Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
WO. Július 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Füst Milán: Oh latin szerelem! Borág s borostyán közt, hol ama fürtösfejű Arcán kis ágyának s álmának minden melegével Megjelenik reggel s ittasan bámulja világod: Kérlek Vénusz, küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé.Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők Súgják meg nekik titkon, hogy régen szeretem S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem az anyjától S hogy biz’ Isten mondom, félek tőle ma is. De sose búsuljon azért, mert most aztán elviszem ám, eltépem és elrablóm, Amily biztos, hogy élek, oly biztos, hogy megszöktetem onnan, — Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem megakasztja! — Mivelhogy, — énekeljetek ti szép mezők! — én elviszem őt... S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük. Palicz József rajza Kánikula A nyári napokban gyakran emlegetett szónak, a kánikulának eredetéről és nyelvi szerepéről szólunk. A nyárnak július második felében beálló szakaszát nevezzük meg a latin eredetű kánikula szóval. A latin canis (kutya) szóból képzett Canicula név Jelölte meg azt a csillagképet, amelyik éppen a legmelegebb időszakban uralkodik. A nyári legnagyobb hőség idejére eső napokat latinul ezzel a jelzős kifejezéssel emlegették: dies fcaniculares. Az Ebcsillagkép „uralkodása” idején (júL 24—aug. 25.) gyakoribbak a forró- és hőségnapok, ezért a kánikula Az sem véletlen, hogy a napi sajtóban megjelent közleményekben szokatlanabb nyelvi mezőben is jelentkezik szavunk: kánikulai mozaikok, kánikulai élmények, kánikulai elmélkedések stb., stb. A régiek ajkán gyakrabban hangzott fel a latinos képzésű kánikuláris hangalak is. A falusi tanítómesternek fizetésül szánták a kánikuláris csirkéket is. Az orosz nyelvben a latin eredetű canicula szó egészen új, átvitt értelmű jelentést hordoz. A szünidő megnevezésére szolgáló hangsor: ka- nikul. Mivel az iskolai szüSZERELEM — Szeretsz? — Szeretlek! — Bizonyítsd, be! , — Hogyan? — Azt neked kell tudnod. Elmentem az idegenlégióba. öt év múlva visszajöttem a Szál — a — Ma — Leikumi maharadzsa 248 karátos gyémántjával. — Most szeretlek? — Aki öt évig itt tud engem hagyni egyedül, az nem szeret... Megkaptam az irodalmi Nobel díjat. A nyakába akasztottam: — Most szeretlek? — Kedves, de ez ma már nem divat. Cseréld be vala- mire.„ Megmásztam a Himaláját és lőttem neki valami szőrös dögöt:' A szűcs azt mondta, kettő van belőle a világon. — Most szeretlek? —Tudod, hogy a pettyes rosszul áll nekem... Nyertem két milliót a lottón. — Most szeretlek? — Mondd, te tényleg azt hiszed, hogy engem pénzért meg lehet kapni?!... Átmentem a másik szobába svungot venni és adtam neki két olyan pofont, hogy azokat ki lehet vinni a Nemzetközi Vásárba. — Nem elég, hogy nem szeretsz, most már ütsz is...!? Feladtam. Felé se néztem két hétig. Ma szól a telefonom. Sírás hangon ő: — Hát már nem szeretsz? Deák Gusztáv Vau elég tehetségünk 7 Nemzedékem lázadóinak tituláltak bennünket, a mai huszonéveseket. Hová lett forradalmiságunk, mivé lett forradalmunk? A kérdésben támadás van és mi — mint annyi más tűnt generáció forradalmának vélt, vagy valódi képviselői — védekezünk. A háborúban születtünk. Egyetemi, főiskolai tanulmányaink derekán jártunk, amikor egymásra találtunk, baráti körbe tömörültünk. Addigi életünk is az iskolapadban telt, a munkába csak alig-alig kóstoltunk. A középiskolai oktatás céltáblái voltunk szinte valamennyien. Ki-ki az osztályban egymaga volt a lázadás szelleme, az uralkodó pedagógiai gyakorlat — „az átlagos eredményt, átlagos embert” — formálás — kudarcra ítélője. Pályaválasztásunkat érdeklődésünk határozta meg. Világnézetünk alakításához csak egyetlen biztos pont volt: a végcél. Marxistának „készültünk”. A gyakorlaton kértük számon a szocialista építés elveit, vitacikket írtunk a szociológia kibontakoztatásáért, a hatékonyabb demokráciáért. Megkérdőjeleztük a gazdaságirányítás akkori rendszerét, az elénk állított tilalomfákat, és szerettük volna betörni azok ajtaját, kik kérdéseink elöl szobájukba zárkóztak. Beszéltünk a modern házasság tartalom-változásáról, az alakuló új embertípusról, jövőnkről, munkánkról. , Mindenütt ott voltunk, hol az új elérhető közelségben született. Az elsők között ültünk a nézőtéren az újhullám és az újraéledő magyar filmművészet alkotásainál. Kikérdeztük az amerikai diákmozgalmat elindító egyetem hallgatóit. Az egyetemen előadásokat tartottunk a modern filozófia akkor még kevésbé ismert áramlatairól. Letettük a voksot a lapok hasábjain nagy vihart kavart nemzedéki-ellentét vitában, kimondtuk, hogy csalc a haladás lassítóinak és siettetőinek ellentétét ismerjük. Milyen emberek voltunk? Nemzedékünk tipikus ismérveit viseltük. Tisztábbnak éreztük magunkat apáink generációjánál. Nem hiányoltuk az ő tapasztalataikat, inkább előnyünknek tartottuk, hogy — sem korábbi, sem felszabadulás utáni történelmünket szemlélve — nem kötnek személyes élmények részigazságokhoz, hanem a történelmi eseményeket esz- szenciájában megragdva, tisztábban hozhatjuk meg igazabb ítéleteinket. Minden hibát, tévedést személyes sérelemnek vettünk, ami a mi bőrünket égette. Érdekeink csak a közével lehettek azonosak, személyes ambícióink is erre késztettek. Mi volt a célunk és mennyi az eredményünk? A felszabadulás óráiban született nemzedéknek könnyű ezt a kérdést nekiszegezni, de céljait, tetteit annál nehezebb értékelni. Magának kellett megfogalmaznia azt is mi ellen lázad, tudva, hogy a leghaladóbb társadalmi rendszerben él. Itt kell megtalálnia, ami elvégezni- valója. Nem új elméletet akar zászlajára tűzni, hanem valóraváltását egyenesebb úton, gyorsabban előrevinni. S éppen a gyakorlat az, amit a legkevésbé ismer, ért. Az úton még senki nem járt előtte, a most teremtődő, a még ismeretlen ellen kell viaskodnia. Éppen ezért minden ellenérv mögött szubjektív nem-akarást gyanít, úgy tűnik az út nyitva áll előtte, csak egyes személyek akadályozzák. Visszafelé tekintve 1945-ig ítéleteit, véleményét tények cáfolják vagy igazolják, de annak ami lesz, csak saját jövője a biztosítéka. Elhelyezkedtünk, munkához láttunk, szétszóródtunk. Négy-öt év telt el azóta, hogy diplomát kaptunk. S most, ha néha találkozunk olyasmiket kérdezünk egymástól, amiket azelőtt soha. „Megházasodtál? Van már lakásod? Mennyit keresel?” A feleletekből kiderül, hogy a fiatal értelmiségiek átlagos — nem lebecsülhető — gondjaival küszködünk és ellenszereink is átlagosak. A minket ért vádak elavultak, egyszerűen azért, mert amit akartunk, abból sok minden megvalósult, bizonyítva, hogy elképzeléseink nem utópisztikusak, sem avantgárdok nem voltak. A fejlődés, amit sürgettünk újabb akadályokat is épített. Van-e elég tehetségünk, erőnk ezek felmérésére és megszüntetésére, ki tudjuk-e újra tűzni a haladás céltábláit. Ez nemzedékem lázadóinak igazi próbája lesz. Akarva-akaratlanul mi vagyunk elől, de mögöttünk már egy újabb generáció készülődik a maga forradalmára és a mi tetteink számonkérésére. KÉKESI KATALIN szó alapjelentése (a nyár forró része) mellett, — a következő átvitt értelemben is funkcionálj hőség, forróság. Apáink magyarító buzgalma ezt a latin szót is magyar nevekkel próbálta helyettesíteni. A régi írásokban ezért találkozunk ezekkel a hangsorokkal: hév hónap, hőhó, hévidő. Napjaink nyelvhasználatában szavunk is igen gyakran vállal szerepet: kánikulai, kánikulás forróság, napok s'tb. netet a legforróbb időszakban adták ki, a kánikula név jelentéstapadással a szünet általános fogalmának megnevezésére is szolgál. Különben a magyar iskolákban is a leghosszabb szünet már évszázadok óta a kánikuláris vagy kánikulai szünidő. A régi iskolai értesítőkben hivatalosan is így nevezték meg a mai nyári, nagy szünetet. Dr. Bakos József Bokros László: Rőzsehordó Szalai János: Nevek az asztali naptárban A névnapoknak kialakult a rendje. A titkárnő asztali naptárába évről évre a megfelelő dátumokhoz beírták a keresztneveket, ezt egy magától alakult bizottság rendszeresen ellenőrizte és a bizottság tagjai elsőként jelentek meg Jucikénál, Mancikánál, Imrénél, Ferencnél, Istvánnál, hogy ki-ki a maga módján sok-sok boldog névnapot kívánjon. Ha nők kívántak sok boldog névnapot férfinak, akkor megcsókolták a férfit, ha férfiak a nőknek, akkor megcsókolták a nőt. Tehát alkalom volt a névnap a csókolózásra, de ' alkalom volt arra is, hogy ki-ki a masa médián bevágódjon a főnökénél. Az ajándékozás általános olt. Évközben mindenki egfelelő összesét adott át titkárnőnek, aki ezt beírta egy füzetbe és ebből a pénzből kapott mindenki egyformán, amikor elérkezett a névnapja. Persze nem pénzt, hanem ajándékot. Ennek is megvolt a mechanizmusa. A névnapot ülő kiválasztott valamilyen ajándékot a boltban, ezt megmondta a titkárnőnek, aki megvette ezt az ünnepeltnek. fia többe került, mint amennvi pénzt kapott a kollektívától az ünnepelt. akkor a különbözetet ő fizette. A névnapi ünnepségen az ünnenelt által kiválasztott ajándékot ünnepé- lvesen átadták. Az ünnepelt ilyenkor nagyon meghatódott, adta a meglepettet, kicsit szabadkozott is; „...azért ilyen drágát mégsem kellett volna...” fgv zailott le minden névnap A. legutóbbi is fgv kezdődött. Az egyik gépírónőnek, Katinkának a névnapját ünnepelték. Mindenki gratulált Katinkának, Béres- né, a takarítónő is. aki ezen a napon ki tudja miért, bent maradt egész nap. Katinka megvette a szokásos két de- mizson bort, zsúrkenyeret, vajat, csemege uborkát hozatott a hivatalsegéddel és délután, pontosan másfél órával a munkaidő lejárta előtt előszedte szatyrából a házi kolbászt és a nőkkel összefogva elkészítette a szendvicset. Fél négykor, Kovács Béla menetrendszerűen eikiáltotta masát a hivatal folyosóján: „Mindenki a fedélzetre” és ezzel elkezdődött az ünnepség. Mindenki szedclőzködött és néhány perc múlva ott szorongott az egész hivatali apparátus a névnapi szobában, amely a valóságban tanácsterem volt, de névnapokon mindig fehér abrosszal terítették le az asztalokat. Az asztalokon kínálták magukat a szendvicsek, öblös vizespoharakba csorrogott a rnbinszfnű bor... Mindenki a fedélzeten volt, mindenki tette a masáét, a hi-patniför,«!^ is megérkp^ptt, helyet foglalt az asztalfőn; megragadta a hozzá legközelebb álló poharat, felemelkedett a helyéről, megköszörülte a torkát és így szólt az egybegyűltekhez; — Emelem poharam mi kis, összetartó kollektívánk kedvencének Katinkának az egészségére. Kívánok az egész kollektíva nevében neki sok-sok boldog névnapot! Katinka láthatóan elvörösödött. A poharak összekoccantak. Mindenki ivott és mindenki maszek alapon is jókívánságokkal halmozta el Katinkát. Béresné. a takarítónő még meg is csókolta és kissé remegő hangon kívánt neki sok-sok boldog névnapot. Később már konyakkal koccintottak, amire összedobták a pénzt és amit a sarki csemege boltból hozattak Béresnével. Kovács Béla rázendített a dalra: „Én édes Katinkám, Csak egvszer kacsints rám...” —■ és Katinka, aki ott ült az asztal közepe táján, előtte a csomaggal, amelvben egv Triumph melltartó és egy olvan fekete, habselyem női nadrág volt. amelynek a szárára rávarrták a harisnyatartót is és amilyent Ju- cika, a titkárnő fél évvel ezelőtt kapott a nagynéniétől Ausztriából, most már kacsintott, nemcsak Kovács Bélára, de mindenkire, sőt a blúzra hajlandó volt a melltartót is felpróbálni. Ezt a produkciót a nők mély sóhajtással vették tudomásul, a férfiak pedig tapssal jutalmazták. — Hármas melle van! — állapította meg Kántor István csoportvezető, miközben harmadszor töltötte tele konyakkal a poharát. — Hármas melle van. mint a feleségemnek — tette hozzá később és egyből kiürítette a poharát. A konyak elfogyott, Kántor jobb híján egy hamutartót fogott és azt tartotta a jelenlévők elé. Potvogtak a tízesek a hamutai-tóba. Utoljára a hivatalfőnök tett bele egv húszast. Kántor összeszámolta a pénzt és elkiáltotta magát-— Béresnél A kiáltásra a csend válaszolt. — Béresnél — kiáltotta ismét és most már ő ma “a válaszolt: — Béresné nincs. Hová lett Béresné? Most ki megy el konyakért? Az emberek egymásra néztek, nem tudtak dönteni. Végül akadt egy önként jelentkező, Csobánkainé az iktatóból, akinek ugyan nem volt munkaköri kötelessége a konyak beszerzése, de ki tudja miért, most ettől eltekintett. Becsülettel meg is hozta a konyakot, de mire visszatért, a hangulat elromlott. Csak Kovács Béla volt a teremben, ö mondta el Csobánkainénak, hogv mi történt, amíg ő odavolt. A Béresné miatt mentek - el. meg amiatt a hülye Tóbiás Kati miatt, akinek eszébe jutott megkérdezni: hogy hívják Béresnét? — És tudták? — Nem! Maga tudia? — Hát Béresnének! — A fenét! Katalinnak, mint Katinkát! Wéber Katalinnak! — Nahát! És ezt csak Tóbiás Kati tudta? Kz volt az utolsó névnap a hi”pt=1ban TV csak ebben az é--b=n, .Tövűre Béresné nyugdíjba megy.
