Szolnok Megyei Néplap, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 57. szám

6 Szolnok Megyei néplap 1979. március 8. PALICZ JÓZSEF: PORTRÉ Muzsikáról röviden (6) A cigányzenéről Irta: Gál György Sándor B orikét temettük. Bocinak hívta mindenki kicsi­sége és szelídsé­ge miatt. Alig üthette meg a 150 centiméiért és egy kö­zepes nagyságú férfi kinyúj­tott karja alatt elsétálhatott volna. Alakra gömbölyded, arca kerek, szeplős és éde­sen jóságos tekintetű volt S mindehhez komoly foglal­kozás tartozott: orvosi. Mire a ravatalozóhoz ér­tem, már tömötten álltak a koporsó körül, s így kiszo­rultam a fedett előtérre. Itt is álldogáltak néhányan, így két kandeláber is. a bejárat két oldalán. Magas lánggal égtek, sőt lobogtak, mert a koratavaszi szellő megadta a iángmyeiveknek azokat a jel­legzetesen kígyózó vonulato­kat. melvekkel a rateolók mindenkor szívesen ábrázol­ják őket. A fényjáték, ezek a ki­fogyhatatlan láng-kombiná­ciók, alakzatok nagyon lekö­töttek. Egy-egy széllökésnél még valami meleg is áram­lott felőlük fedetlen fejem­re. Béla állt közvetlen mel­lettem, 6 is dicsérte ezt a fölülről jött áldást Hűvös volt. Béla egyébként régi felvi­déki ismerős, sőt szegről-vég- ről rokonom. A háború után áttelepítették Szlovákiából, mert magyar érzelmű volt, s azóta Pesten próbál megka­paszkodni. Hány éves lehet? Hatvamnégy-hatvanöt? Mély ráncok ülnek az arcán, csak sötét szemei tanúskodnak töretlen erőről. Ha jól em­lékszem. egy ideig városbí- rája volt egy felvidéki ma­gyar városnak, de még .az özönvíz előtt, s ezt is csak írói tradícióból említem, hogy a múltjából is mondjak va­lamit. Még megemlíteném Bélá­ról. hogy az áttelepülés után eleinte kordélyos szeretett volna lenni. Vett is egy fo­gatot és1 elkezdte a sóder fu­varozását az építkezésekhez. De csakhamar államosították e szakmát és így új pályát 1969 októberében a Beatles együttes világhírű vezetője John Lennon és felesége Yoko Ono egy montreali szál­loda-szobában ágyban fekve sajtó-értékezletet tartottak, itt tette közzé felhívását Len- nőn: „Feküdjön le az emberiség és nem lesz többé a földön erőszak”!! A sajtóértekezlet végén mindenki rohant, hogy első­ként adja a „szenzációt”. A szálloda huszonhatodik eme­letéről érkező lift ajtajában lökdösődés, tolongás támadt — könyökharc a liftbe jutá­sért. És ekkor, az UPI tudó­sítója — aki egyébként elég jó pozícióban már majdnem a liftajtónál volt — elmoso­lyodott és óvatosan, nehogy valakit megüssön, a többiek lába mellett lefeküdt a föld­re Először azt hitték, rosz- szul lett, de amikor látták, hogy mosolyogva szorítja ma. gához magnetofonját, lassan megértették, miről van szó. Volt, aki nevetett rajta, volt aki még erőszakosabban tört előre. És ekkor egy másik ember is lefeküdt. Mire meg­érkezett a lift, a lefekvés ra­gályossá vált; öt ember kivé­telével valamennyi újságíró a földön feküdt. A liftes fiú szívrohamot kapott, amikor meglátta a festői pózban sza­naszét heverő embereket: „Borzalmas tömegmészárlás a huszonhatodik emeleten!! Bohanva érkezett a szálloda­választott;: csapos left. Ne­héz. sora lehet Bélának... akkoriban sokat gondoltam rá, mert nyomasztó emléke­im voltak e foglalkozásról, a tömött, füstös kocsmákról, ré­szegekről és a rossz lámpák alatt arcuk verejtékét, ingük vállába törlő csapos legé­nyekről. Dehát nem igen ta-. lálkoztunk, s így fölszívó­dott az együttérzés bennem. — Meddig voltál csapos, Béla? — súgtam feléje for­dultán. — Tíz évig. Hallhatóan fölszisszen­tem: — Tíz év! S hogy bír­tad ezt a nehéz munkát? — Remekül! Hej! Most is ott volnék, ha az orvos en­gedné. Viszérgyulladásom volt ugyanis, s ennek nem jó az álló foglalkozás. Csak annyit mondhatok. hogy nagyszerűen éreztem ott ma­gamat! — Közelhajolt a fü­lemhez. s úgy súgta: — Mennyi kedves embert is­mertem meg ott! Kiderült, hogy egy bizo­nyos szélirány kellett ahhoz, hogy megtudjunk valamit, mi folyik a ravatalozóban. A lelkész hangja szivárgott át éppen.: „•'•mert tudjuk, hogy e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben. óhajt­ván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkra. Ha ugyan felöltözötten is mezí­telennek nem találtatunk. Mert, akik e sátorban va­gyunk. sóhajtozunk megter- heltetvén, mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, ha­nem felöltöztetni, hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. Azért mivelhogy min­denkor bízunk és tudjuk, hogy e testben lakván távol vagyunk az Űrtől. Bizodal- munk pedig van. azért in­kább szeretnénk kiköltözni e testből és elköltözni az Űr­hoz.” A szélirány változott. Csend lett. Kérdeztem: — Hol dogozol most? Elmondta. Súgva, s kicsit igazgató. — Csak hosszas, többnyelvű magyarázat után tudta felfogni, hogy mi tör­tént, Az újságírók készsége­sen magyaráztak Az igazgató kijelentette: — „De uraim, ez egy elő­kelő szálloda!” Felkeltek és állva várták tovább a liftet. A következő liftnél újra tülekedés támadt, amikor azonban — a „Times” tudósítója a földhöz vágta magát, azonnal helyre állt a rend. Az újságírók akciójá­nak híre futótűzként terjedt el a városban. A lennoni esz­me követőkre talált. A „Pal­ladium” előtt egy férfi vigyá­zatlanul lépett le a járdáról és majdnem elgázolta egy ar­ra haladó hatalmas kocsi. A boxoló kinézetű sofőr öklét rázva rohanni kezdett felé. A gyalogos fogta magát és le­feküdt a földre. A boxoló ér­tetlenül nézett, aztán szép lassan ő is leereszkedett. Be­mutatkoztak egymásnak. Es­tére a földre fekvés ragálya egész Montrealra kiterjedt Itt is, ott is fekvő embereket lehetett látni és a televízió külön hírben számolt be a „földhözragadt” történtekről. Reggel a város egyik fele már fel sem kelt az ágyból. Telefonon próbálták rábeszél­ni ismerőseiket az ágyban Sssaefüggéstólenffl, ds any- nyí kiderült, hogy valami bánya-ellátó vállalatnál van, ahol kocsikat igiazít, már­mint hogy melyik hová men­jen. — Te! — mondja —• ez olyan jó munka! Nem is tudod elképzelni! Elmond­hatom, hogy rátaláltam. Az a sok ember! Jön-megy min­denki körülöttem Az a sok kocsi. Mennek a bányákhoz. Tudod, mi látjuk el a bá­nyákat mindenféle felszere­léssel. Nagyon érdekes do­log. Élet van körülöttem! S mikor megkérdezem, mi­lyen messze van a munka­helye, így válaszol; — Más­fél órára csak! Majdnem a telepig visz a busz. Nagysze­rű ez barátom! Felülök a Rákóczi úton, átszállók Kő­bánya^ végén, átmegyek a temetőn, s más ott is va­gyok! Nagy. magas ember ez a Bela. S most hirtelen úgy éreztem, hogy először nézek igazán - arcába. Régen azt hittem, hogy olyan cigány­prímás-derű és megelége­dettség az ami átsüt az ar­cán. De ahogy idáig jutot­tunk a beszédben, elálltam az osztályozástól s egyre kí­váncsibb lettem — Ez nem úgy van ám, mint annyi más vállalatnál: Itt remek emberek van­nak! De mennyi! Hidd el, ha mondom: nem tudnak hová tenni. A sofőrök ahogy indulnak, kérdik: Béla bá­csi, ne hozzak egy kiló húst Tatáról? Béla bácsi mit üzen Pestre, nincs valami elintéz­nivalója? Én tudod szeretem, ha körülöttem jó a hang. Én aztán igazán tudom, hogy az emberek jók! Mert nem egytől vettem mértéket — Szsaszezszsz. ■ • Csend! — súgtam. A lelkész hangja hallat­szott: — Néma, de meg nem szű­nő beszéd az, amit az ész a lélekkel folytat. Amióta a világ világ, tart ez a pár­beszéd. A hallható beszéd kincse a halandóé, a néma beszéd, a sugalmazás kincse a halhatatlané, a léleké. Ki fél a haláltól, miért kellene félni tőle annak, aki a ma­ga halhatatlan énjét érzé­kelni képes? Aki fel tudja fogni annak sugallatát, ami nem mindig egyezik, sőt rit­kán egyezik a halandó test kívánságával. És éppen nem az-e a legnagyobb bizonyíté­ka a halhatatlan léleknek, hogy független a halandó testtől? Lelkiismeret — mondjuk. Igen, amit a lelki­ismeret teremtett a földön, maradásra, figyelmeztetve őket, hogy ha mégis kimen­nek az utcára, jó melegen öl­tözzenek fel, mert a járdán fekve könnyen megfázhatnak. Az üzletek, hivatalok nagy része zárva maradt. Az em­berek eleinte dühöngtek, de aztán lassan megnyugodtak. Hazamentek, vagy kerestek maguknak egy kávéházat, va­lami szélvédett zugot és le­feküdtek. Másnap már fél Toronto és New York is feküdt. Követ­kező nap egyetlen lap sem jelent meg a kontinensen és délutánra a rádió és a tele­vízió is beszüntette adásait. Amerika lefeküdt. A föld töb­bi országában először riadtan nézték az amerikai eseménye­ket, de akkor már Európában is kitört a lefekvést lás Egymás után bénultak meg az országok, Párizsban, a fény városában estére kialudt a villany. Az erőművekben dol­gozók is lefeküdtek és bár egy ideig Németországból jött némi energia, de később, az ottani tömeges lefekvések miatt ez is elmaradt. Magyarországon először a budapesti belváros hosszú - hajú hippijei feküdtek le, de aztán a teljes tízmillió is megszavazta a „Feküdjön a világ” nagyszerű gondolatát. Nem telt el egy hét az em­az az Isten országa köveiből épült. Az, hogy van lelkiis­meret. nemcsak az Istent bi­zonyítja, hanem halhatatlan­ságunkat is. A szélirány újra változott, Béla folytatta: — De áttelepül ám a vál­lalat! — Hová? — Bicskére, — S mi lesz veled? — Megyek velük. — S itt kabátom ujját megfogva kö­zelebb hajolt hozzám és a teljes derű állapotában mondta: — Minden órában megy a Keletiről vonat! Minden órá­ban! Ne hidd, hogy túlzók! — Nem lesz ez terhes? Béla felhúzta szemöldökét, mintha lehetetlent kérdez­tem volna: — Terhes? Mért lenne terhes, ha emberekkel utazom együtt! Figyelsz? Mi­nél több, annál jobb! Mennyi jó dolgot hall az ember a vonaton. Mit gondolsz! Ter­hes? H... a legnagyobb ese­mény az ilyen út! Meg az­tán a vonat egyenesen az üzem előtt áll meg. Vagy ha nem ott. akkor egész kö­zel. S mondd, mit számít az... — s itt mintha egy szá­mítási műveletbe kezdett volna: ujjaival sorrendbe szedte a tételeket — reggel ötkor elindulok a Dohány ut­cából... tómegyek a Rákóczi útra... felülök a villamosra... Még egy mondat érkezett a lelkész felől: — Mert tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az ón porom fölött megáll. — Óriási — akarta Béla folytatni, de megszorítottam a karját, mert azt hittem, hogy a lelkész beszédének folytatása lesz. Volt is, de oly gyengén hallatszott, hogy nem tudtam megérteni. Közben Bélára sandítottam. Csodáltam őt. Évtizedek óta ismerem, de törhetetlen élet­erejét és elpusztíthatatlan bizakodását csak ma láttam meg. Mint rajtnál az olim­pián a futónak, áradásban van a szíve. Ez semlegesíti az ilyen emberben azt a ké­pességet, hogy mérhesse a munka súlyát, hogy túlérté­kelje az örömöt, hogy ügyet vessen a fájdalomra és hogy a halált természetellenesnek tartsa. Talán bizony még odáig is elmerészkedhetünk a feltevésben, hogy számuk­ra természetes az, amiről a lelkész beszélt: hogy nincs halál. Nem a sugallt hitté­telek folytán érzik így. ha­nem szívük áradása egybe láttatja velük a világot — az élet és halál világát lékezetes nyilatkozat után, s a világ valóban lefekült. Feküdtek a katonák Viet­namban és a Közel-Keleten is. Vége tértek a polgárhábo­rúk, — a nagyhatalmak be­szüntették a fegyverszállítást. A gengszterek nem raboltak bankokat; rablás nélkül is el lehetett volna vinni a kasz- szát, viszont semmit sem ért a pénz. Egy hét múlva John Lennon lett a világ legaktí­vabb embere. Saját rádióján szózatokat intézett az emberi­séghez a lefekvésről és a szü­netekben lassú, andalító Beat- les-számokat sugárzott. A kilencedik napon azonban már nagyon éhezett a világ. Természetesen az el­lenakció is Montrealiról in­dult Nem csoda, ott feküd­tek legrégebben az emberek Ügy kezdődött, hogy néhá­nyan óvatosan felkeltek és ennivalót kerestek. Egyik pék kenyeret sütött magának. A szomszédból egyre többen gyűltek oda a friss kenyér szagára. A pék kénytelen volt még egy kenyeret sütni, s később, mikor már nagyon sokan álltak a műhelye előtt, készített egy egész kemencé­vel. Amikor elfogyott a tü­zelő, valaki hazaszaladt és hozott egy kosár kokszot Lassan feltápászkodott az emberiség. A szakácsok főzni kezdtek, a gyárakban megin­dult a munka, lett áram, köz­lekedés. A katonák is megun­ták a fekvést, éhesek voltak, nekiálltak harcolni. Aratták a rizst, sütötték a kenyeret, száguldoztak a vadászbombá­zók. s ha az emberek este le is fekültek, de reggelre talp­ra állt a világ.. M. L Ez egyike a legtöbbet vita-1 tott kérdéseknek. A vélemé­nyek olyan ellentétesek, hogy szinte lehetetlen megtalálni a megoldást, mely kielégíti a cigányzene híveit és a ci­gánymuzsikálás ellenzőit is. Talán leghelyesebb, ha az utolsó félévszázad legna­gyobb magyar zenei tekinté­lyét, Kodály Zoltánt idézzük. Egyik kiemelkedő remeke, a Galántai táncok elé az alábbi bevezetőt írta: „Galántán töl­tötte a szerző gyermekkora legszebb hét esztendejét. Hr res volt akkor a galántai ban­da, Mihók prímás alatt. De még híresebb lehetett száz évvel ezelőtt. 1800 táján Bécs- ben több füzet magyar tánc jelent meg. Egyiknek címe így jelöli meg forrását: „von verschiedenen Zigeunern aus Galantha” (különböző galán­tai cigányok nyomán). Ma már hírmondó sem maradt belőlük. Hadd folytassa ez a kis mű a régi galántai ha­gyományt. K. Z.” Ez a kis idézet arról tanúskodik, hogy a Psalmus Hungaricus hal­hatatlan zeneköltője igenis sokra becsülte a cigányokat. De nem akármelyiket, ha­nem azt, aki a szép, régi ha­gyományokat folytatta, majd hagyományozta reánk. Miféle tradíciók ezek? A legkivá­lóbb cigánymuzsikusok az el­múlt két évszázad során a magyar zenével forrtak ösz- sze. Feladatuk nem a zenei alkotás volt, hanem a ma­gyar muzsika interpretálása, előadása. Félreértés ne es­sék: nem mintha a magyar parasztságnak nem lett volna saját hangszeres zenéje is. A furulya, a citera, itt-ott: a duda és még sok más hang­szer szolgálta a falusi pa­raszt-zenélést. De a cigányok elsősorban ahhoz a magyar zenéhez szegődtek társul, amelyet közhasználatú szóval verbunkosnak, toborzó zené­nek hívunk. Pattogó magyar ritmusa, hősies lendülete, nincs" jobb szó rá; kackiás megjelenése nagyon kedve­zett a cigányzenészeknek, hogy előadásuk során meg­mutassák nagyszerű zenei képességeiket. Szárnyalhatott a hegedű édes-behízelgő hang­ja, penghetett a cimbalom, mintha sarkantyús csizmák verődnének össze, búslakod­hatott, vagy harciason rikol- tozhatott a klarinét (esetleg tárogató) és cifrázhatták a cigánymuzsikusok a dallamot, oly módon, mint ahogy az egyszerű posztót díszíti az ügyes kéz pillangós, virágos rátétekkel. Ez a cigányzené­lés olyan magas színvonalra jutott (Bihari János), hogy a zene nagy mesterét, Beetho­vent is megragadta. Elindí­tója lett a magyar zenetörté­net fontos fejezetének, amely magába foglalja Érkel Fe­renc valamennyi operáját és Liszt csodálatos Rapszódiáit is. A múlt 6zázad további folyamán a cigánymuzsikusok főleg a nótatermés ápolói és terjesztői lettek. Senki két­ségbe nem vonja, hogy e pati­nás dallamok között jócskán akad olyan, ami feltétlenül a magyar zene kincsestárába kívánkozik. Nos, itt kezdődik el a cigányzenének az a sze­repe, amely még a művelt emberek vélekedését is meg­zavarja. A cigányzenélés azt a látszatot keltette a XIX— XX. század fordulóján, mint­ha az általuk képviselt ver­bunkos és nótaszó kizárólago­san képviselné a ma­gyar nép muzsikáját. — A nótát vélték tősgyökeresen magyarnak és a paraszti dal­lamokat olyasféle leleteknek, mint aminőket a régészásó varázsol elő a föld alól, in­kább a múzeum-tárlók, mint­sem a való élet számára. Persze kiderült (valótlant mondanék, ha azt monda­nám; hamarosan), hogy a paraszti dallamkincsnek év­ezredes múltja van ugyan, de mindezek ellenére, sőt éppen ezért: élő, csodálatos zenei kincs. A cigányzenét tehát elsősorban azok ítélték el, akik most megint a másik végletbe estek: és a paraszti folklórt tartották kizárólago­san magyarnak. Ebből adódik nézetük, mely szerint a ci­gányzene valami cse.kélyebb- sekélyebb zenei réteget kép­visel csupán. Ügy hisszük: valahol középütt az igazság. A paraszti dallamkincs a leg­ősibb és a legértékesebb. A 100—200 éves múltú verbunk és az ehhez csatlakozó nóta­kincs újabb, nem egyszer vá­rosibb is. De azért ezt a ré­teget is becsülnünk kell. (lásd az iménti Kodály idézetet) hiszen ez is a zenei életünk organizmusához tartozik. A cigányzenekar végtelen lehe­tőségeit a televízió „Repülj Páva” mozgalma is igazolja. A néhány hangszínnei meg­toldott, kifényesített népi ze­nekar meglepő biztonsággal és változatossággal követi a magyar népdal legkülönbö­zőbb rétegeit. Hozzá kell tennünk, hogy az igazi ci­gányzenészek, s a nagy prí­mások a muzsikálás egy ősi gyakorlatát is megőrizték szá­munkra: ez az improvizáció, a rögtönzés, amely újra és újra arra figyelmeztet ben­nünket, hogy a cigánymuzsi­kus nemcsak interpretál, nemcsak átveszi és továbbad­ja mások dallamait, hanem valamit mindig hozzá is tesz; — a szakember azt mondja: a maga keletről hozott ős! zene gyakorlatát Laikus mó­don talán így mondhatnék: a dal szelleméhez hozzáfűzi a maga lelkét is. , Bernáth Aurél: Temetés és bizakodás A beat-csinálta próféta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents