Szolnok Megyei Néplap, 1970. június (21. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-28 / 150. szám

6

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1970. Június 28.

CSÁSZÁR ISTVÁN:

Elszakad a film

KISS ATTILA RAJZA

LADÁNYI MIHÁLY VERSEI

Napló

A csüggedt, fuldokló tanyákról útrakel egy-egy öreg deszka, s túl földhözragadt gondokon a végtelenbe bandukol.

Csatakos, fáradt állatok tiporják a riadt mezőt.

Viszik az ostorok nyomát, gőzölgő ólról álmodozva.

Gazdájuk hősként ténfereg, homlokát tenyerébe fogja, és hallgatja a híreket, hisz éppen eget ostromol.

Folklór

A város azt írta: gyere, körmödre kenek piros lakkot, hajad loknikba csavarom, illatos kombinét adok rád.

Füstszalaggal felpántlikázva küldetik érted a vonat, s Kőbánya-Felsőig eléd megy az Abortusz Bizottág.

ÉJSZAKA A DIAKNEQYEDBEN

Hajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte ahogy férje leveszi a kabátját és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba és leszakította a fogast. Az asz- szony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül maga elé tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította.

— Hazajöttem — mondta az asszonynak.

— Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony.

— Nem.

Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakottkrumplit. Hajdú lezökkent az asztal melletti székre, a kabátot az ölében tartotta.

— Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asszony és elvette a kabátot.

Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakottkrumplit és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt és úgy tömte magába.

— Még meg se melegedett...

— mondta az asszony.

Hajdú abbahagyta az evést és felnézett.

— Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó.

— Mert te moslékot főzöl

— mondta Hajdú meglepő logikával.

— Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni, De nem ez az élet értelme.

Belekotort az ételbe és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt.

*

Három éve házasodtak. A férfi a bádogosrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A bádogosok többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részleg- vezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat, Főnöknek szólították Hajdút és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták, amig mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol berán- cigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta az inas a deci cseresznyét és a korsó sört. Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja- anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróaszalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg veríték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a bádogosok, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket és, ha nem menekült idejében belé- diktálták a következőt is.

Tellet a bádogosoknak, mert lopták az anyagot és maszekoltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében és így lesz ezután is mindaddig, amig maguk a bádogosok le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy sze- methunyjon valami felett is. Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, amiért ilyen nagyokosnak hiszi magát.

☆

— Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel, miután

felkelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott.

— Te szakítottad le — mondta a felesége.

— Hozzá se nyúltam.

— Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől.

— Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam.

— Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem?

— Ezt csak rámfogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul velem elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon részegnek éreztem magam és elindultam. Átmentem az úton és integettem egy taxinak. És kész. Utána felébredtem itthon— Még beszélgettél is velem — mondta az asszony.

— Nem emlékszem — mondta Hajdúi

☆

Valamikor, később, együtt iszogatva a bádogosokkal elmesélte nekik az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak.

— Amnéziád volt Ferikém — mondta Szántó — ezt így hívják pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egyszer csak elszakad a film.

— Végre van valamim — mondta Hajdú és megint csak nevetett, mintha boldogságba csiklandozták volna. — Emberek, huszonnyolc éves koromba sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az Amnézia osztály előadója!

A bádogosok is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú.

Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt, a karjára hajtotta a fejét, bóbiskolt, de csak rövid ideig, aztán, ha lépések kon- gását hallotta, ismét az utcát leste, a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó, vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a fű- szagú éjszaka. Egyszer őszhajú ember ment a túlsó oldalon, kézenfogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az ehhez hasonló jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Talán olyan gyorsan romlott el a kapcsolatuk, hogy nem volt ideje megváltoztatni a viselkedését. Még mindig úgy várt, mintha azt hinné, hogy nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon.

— Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában.

— Kicserélted a lakást?

— Egyél, aztán feküdj le

— mondta az asszony.

— Vakító csillár — mondta Hajdú.

— Este itt volt a Sanyi. — mondta az asszony. — Ö hozta fel. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le.

— Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét.

— Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje.

— Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúlkált.

Az asszony a férjére nézett és egyszerre idegennek látta. Egy idegent Látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosz- szul választolt konfekciós öltönyt, a félrecsúszott nyakkendőt, az undorítóan nedves száját, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe.

— Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy ,,érzéki kéz” soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van.

— Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú és már nem nevetett.

— Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutaltalak! Már semmit sem jelentesz nekem!

És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát olyan elesetten, mint egy gyerek.

— Hát én szerettelek. Szerettelek téged.

— Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony.

Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette.

— Hová jutottam? — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett.

— Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett.

— Ja? — kérdezte és az ágyhoz cammogott.

— Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel.

— Ahogy szoktál — mondta a felesége.

— Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj.

— Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony és így éltek tovább.

Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg napközben. Üjabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsájtott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a bádogosokat, húzódozva bement velük a kocsmába és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat.

í!r

Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta rá elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól aki volt, attól, akinek akarta magát.

Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett.

A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asz- szony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna.

A húsz forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor.

— Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött.

Az asszony az ágyban feküdt.

— A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt.

Páriz-8, Qurtier Latin. A

diákkerület. Zeg-zugos utcácskák, a világ négy égtájáról származó vendéglői cégtáblák — külön felhívom kilátogató hazánkfiai figyelmét,/ a Long Van Ciu mesternél egyedülállóan elkészített kolibritojásos gyíkfarok levesre, a járdaszegélyeken előkelőén elnyújtózó, hosz- szú-hajú, tarka-barka gitározó fiatalok, bámész külföldi turisták, suhanó sportkocsik és ötven éves tragacsok, strip-tease bárok, pornofil- mes zugmozik, s mindez valami átható olaj, sülthús, izzadság, parfüm, benzin és alkohol-szagba burkolva.

Ez Párizs legvidámabb kerülete. (De Gaulle-nak, Pom- pidounak, vagy Párizs rendőrfőnökének feltehetően más a véleménye: innen indultak az 1968-as párizsi forró nyár eseményei, itt álltak legtovább a barikádok és itt tört be a legtöbb ablak és rendőrfej. ) Itt a barátkozás egy lezser „Comment Ca va?”- val („Hogy vagy”) kezdődik és rendszerint egy üveg Per- nodt mellett kiteljesülim valamelyik diáktanya füstös, gitárzajos helyiségében fejeződik be. (Másnap már senki sem emlékszik, hogy egy Marianne-nak, Vivienne-nek, Clarisse-nak vagy Brigitte- nek esküdött örök hűséget.

Nekem indulásként

egy pinceklubot osztott ki a sors. Furcsa hely volt, legalábbis egy viszonylag szolid pesti polgár szemével. Hogy összesen hány helyiségből állhat, azt a legszorgosabb kutató munkával sem sikerült egészen pontosan felderítenem: a benyílók, folyosók, kis- és nagytermek labirintusát össze-vissza, ha tíz kisteljesítményű gyer- tyácska világította meg. Volt helyiség, ahol a szó szoros értelmében tárt karokkal fogadtak, volt ahonnan egy szigorú „teltház” felkiáltással eleve kiűztek. A 6 frankos beugróért ezt, továbbá négyötéves lemezekről harsogó beat-zenét és egy pohár valamilyen italt nyújtottak, a a beugrócetli ellenében. (Azt hiszem ez a világ egyetlen szórakozóhelye, ahol egy pohár Scotch-whisky és egy pohár szódavíz egységáron jut el a fogyasztóhoz.) Hogy rajtam kívül ki volt még az a négy-ötszáz jelenlévő fiatal, azt a fényviszonyok nem engedték eldönteni — a helyiség tulajdonos-igazgatója szerint diákok és hozzám hasonló bamba külföldiek.

Valahol vagy fél méterrel a fülem mellett a szomszédos mozi Easy Rider előadását készült megnézni haverjaival, egy kellemes bariton. Nyomába szegődtem. A pénztárnál már barátok voltunk, a mozi után pedig lakótársak is: a Sorbonne

három angolszakos diákja meghívott egy, a padlásszobájukban megtartandó világmegváltó beszélgetésre. Az ügy elég különös tanulságokkal zárult számomra. Mindenekelőtt azzal, hogy a fél világot bejárt és meglehetősen művelt srácoknak halvány lila gőzük sincs sem Magyarország pontos földrajzi fekvéséről, sem a Budapest és Bukarest közötti különbségekről, a magyar irodalom, művészet nagyjairól nem is beszélve. Tény viszont, hogy e tárgykörben megtartott kiselőadásomat rendkívüli érdeklődéssel

hallgatták, s azt is megfogadták, hogy a jövőben jobban figyelnek majd a magyarok, jelenlétemmel is bizonyított létezésére. Hálából népnevelő tevékenységemért rövid úton ők is kifejtették hovatartozásukat, sőt politikai nézeteiket. Háromból hárman szimpatizálnak a szocializmus eszméjével.

Mao és Che Guevara g sláger — „normál baloldal”

— legalábbis véleményük szerint — nem nagyon van az egyetemen. (Ezt a későbbiekben egyébként magam is tapasztaltam: a Bastille-nál rendezett május 1-i szolid tüntetésen, csaknem kizárólag a középgeneráció képviselői jelentek meg.)

Hafnal felé, csüggedő érzékszerveink felfrissítésére kollektiven levonultunk a Boul Mich-re (a Boulvard Saint Michel diákneve ez) s megtekintettük a nonstop és ingyenes diák sztriptizbár változatos műsorát. Hogy mitől nonstop, gondolom az érthető. Hogy mitől diák az viszont kisebb magyarázatra szorul. Kizárólag érvényes igazolvánnyal lehet belépni, s kizárólag amatőrök, alkoholtól vagy kábítószertől fel- spanolt kolleginák vetkőznek. Az ügy nélkülöz mindenfajta szervezettséget: spontánul, a köralakú terem legkülönbözőbb pontjain és a legkülönbözőbb napszakokban áll neki a leánynépség vetkőzni. Az egésznek van valami „ki mit tud” jellege: ha valamelyik önkéntes gyengébben adja elő; a számát, rögtön akad valaki aki leinti, — esetleg odébb taszigálja és komplettebb műsorral a helyébe lép.

Ü jdonsült barátaimmal együtt innen rajtoltunk délelőtt fél tíz körül egy középkori angol irodalom előadásra. Furcsán franciás volt ez is: a prof — egy harminc év körüli Raf Valonne külsejű srác — ezzel a mondattal indított: „aki Shakespeare és Milton között az angol irodalomról jót tud mondani az csal, testi magát, vagy angol...”

10 óra tájban azután számomra befejeződött a diákéjszaka. A határon túlra is átmentve jó pesti egyetemista szokásomat, csendesen a padra hajtottam fejemet és elaludtam...

— PUSKÁS —