Szolnok Megyei Néplap, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-28 / 150. szám
Í970. június 28. > SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Forradalmiság, hősi közelmúlt Sok mindent kérnek ma számon a jiataloktól. Most, a tanácsköztársasági évforduló után, a felszabadulási jubileum évében többek közt azt, hogy nem tudnak a régi eszményekért lelkesedni, nem tudják elődeik hőstetteit méltóan megünnepelni. En ezügyben felmentést adok korosztályomnak; vajmi kevés segítséget kaptunk egy emberközelbe hozott forradalmi múlt megismeréséhez. Jelenthetett-e egyáltalán valaha is többet számunkra, mint az iskolában kapott lecke? Hatástalan, unalmas téma volt mindvégig; az éltanulók szorgos oldalrágással, a kevésbé lelkesek bla- zirt kézlegyintéssel tették túl rajta magukat. Állításom roppant^ egyszerűen ellenőrizhető. Délutáni olvasmányként, tessék elmélyedni egy ilyen kérdésekkel foglalkozó iskolai történelem- könyvben, vagy akár egyetemi jegyzetben. Három oldal után elfogy a türelem; dátumok, száraz felsorolások, unalmasan egyformára kerekített mártír történetek, mesekönyves egyszerűsítések. Marad a tanár egyéni lelkesedése, ambíciója. Az már önmagában is a szerencsésebb eset, ha ez megvan, na de hát végül is mi várható el tőle? Az idősebb pedagógusok nagy részének a huszadik század eseményeiről a „hivatalostól” némiképp eltér a magánvéleménye. A fiatalabbak diákkorukban hozzánk hasonlóan „oldalrá- gásos” tankönyvekből tanulhattak: olvasmányélmények, egyéni ismeretek csaknem kizárólag a „régi dicsőségünkről’’ tartott óráikat színesítik. S akkor ott van még a Család. Kényes kérdés. A gyerekek egy — és épp az „eminens”, a „jól eleresztett”, tehát többé, kevésbé hangadó — része óvatos, semleges, vagy félellenzéki magántörténelem oktatásban részesül, legalábbis attól a pillanattól, hogy a beszélgetésnél a század eseményei kerülnek terítékre. A munkásmozgalom? Más ügy, a családban nem téma. Alig- alig akad fiatal, aki gyerekkori „von haus aus” ismereteket szerzett. A hiba egyik forrását tehat a hivatalos — és a magántörténelem oktatásban kell keresnünk. „A maga korában haladó volt...” Ismerős besorolás: jobb Árpádháziakra, törököt is verő feudálisokra, ingatag lelkületű, de hetyke kuruc óbesterekre, a legkülönbözőbb történelmi figurákra aggatható sztereotip — de a halhatatlansághoz segítő nacio- nálé ez. Nem vitás: a távlat még nem magasíthatta a jelen fölé a közelmúlt, a század hőseit, s a szűrő, amin át tetteik hozzánk eljutottak, a személyi kultusz minden „hőskonkurrenciát” gondosan irtó légköre volt. Az optika pedig amin később a történeteket és a figurákat elénk vetítették, egy megrugdosott, félig kiábrándult értelmiségi középgeneráció óvatos-egysíkúra lapított szemlélete. De mindezeket számon- tartva is: 1970 van. Emberfelettiek helyett „egyszerű” elődöket is ünnepelhetünk; az ötvenes évektől másfél évtizednyire mentünk el — új értelmiségi generációnk nőtt fel. Amikor haladó történelem- szemléletet, modern forradal- miságot, lelkesedést kérünk számon a fiataloktól, nem árt azon sem gondolkoznunk tehát: mit tettünk, mit tett az idősebb generáció ennek érdekében? Nem is kell nagyon mélyre menni ahhoz, hogy egyértelműen kiderüljön: az e téren korábban elkövetett hibák következményeit látjuk ma viszont a „közömbösnek” titulált tizen- és huszonévesekben. — F. — BOKROS LÁSZLÓ RAJZA Szemlér Ferenc: Távlat és csoda Láttam a vad víz hömpölyét, amint dühödt tengert utánzott. Őrjöngő bika-tenger öklelő fejét vetni magát a parti sárban ázott rogyott házfalnak. Elnyelni a nyárfa koronáját, amely a mélyben állt. Láttam tolongani új hullámot mindegyre az árra, s lengeni fölötte a nedves szarvú, sörényes vak halált, Omlottak békés partfalak. Omlottak békés kornak árut gyártó gyárak. Halak siklottak — láthatatlan — a sárga víz alatt. Bömbölt a táj, mint valami vadállat. Az égről könyörtelen fellegek öntötték ránk megint, s megint a bajt, És láttam: menekülni nem lehet. Nő, egyre nő a víz, körülkerít, megfog, és Nő, egyre nő a víz, körülkerít, megfog, és minket is halálba hajt És láttam őt, a tájban elvesző apró kis embert kezében kapával, amint a dühödt víztől el nem nyelt mező mélyén vetést ápolt vagy éppen árkot húzott által. A távlat tette-e vagy valami csoda, eldönteni még ma sem tudhatom, de mindegyre magasabbr., nőtt és úgy tapadt oda az anyaföldhöz, mint a halált megvető és mindent megóvó hatalom. Hat-e mindennapjainkra a nyelvművelés? A nyelv a közösség életének alapja és nélkülözhetetlen eszköze. Ápolása és művelése tehát az egész társadalmat illető feladat, örvendetes a közönség nyelvi érdeklődésének megélénkülése és kiszélesedése. Levelezőink és nyelvhelyességi előadások látogatói főként az idősebb nemzedékhez tartoznak. Ok azonban nehezebben békülnek meg azzal a ténynyel, hogy a nyelv változik, nincsenek örök érvényű szabályai, s ragaszkodnak az ifjan tanult, elavult szabályokhoz, nyelvi babonákhoz. Á fiatalok viszont közömbö- sebbek és érzéktelenebbek a nyelvhasználat kérdései iránt. A nyelvi tudat és lelkiismeret elevensége tehát sokban nemzedéki kérdés. A nagyközönségtől érkező kérdések, vélemények és méltatlankodások alapján melyek az utóbbi két-három évtized leggyakoribb nyelvhelyességi kérdései? Sok bírálat és megrovás éri a sajtót, a rádiót és a televíziót, amelyek a nyelvi művelődésnek is nagy hatású fórumai, de éppen széles körű kisugárzásuk folytán a nyelvrontásnak is bő forrásai. Ennek felelősségét csak igen kis mértékben csökkenti a nyelvművelésre szánt terjedelem, illetve műsoridő, amely elenyésző töredék az egészhez képest. Nem csodálhatjuk tehát, hogy az emberek főként a hibák sokaságára figyelnek fel, s szembeállítják őket az ugyanott hirdetett helyes elvekkel. Feltűnő sokan tiltakoznak az idegen szók használata ellen, s jellemző, hogy erre is főként az idősebbek érzékenyek. Bennük él ugyanis a régi, egyoldalú nyelvművelés, a tisztogató purizmus szelleme, amelyben sok volt az elfogult magyarkodás. Más hangsúlyt kap azonban a kérdés, ha a szükségesség és a közérthetőség szempontjából tekinjtük. Gyakran ugyanis csak a kényelem, divat, külföldmajmolás vagy műveltségfitogtatás a forrása az idegen szók használatának. Jogos tehát az érvelés például a metró-vitában, a hagyományos földalatti és az új, találó mély vasút mellett, s a tiltakozás a budapesti City kialakítása ellen, amikor már van történelmi Belvárosunk, s oda bizony nem illik a Váci utcai boutique sem. Sántít egyik lapunk válasza is az idegen- szó-kedvelését ért bírálatra: ha annak idején befogadtuk a latin iskolát, most miért berzenkedünk az effektus ellen? Azért, mert ötszáz évvel ezelőtt szükségünk volt az iskolára, ma azonban a hatás," eredmény, teljesítmény, következmény stb. mellett szinte fölösleges fényűzés az effektus, nem szólva arról, hogy a magyar megfelelők pontos értelmi árnyalatokat jelölnek. Sokan elégedetlenek azonban új magyar szavainkkal is; helytelenítés, tiltakozás fogadta az olyan szabályos, hasznos és sikerült képzéseket, mint pl. rendezvény, bérezés, termelékeny, olvasmányos, őszintétlen, meghibásodik, üzemel. A divat csábításával ellentétben ösztönösen húzódozunk attól, a mi új, de gyakran túlzó és oktalan ez az idegenkedés. Arra azonban ügyeljünk, hogy ne használjuk fontoskodásból, fölöslegesen ezeket a többnyire szakszerű vagy választékos megnevezéseket természetes, köznyelvi megfelelőik helyett. A tökmag- árus ne írja tehát ki bódéjára: Üzemel 10-től 18 óráig. Az újtól való irtózással rokon a régi elavult szabá- lykhoz vagy téves beidegződésekhez való ragaszkodás. Így születnek és terjednek a nyelvhelyességi babonák. Ilyen például az, hogy a fog segédigével szerkesztett jövő idő (el fog menni) néme- tes. Éppoly helyes, mint a jövőre is alkalmazható, jelen idejű elmegy, de nyomatékosabb, vagy pedig távolabbi időt, ill. valószínűséget éreztet. Még általánosabb, a sajtó és a rádió „hivatalos” nyelvéből szinte kiirthatat- lan s onnan tovább burjánzó tévhit az, hogy a személyes névmás csak emberre vonatkozhat, egyébként mutató névmást kell használni. Nem babona ugyan, de egy régebbi nyelvszokáshoz való ragaszkodás az ikesigék hagyományos, szabályos ragozásának követése. Az ikes ragozás egysége azonban már jó kétszáz éVte megbomlott, keveredett a másik rendszerrel, az iktelen ragozással, s ez nem okoz sem félreértést, sem szegényedést. E változást tudomásul kell vennünk, ezt teszik az iskolakönyvek is. Nem vitázhatunk tehát már azon, hogy egyem-e, vagy igyák; mindenki ízlése, nyelvérzéke szerint választhat. A két, egyaránt helyesnek tekinthető alak közt van azonban stilá- ris különbség: az ikes változat régiesebb hangulatú, választékosabb, tehát inkább írott nyelvi elem, az iktelen pedig a közvetlenebb, élő nyelvhasználatban szokásos. A pongyolább, igénytelen köznyelvnek jellegzetes újabb járványa a suksük-ra- gozás. A nyelvjárásokból terjedt el a háború utáni nagy belső népvándorlással és társadalmi átrétegződéssel a „sohasem tudhassuk”, „mi ezt nem szeressük”-féle kifejezésmód. Rögtön megindult ellene a harc, de — bár visszaszorulóban van e hiba — még nem sikerült kiirtani. Annyit mindenesetre elértünk, hogy az emberek többségében tudatosult már a helytelenség, ha még belebeleesnek is. Hogy a nyelvi műveltség mércéjének tekinti a közvélemény; mutatja egy nő házassági hirdetésének jeligéje: „Tudhassa, láthassa kizárva”. Ha a meggyökerezett hibák és babonák elleni szakadatlan, de sokszor meddőnek látszó küzdelem pozitív eredményeit keressük, az érdeklődés állandósulásán és a tudatosodáson kívül a „helyi kezelés” apró sikerei mellett néhány szerény, de általánosabb érvényű sikert is elkönyvelhet a nyelvművelő mozgalom. Ilyen például az a látszólag jelentéktelen, de értelmi súlyú dolog, hogy a moziműsorok címeibe visz- szakerült az egy időben elsikkasztott névelő. Az élelmiszereket már nem kiszerelik, hanem csomagolják (ha a műszó továbbra is él a szű- kebb szaknyelvben). Mintha megritkultak volna a csekély hitelű minőségű áruk a kiváló, elsőrendű stb. termékek javára. Szerencsére nem is váltak be az értelmetlen önkiválasztó boltok a sikerült önkiszolgálókkal szemben. A világtakarékossági nap is takarékos- sági világnappá rendeződött. Az újsághírek motorbaleseteinél már nem hal meg a pótutas (sajnos, az utassal még gyakran megesik). A mérték utáni szabóság is egyre több cégtáblán tömörül mértékszabósággá. Ahogy az űrhajózás idegen műszavai találó magyar megfelelőt kaptak (műhold, mesterséges bolygó, űrhajó, holdkomp stb.), szerencsés ötlettel tizenévessé magyarosdott a teenager és szélesvásznú film lett a cinemascop-ból. Kovalovszky Miklós NEMZEDÉKRŐL NEMZEDÉKRE Azt kérdi tőlem az öregem a minap: — Te, mondd csak fiacskám, mit jelent az nálatok, hogy „Jó Fej”? Mivel hosszú évek szorgos és eredménytelen felvilágosító munkája áll mögöttem, atyám magas színtű tájékozatlansága egyáltalán nem lepett meg. Sőt! Rögtön éreztem, hogy itt nem egyszerű nyelvi hiányosságról, hanem sokkal inkább rafinált nemzedéki keresztkérdésről van szó. Válaszomat azért nemcsak Neki, hanem az egész Háború Előtti Nemzedéknek cím- zem: A „JÓ FEJ” állandó jelző és mint ilyen, egyike a leg- kitüntetőbbeknek. Mi osztjuk, és kapjuk, akik sajnálatosan zsenge korunk miatt nem juthatunk hozzá a Társadalom nagyrabecsülését kifejező Oszkár, Nobel, Arany Pálma, Kossuth stb. díjakhoz. Elnyerése minden kétséget kizáróan felér bármelyikkel, a dolognak nem kifejezetten anyagi, hanem inkább erkölcsi oldalát tekintve. Az élet bonyolultsága miatt a kitüntetetteknek igen sok fajtáját különböztetjük meg azok foglalkozása, érdeklődési köre, fellépési helye és más lényeges tulajdonságai alapján. A kultúr jófej Alaki kellékek: Szerény, de mindig az alkalomhoz illően kirívó öltözködés, az olasz neorealisták, a francia újhullámosok, az angol dühöngök küllemének arányos ötvözésével. (Kezdőknél a zoknin magyaros motívumok, fehérnemű még honi posztó). A jobb hón alatt — cínlap- pal kifelé — Nagyvilág, ha fedele már nagyon elpiszkolódott, esetleg Kortárs, Új írás. A bal hón alatt forgatókönyvek, néhány dráma, a 20—25 legjobbnak vélt saját novella. Tekentet réveteg. ködös, ha ez nem megy: enyhén undorodó. Szellemi kellékek: a színház, a film, az összes művészetek és idevonatkozó irodalom kritikus ismerete. Kubizmus, szürrealizmus egzisztencializmus, kolonializ- mus). ..Truffaut, az egy Isten, Dürrenmatt, mintha egy kicsit kiégett volna, Camus-t érezni kell, Németh László, ki az?” Beszélgetésnél, vitánál, saját mű felolvasásánál határozott, erős hanghordozás: a zsenialitás kötelez, juttatni kell belőle a távolabb ülő (álló, járókelő) kisszerűeknek is. A sportjófej (népnyelven: izomagyú) Esetükben az alaki kellékek döntő jelentőségűek, s ezért leginkább strandon, télen a Fedettben tekinthetők meg. Széles váll, rettenetes kar. láb. has, hát és egyéb izomcsoportosulások. Boltozatos mellkas (kilégzés egy fa. vagy oszlop mögött) keresztbe (hosszába. átlósan) tetoválva; „Micikém 1968”. Ha valamerről érdeklődő pillantás érkezik, izmok megfeszülnek, erőkézállás, hátul- támasz. rövid kis sprint, gerelyvető mozdulatok, majd a szöveg; „öregem, már a harmadik menetben nyolcat számoltak rá, pedig csak egy bal cáafcottat vittem be”. ;,Az semmi! De nézd azt a girhes (dagadt) manuszt, fogadok, hogy még a 120-at sem löki ki!” Szellemi tényezők: teljesen elhanyagolhatók. A nyugatrajongók öltözéküket az időjárástól teljesen függetlenül, felülről lefelé a következők alkotják; csupazippzár bőrzeke, a hátán felírás; DRINK SCOTCH WHISKY! GOOD! Cowboy- nadrág, bőremblémával, s némi patinával, még a polgárháború nehéz napjaiból. Mokaszin, a zsebekben autófotók, rágógumi, angol—magyar szótár, 5 cent, és 3 gro- si. A bal kézben a legfrissebb Fotoplay, vagy New Yorker, a jobban az előző évfolyam néhány száma. Szűkszavúak. Beszélgetésükben csak a leglényegesebb szavakat használják: Oké. well, come, on, yes, no, pocsemu. Magyarul csak sötétben és egymás között, s mindig az Űj Hazáról: „A Bobby írt. Két hete maradt kinn. — kocsit — villát vett azóta, a Jane Fondá-val jár. és szerdára kész lesz az első filmje. Óh, Wall Street! Wall Street! Ott most már reggel fél hét van!” Hippik Nálunk még alig vannak, úgyhogy meg kell becsülnünk őket Ennek ellenére sokan és igen gyakran összetévesztik az egyszerű huligánokkal, ami az utóbbiak élénk tiltakozását vonja maga után. Pedig a különbség szembeötlő. A hippik ugyanúgy öltöznek, mint a huligánok, csak a hajuk és a szakálluk hosz- szabb és a gondolataik valamivel sekélyesebbek. Egy zseniális publicista a közöny hiénáinak nevezte őket, égy ellesett beszélgetés kapcsán: Hippi I. (35 perc szünet után): Minek? Hippi II. (másnap): Én tudom? Hippi III: Eső lesz... Hippi I. (később): Ez országos volt... Hippi II.: Az atomháború... Hippi I.. II., III., IV.: (egyszerre hallgatnak, csak a hajuk és szakálluk növése hallatszik, később ez is megszűnik.) Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy atyám a fenti magas szintű tájékoztató óta sem tud megkülönböztetni esy jó fejet egy átlagostól, sőt egy május elsejei léggömbtől sem. Ezen egyébként különösebben nem is csodálkozom: az öreg jócskán időszámításunk (1961. a Beat- les-fiúk első nagy fellépése) előtt született. <í. a.)
