Szolnok Megyei Néplap, 1970. február (21. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 27. szám

1970. február ti SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 MÉSZÁROS LAJOS: HALÁSZOK „Vörös berkenye" A lengyel mozikban nem­régiben vqlt az új lengyel film, a „Vörös berkenye” be­mutatója. A háborús film­dráma a második világhá­ború végén a Kolobrzeg fel­szabadításáért vívott csatát mutatja be. A kolobrzegi csa­ta a legvéresebb ütközetek közé tartozik, amelyeket va­laha is lengyel földön vív­tak. Ewa és Czeslaw Petels- ki, a film rendezői ezt mond­ják művükről: „Arra töre­kedtünk, hogy bemutassuk a tettrekész, küzdő embereket, a kolobrzegi csata poklában való helytállásukat. Mellbe­vágó, iszonyatos színjáték­ként ábrázoljuk a kolobrze­gi ütközetet, azzal a szán­dékkal, hogy a néző elhigy- je: így volt. A hitelességet többek között a „fésületlen”, dokumentumszerű felvéte­lekkel igyekeztünk elérni. A lengyel katonákon kívül a filmben szovjet katonák is szerepelnek. KIBÉDI Mosolyogva nyit ajtót, ma­dár ül a vállán, a nyak védő hajlatában és fejét odasimít­ja a színész arcához. Sírni kutya is ott sertepertélt kö­rülötte, vendégköszöntő fark­csóválással. Kibédi Ervin, a Vidám Színpad művésze, a kedvelt nevettető, szereti aa állato­kat Konyhájuk mellett kis szoba, a falon csupa üveg­ház. A műszálra erősített fa­ágon alvásra készen pintyek ülnek koszorúban. — Kivájt dísztök belsejéből élő fekete gyöngyszemek fénylenek elő. tollpihe csomók hegyesedő csőrrel. A vidám színek kö­zött szomorú szürkeség: *— Ez a kis toprongyos a legöregebb. Nyolc éves. Min­den áldott este védelmezőn körbeülik a többiek. Az a kék és ez a sárgamellényes egy venezuelai pár. A piros; a tigrispinty, Afrikában, In­diában, Ázsiában éL —Ő ke­gyelme afrikai. —i És sorra- veszi, bemutatja valameny- nyjt, ráérősen elidőz a pinty­birodalma előtt. Ügy tűnik, karaktereket, jellemeket for­málnak a színek ezekből a madarakból: piros mefisztó szemöldökével kajánul vi­gyorog az egyik, megközelít­hetetlen szigorúság fekete­fehér apácaruhájában a má­sik, a kis toprongyos meg­testesült csalódás. Sárgaréz házában kismó- kus szunyókál: Menyua. A beszédre fölneszei és hirtelen leszalad gazdája lábához. Vil­lámgyorsan töri a mogyorót, nem is töri: fűrészeli. Hatal­mas farkát könnyedén libeg- teti maga után, szétdobálja a héját. Aztán kis bőrönd­ben túrfeál, kiemel egy gesz­tenyét és bűntudattal, hátra­nézegetve viszi házába a szo­katlan időben szerzett kin­cset. Ott elfészkelődik és halkan működésbe lép a fű­részgép. Az olajkályha egyenletes meleget áraszt, a neoncsövek nappali fényt Az orchideák és broméliák jólesően nyúj­tózkodnak, azt hiszik nap­fényt kapnak, melegebb ég­öv alatt Pedig csak egy mi- nibotanikuskert lakót — Mi ez, egzotius kert? — Sokan feltették már a kérdést és én sokszor vála­szoltam, — rosszul: orchidea- gyűjtő vagyok — mondja. Pedig dehogy vagyok én gyűjtő. Egyszereűn csak ter­mészetszerető vagyok. Pró­bálom megteremteni közvet­len környezetemben azt a világot amelyben jól érzem magam. Nincs időm a termé­szetet járni, ezért hát ideho­zom magamnak. Külön kalitkájában a na- rancssárga-harzi kanári eb­ben a pillanatban rázendít végtelen énekére. A nyarat idézi: az eget egyenes vonal­ban ostromló pacsirtákat De meditációra nincs idő, máris előkerülnek a fiókból a tranzisztoros csodák, — ön- eiőhívós fényképezőgép és automatikusan működő dia­vetítő. Zúg a filmfelvevő is, az ősz, s tél, a tavasz, és a nyár utánozhatatlan színeit rajzolja a fehér vászonra. Megörökíti a virág nyílását a szél hangját, ami ugyan­ott ugyanakkor soha többé nem hajlogatja úgy a fákat — megmenteni és visszafor­gatni valamit az időből, az imételhetetlen valóságból. Önody Éva B ARANYI PEREN Cí Ha szél süvít, ha hó vág Akár bélés báránybekecs csontig ható hidegben: szerelmed biztonsága úgy takart magába engem. Nem értek hozzám vad szelek: felfogtad őket testmeleg > sáegült haragjuk ellen. S visszadalolták a napot az égre a pacsirták, szelíden lengtek a szelek s ringattak, mint a hinták. Teher lett oltalmad, hiszen akkor már félig meztelen dólyföltem volna inkább. Látod, csak akkor hordalak, ha szél süvít ha hó vág; mihelyt tavaszodik kicsit levetlek és a moly rág. Mégsem kívánod, hogy havas legyen sorsom (bár gyakran az), te báránybélű jóság. 'T KONYA LAJOSs NEM OLDOZ FÖL SENKI Álmomban is falat rakok könyvek súlyos tégláiból Hol van már az a hajdani reggelre leomlik a faL Hol van már az a hajdani egy-könyvű ház, mely elindított hogy rabotok legyek majdan s verejtékemmel adózzam, 6, könyvek, irántatok való reménytelen »érelmémért Mint poros munkaköpenyem, levetném rajongásomat s futnék a nyers való világ olajszagú műhelyeibe, bújnék erdők-mezők ölébe. De esténként ti bontotok fölöttem csillagos eget szárnyatok alá húzódva hajtom álomra fejemet nem oldoz föl senki a rontás bűvös kötelékeiből — ti tudtok csak varázsigéket! EMBEREK-SORSOK Szégyen Néhány hete Debrecenben, a Kis Bika étteremben ül­tem, a Hajdú megyei kollé­gával és feleségével. Tárgyal­tuk a világ sorsát, benne Debrecen 25 évvel ezelőtti szerepét. Azután a követke­zőkre lettünk figyelmesek: — Itt szültelek, lányom, itt ebben a szent sarokba^ a szalmán. Ha akkor nem jönnek az oroszok, ma te se vagy, én sem vagyok. De hála a drága úristennek, jöt­tek... Volt közöttük egy or­vosnő, borotva, lavór... És most itt isszák ezek az em­berek a sört és ezek semmit sem értenek az egészből. Mit tudják ezek, mit jelent a felszabadulás... A csinos, jólöltözött leány piros arccal, zavartan rán­gatta édesanyja karját, kér­lelte, hagyja már abba. — Szemlátomást nagyon szé- gyellte magát. Igaz is, dél időre járt, a vendéglő tömve volt kedélyes sörözőkkel és az emberek arcán az érzel­mek vegyesek voltak. De az asszony elszántan folytatta. Talán ihatott is egy keveset, mert egy kissé hangos volt — Milyen ember vagy te, lányom? Szégyelled magad? Hát anyád csinálta a hábo­rút? Én választottam ezt a szülőotthont? Ne szégyellő magad te lány, mert akkor én fogom szégyellni magam éretted, miattad. — Ma van a születésed napja. Hová vittelek volna, ha nem ide? A fiatal pincérfiú hozzájuk lépett és csendre intette az asszonyt. — Jól van, édes fiam, nem teremtelek szájon, mert nem tudod, mint beszélsz. Hát tu­dod te, mit jelent anyának lenni, háborúban, itt a hi­deg korcsmában, a szalmán? Soha nem láttam még ilyen fájdalmas könnyeket ember szemében. Az asszony büszkén, felemelt fejjel, ki­rálynői tartással elindult a kijárat felé. A lánya szé­gyenkezve kullogott utána. Szívrák A lexikonban valami ilyes­mi áll a rák címszó alatt. „Ismeretlen okú, cél nélküli, káros sejtszaporodás”. De arról egy szó sincs sehol le­írva, milyen az, ha a rák a szívbe, lélekbe fészkeli ma­gát és ott végzi káros, cél­nélküli szaporodását. Elmondom. Egy embertár­sammal együtt töltöttem egy egész napot és egy egész éj­szakát. Kissé gazdagnak tar­tottam a programot, pedig hitemre állítom, nem sok do­log van az életben, amitől félnék. Akkor is ezt az okos, értelmes, általam mindég nagyrabecsült embert féltet­tem inkább. Pontosan har­minc éve ismerem, végig- küzdötte az életét, munkás­ból lett azzá, ami és ennél is fontosabb: azzá — aki! — Nagyszerű emberi tartással verekedett az országért, tár­sadalmunkért és hittel, ész­szel, műveltséggel együtt emelkedett ő is az országsai, buktatókat oly könnyedén buktatókat oly könnyedé“ kerülte el, mint a Szuezi-csa- toma öreg révkalauzai a ho­mokzátonyokat. És akkor el­kezdett fájni a gyomra és megooerálták. Lehet semmi­ség, lehet minden, ki tudja? Először orvosokhoz, később kunizslókhoz járt. Elolvasott minden könyvet, amit ná­lunk Magyarországon erről a témáról kinyomtattak. Egy évig csak zöldségen élt. Az­tán lassan morózussá vált, céltalannak találta a mun­kát, céltalannak a harcot, céltalannak az életet. Akkor jött az alkohol. Mondom, gazdag nap volt, csúnya nap volt, amit együtt töltöttünk. Másnap halkan, finoman kértem, ne hara­gudjon, hogy bagoly mondja verébnek, de mégis... talán lehetne szebben is, máskép­pen is... — Mit tettem? —i Amerre jártunk, mene­kültek előled... — A nők, ugye a nők... — Hát igen. Sajnos, a be­osztottaim. Mint a legyek a fiitoxtól. Hullottak, bujkáltak szanaszét, amerre láttak. A férfi szeme valahová messze, a semmibe nézett, száraz fakó hangon megszó­lalt: — Ki fog engem egy év múlva megcsókolni? És én kit? A földet! Értsd meg, már nem a gyomromban, már a szívemben van a rák. A gyomrot, még kétszer is kicserélhetik, a szívemet már soha többé. De a tegnapi nap tényleg pocsék volt. Megyek, ha lehet, rendbe hozom a dolgokat. Amíg beszélt, ismét a régi erős fickó volt. Fázó’’deg Ha az ember húsz éve szer­kesztő és egyedül az irodá­jában szemtől-szembe egy kollégája kéziratával, azt ol­vasván, azon nevetni tud, vagy ha az írás természete olyan, még a könnye is ki­csordul, az a kolléga nagyon tehetséges ember, mert a szerkesztői munka, az állan­dó kéziratolvasás fárasztó és időnként elfásítja az embert. Ha egy ilyen kollégától, aki ráadásul alapjában véve tiszta szívű jóbarát, meg kell válni a szerkesztőnek, akkor valami nagy baj van. Hónapok, talán évek múlnak el, mire az ember teljesen tisztán lát és alapos, lelkét is megnyugtató magyarázatot talál az ügyre. Mert könnyű akkor azt mondani, hogy lusta, vagy és link, öregem, nem lehet rád építeni és ha éjszaka ldmaradsz, — akkor két napig hasznavehetetlen vagy és randevúkat beszélsz meg különböző emberekkel, akikről írni akarsz és ezeket a randevúkat rendre elfe­lejted. Már a fél megyét be­csaptad... Ez mind igaz, de felületi féligazság, persze, ahogy mondani szokás, mese nincs, az utak ilyenkor kü­lönválnak. Hiszen szóbeli könvörgés, letolás, írásos fi­gyelmeztetés. egyszóval min­den fegvver bedobva, leg­alább egv évig, türelmesen, vagv dühösen, de mégísefiak egv évig tartott az evóriia. Ez az, talán éppen itt van a kutya elásva. Mert a kér­dés most már a következő: mindez miért nem használt. hiszen az orvos mindent megtett a betegért és az alap­jában tiszta szándékú beteg, jóformán semmit önmagáért. Pedig tudta, önmaga hajto­gatta, hogy meg fogok halni. Mindez akkor jutott eszem­be, amikor kezembe került egy dolgozat^ amelyet Ang­liában adtak ki. írták, hogy Angliában egy fiatal lány testén több, inint kétezer sé­rülés nyomait fedezték fel az orvosok. A lánynak nem vol­tak fájóidegei, enélkül szüle­tett, mint a vak látás, a sü­ket hallás nélkül. Szóval nem volt természetes jelző- készüléke az önvédelemre. Akár meg is halhatott volna, lehet, észre sem veszi. El­gondoltam, milyen kellemetlen dolog a fájdalom, a szenve­dés és lám milyen haszna van, mire jó. És tovább fűz­tem a gondolatot. Fázni, di­deregni sem valami kellemes dolog. De ha nem volnának fázóidegeink, ha mezítelenül szaladgálnánk 20, 30 fokos hidegben az utcán, akkor az emberiségnél már^i-holnapra bekövetkezne a vég. Szóval, nem tudok másra gondolni. Néhány ember lei­kéből hiányzik a fájó- és fá­zóideg önvédelmi jelzőké­szüléke. így születtek. Boldo­gan, szenvedés né’kül élik életüket és ebbe szép csend­ben belehalnak. Suha Andor fFolytatjukJ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents