Szolnok Megyei Néplap, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

1970. március 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Muzsikáról röviden Klasszikus zene írla: Gál György Sándor A gyerek magára talál A legtöbbet használt és a legtöbbször félreértett mükifejezés, márcsak azért is. mert sokértelmü. tehát sokfelé mutat. Hajdanán a klasszikus szó azt jelentette, hogy valami olyan műalko­tásról. gondolatról. vagy történelmi vonatkozásról van szó, mely az európai kul­túra bölcsőjére, a klasszikus görög-latin műveltségre utal. Később, a szó átértelmezé­sével, klasszikusnak mond­ták mindazt, ami mintasze­rű, példamutató, tehát olyan tökéletes — legalábbis így vélekedtek hajdani eleink — mint a görög szobor, vers, dráma vagy bölcseleti gon­dolkodás. A legutóbbi fél év­század során a zenetörténeti, zeneelméleti írásokban a zenei klasszicizmusnak egy merőben új értelmezése buk­kant eLő. A szót, zenei-klasz- szicizmus, esetleg ilyen vál­tozatban: bécsi klasszicizmus!, a zenehistória egy bizonyos korszakára alkalmazták. Ar­ra a háromnegyed évszázad­ra, mely Haydn működésé­vel indul, Mozart életművé­vel teljesedik ki és a Beetho- ven-i alkotással szárnyal át a jövő század muzsikájába. Vajon miért éppen ezt a kor­szakot illeti a nagyszerű jel­ző: klasszikus bécsi iskola?! Nemcsak azért, mert a há­rom nagy alkotó valóban n-érc ét, iskolát, követendő példát jelent, hanem azért is. mart bár figyelmüket nem kerülték el az élet apró jelenségei sem. művükben mégis és talán elsősorban az ember nagy érzéseit, hatal­mas gondolatait, legneme­sebb szenvedélyeit foglalták össze. Haydn a bécsi és a népies derűtől eljut az em­beri gondolat legmagasizto- sabb csúcsaira: a Teremtés* ben a zene kimeríthetetlen eszközeivel a csodát jeleníti meg, mely az ős káosszal in­dul, s végződik az emberrel, aki — teremtőjének mása­ként— ugyancsak alkot,- folytatva a teremtés mun­káját. A csúcsra jutott Haydn megalkotja az Évszakok-at, a klasszikus alkotás hídjával köitve össze a művészi alko­tás leghatalmasabb formáit, s az egyszerű paraszti élet ezerszínű, ezerhangú, kime­ríthetetlen változatosságú vi­lágát. Mozart — folytatva a klasszikusok útját, eljut a zenés színpadhoz, az operá­hoz. Élete csúcsán ugyanazt teszi, minit Haydn: a Varázs­fuvolában tökéletes összhan­got teremt a nép egyszerű fia (Papageno) és a legemél- kedebtebb filozófiai gondo­lat (Sastro) között Beetho­ven* mindkettőjüknél tovább­megy: nemcsak leír, megje­lenít, zenébe foglal, hanem célokat is tűz az emberiség elé. A Hősi szimfóniában a nagy eszmékért küzdő em­ber hőskölteményét írja meg. A Sors szimfóniában az iga­zi férfit, akit az istenek ere­je sem törhet meg. S végül a IX. szimfóniában (csak úgy, minit Haydn a Teremtésiben, vagy Mozart a Varázsfuvo­lában) az emberiség himnu­szát zendíti. Énekel az élet­örömről. mély mindazoknak díja, akik önnön érdekükön túltekinitve az egész emberi­ség örömét keresik. Ez hát a zenei klasszicizmus mélyebb értelme. S ha ehhez hozzá­tesszük még, hogy ez a kor­szak teremti meg. vagy leg­alábbis teljesíti ki mindazo­kat a formákat, (szonáta, vo­nósnégyes, szimfónia, ver­senymű), amelyek mindmáig hangverseny-műsoraink zö­mét teszik ki, akkor nagy­jából előttünk áll a korszak és a korszak nagy mesterei­nek jelentősége. Persze nem tagadhatjuk, hogy közhasz­nálatú a klasszikus szó oly­módon is: komoly, értékes zene, vagy mondjuk így: hamgversenydobogóra méltó muzsika, a pehelykönnyű, ti­szavirág-életű múzsával szembén. Ez a szóhasználat nem nagyon szerencsés. Ke­rüljük is lehetőség szerint. Használjuk inkább abban az értelemben, hogy klasszikus, tehát mércét, példát jelent, vagy használjuk zenetörté­neti értelemben — a zene klasszikus korszaka a bécsi mestereké, akik olyan nagy elődök után, mint Bach és Händel, a zenét Shakespeare. Goethe magaslatára emelték. Domjánék csemetéje és kebelbarátai egy izgalmas játék során nagyarányú át­alakításokat hajtottak végre a lakásban. A fiút szigorúan megbüntették, és Dómján apuka egész este elfordította a fejét, valahányszor utóda a szeme elé került. Anyu sírt. Másnap a szülők elővették fiacskájukat és a lelkére be­széltek. Apuka még dobban­tott is a lábával, amikor el­mondta, hogy mit tart a fia viselkedéséről, majd áttér­tek az „érzelmes” hangvé­telre. A ház légköre a leg­jobb akarattal sem volt kel­lemesnek mondható. Este a kis Dómján önként bevonult a fürdőszobába, és anélkül, hogy erre paran­csot kapott volna, megmosa­kodott. Reggel, minden el­lenkezés nélkül, az utolsó cseppig megitta a tejet, nya­ka. füle tiszta volt. Megkö­szönte a reggelit és elment az iskolába. Délután, fel­szólítás nélkül, azonnal hoz­záült a leckéhez és telje­sen önállóan megcsinálta. — Furcsa nekem ez a gye­rek — suttogta az apa. — Mintha nem is ő maga volna — helyeselt a mama. Odament a fiához és a hom­lokára tette a kezét: — Hogy érzed magad, kisfiam? — Köszönöm szépen, édes Anyukám, nagyon jól — vá­laszolta az ifjabb Dómján barátságosan. A szülök átmentek a má­sik szobába. „Hallottad?” tört ki az anya izgatottan. — „Hallottam!” szólt tompa hangon az atya. Étkezés után a fiú saját elhatározásából fogat mosott. A lakás felett szinte tapinthatóan lebegett a katasztrófa.' — Mi vagyunk a hibások — ismerte be az anya ön­kritikusan. — A bútorokon ejtett néhány vacak karcolás miatt, összetörtük a gyerme­künk lelkét. Talán sohasem heveri ki, és egész életére nyomorék marad lelkileg. Ezt sohasem bocsátom meg magamnak! Amikor este meglátogat­tuk Domjánékat. a legsöté­tebb depresszió állapotában találtuk őket. Marta őket a kétségbeesés és az önvád. — Hirtelen hatalmas rob­banás rázta meg a lakást Az ifjabb Dómján volt egy kis plasztik-bombát robban­tott fel az előszobában. A nyomott hangulat egy pillanat alatt feloldódott. A kedves fiúcska ismét önma­gára talált Minden segítség nélkül túljutott a súlyos le! ki válságon. Nem maradt lelkinyomorék az előszobába letett kabáiaink viszont ca­fatokban lógtak. — Neve? — Kovácsik Lajos. — Foglalkozása? — Bűnöző. __ ?!? — Ez a tanult szakmám. A családban én vagyok 111* Lajos. Csalás a profilom, de más — a szakmába vágó — munkát is vállalok. — Apám. II. Lajos a betörő szakma elismert, kiváló mes­tere volt. — És nem szégyelli magát? — De, egyszer. Házasságot szédelegtem. Éppen a csalá­di fényképeket mutogattam a jelenbelimneík tévedésből a kisfiam fényképét is meg­mutattam, és amikor meg­kérdezte, ki az. képzelje kiböktem, hogy a fiam. — Akkor nagyon szégyelltem magam. — Most miért ül? — Mordiz juszt. — Mit csinált? — Bűnözőnek adtam ki magam. — Micsoda?! — Na. Állapítsa meg ma­ga. Ülök a szokott eszpresz- szómban és egy nagyobbsza- bású üzleten töröm a fejem. — Telefonhoz hívnak. Ko­vácsik úr?, kérdezi a tag. — Igen, honnan tudja? Mond­ták, hogy önnek jó össze­köttetései vannak. Hát van­nak, bizonyos körökben van­nak összeköttetéseim. — Néz­ze Kovácsik úr, én egy gyár főkönyvelője vagyok. Nem kertelek, elmondőm miről van szó, aztán maga dönt: vállalja, vagy nem vállalja. Pénztárhiányom van, átráz­tak, becsaptak és ha jön egy revízió vége a becsületes ne­vemnek és hat neveletlen gyermekemnek; Én megcsó­kolom a kezét, csak segítsen rajtam. — Mit tehetek ma­gáért, jóember. — Ajánljon valakit, aki betör a gyár fő­pénztárába és kifosztja. Én, — azt hiszem egyes berkek­ben úgy mondják _ falazni fogok az illetőnek, teljesen veszélytelen ügy, félmillió a kasszából a maguké Ková- csik űr és az én becsületes nevem tisztán ragyog ezen­túl is. — Ráálltam, mert meg­esett a szívem ezen a sze­rencsétlen balekon. Minden simán ment, hazavittem a félmilliót, másnap este zutty!, jönnek a kékfényesek, na megállj, te csibész, hol a másfél millió, — hogy-hogy másfélmillió, ott csak ez a fél volt, na megállj, te csi­bész, a főkönyvelő úr írás­ban bizonyította, hogy más, fél volt, hamar lebuktál mi, a névtelen levél leleplezett mi, csibész...! — Hát látja uram. Jó bű­nöző holtig tanul. Csak be­csületes emberekkel ne kös­sünk üzletet... Deák Gusztáv (Erős Rezső) Békési Gyula: SZERELMESEK Árnyékuk egymáson. Egymáshoz tapadtak.. (Száj a szájon) <=» Mindketten fennakadtak aranyhorgán a boldog pillanatnak PAL1CZ JÓZSEF: FALUVEG llllilli! IS Solymár József: Egy járvány színre lép Húsevő virágok között ter­mett India mocsarában. Dús iszap volt a párnája, hara­goszöld levél a takarója. Ott lappangott száz évekig. Csu­pán a környező falvakra csa­pott ki. a horpadthasú, véz­na hindukon próbálgatta ere­jét. A csontember, a nagy kaszás, ha arra járt, meg­nézte, ő tudta rejtekhelyét. Nem reszkető kezével öntöz­te. forró lehelletével melen­gette. Amikor elindult, senki nem állhatta útját. Séma si­vatagi tüzes homok, sem a száraz észiaki hideg nem ár­tott neki. Árra barangolt, amerre neki . tetszett. Előbb Ázsiában gyilkolta halomra az embereket, aztán Nyugat­ra fordult. Az ostoba császár azt hitte, katonákból falat vonhat eléje. Végig állította a határt fegyverekkel, szu­ronyt szegezz, kergessétek vissza. Itt sem ember, sem állat át nem léphet. Lőjétek le még' a levegő égben röp- döső madarait is. Ugyanígy tettek á vármegyék, a váro­sok. Védte birtokát az ura- ság, életéért rettegett a sze­gény. Szegezzétek előre a szu­ronyt. a vasvillát, füstöljé­tek meg még a hivatalos le­veleket is. A hadüzenetet se vesszük át füstölés nélkül. A kórság átlépett a kor­donon. kiütötte a puskát a katonák kezéből. A bölcs doktorok úgy tettek, mintha tudnának valamit. Legelő­ször is megpróbáltak nevet adni neki. Ügy gondolták, aminek neve van. azt már is­merik valmelyest. Napkeleti hányszékelés, görcsmirigy, eptkórság. Gyógyítani is akarták. Zsákszámra halmozták fel a fertőtlenítő szereket. Lehoez- ky, a tudós, seborvos, egy iskolára való gyereket etetett meg a varsói Leó doktor sze­rint bizsmuth-tal. De vagy a porció volt nagy, vagy az isten verte meg, de elpusz­tult a sok gyerek, pedig még messze volt a kórság. A ki­küldött szerektől, amit vagy az uraság, vagy mindenféle felfogadott garabinciások osz­togattak, felfordult a kutya, felfordult a macska. Amikor a nép lázadozni kezdett, hogy nem kellenek a porok, meg­próbálták titkon a kutak vizébe keverni, sőt. a korcs- máros beletette még a pá­linkába is. Minden falat ételnél. korty italnál gya­nakodni kellett. Azt is kihirdették, nem szabad alacsony, vizesfalú épületben sok embernek lak­ni. Arra megy a kórság, aki már úgyis dögrováson van. A pap is prédikálta: aki sze­reti az életét, egyen húst mindennap háromszor, s fű­szeres bort igyék utána. De a szegénység mezőn gyűjtött füveken, labodán, apróra vá­gott korpás sáson élt. Mi­lyen kórság, az, amely meg­kíméli a kastélyok lakóit és csak a nyomorultakat pusz­títja?... A vármegye, a tekintetes vármegye tudta a teendőjét. Hivatalnokai és cifra hajdúi csak utasításra vártak. A nép jól ismerte a vármegye szolgáit. Ezek mérték el földjét, legelőjét. Ezek haj­tották jól felszerszámozot- tan utat, hidat, töltést, is­potályt. börtönt építeni. Kirajzottak a vármegye szolgái és legelőször is ösz- szeiratták a népet. Tudni kell. mennyi por kell. s mekkora területet hasítsa­nak ki az epekórságos te­metőnek. Kiásatták becslés szerint előre a tömeges te­metőnek. odakészítették a meszet. Kiadták a vasat a kovácsoknak. csinálják a vasfogót, amivel maid a hullákat huzigálják. Botozni kezdték a népet, hogy egye a port, reá parancsoltak a korcsmárosokra és tekergő­ket fogadtak fel a kutak tit­kos behintésére. Közben be­szélgettek is, mondván: nem döglik még a paraszt, holott most lenne az ideje. Arról kezdtek suttogni, ta­lán nincs is kolera. Az urak találták ki, mert sokallják az emberiséget. Meg akarják ti­zedelni. Híreket hozott a piacozó asszonynép. aztán Gima Gyula, az obsitos ka­tona vallotta: magától Már- jássy generálistól hallotta, csakis az urak etetik mé­reggel az embereket. Zúgni kezdett a nép: igaz lehet csakugyan. Elcsíptek egy vi­lággá kergetett inast, aki kútmérgezésre szerződött. Egy csűr tövében töltögette ép­pen kis zacskókba a poro­kat. Vasviliág fogtak rá, kényszerítették, zabálja meg maga. amit mások pusztítá­sára szánt. Az elcsapott inas térdre esett, kegyelemért kö- nyörgött. Előbb ártatlansá­gát bizonygatta, aztán ész­revette: a villás jobbágyok mást akarnak hallani. Ök bizonyosságot akarnak az urak istentelen gonoszságá­ról. Az elcsapott inas az urakat sem szerette jobban, mint a parasztot. Csiklan­dozta a bosszú, de legfő­képpen inasleikével meg­érezte; mit várnak tő’e, ho- srvan maradhat életben. Megtört és mindent beval­lott. Megmondta bizony vi­lágosan a főszám!nárius: «zá­pora a koldusnép, ritkítani kell. Nem is görbült haja­ezála sem az elcsapott inas­nak. Vitték nagy diadallal a piacra a falu háza elé. hív­ták a bírát. az esküdteket, törvényt, igazságot követel­tek. A bíró és az esküdtek azt tanácsolták, lökjék ve­rembe az elcsapott inast, az­tán majd törvényt ül fölötte a szolgabíró, de a nép zú­gott, fenyegetődzött. A kis zsivány fölött ne törjön pál­cát a haramia. Hurcolták az inast faluról falura. Ö volt az élő bizonyosság, vele bő- szítették a népet Ettől kezdve nem hitt a nép senkinek. Aki gyógyszert kínált neki, annak meg kel­lett ennie. Zabálták a fehér porokait, a botos ispánnak a vármegye Volgái, a cifra­ruhás hajdúk, kegyes szavú papok. Fehér lett az orruk, szájuk, nagyra puffadt a ha­suk. Csendíthetett a ha­rangozó. Altadtak a régi nagylegé­nyek között olyanok, akik nem tudták, hogy néha egyik pillanatról a másikra meg­változik a nép természete. A jámbor egyszerre nemcsak visszafelesel, hanem vissza is üt. Azt hitték, elég na­gyot káromkodni, orrbaverni a szemtelent, végigbotoztatni a főkolomposokat, aztán rend lesz. Illedelmesen meghal, akire az van mérve kussol, dolgozik aki él. De rendre raita vesztettek a nagvs-á'ú- ak. Mire észhez térhettek volna, már agvon is verték őket. Az egyik fel akarta koncoltatni egy hat gyerme­ket szült jobbágyasszony el­nyűtt, hideg testét, a másik mint szokta, robotba hajtot­ta a népet, a harmadik visz- szakézből pofoncsapott egy panaszkodót. A lázadást csak elkezdeni nehéz. Aztán már megvan a rendje, a fejszés, vasvillás parasztok rátörtek a kasté­lyokra. Legfeljebb ha egyet- kettőt durranhattak az öreg mordályok, vadászpuskák. Agyonverték az urakat kira­bolták a dús éléskamrákat, nagy tüzeken sütötték a marhát, s nem kellett zálog­ba adni a ködmönt, a gubát annak sem, akinek kiszáradt a torka. így már lehet véde­kezni a ragá1- ellen. Ami­kor pedig hadat gyűjtöttek, sortüzet kaptak, nyugalomra intő ólomgolyót. Aki kezdte, lógjélc, aki csinálta, börtönbe rothadják, aki nő-+o meg-sapassék. A férfinak korbács, a nőnek vessző. Az udvari biztos fé­kezte a r<rm'"'’“tből ocsúdó bosszúszomjas nemeseket, így csak száztizén kilencen kerültek kötélre. Az 1831. évi kolerában Magyarorszá­gon több, mint félmillió em­ber betegedett meg és csak­nem a fele belepusztult. Okos és előrelátó cselekedet volt tehát, időben kijelöl­tetni az epek orsó gos teme­tőket, <5 meg- '-"’tatai a vasfogót. A kó-rfg által ment egész En-őr>án. Pn*ra s-rn nézett a salgófen-kű io^bágvckra s a kutakra, amelyek körül nem settenkedett már senki. BOKROS LÁSZLÓ: AKT KÉK IFÉIHIY

Next

/
Thumbnails
Contents