Szolnok Megyei Néplap, 1970. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-01 / 27. szám
it SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. február L JAKOY SZEG EU: TELEFONBESZÉLQETÉSEK SEBESTYÉN J. ANDRÁS: SPLIT Muzsikáról röviden Hogyan kezdjük? Irta: Gál Görgy Sándor Olvasóink kívánságának teszünk eleget, midőn Muzsikáról röviden címmel, zenei ismeretterjesztő sorozatot indítunk. A tíz miniatűr tanulmányból álló sorozat népszerű, csevegő modorban beszél a zenekarok összetételéről; a karmester feladatáról; a könnyű- és a komoly zene jegyeiről. Kitér olyan kérdésekre, hogy van-e meséje a zenének, értékes zene-e a cigány muzsika, hogyan lehet eljutni a jó zene megértéséig. Sorozatunk szerzője Gál György Sándor a neves író és zenetörténész, aki egyebek között Liszt, Schubert, Erkel, Verdi életregények írója, és társszerzője a népszerű Operák könyvének. A Muzsikáról röviden cikkeivel tíz egymást követő héten találkozik az Olvasó. 1941 április... — Hallom... — Finom almát eszem.« — Halló, nem értem... — Finom almát eszem.« '— Halló, kit keres? — Én — önt. — Kicsoda maga? — Egy egyszerű kislány. — Ismerem magát? — Nem. — Hát maga, engem? — Egy kicsit... Már láttam kétszer... Sőt, háromszor... S íme, elhatároztam, hogy felhívom... — És megmondja, hogy almát eszik? — Igen.-r\ Jóétvágyat. — Köszönöm. — Szép hangja van. — Köszönöm. — Nem, komolyan, nagyon szép. — Köszönöm.« Tudja mit, búcsúzzunk el... — Ilyen gyorsan? Akkor minek hívott fel? — Hogy halljam.« — Mit? — Nem „mit”, hanem „kié’.« Hogy magát halljam. — És kész? — És kész... És most búcsúzzunk el... — És ha én nem akarom? Magának nagyon szép hangja van... , — Viszontlátásra. — Várjon! Ne tegye visz- &za a kagylót! — Várok... — Van még egy perce? Csak ne tegye le a kagylót— Egy percre— — Miért? — Magának sKép hangja van... — Ezt már hallottam. Köszönöm. — Ha most helyére teszi a kagylót, akkor elveszítem magát. — Ez nem is lesz olyan szörnyű magának. Még nem látott engem. Viszontlátásra. — Várjon! Na, várjon még egy kicsit! — ...(hallgatás).« — Halló! Halló! Hall engem? — Igen. — Magáit hogy. szóval, hívják? — Van ennek valami jelentősége? — Mégis. — Parancsoljon... Lehet — Szása... Lehet — Sura, Lehet Alekszandra. Lehet — Szánya... Ahogy parancsolja, mindegy. — És a legjobban?.. 5 Melyik tetszik magának legjobban? — Legjobban? — Igen. — A legjobban — Oleszja, — Oleszja... Oleszja... Oleszja, és én felhívhatom? — Nem. Nem ismeri a telefonomat. — Majd maga megmondja. — Nem. Nem mondom meg. — Na, jó. Akkor megint maga hívjon fel Jól van, Oleszja? ...(hallgatás)— — Halló! Halló! Hall engem? — Igen... — Miért hallgatott? — Csak azt gondoltam.« — Szóval, felhív? — Jó. — Holnap? — Jó. — Hat órakor? — Jó. Viszont látásra. Holnap hatkor... — Ülök es almát eszem... Én vagyok — jónapot... — Már félórája ülök a telefonnál és várok. — Azt mondta, hatkor, most — hat van. — Köszönöm. — Nincs mit... — Mégis felhívott..., — Én magam akartam felhívni. — Oleszja.;. — Igen... ■— Most kérdezni fogok, maga meg válaszolni. — Attól függ, milyen kérdések... Kérdezzen. — Hány éves? — Tizenhat. Majdnem tizenhat. Maga meg tizenhét és Misának hívják... És a Petrovkán lakik, a húszon- hármas számú házban™ — Hannán tudja? — Tudom... Egyszerűen mindent tudok magáról... majdnem mindent. — Egyenlőtlen helyzetben vagyunk. — Miért? — Maga mindent tud rólam, — én meg semmit Maga magas? — Középtermetű vagyok. — Szép? — Nagyon középszerű. — És természetsen, középiskolába jár? — Igen. És most búcsúzzunk el. — Megint! És mikor hív újra? — Kell ez? — Föltétien! Mikor? — Nem tudom)... — Neöi lehetne mégis, hogy én hívjam fel? Mennyi a telefonja? ...(hallgatás).« — Megint gondolkodik? — Már meggondoltam. írja: 5—26—89. Ugyanazon a napon, hat tíz... — Tudakozó? — Tudakozó az ötös... — Tudakozó! Legyen olyan kedves... Már tudom a számomra szükséges telefonszámot — 5—26—89, és szeretném— — Miért hívott minket? — Várjon. Már tudom a télefonszámot s most meg szeretném tudni a hozzávaló címet is. — Ilyen tájékoztatást nem adunk. — De nekem nagyon kell. Csak a cím! — Kevesen vannak, akiknek ne kellene valami... — Mit csináljak? — Nem tudom, kedves előfizetőnk. Vegye a telefonkönyvet és keresse. —1 Egy évig kereshetem abban a könyvben! — Nem. tudom,, kedves előfizetőnk, nem tudom.« Két nap múlva... — Legyen kedves, Oleszját — Kit-kit? — O-lesz-ját.« — Vaiamiiéie Oleszját— Itt nincs ilyen, — Hogyhogy nincs? Lehet úgy tizenhat éves... — Tizenhat... Lehet, hogy Buráit kéri? — Látja, szóval mégis van ilyen! Persze, lehet. hogy Surát. — Kiötlőit valami Surát— Sura! Sura Gradova! Sura — a telefonhoz— — Jónapot, Oleszja! Én vagyok! — Jónapot, már kitaláltam. — Én Oleszját kértem, azok meg csak azt sem tudják, hogy magát így hívják. — Ezt csak maga tudja. Ez az én titkom. Lehetnek nekem titkaim? — Természetesen. Nagyon örülök, hogy egyedül ■ csak én ismerem a maga titkát És mostmár tudom' a nevét is: Gradova, helyes? — Helyes. —■ És most felhívom a tudakozót. megmondom a nevét és a keresztnevét, aztán megmondják a címét és a telefon... — És aztán? — Még ha egy sor címet adnak is, a telefonja után meglelem a magáét — Ne tegye ezt... Kérem. Miért? — Csak... Nem kell... Bár... Bár megteheti. Jól ki- fundálta. mégse lesz belőle semmi haszna. — Miért? — Nagyon egyszerű. A telefon nem az én nevemen van. — Na és? Akkor elmegyek az információba és ideadják a címét. Tudom, hogy hívják, a családnevét is... — Nem adják oda. Nincs ott a címem — csak két hónap múlva kapom meg a személyi igazolványomat. Csak két hónap múlva leszek tizenhat éves. — Jól van... Akkor... Akkor várni fogok. Ki tudom várni. — Minek? — Magának szép hangja van. — He, és& — Látni szeretném. Magának szép hangja van — szeretném látni, hogy néz ki. — Mondtam — nagyon közepes. — Az lényegtelen. — Nem, valóban, nagyon középszerű... Sőt, nagyon, nagyon középszerű... Viszontlátásra. Újra néhány nap múlva... — Legyen olyan kedves, 01es-;~4\ — Kit. kit? — Azaz, Surát... Sura Gradovát — Az más. Kitalált valami Oleszját— Sura nincs itthon. Újra néhány nap múlva... — Legyen olyan kedves, Sura Gradovát. — Az édesanyja beszél. Elutazott egész nyárra falura. a nagymamájához. A napokban fokog neki írni... Mit mondjak, ki kereste? — írja azt — Misa, különben nem érdekes— 1941 június vége... — Legyen olyan kedves, Sura Gradovát. — Ügy látszik, nincs otthon... — Akkor a mamáját. — Jó. Mindjárt megnézzük... Gradovéktól valakit! — Hallom. — Jónapot— Sura Gradova édesanyja? — Igen... Történt valami Surocskával?! Nem... Én... Emlékszik, én hívtam önt? Surát kerestem. — Ah, maga az a fiú... Szásienyka holnap fog megjönni faluról. Holnap hívja fel. Holnap nem tudom.« Elutazom... — Evakuál? — Nem, ellenkezőleg... — A frontra? És miért nevet, fiatalember? — Nem Önön... Bocsásson meg... Azt mondta, „a frontra”. s valami oknál fogva ez nekem olyan nevetséges— Bocsásson meg... Holnap a frontra megyek... Szásának neg kérem, adja át üdvözletemet... És mindent... És legyenek boldogok! — ön is legyen boldog és egészséges, és... És hogy hívják önt. fiatalember? — Misa; ... és eltelt több mint négy év.«. — Legyen olyan kedves, Sura Gradovát— — Kit. kit? — Gradova Surát— — Valamilyen Gradova Surát... Nincs nálunk ilyen. — Na, akkor lehet, hogy Szását, Alekszandrát, vagy Szányát— — Ilyen sincs. — Lehet, hogy csak maga nem ismeri?... Az is lehet, hogy korábban lakott ott?... A háború előtt?... — Nem tudom... Mindjárt megkérdezem... Azonnal. Rája néni! Valamiféle Surát keresnek, valami Gradovát-.. Gyere a telefonhoz, mondd el-— Rája néni beszél. Kit keres? — Sura Gradovát kérem. — Elköltöztek! Már négy éve nem itt lakik. Az evakuálás óta nem költöztek vissza... — Tehát nincs Moszkvában? — Miért ne lenne Moszkvában? Moszkvában van. Csak mikor megölték az apjukat, azóta nem jönnek ebbe a lakásba. Surocska férjhez ment, ott szült, aztán az anyját magukhoz vették... — Köszönöm. — Mit köszön? Tán nehezemre esett ezt elmondani? Most mindenki a cimboráját keresi, ki maradt életben a háború múltán— Várjon, megnézem itt a falon, fel volt írva a mostani telefonszámuk, ha le nem törölték... Itt van: 1-3-01-68— Most valahol a mezőgazdasági kiállítás környékén laknak. Ugyanazon a napon... —1-3-01-68? — Igen. — Le^en olyan kedves, ott lakik Alekszandra Gra- dovaifr — Csakhogy most nem Gradova, hanem — Zerricova. Én vagyok. Jónapot, Misa. — Hogy ismert meg? — Megismertem... — Több, mint négy esztendő telt el, majdnem öt. — És megismertem... Nagyon örülök, hogy... — Élek? — Igen... és, hogy felhívott... — Ugyanolyan a hangja... — Talán nem múlt el majdnem négy és fél év? — Több, majdnem öt— Most maga — Zemcova— — Férjnél vagyok. — Értettem. Pontosabban tudom. És hogy gyereke van. tudom azt is, hogy valahol a mezőgazdasági kiállítás környékén lakik, s hogy az édesanyja — maguknál van- • • Na, meg azt is... Na, hogy férjnél van... — Ninden stimmel. Most maga tud rólam mindent, de én magáról — semmit. — Mit mondjak magamról? Ügy vagyak — mint mások. Harcoltam. Kétszer megsebesültem... — Súlyosan? — Egyszer súlyosan. De azért túléltem. Kutyabajom. Mit mondjak még? Lszereltem. megjöttem — úgy tűnik, megnőttem, anyám mindent megőrzött: a ruhámat, ingeimet, cipőmet — és mindent kinőttem. Egyszerűen nevetséges: az öltöny feszül, a cipő passzos, az ingnyak meg nem ér össze... Kinőttem... Nevetséges... — Majdnem öt év... — Az öltönyömben megtaláltam a régi noteszomat, ott volt a régi telefonszáma... Három hónapig nem tudtam dönteni... Aztán felhívtam, és valami Rája néni adta ezt a számot — Ö a mi öreg szomszéd- asszonyunk... — Hát ez minden... És most felhívtam— — Köszönöm... — És maga férjnél van— — Ügy elszaladt majdnem öt év! — Ügy beszél, mintha bocsánatot kérne. — Ez véletlenség. — Szereti a férjét? — Nagyon, ö is súlyosan megsebesült. A fiamat is na- gyan szeretem. És ők is — engem... — Oleszja... — (hallgatás)... — Oleszja, lehet. hogy egyszer láthatom? ...(hallgatás)... — Azért nem válaszol, mert gondolkodik? — Nem, már mindent meggondoltam. — Magának még mindig olyan szép hangja van. — Annál inkább... nem szabad találkoznunk. — Miért? — Hisz maga mondta, szép hangom van... És ez. nekem nagyon kedves... De hogy is magyarázzam én ezt meg magának? Tudja, azt mondta nekem, hogy szép hangom van, és úgy képzel el, bizonyára, mint valami különlegességet... Ért engem? Ért? — Nem nagyon... — Valamikor majd meg fog érteni. De most minden hadd legyen úgy, mint akkor régen: hol volt, hol nem volt. élt egyszer egy széphangú kislány, Oleszja, ...(hallgatás)... — Látja, most maga hallgat... — Most én gondolkodom... — Legyen boldog, Misa! Ugye, lesz? — Nem tudom. majd igyekszem... — Legyen. Most pedig, búcsúzzunk el. — Oleszja, mondjon nekem valami jót utoljára. — Mit mondjak? — Amit akar... A legjobbat... — Finom aImát eszem... Hogy mindjárt szigorúbban fogalmazzuk meg a kérdést: hogyan ismerkedjünk a komoly zenével? És itt, már a kezdetkezdetén ránc barázdál végig az olvasó homlokán: tehát van komoly zene és komolytalan zene is...?! Nem — ez az értékpár így nem helyes. Talán inkább fogalmazzuk meg így: jó zene és rossz zene. Most már föltehetjük a kérdést: — hogyan ismerkedjünk a jó zenével? Mindenekelőtt úgy, hogy műveljük mi magunk is a muzsikát. Igenám, de nem játszunk semminö hangszeren, hát akkor hogyan műveljük? Minden embernek adatott egy hangszer, s ezt úgy hívják — emberi hang, vagy ha így jobban tetszik: énekhang, a klasszikus mesterek latin szó- használatával: vox humana. Használjuk hát ezt az instrumentumot és énekeljünk. Azt kérdi az olvasó: mit?! Kodály Zoltán szavaival válaszolok: népdalainkban éppúgy föllelhető egy-egy remekmű minden tartozéka, mint a nagy zeneszerzők nagy alkotásaiban. Énekeljük tehát elsősorban szép népdalainkat, lehetőleg azokat, amelyeket már szüléink, nagyszüleink énekeltek, s amelyekről egy régi-régi, elporladt parasztköltő. Erdélyi János azt mondta: amit a népdal mond, az mind színigaz. Kiolvashatod belőle a nép jellemét, múltját, ízlését, történelmét egyaránt. Mi legyen az úgynevezett magyarnótákkal, amelyekről köztudott, hogy nem a nép névtelen poétái alkották, hanem egy-egy tanultabb, városiasabb ízlésű muzsikus, esetleg műkedvelő. Hát ezekkel bizony csínján kell bánni. Persze e nóták között is akad valóságos kis remekmű. Hogyis lehetne másképp, hiszen nem kisebb emberek figyeltek fel rájuk, mint Liszt Ferenc, vagy Erkel Ferenc. Ha aggályaink vannak — hiszen a dal és a „nóta” megkülönböztetése néha olyan fogas kérdés, hogy még a tudósok is hajba kapnak rajta — ne röstelked- jünk, kérdezzünk meg egy hozzáértőt; — tanítók, tanárok, kórusvezetők, vagy gyakorlottabb zeneértők között mindig találunk tanácsadót. Félreértés ne essék: nem nagy szerencsétlenség, ba dalkincsünkbe be-becsúszik egy ke- késbé érdemes dallam is. A zenélésnek manapság természetesen van egy másik módja is. Kattantsuk fel a rádiót. Midőn meghallgattuk kedvenc énekeseinket, tegyünk egy kísérletet: hallgassunk bele az olyasfajta muzsikába is, amiről a műsorban ez áll: nyitány, capriccíó, mazurka, rapszódia, szonatina... Bizonyára találunk az úgynevezett „klasz- szikus” zeneművek között is olyan műveket, amelyek dallamukkal, ritmusukkal, hangulatukkal, vagy éppen sebes per- gésükkel megragadnak bennünket.-Nézzünk csak utána a rádió-műsorban; ki írta ezeket a műveket? Legközelebb, ha felütjük a Rádióújságot, most már mi magunk keresgélünk: múltkoriban nagyon megragadott bennünket Liszt, Mozart és Csajkovszkij egy-egy műve. Nézzük meg, hátha játszanak ezektől a nagy mesterektől mást is. Lehet, hogy fölfedező utunkat siker koronázza, az is lehet: csalódás. Mozart Törökindulója tetszett, de Mozart G- moll szimfóniája már kissé sok volt számunkra. Nem szabad feladni a harcot. Ha időnk van rá (mert lehetőség biztosan kínálkozik, hiszen szerte az országban kiváló könyvtárak sorakoznak) keressünk ki egy könyvet Mozartról. Ismerkedjünk meg az életével. Küzdelmeivel, sikereivel és csalódásaival. Talán választ kapunk arra is, hogy az egyik zenemű miért sikerült pehelykönnyűre, a másik meg súlyosra, mint valami drámai költemény. Nos, elég széles láthatár nyílt meg előttünk, de azért az úgynevezett könnyűzene mestereit is megtisztelhetjük bizalmunkkal. Hallgassuk meg Strausst (Kék- Duna keringő), figyeljünk oda, ha Offenbachot játszanak (Orfeusz az alvilágban) és ha a fiatalok azt mondják: hallgasd csak meg ezt a jó, pattogó tánczenét, hát ne húzzuk félre a szánkat. Kell a tánczene, mint ahogy kel! az ifjúság és a kedély. Ne torjuk rajta a fejünket, hogy a tiszavirágéletű muzsikából mi marad meg holnapra! A rostálást majd elvégzi az idő. A lényeg az, hogy a zenét építsük be mindennapi életünkbe, „ ^ Molnár Sándor fordítása
