Szolnok Megyei Néplap, 1970. július (21. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. július 12. K. G. Pausstovsxhij; Az álmodozó Egy hónappal ezelőtt Anfi- sza befejezte a középiskolát. De nem tudta, hogy milyen pályát válasszon. Apja, Nyi- koléj Nyikitics, azt akarta, hogy Anfisza Moszkvába utazzék és iratkozzék be a Tyimirjazev mezőgazdasági akadémiára. Anfisza egészen másra gondolt, valami ködösre, de ami csalogató: színházra, utazásra. Ha könyveket olvasott, gyakran valami csodálatos országba képzelte magát. Látta, amint kora reggel a hajóból kiszáll a partra és a nedves homokon ott maradnak lábnyomai s mindegyikben kék az árnyék, mert a nap még csak most kel fel és sugarai ferdén esnek a földre. A messzeségből pedig kék hegyek látszanak. Zuhogva törnek elő belőlük a hideg vízesések s a köveken porrázúzzák magukat. Anfisza majdnem minden nap eljárt a városi könyvtárba kicserélni a könyveket. A könyvtár a városka főutcáján volt, az új mozi mellett, egy téglából épült ház földszintjén. Mindig nyomasztó hőség volt. A nap betűzött a zárt ablakon át. Tisztaság volt. A befestett padlókat mindig rendesen feltörölték. A falon függött a látogatók részére írt szabályzat és a faliújság, amelyet színes ceruzával rajzoltak. Mindez az első benyomásra unalmasnak látszott, de ez a benyomás csalóka volt. Anfisza tudta, hogy a könyvtári polcok a gondolkodás és költészet olyan kincseit őrzik, hogy ha az ember rágondol, a szeme is megmered. Részegen olvasta a könyveket. Falta az oldalt oldal után. Meghúzta magát a kertben egy lombsátorhoz hasonló sötét vadszőlőlugas- ban. — Anfisza, elrontod a szemed — kiáltotta a kertből Nyikolaj Nyikitics, aki egész nap almafáival és szilvafáival bajlódott. — Mindjárt — válaszolta értetlenül Anfisza —, csak az új bekezdésig olvastam. — Ejh, hiszen nincs is rád szükségem, — mondta békít- getően Nyikoláj Nyikitics. — Te kis bolond! Csak a szemedet kíméld. Elveszti a fényét és olyan lesz, mint valami ólompohár. De akármennyire félt Nyikoláj Nyikitics, Anfisza szeme nemcsak hogy nem veszítette el fényét az olvasástól, hanem minden érdekes könyvnél, hol könnyekkel telt meg, és ettől lett mélyebb ragyogású, hol nevetett, hol pedig befátyoloso- dott, és semmit sem látott a közelben. Mintha a mesz- szeségbe nézett volna, mintha elhagyta volna a földet. — Ábrándozó — gondolta Nyikoláj Nyikitics —, oh, be sok bánatot kell majd lenyelnie emiatt az életben. Elgondolni is szörnyű, milyen sok bánatot. Nyikoláj Nyikiticset nagyon nyugtalanította Anfisza sorsa és olykor elment tanácsot kérni Nyina Porfir- jevna Jevszejevához, a városi orvoshoz, egy éltesebb, határozott, minden szenti- mentalizmustól mentes hölgyhöz. Nyikoláj Nyikitics öreg kertész volt, olyan ember, aki azt gondolta magáról, hogy nagyon szerencsés alkat. Szerette volna a lányát az élet mindenféle könnyelműségétől megőrizni. És könnyelműségnek tartotta azt is, ha valaki művésznő akar lenni, és verseken regényeken nevelődik. Mindez nagyon tarkának, cicomásnak, gyorsan hervadónak tűnt fel neki, mint némely virág amely elhullik még mielőtt teljesen kinyílott volna. Mint például a mák. Alig fúj a szél, szirmai máris lehullanak. Néhány óra múlva már elhervadnak, belekeverednek a porba a kerítés alatt. Persze, be kell vallani, Anfisza alakja színpadra való. A kislány arányos növésű, vékony és hangja is olyan, hogy az ember lelkét magával ragadja. Befont haja a földig ér. De nem is ebben van a dolog bökkenője. — Nem értem mondta Nyikoláj Nyikitics Nyina Porfirjevnának —, kire ütött Anfisza. Az anyja házias volt, én pedig egészséges gondolkodású ember vagyok. Azt az emberi tevékenységet szeretem, amely megfogható eredményt ád. — önre hasonlít a lánya — válaszolta mérgesen Nyina Porfirjevna. — Ezt hogy gondolja? Nem értem — csodálkozott Nyikoláj Nyikitics. — Én kertész vagyok, és belőle is kertészt akarok faragni, bár ő ma- kacskodik. Mindig csak egyet hajtogat. Színházba — színházba. Mi ebben a haszon? A színházban csak mulatnak az emberek! — De a kertészet, ugy-e, az már igen! Maga kertész — szólt ellene Nyina Porfirjevna — de miért neveli ön a virágokat? A fél kertje tele van virággal. íme most is hozott nekem egy csodálatos virágcsokrot. «— Ez a szemnek kellemes — magyarázta neki meggyőzően Nyikoláj Nyikitics. Nézze csak ezeket a színeket, a vöröstől a kékig és az aranyszínűig. Igen ritka virágok! — Hogy hívják? — kérdezte szigorúan Nyina Porfirjevna, miközben megnézte a hatalmas virágokat, melyek már akkor is reszkettek, ha a szellő a kertből belibbent a rendelőbe. — Nemezija, afrikai virág. Én egyenesen kiimádkoztam az egyik öreg virágkertésztől, amikor Moszkvában voltam. A térdei elé borultam. Tekintsen csak erre a sziromra. A kék hogyan mosódik a lilába és a lila bíborvörösbe. — És mi ebben a kézzelfogható eredmény? — kérdezte váratlanul Nyina Porfirjevna. — Nem értem, mit kérdez? — Mi az eredmény ezekből a virágokból? ön nem eladásra tenyészti, úgy-e? — Az életben soha egy szál virágot el nem adtam, — válaszolta ünnepélyesen Nyikoláj Nyikitics. — Csak ajándékoztam. — Ejnye, ejnye! — mondta Nyina Porfirjevna és levette a cvikkerjét. Azonnal elvesztette szeme a szigorúságot, és fáradttá, de mégis jóindulatúvá vált. — Azzal dicsekszik, hogy barátja volt Arenszkij zeneszerzőnek, mikor itt élt, és a művészettől mégis csak azt követeli, hogy gyakorlati haszna legyen. A művészet jó embereket csinál, és formálja az emberi lelket. Ez minden. — A művészet, — ellenkezett bátortalanul Nyikoláj Nyikitics. — És a színház nem művészet? — kérdezte Nyina Porfirjevna. — Hogy gondolja ön? Anfisza helyes utat választott. Maga ne zavarja őt. Én bemegyek majd valahogy este hozzá, és beszélgetek vele. Nyikoláj Nyikitics nyugtalanul indult haza. Már alkonyat volt. A városban ki- gyúltak a lámpák, de ezeknél jobban megvilágította a csendes utcákat a nyitott ablakokon kiáramló fény. Nyikoláj Nyikitics házában sötét volt. — Vajon Anfisza elment? Sóhajtozott, megc'vújtotta a kézilámpát és kiment a kertbe, meg kellett támasztani az öreg almafát. A kertben a lócán ült Anfisza. Olyan csendben ült, hogy Nyikoláj Nyikitics hirtelen észre sem vette. Amikor meglátta, megijedt. Ügy ült ott. mintha nem is élne, összegörbült, beburkolódzott a kendőiébe. Nvikoláj Nyikitics leült melléje, Anfisza hallgatott. — Mi van veled, lányom? — kérdezte Nyikoláj Nyikitics és rátette kezét Anfisza ' vállára. — Csak nem vagy beteg? — Nincs semmi bajom =» válaszolta Anfisza, és még jobban beburkolódzott a kendőbe. — Miért ülsz itt a sötétségben ? Anfisza visszafordult Nyikoláj Nyikiticshez, és belenézett a szemébe. A kézilámpás a földön állt, alulról megvilágította Anfisza arcát. Nyikoláj Nyikitics összehúzta szemöldökét. Valami csillogott Anfisza arcán. Bágyadt fénnyel csurgóit, aztán elvesztette fényét, és leesett a sötét, homokos útra. — Apám! — átölelte Nyikoláj Nyikiticset ráncos nyakánál fogva, és odasimult a vállához —, kedves, jó apó- kám! — Na, mi van veled? — dörmögött Nyikoláj Nyikitics. — Tálán szerelmes lettél valakibe? Vagy unatkozol? Mi? Anfisza rázta a fejét. — Nem, nem lettem szerelmes. Én nagyon sok jót tehetek mindenkinek, apám. Sokat, mindenkinek. Ismerem az erőmet. Engedj engem színiiskolába, apám! Soha nem bánod meg. — Ha megérjük — meglátjuk —, hiszen nem holnap kell odamenni, hanem ősszel. A szíve kihűlt. Nincs más hátra, mint elengedni. De hogy fog ő itt élni, turkálni a kertben Anfisza nélkül? A legjobb lenne mindent félbehagyni, elutazni vele, és ott élni Moszkvában. ■— Érthetetlen a mostani fiatalság, — mondta Nyikoláj Nyikitics csendesen. Anfisza erősen hozzásimult — Hagyd abba, kis bolondom — mondta Nyikoláj Nyikitics szigorú hangon, de a pillája meffrezdült —, lehet, hogy én is veled megyek. De Anfisza sokáig nem tudott megnyugodni. Amikor a patak felől megint"'t a szél és kisírt szeme fázni kezdett, felállt és erősen belekapaszkodva Nyikoláj Nyiki- ticsbe, bement vele a házba — az öregnek vacsorát készíteni. Ford: Lénárt Éva KISS ATTILA RAJZA A képzőművészetről röviden A giccs A múltkoribna anyagszerűségről és anyagszerűtlenségről beszélve, a terített asztaltól kölcsönöztünk példát. Folytassuk hát ezt a gyakorlatot: ha az ételt elsózzák, a tésztát túlcukrozzák, a pörköltet nyelvégetőre paprikázzák, mindig felmerül bennünk az a gyanú, hogy a túlsók cukor, túlzott paprikaadag, marékkai szórt só, valami más ízt akar „elhallgattatni”. Nos, a giccs agyoncukrozott tészta és túlsózott leves. De vajon milyen ízt akar eltűntetni a giccs szakácsa? A giccsőr (nevezzük végre nevén a gyereket) szemlélete alacsony szintjét, tudásának, művészi-emberi értékeinek hiányosságát leplezi. A giccsőr voltaképpen majd olyan káros, mint a kuruzsló orvos. Elállja, vagy inkább eltorlaszolja az utat azok között, akik egymásnak rendeltettek. A giccsőr távoltartja közönségét az igazi művészettől, mint ahogy a sarlatán eltanácsolja betegét az igazi, jól felkészült, gyógyító orvostól. Mik az eszközei a giccs- őrnek? Mindenekelőtt a téma: cica gombolyaggal. Két cica, két gombolyaggal. Ez a kép ára szerint növelhető, vagy redukálható. Cigánylány. Cigánylány és cigányfiú. Cigánylány, cigányfiú és egy közéjük oda- hajló cigányprímás. Árpolitika, mint fentebb. Holdvilágos éj. Havas holdvilágos éj, egy—két—három szarvassal — ár és méret megállapodás szerint. Vajon mire alapítja számadását a giccsőr? Arra, hogy az emberek javarésze nagyon szereti az állatokat Hogy az ember bezárva négy fal közé, áhítozik a természet után. Hogy az embereknek — éppen elzártságuk miatt — csak nagyon halvány benyomásemlékeik vannak az erdőről, a naplementéről vagy a teliholdas éjszakáról. Elegendő hát, ha ' e hiányos emlékek közül a legkézenfekvőbbet idézik fel számára. E rövid elmefuttatás eredményeként kimondhatjuk, hogy a giccsőr a témával hat, ahelyett, hogy az ábrázolással hatna. Mert óriási tévedés az, hogy a szép, vonzó modell (légyen az kis macska, cigánylány, hóborította fenyő, vagy hűvös patakhoz siető szarvas), már a mű szépségét is biztosítja. Leonardo torz vénembereket rajzolt, a mi Mednyánsz- kynk elesett csavargókat, Rembrand a gettó száműzöttjeit. A legnagyobb német- alföldi mesterek egyenesen keresték és meg is találták a groteszket (mondjuk így: a mulatságosan rútat). Művük remeklés lett mégis. A túlcukrozott, mézédes modell nem helyettesítheti az igazi művész látását, ábrázolásmódját, emberismeretét és mély, humánus életfilozófiáját. Dehát a giccsőr nemcsak a témával bűvészkedik, hanem bizonyos hatóeszközökkel is. Helyesebben a hatások és eszközök túlfoko- zásával. Nála a vörös égalj lángnál is lángolóbb. A hó a meszelt falnál is fehérebb. Rikít a zöld, a sárga, a rózsaszín, minden felfokozva, mint valamely rossz cigányzenekar hangszerei, melyek egymást kiáltják túl. Mindez a jó ízlésű műértő számára veszélytelen. De veszélyes az olyan giccs, amely a nagy művészet talárjába öltözik, a bölcselkedés álorcáját rakja mag elé, a hipermodern, az európainál európaibb élművészet álruhájában lép elénk. A durva giccs 100 méterről megmutatkozik. Ez nem. Ez azt szenvelgi, hogy ő valami magasztos művészeti elv herold- ja. De valahogy mégis védekeznünk kell ellene! — mondja az olvasó. Mi sem mondhatunk mást: bizony, védekezni kell! De hogyan? Aki Arany Jánoson, Vörösmartyn, Ady Endrén, József Attilán nevelkedik, azt nehezen csapják be álköltők, hamis próféták. Akinek füle Bachoz, Mozarthoz, Liszthez, Bartókhoz szokott, nem igen megy lépre, ha álmuzsikusok álmuzsikája csalogatja. A giccs és igaz művészet örök vitájában egyetlenegy segítőtársunk lehet: a gyakorlat. Látásunkat erősítsük meg a nagymesterek szemével. Tanuljuk meg úgy szemlélni a világot, ahogy Dürer és Rembrandt, Rubens és Velaquez, Goya és Munkácsy, Renoir és Szinyei, Daumier és Derkovits látta... Ez a gyakorlat biztosan azt eredményezi majd, hogy lassan-lassan megsejtjük a jegyeket, amelyek az igazi művészt és az igazi művészetet teszik. Könyv? Olvasmány? Hogyne! Kitűnő segítség az is, hiszen Rippl-Rónai nemcsak festett, de írt is, Munkácsy nemcsak festményein, emlékirataiban is megörökítette gondolatait. Delacroix nemcsak képzőművésznek óriási, de prózaírónak is. És pompás tanúságokat meríthetünk Baudalaire, Zola, Puskin írásaiból. De az igazi iskola mégis csak a természet és remekmű alkotás szemlélete. Miért tartjuk mindezt olyan fontosnak? Mert a giccs ellen való védekezés több, mint műértői, műveltkedő sznobizmus: létfontosságú védekezés az ízléstelenséggel szemben, mely egykönnyen átcsaphat az igaztalanba, amitől meg kell védeni nemcsak szemünket, de szellemünket is; végső fokon: emberségünket. GÁL GYÖRGY SÁNDOR /Még a háború idején tör- LJM tént. A gyermekotthon könyvtárában rábukkantam véletlenül egy kis könyvre. A könyv fedőlapján egy kucsmás, be- kecses férfi állt, géppisztollyal a kezében. Nagyon hasonlított apámra. Sokáig nézegettem a könyvet, majd az egyik sötét sarokba surranva letéptem róla a borítólapot, s az ingem alá rejtettem. Nem is tudom, meddig hordozgattam ott. Egyszeregyszer vettem csak elő, hogy megnézzem, hogy gyönyörködjem benne. Kétségkívül ő az apám! — mondtam ilyenkor magamnak... Már harmadik éve, hogy a fronton volt, de én még egy levelet sem kaptam tőle. Lassan-lassan szinte el is felejtettem. Erről a képről mégis tudtam, hogy az én apámat ábrázolja. Egyszer merész lépésre szántam el magamat: megmutattam a képet Vovának, hálószobánk legerősebb tagjának. Mohón tépte ki a borítólapot a kezemből, hosszan nézegette, majd így szólt: — Marhaság! Ez nem a te apád! — De az! — Kérdezzük meg a tanítónénit! Olga Petrovna megnézte a letépett könyvfedelet és azt mondta: — Ejnye, ejnye, hát szabad letépni egy könyv fedelét?! S egyébként sem hiszem, hogy ez a te apád lenne. Miért írnának éppen a te apádról? Erre még nem gondoltál? Anatolij Prisztavkin: Fénykép apámról — Nem. De mégis az én apám! Vovka nem adta vissza a képet. Azt mondta, hogy én csak hencegni akarok a képpel, s hogy ő eldugja, mert ez az egész mind csak csupa ostobaság, s nem is adja visz- sza sohasem, mert nem akarja, hogy butaságokkal foglalkozzam. Ekkor azonban sokkal jobban éreztem, mennyire hiányzik az apám. Ismét elmentem a könyvtárba, és végigböngésztem az egészet, — hogy egy ugyanilyen könyvet találjak. Sikertelenül. — Ügy sírtam egész éjjel, mint a záporeső. Néhány nap múlva Vovka kaján vigyorral közeledett felém: — Nos, ha az apád van a képen, semmit sem szabad sajnálnod érte. Hajlandó vagy fizetni? — Örömmel! — Nekem adod a bicskádat? — Neked. — Hát az iránytűdet? — Azt is. — És a ruhádat? Cserébe egy régebbiért? — Igen. Markomba nyomta az agyon gyűrt képet: — Tessék. Nem kell nekem a ruhád. Neg semmid. Lehet, hogy mégis igazad van... Vovka tekintetében soha nem látott irigység és szomorúság bújkált. Szülei No- vorosszijszkban maradtak, — amelyet elfoglaltak a németek. S neki egyetlen fényképe sem volt az apjáról. Krecsmáry László fordítási
