Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-12 / 162. szám

WO. Július 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Füst Milán: Oh latin szerelem! Borág s borostyán közt, hol ama fürtösfejű Arcán kis ágyának s álmának minden melegével Megjelenik reggel s ittasan bámulja világod: Kérlek Vénusz, küldd el ez egyszer galambjaid arrafelé.­Csattogva fénylő, szép nyaka mellett: ők Súgják meg nekik titkon, hogy régen szeretem S hogy nem mertem mindeddig szólni neki, mert féltem az anyjától S hogy biz’ Isten mondom, félek tőle ma is. De sose búsuljon azért, mert most aztán elviszem ám, eltépem és elrablóm, Amily biztos, hogy élek, oly biztos, hogy megszöktetem onnan, — Csak aztán jól készüljön a kedves, mert nincs Isten, aki tervem megakasztja! — Mivelhogy, — énekeljetek ti szép mezők! — én elviszem őt... S a vén zsugorit majd ketten kinevetjük. Palicz József rajza Kánikula A nyári napokban gyak­ran emlegetett szónak, a kánikulának eredetéről és nyelvi szerepéről szólunk. A nyárnak július második felében beálló szakaszát ne­vezzük meg a latin eredetű kánikula szóval. A latin canis (kutya) szóból képzett Cani­cula név Jelölte meg azt a csillagképet, amelyik éppen a legmelegebb időszakban uralkodik. A nyári legna­gyobb hőség idejére eső na­pokat latinul ezzel a jelzős kifejezéssel emlegették: dies fcaniculares. Az Ebcsillagkép „uralkodá­sa” idején (júL 24—aug. 25.) gyakoribbak a forró- és hő­ségnapok, ezért a kánikula Az sem véletlen, hogy a napi sajtóban megjelent köz­leményekben szokatlanabb nyelvi mezőben is jelentke­zik szavunk: kánikulai mo­zaikok, kánikulai élmények, kánikulai elmélkedések stb., stb. A régiek ajkán gyakrab­ban hangzott fel a latinos képzésű kánikuláris hang­alak is. A falusi tanítómes­ternek fizetésül szánták a kánikuláris csirkéket is. Az orosz nyelvben a latin eredetű canicula szó egészen új, átvitt értelmű jelentést hordoz. A szünidő megneve­zésére szolgáló hangsor: ka- nikul. Mivel az iskolai szü­SZERELEM — Szeretsz? — Szeretlek! — Bizonyítsd, be! , — Hogyan? — Azt neked kell tudnod. Elmentem az idegenlégióba. öt év múlva visszajöttem a Szál — a — Ma — Leikumi maharadzsa 248 karátos gyé­mántjával. — Most szeretlek? — Aki öt évig itt tud en­gem hagyni egyedül, az nem szeret... Megkaptam az irodalmi Nobel díjat. A nyakába akasztottam: — Most szeretlek? — Kedves, de ez ma már nem divat. Cseréld be vala- mire.„ Megmásztam a Himaláját és lőttem neki valami szőrös dögöt:' A szűcs azt mondta, kettő van belőle a világon. — Most szeretlek? —Tudod, hogy a pettyes rosszul áll nekem... Nyertem két milliót a lot­tón. — Most szeretlek? — Mondd, te tényleg azt hiszed, hogy engem pénzért meg lehet kapni?!... Átmentem a másik szobá­ba svungot venni és adtam neki két olyan pofont, hogy azokat ki lehet vinni a Nem­zetközi Vásárba. — Nem elég, hogy nem szeretsz, most már ütsz is...!? Feladtam. Felé se néztem két hétig. Ma szól a telefo­nom. Sírás hangon ő: — Hát már nem sze­retsz? Deák Gusztáv Vau elég tehetségünk 7 Nemzedékem lázadóinak tituláltak bennünket, a mai huszonéveseket. Hová lett forradalmiságunk, mivé lett forradal­munk? A kérdésben támadás van és mi — mint annyi más tűnt generáció forradal­mának vélt, vagy valódi képviselői — vé­dekezünk. A háborúban születtünk. Egyetemi, főis­kolai tanulmányaink derekán jártunk, ami­kor egymásra találtunk, baráti körbe tö­mörültünk. Addigi életünk is az iskolapad­ban telt, a munkába csak alig-alig kós­toltunk. A középiskolai oktatás céltáblái voltunk szinte valamennyien. Ki-ki az osz­tályban egymaga volt a lázadás szelleme, az uralkodó pedagógiai gyakorlat — „az átlagos eredményt, átlagos embert” — for­málás — kudarcra ítélője. Pályaválasztá­sunkat érdeklődésünk határozta meg. Vi­lágnézetünk alakításához csak egyetlen biztos pont volt: a végcél. Marxistának „készültünk”. A gyakorlaton kértük számon a szocia­lista építés elveit, vitacikket írtunk a szo­ciológia kibontakoztatásáért, a hatéko­nyabb demokráciáért. Megkérdőjeleztük a gazdaságirányítás akkori rendszerét, az elénk állított tilalomfákat, és szerettük volna betörni azok ajtaját, kik kérdéseink elöl szobájukba zárkóztak. Beszéltünk a modern házasság tartalom-változásáról, az alakuló új embertípusról, jövőnkről, mun­kánkról. , Mindenütt ott voltunk, hol az új elér­hető közelségben született. Az elsők között ültünk a nézőtéren az újhullám és az új­raéledő magyar filmművészet alkotásainál. Kikérdeztük az amerikai diákmozgalmat elindító egyetem hallgatóit. Az egyetemen előadásokat tartottunk a modern filozófia akkor még kevésbé ismert áramlatairól. Letettük a voksot a lapok hasábjain nagy vihart kavart nemzedéki-ellentét vitában, kimondtuk, hogy csalc a haladás lassítóinak és siettetőinek ellentétét ismerjük. Milyen emberek voltunk? Nem­zedékünk tipikus ismérveit viseltük. Tisz­tábbnak éreztük magunkat apáink gene­rációjánál. Nem hiányoltuk az ő tapaszta­lataikat, inkább előnyünknek tartottuk, hogy — sem korábbi, sem felszabadulás utáni történelmünket szemlélve — nem kötnek személyes élmények részigazságok­hoz, hanem a történelmi eseményeket esz- szenciájában megragdva, tisztábban hoz­hatjuk meg igazabb ítéleteinket. Minden hibát, tévedést személyes sérelemnek vet­tünk, ami a mi bőrünket égette. Érdekeink csak a közével lehettek azonosak, szemé­lyes ambícióink is erre késztettek. Mi volt a célunk és mennyi az ered­ményünk? A felszabadulás óráiban szüle­tett nemzedéknek könnyű ezt a kérdést nekiszegezni, de céljait, tetteit annál ne­hezebb értékelni. Magának kellett megfo­galmaznia azt is mi ellen lázad, tudva, hogy a leghaladóbb társadalmi rendszer­ben él. Itt kell megtalálnia, ami elvégezni- valója. Nem új elméletet akar zászlajára tűzni, hanem valóraváltását egyenesebb úton, gyorsabban előrevinni. S éppen a gyakorlat az, amit a legkevésbé ismer, ért. Az úton még senki nem járt előtte, a most teremtődő, a még ismeretlen ellen kell viaskodnia. Éppen ezért minden ellenérv mögött szubjektív nem-akarást gyanít, úgy tűnik az út nyitva áll előtte, csak egyes személyek akadályozzák. Visszafelé tekint­ve 1945-ig ítéleteit, véleményét tények cá­folják vagy igazolják, de annak ami lesz, csak saját jövője a biztosítéka. Elhelyezkedtünk, munkához lát­tunk, szétszóródtunk. Négy-öt év telt el azóta, hogy diplomát kaptunk. S most, ha néha találkozunk olyasmiket kérdezünk egymástól, amiket azelőtt soha. „Megháza­sodtál? Van már lakásod? Mennyit kere­sel?” A feleletekből kiderül, hogy a fiatal értelmiségiek átlagos — nem lebecsülhető — gondjaival küszködünk és ellenszereink is átlagosak. A minket ért vádak elavultak, egyszerűen azért, mert amit akartunk, abból sok minden megvalósult, bizonyítva, hogy elképzeléseink nem utópisztikusak, sem avantgárdok nem voltak. A fejlődés, amit sürgettünk újabb akadályokat is épí­tett. Van-e elég tehetségünk, erőnk ezek felmérésére és megszüntetésére, ki tud­juk-e újra tűzni a haladás céltábláit. Ez nemzedékem lázadóinak igazi próbája lesz. Akarva-akaratlanul mi vagyunk elől, de mögöttünk már egy újabb generáció készülődik a maga forradalmára és a mi tetteink számonkérésére. KÉKESI KATALIN szó alapjelentése (a nyár for­ró része) mellett, — a követ­kező átvitt értelemben is funkcionálj hőség, forróság. Apáink magyarító buzgal­ma ezt a latin szót is ma­gyar nevekkel próbálta he­lyettesíteni. A régi írások­ban ezért találkozunk ezek­kel a hangsorokkal: hév hónap, hőhó, hévidő. Napjaink nyelvhasználatá­ban szavunk is igen gyakran vállal szerepet: kánikulai, kánikulás forróság, napok s'tb. netet a legforróbb időszak­ban adták ki, a kánikula név jelentéstapadással a szünet általános fogalmának megnevezésére is szolgál. Különben a magyar isko­lákban is a leghosszabb szü­net már évszázadok óta a kánikuláris vagy kánikulai szünidő. A régi iskolai értesítőkben hivatalosan is így nevezték meg a mai nyári, nagy szü­netet. Dr. Bakos József Bokros László: Rőzsehordó Szalai János: Nevek az asztali naptárban A névnapoknak kialakult a rendje. A titkárnő asztali naptárába évről évre a meg­felelő dátumokhoz beírták a keresztneveket, ezt egy ma­gától alakult bizottság rend­szeresen ellenőrizte és a bi­zottság tagjai elsőként je­lentek meg Jucikénál, Man­cikánál, Imrénél, Ferencnél, Istvánnál, hogy ki-ki a maga módján sok-sok boldog név­napot kívánjon. Ha nők kí­vántak sok boldog névnapot férfinak, akkor megcsókolták a férfit, ha férfiak a nők­nek, akkor megcsókolták a nőt. Tehát alkalom volt a névnap a csókolózásra, de ' alkalom volt arra is, hogy ki-ki a masa médián bevá­gódjon a főnökénél. Az ajándékozás általános olt. Évközben mindenki egfelelő összesét adott át titkárnőnek, aki ezt beírta egy füzetbe és ebből a pénz­ből kapott mindenki egyfor­mán, amikor elérkezett a névnapja. Persze nem pénzt, hanem ajándékot. Ennek is megvolt a mechanizmusa. A névnapot ülő kiválasztott valamilyen ajándékot a bolt­ban, ezt megmondta a titkár­nőnek, aki megvette ezt az ünnepeltnek. fia többe ke­rült, mint amennvi pénzt kapott a kollektívától az ün­nepelt. akkor a különbözetet ő fizette. A névnapi ünnep­ségen az ünnenelt által ki­választott ajándékot ünnepé- lvesen átadták. Az ünnepelt ilyenkor nagyon megható­dott, adta a meglepettet, ki­csit szabadkozott is; „...azért ilyen drágát mégsem kellett volna...” fgv zailott le minden név­nap A. legutóbbi is fgv kez­dődött. Az egyik gépírónő­nek, Katinkának a névnap­ját ünnepelték. Mindenki gratulált Katinkának, Béres- né, a takarítónő is. aki ezen a napon ki tudja miért, bent maradt egész nap. Katinka megvette a szokásos két de- mizson bort, zsúrkenyeret, vajat, csemege uborkát ho­zatott a hivatalsegéddel és délután, pontosan másfél órával a munkaidő lejárta előtt előszedte szatyrából a házi kolbászt és a nőkkel összefogva elkészítette a szendvicset. Fél négykor, Kovács Béla menetrendsze­rűen eikiáltotta masát a hi­vatal folyosóján: „Mindenki a fedélzetre” és ezzel elkez­dődött az ünnepség. Minden­ki szedclőzködött és néhány perc múlva ott szorongott az egész hivatali apparátus a névnapi szobában, amely a valóságban tanácsterem volt, de névnapokon mindig fehér abrosszal terítették le az asztalokat. Az asztalokon kí­nálták magukat a szendvi­csek, öblös vizespoharakba csorrogott a rnbinszfnű bor... Mindenki a fedélzeten volt, mindenki tette a masáét, a hi-patniför,«!^ is megérkp^ptt, helyet foglalt az asztalfőn; megragadta a hozzá legköze­lebb álló poharat, felemelke­dett a helyéről, megköszörül­te a torkát és így szólt az egybegyűltekhez; — Emelem poharam mi kis, összetartó kollektívánk kedvencének Katinkának az egészségére. Kívánok az egész kollektíva nevében ne­ki sok-sok boldog névnapot! Katinka láthatóan elvörö­södött. A poharak összekoc­cantak. Mindenki ivott és mindenki maszek alapon is jókívánságokkal halmozta el Katinkát. Béresné. a takarí­tónő még meg is csókolta és kissé remegő hangon kí­vánt neki sok-sok boldog névnapot. Később már konyakkal koccintottak, amire össze­dobták a pénzt és amit a sarki csemege boltból hozat­tak Béresnével. Kovács Béla rázendített a dalra: „Én édes Katinkám, Csak egvszer kacsints rám...” —■ és Katinka, aki ott ült az asztal közepe táján, előtte a csomaggal, amelvben egv Triumph melltartó és egy olvan fekete, habselyem női nadrág volt. amelynek a szárára rávarrták a haris­nyatartót is és amilyent Ju- cika, a titkárnő fél évvel ez­előtt kapott a nagynéniétől Ausztriából, most már ka­csintott, nemcsak Kovács Bélára, de mindenkire, sőt a blúzra hajlandó volt a melltartót is felpróbálni. Ezt a produkciót a nők mély só­hajtással vették tudomásul, a férfiak pedig tapssal ju­talmazták. — Hármas melle van! — állapította meg Kántor Ist­ván csoportvezető, miközben harmadszor töltötte tele ko­nyakkal a poharát. — Hár­mas melle van. mint a fele­ségemnek — tette hozzá ké­sőbb és egyből kiürítette a poharát. A konyak elfogyott, Kán­tor jobb híján egy hamutar­tót fogott és azt tartotta a jelenlévők elé. Potvogtak a tízesek a hamutai-tóba. Utol­jára a hivatalfőnök tett bele egv húszast. Kántor össze­számolta a pénzt és elkiál­totta magát­-— Béresnél A kiáltásra a csend vála­szolt. — Béresnél — kiáltotta ismét és most már ő ma “a válaszolt: — Béresné nincs. Hová lett Béresné? Most ki megy el konyakért? Az emberek egymásra néz­tek, nem tudtak dönteni. Végül akadt egy önként je­lentkező, Csobánkainé az ik­tatóból, akinek ugyan nem volt munkaköri kötelessége a konyak beszerzése, de ki tudja miért, most ettől el­tekintett. Becsülettel meg is hozta a konyakot, de mire visszatért, a hangulat elrom­lott. Csak Kovács Béla volt a teremben, ö mondta el Csobánkainénak, hogv mi történt, amíg ő odavolt. A Béresné miatt mentek - el. meg amiatt a hülye Tó­biás Kati miatt, akinek eszé­be jutott megkérdezni: hogy hívják Béresnét? — És tudták? — Nem! Maga tudia? — Hát Béresnének! — A fenét! Katalinnak, mint Katinkát! Wéber Kata­linnak! — Nahát! És ezt csak Tóbiás Kati tudta? Kz volt az utolsó névnap a hi”pt=1ban TV csak ebben az é--b=n, .Tövűre Béresné nyugdíjba megy.

Next

/
Thumbnails
Contents