Szolnok Megyei Néplap, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

miimnimmimmmnninnimimnummimi.. . . . ...................................................................................................................................... .. ....................... innnnin ............ .. ... ........................................................................................................................................................... .. ............................... 6 S ZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. máreius 15. yiHiimniiiiii niiiiimmHimimmiiiiii. 1848 máreius 15-ére emlékesünk Petőfi Sándor: a mp Egyik kezében ekeszarva Másik kezében kar, így látni a szegény, jó népet így ont majd vért, majd verítéket, Amíg csak élte tart. Miért hullatja verítékét? Amennyit ő kíván „ Az eledelbül és ruhábul: Hisz azt az anyaföld magátul Megtermené talán. S ha jő az ellen, vért miért ont? Kardot miért foga? Hogy védje a hazát?... valóban!... Haza csak. ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga. Cuezor Gergely: ítélőszék előtt Hogy hazámat ne szeressem, A bitorlót meg ne vessem; Hatalom nem teheti! Hogy hazámat megtagadjam, Megvetés jelét hogy adjam; Azt se követelheti! Főbe lőhet, nyakaztathat, Bitófára fölakaszthat, Ö erősebb, tegye meg! De az érzelem honában, Keblem titkos templomában \ Én urat nem ismerek! Váci Mihály: Egy-rangú nép \ v Olyan kis ország a hazám, — ha szívemre szorítanám: \ átütne rajta szívverésem, mint szivárgó vér a kötésen. De népe, mint a többiek, egy-rangú — annyit szenvedett. S a nép nagyságát sorsa méri. Máson az méri, ki nem éli. Rangját kínjában őrzi, nem porladó oszlopfőiben. Rabsága román, gótikus zord boltíve gigantikus. Kupolási lehulltak régen, de ott él még alatta — térden. Dómok ívei leomolva: k — s alázatában ma is hordja. \ Félelme, ahogy urat tisztel ma is: — felér egy obeliszkkel. Emlékműveit így emelte lelkében az, ki leteperte. S dalai oszlopcsarnokában sétál: — fáraó-palotában. Talányai és bölcsessége szfinxe énelzel ezer éve. \ S mert tört, botló, kérő, esendő: karjára veszi a jövendő. Az örök veszteség erő lesz. Ki nem veszthet már — az a győztes. Annyi elbukott forradalma örökségéből nő hatalma: — s szenvedett múltjával előre megváltva boldogabb jövőre. A könyvnyomtató munkások kérelme 1948-ban Tisztelt minister!um! Ha valaki az egyenlőségre törekszik, úgy kivált a nyomdák tulajdonosai ismerhetik kötelességük gya­nánt azt gyakorlatban mutatni, mert általuk terjednek az emberek közé a gondolatok, elvek, melyek az egyenlő jogokat életbe léptetni segítik, és mi könyv­nyomó segédmunkások ezennel ki is nyilatkoztat­juk, hogy teljesen egyenlő jogunk van a törvények korlátái közt azt követelni, hogy a nyomdatulajdo­nosok' fáradságunknak illető gyümölcsét adják; mert mi munkások adjuk a sajtótulajdonosoknak minden nyereségüket, és mert mind azon szép és jó, mi a szívet nemesiti, a lelket felvilágosítja, kezeinken megy keresztül, s belőle ránk is ragad. Ennélfogva munkabérünknek megjavítását igaz­ságosan kérni, sőt követelni is jogunknak tartjuk, annál is inkább, mert semmi túlságost nem kívánunk, hanem csak méltányosságot óhajtunk. Okaink, hogy miért tesszük e lépést, a sajtótulaj­donosok előtt ismeretesek, csakhogy ők készakarva behunyták erre szemeiket, hogy ne lássák; és éppen azon zsarnoki önkény némított el eddig, mely a sajtót magát is hallgatásra kárhoztatta... Éljen a szabadság, egyenlőség és testvériség Budapest nyomdászatának összes személyzete PALICZ JÓZSEF: ÖREG BARÁTOK Tamás Menyhért: Hová lettél tiszta fonás? — Hová lettél tiszta forrás? — Vízmosásnak medre lettem. — Hol hagytad kék, sima tükröd? — Elszürkült az ég felettem. — Szomjas vagyok, tiszta forrás! — Keress másik, hamvas rétet. — Üde vized után vágyom! — Nem adhatok menedéket. — Mégse megyek, tiszta forrás! — Szomjad én már úgyse oltom. — Föléd rogyok, tiszta forrás! =* Arcod mását holtig hordom! falut háromnegyedrósz- ben románok, negyed­részt magyarok lakják. Az EGÉSZtől kaptam útra- valóul a gyermekkor élmény­világát, a negyedrésztől a küszködő nyelvet, e színes kis bóját a vizes hullámzá­sában. Küszködőt mondtam, a cseppre gondolva, amely­nek bizonyára nincs könnyű dolga, mikor a közhely sze­rint a tengert kell vissza­tükröznie. Akármilyen bőven is számolom: alig százötven főnyi közösségtől tanultam magyarul. Olyantól, amely­nek Balassija, Csokonaija, Arany Jánosa, nyelvújítója és nyelvcsősze a mindenkori tiszteletes úr volt, régi fegy­vertársaival; Károli Gáspár­ral és Luther Mártonnal, kiírnék zsoltárklapanciáit fúj­tuk minden vasárnap a temp- pomban. Így énekelgetve, ha nem is nyertük el a feltáma­dást, a hozzávezető legrövi­debb utat: a kihalást elkerül­tük. A íógyogatásnaK zegzu­gosabb ösvényeit választot­tuk. Kaptunk inkább, a feu­dális birtokok szorításában, 1762-ből származó kimutatá­sok szerint Kálvin gyüleke­zete a mainak háromszorosa lehetett. A század vége felé indul erős fogyatkozásnak 1764 a madéíalvi siculicidi- um, a székelygyilkolás éve; a katonafogdosásé, a szökevé­nyeké. Szoknyás ispánunk, Mária Terézia, a kötelet nyil­ván itt is kivetette ránk. Meg II. József is. kíméletlenül. Alig néhány emberöltő alatt egész családfolyamok — Csá- miak, Bónik, Hodorok, Bá­lintok, Tolnaiak — tűnnek el, mintha a föld nyelte vol­na el őket. A föld valóban tetten érhető, fejfák tanús­kodnak róla. De az anya- könyvileg bejegyzett huszon­hét Máténak jórésze más irányba szivárgott el. Egyik­nek, másiknak a neve után ez áll: fugitívus. Kik voltak a Kósák, Kacsók, Újlakiak, Toldik? Hírük-hamvuk sincs. Du Prix Adéla nevű asszony­ságról gondolom, hogy lel­kész férjét kellett követnie; a pap vándorfajta. De mi késztette a zselér Székely Fe­rencet hogy hét gyermekével fölkerekedve, kutyáját a sze­kér után kötve meg se álljon Marosludasig? Taszítás és vonzás erői változatosak vol­tak és maradtak. Ezt most nem kutathatom. ízelítőt nyújtok csupán Istók Sándor uram töredékes népmozgal­mi dolgozatából. E szerint a lemorzsolódás évszázados fo­lyamata az első világháború befejeztével megcsendesült. 1918—1938 között a lélek- szám 329-ről 300-ra fogyott. Csupán! Ez idő alatt szület­tek 238-an, elhaláloztak 130- an, más vallásra való áttérés útján a gyülekezetből, és egy 'füst alatt a nyelvi közösség­ből kiváltak 25-en. Nagyobb­részt nők. Ezen nem kell cso­dálkoznunk. Az Űrvacsora képletes táplálék, míg az áhított férfi kézzelfogható valóság. E régi egyházi föl­jegyzést lapozva mégis úgy látom: az apadás fő oka a nagymérvű gyermekhalandó­ság. 1921-ben például a szü­letések száma tíz, elhunyt ugyanannyi. 1927-ben, mikor magam is a világra jöttem, születtünk összesen tízen, életben maradtunk négyen. Korosztályom hatvan száza­léka az élet szokásos kerü­lői nélkül az anyamellről for­dult egyenesen a sírba. (Anyám úgy látta, hogy én is utánuk megyek, ha nem egyébért: puszta szoli­daritásból. Éjszakákon át sírt a bölcsőm felett. A rongyba Kötött cukros ke­nyérbél — a dajkáló kebel gyatra utánzata — egyálta­lán nem lehetett ínyemre. Sokáig bizonytalankodtam, hogy anyám ajándékát — e szamárköhögéses, hirnlos, lázas valamit, az életemet — elfogadjam-e. A jelek szerint, mindig is befolyá­solható lévén, megmarad­tam. Igaz, a csábítás szép volt és változatos. Erre most jövök rá, midőn az asszonyoknak egész kis csa­pata Közli velem, hogy bő- gés-csitító szándékkal mily sokfelé hordozott el engem karban, kötényben, csókol­va, rázogatva, égnek emel­ve, keblére vonva és csik­landozva, csak kedvet kap­jak az élethez.) 1940-ben a bécsi döntéssel, az amúgyis laza közösség kö­zel kétharmadára csökkent. A Katonai kötelezettség — főleg a kaukázusi hideg — elől menekülve, a magyarok északi irányba, a románok délnek szökdöstek át az ide­iglenes határon. Családok, egész nemzetségek maradtaK a házban férfikéz nélkül. A határátlépőket, ha elcsípték, börtönbe zárták. Kutas Fe­renc — anyám húgának fér­je — közel egy esztendőt ült Nagyszebenben. Elvándorolt a cipész, a kerekes, a kovács, a szűcsmester — az egész ipa­runk! — továbbá hét nagybá­tyám, kilenc unokatestvérem, öt nagynéném, el a tanító is családostul. A faluból eltávozottak a felszabadulás utáni hónapok­ban töredékesen kezdtek ha- zaszállíngózni. Volt, aki csak éppen elsírta magát a viszont­látás örömében, azzal ment tovább Kolozsvárra, Marosvá­sárhelyre munkásnak, szolgá­lónak, üzemi kapusnak. A többit a közelgő földreform tartotta itthon. Néhány szám­adat létalapunk változásairól. Az első világháború után részleges földreform során a Kemény bárók 4135 holdas birtokából kisajátítottak 2114 holdat. (Azelőtt mindössze 106 holdnyi művelhető terület volt a parasztok tulajdoná­ban.) Két évtized alatt a megmaradt uradalmi birtok a felére fogyott. Az osztásnál egy-két holdnyi szántó így is jutott valamennyiünknek. Ke­rült valami a lábunk alá, ahol a sarkunkat megvessük. Ilyenformán 1962-ig a lélek- 6zám 420-ra szaporodott. Eb­ből néhány esztendő leforgá­sa alatt újra eltávozott 120 személy. Egy részét a gyors­ütemű iparosítás szívta föl — a városi élet, alacsony ház- bérű állami összkomfort. Az itthonmaradottak 32 gyerme­ket járatnak a négyosztályos magyar iskolába, 20—25-öt — helybéli továbbtanulás vé­gett — a nyolcosztályos ro­mán iskola felső tagozatába. A középiskolát végzettek kö­zül egyetlen fiatal maradt itthon. A többi — féltucatnyi — városon telepedett meg. Szerény igyekezettel pótoljuk őket. hét-nyolc gyermek szü­letik évente. Mióta orvosunk van, szülőotthon és orvosság „zsákszámra”, a halál is rit­kábban látogat. Évente két- szer-háromszor. Az elemi iskolában osz­tálytársaimnál hamarább ta­nultam meg a betűvetést. A sikongó palatábla fölé hajol­va, ebéd közben is mámoro­sán róttam a szavakat. Ügy éreztem; mindahányon egy- egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdjek majd velük, merre s mi vé­gett indítok rohamot. De hogy leírtam például a félelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam, majdnem egyenrangúnak a betűk rá­csai mögé vetett fogalommal; A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim vegyes csapatának szemlélte­tő, titkos erejét. Más örök­ségre — semmilyen ingó és ingatlan vagyonra — nem számíthattam. Az ősök tan­könyvbe foglalt testamentu­maira sem. Mivel sáfárkod­tam volna? A magaméihoz tehát, közeli és távoli roko­noknál új szavakat eprész- tem. Degenyeges. fazekas vándorszékelyek szekere kö­rül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét, ikerszót dugdos- tam a nyelvem alá, s rohan­tam szívdobogva mintha kan- csót . loptam volna: iafia! Anyám nevetett: pap lesz be­lőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfe­lejtett — vagy soha meg sem tanult — nevét. Vitorláim csakhamar ösz- szehuttyantak. A magyar iro­dalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyze­temre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv dirib-darabjai kö­zé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is föl kel­lene ruházkodnia: csupa ma­radvány, foltnak való szalag­vég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tar­tott ébren, azzal a döbbenet­tel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! — kezdett sa­jogni bennem a felismerés, véget vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának. A fölszedett sátrak, indulásra kész társzekerek, a lacikony­ha körül lerágott és elhají­tott csontok, a lebontott kör­hinta látványa — hunyt pil­láim alatt a színes hintók, sörényes kék faparipák káp- rázatával — minden cseresz­nyevásárkor elszomorított. Ez a korai emlékem nyirkos ér­zésként szivárgott az erőfe­szítéseim közé, hogy valami­képpen fölfogjam helyzetünk való értelmét: Újra meg újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdő­zúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat és Bence hű­ségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Mikló­séival összemértem, azzal kö­tött le tizedszer is, ami a ki­elégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzete­met enyhítette: beszélni ta­nított. Kedvemre bódoroghattam a kertben, amelyről eladdig nem volt tudomásom. A friss szerzemény: szavaim birtoká­ban, többletem miatt a ma­gánynak is enyhe szorongásá­val reggelenként úgy ébred­tem, mint egy álruhás király­fi, akinek titkos küldetése yan: megváltani a senyvedő nyelvet újabb vásári pofonok árán is; kimenekíteni a „csu­kott’ a romlás boszorkány­varázslatából, nagy népün­nepségen visszaadni „u” hangzójára a vesszőt, és az elorzott „ty”-betűt, amely szinte csúfolódásképpen ke­rült a macska hátára. „Feles­leg” — mondja nagybátyám fölösleg helyett; szavai össze^ vissza röpködnek, mint a vak madarak. Hogy látásukat visszahozzam, lapot indítot­tam. Arany János modorában írott verseimet írkalapra sok­szorosítva, a cinterem kör­nyékén ághegyre tűzve, bo­kor alá rejtve kezdtem ter­jeszteni. Másnapra mindig eltűnt a csalétek. Valószínű­leg a papírhiány miatt. Azon a nyáron egy király­kisasszonynak szólítottuk. A lány is segítségemre jött. Éva vasárnapi iskola mozgalom keretében népdalokra tanított bennünket. Egy hétre rá, hogy megjelent, már zengett a falu, mint egy óriási hang­szer. Vadonatúj hangon, ösz- szeölelkezve, valamennyi ut­cán végigkérkedve fújtuk, hogy a csitári hegyek alatt régen leesett a hó. Hol van­nak a csitári hegyek? Senki sem tudta. Nem is volt fon­tos. Napközben csapatostul leptük el a fenyvest; a pá­zsitra hasalva, állunkat és figyelmünket felpockolva hallgattuk Éva kisasszony ta­nításait, találós kérdést, bal­ladát, Bartók és Kodály gyermekdalait. Azután fenyő­fák tetején gyakoroltuk ma­gunk. Röpködtünk valóság­gal, mint egy megrészegült rigósereg. Gyönyörködtünk a lelkünkre szabott új ruházat­ban, ízleltük az átváltozások váratlan lehetőségét, misze­rint „ha meghalok, szellő lé­gyen belőlem”. Mikor nyár végén elment, a királylány fölfedte magát; László Dezső- nének hívták. Más esztendő­ben nem jött vissza és azután sem. Sütő András (Részlet a romániai magyar Ir6 Anyám könnyű álmot Ígér című új regényéből.) TOLDI Mezőföldön

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents