadt vi­torlákkal a Magellan-szoros partjainál, vagy a Novaja- Zemljánál, nem robogott az Uralon-túli sztyeppén Csa­pé jewel, nem kereste a kin­cset, melyet Stevenson olyan ügyesen rejtett el a titkos szigeten, nem hallotta a zász­lók suhogását a borodinói csatában, és nem kalando­zott Mauglival Hindosztán dzsungeleiben? Sok időt töltök falun, oly­kor figyelem a kolhozbeli gyermekek játékait. Mindig van bennük egzótikum: hol tutajon kalandozzák be az óceánt (a kevésbé hangzatos „Borj as” névre hallgató kis tavat), hol a világűrbe re­pülnek, hol rejtélyes világré­szekbe tesznek felfedező utat A szomszéd gyerekek, példá­ul, ismeretlen országot fedez­tek fel. Elnevezték „Óperen­ciásnak. Csupa-öböl tavacs­ka volt ez, amelyet annyira benőtt a sás, hogy csak a kellős közepén csillogott egy tükördarabka víz. Az egzótikum, persze, nem egyik napról a másikra il­lant el tudatomból. Sokáig megmaradt a nyoma, mint ahogy megmarad a kertek­ben az orgona nehéz illata. Még a jólismert, sőt megunt Kijevet is átalakította szá­momra. Napnyugták aranya lángolt kertjeiben. A Dnyeperen túl villámok cikáztak a sötétben. Ügy rémlett, ismeretlen, — nyirkos és fenyegető ország terül ott el, futó lombsuso- gással teli ország. A tavasz nirospettyes, sár­ga vadgesztenye-szirmokkal szórta tele a várost. Annyi volt a virágszirom, hogy eső­zéskor kicsiny gátak képződj tek belőle, melyek megaka­dályozták az esővíz lefolyá­sát, és némelyik utcát kicsiny tóvá változtatták. Eső után pedig úgy fény­lett az ég Kijev fölött, mint a kristálykupola. Váratlan erővel tolultak emlékezetem­ben a költő szavai: Már a tavasz bűvös hatal­ma lángol Homlokán a csillagoknak Milyen jó vagy. E hivságos világon Boldogságomat te hoztad Ehhez a korszakhoz kap­csolódik első szerelmem em­léke, az a csodálatos állapot, amikor majdnem minden fiatal lányt szépnek láttam. Utcán, parkban, villamoson elém tűnő minden leányos jelenség — szemérmes, de fi­gyelő pillantás, üde haj illa­ta, fogak villanása félig nyílt ajkak körül, karcsú térd a széllebbentette szoknyácska alatt, hideg ujjak érintése — mindez azt ígérte, hogy előbb, vagy utóbb engem is elér az első szerelem Erről szentül meg voltam győződ­ve. Hinni akartam, és ezért hittem. Minden ilyen találkozás­ból érthetetlen mélabú fa­kadt. Így versfaragásban és meg­foghatatlanul hullámzó izgal­makban telt el szegényes és voltaképpen eléggé keserves ifjúságom. A versírást hamarosan ab­bahagytam. Beláttam, hogy amit csinálok hamis — olyan, mint a szépen festett gvaluforgácsból készült vi­rág, vagy mint az aranyfüst. Vers helyett aztán megír­tam első elbeszélésemet. Fordította: Szöllősi Klára KISS ATTILA RAJZA Készülő rézkarcának vázlata. Konsztcntyin Pausztovszkij: I FORGÁCS­VIRAQOK I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents