Szolnok Megyei Néplap, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 3. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1970. január 4. ' Jucek tizenegyig ott lá- an -:<xiott a konyhában, rakosgatta a mosatlan edényt, ii íceeiódött a konyhaién nyal, meg a szakácsnővel, beborogatta a szennyesvödörbe az élelrnaradékokat; cserébe kapott cpv jó tányér kocsonyát, meg egy adag disznótorost; forralt bort kortyolgatott, s he-belesett a konyhaajtón a terembe, csettingetve nézte a táncoló vendégeket. Színes szerpentinek csüngtek a barnára pácolt gerendákról, lampionok világítottakt a pincérek fehér kendőbe burkolt pezsgős palackokat vittek az asztalokhoz, az éjféli koccintásra. Tizenegy' tájban friss levegőre vágyott, kisétált a menedékház mögé a hóba. elkerült az istálló felé, benézett a lovaira. A lovak felhorkantak. Jocek dünnyögve megcsapdosta a farukat, meg- vakargatta a nyakukat a dús sörényük alatt, s vetett elé- bük egy kis szénát. — Na, hogy nektek is legyen szilveszteretek! — mondta. — Odabenn nagy ám a mulatozás. A hegyoromról süvöltve vágott le a szél, finom porhavat hordott, beverte az istállóajtón; Jocek odaállt elébe. behunyta a szemét, úgy színtan tóttá be a jóleső hideget. Kinn valaki járkált. Jocek figyelte, hová kujtorog az a fekete alak a bokáig érő hóban. Valamelyik vendég bhet“tt. csak úgy ha ia -ion- főtt, felsőkabát nélkül tipró- dott, bekukkantott a fásszínbe. aztán körbejárta a házat, s megint előbukkant a gondnoki lakás kertjénél; Jocek addigra már ott termett előtte; a férfi megtorpant. — Nicsak! — mondta a férfi vidáman — maga az, aki felhozta a csomagjainkat ide a szánnal? — Csak én lehetek az — bólintott Jocek —, mivelhogy itt más fuvaros nincsen. — Hát akkor, boldog újévet! — mondta a férfi. — Köszönöm, kérem, de még nincsen éjfél; f — Annyi baj legyen. — A férfi nézegette Joceket, cigarettát kotort elő a zsebéből. megkínálta az öreget is, rágyújtott. — Be kéne menni ám — mondta Jocek bizonytalanul — mert megfázik itten, meg aztán mindjárt koccintani is kell. A, férfi meggörbedt háttal tipródott, szívta a cigarettát erősen; negyven éves lehetett, barna ember, kissé püf- íeteg arcán látszott, hogy szereti az italt. — Idefigyeí- ien — mondta Joceknek. — Volna egy kérésem. — Hát csak tessék — biztatta az öreg. — -Magának van itt valami szobája, nem? — Hát van. itt lakom én. — Nézze, adok én magának egy százast — Már vette is elő, összehajtogatott százas voJt, nyújtotta az öregnek. — Nem kérek érte mást csak annyit, hogy éjfélkor engedjen be a szobájába egy órácskára. Csak egy órácskára... Engem, meg... szóval egy hölgyet. Nem lesz semmi baj, csak egy órácskára... Na? — Hát aztán másként nem lehetne? — húzódozott Jocek. — Nem nagyon. Odafenn, tudja... kínos. — Nem valami rendes szoba óm az. Vas- — lópokróc, meg mindenféle göncök-— Legyen mar szíve, ne rontsa el az éjszakámat — könyörgött a férfi. — Maga is volt fiatal, nem? — Nemigen szeretem én az ilyet — mondta Jocek. De a százas már ott volt a martában; a férfi meg beléíka- rolt húzta magával. — Na. mutassa csak. merre kell menni, nyitva hagyja az ajtót, aztán csak ennyi az egész. Jocek kiszabadította magát a karolásból, elővette zsebéből a madzagon csüngő kulcsot. — Erre jöjjön... De baj ne legyen ám belőle! Mert én itten nem csinálhatok ilyet. Ha megtudják... Szakonyi Károly: Éjiéikor a menedék házban — Lefelé került a lejtőnek, s a vaskos hótól roskadozó fenyők közé vezette a férfit. A melléképület egyik ajtajánál megállt, kinyitotta a lakatot. bement, villanyt gyújtott. s ráakasztotta az ablakra a félárbócon lafogó zsákdarabot. Erősen dohszagú volt a szoba, vaskályhában égett a tűz; Jocek megállt az ágynál és nézte a vendég arcát. — Csak ilyen, látja. Nyomorúságos ez maguknak. .. — Nem. nem — mondta sietve a férfi. — Majd gyertyát gyújtok. Van gyertyája? Tegye csak ide az asztalra, a gyertya jó lesz, romantika, meg minden... Kézdörzsölve várta, hogy az öreg* kivegye az asztalfiából a gyertyát, aztán már terelte is kifelé. — Na, menjünk... Odafenn koccintunk, sötét lesz, mi meg kilopakodunk... — Nevetett, hátbaverte Joceket. — Nem lesz semmi baj. öregem! A vendég a főbejárat felé sietett, ahol az étterem ablakain kivetülő fény színesre festette a havat. Jocek visz- szaballagott a konyhába, már kezdett megmelegedni zsebében a százas, jókedve kerekedett: elcsent egy csülök- csontot, szopogatta a maradék füstölthúst; azán megint a teremajtóhoz settenkedett, tekintetével kereste a férfit. hogy hadd lássa, miféle nővel akar megszökni az éjféli sötétből. — Ugyan már! — rivallt rá az egyik pincér. — Mit állód el itt az utat? Most van a legnagyobb rumli, te meg itt lábatlankodsz? — Jól van na! — méltatlankodott Jocek. — Tán csali nekem is lehet egy kis szilveszterem? Meg is találta a férfit, egy közeli asztalnál ült. többed- magával; jobbján egy szőke nő nézte szótlanul a nevetgélő társaságot s leginkább a férfi balján hangoskodó fekete lányt; s Jocek nem tudta, a két nő közül melyik surran majd be a szobába? A férfi mindkettőhöz egyaránt kedvesen beszélt, töltött a poharukba, koccintott velük; olykor megakadt tekintete a szőkén, de mintha nem állta volna a nézést, hirtelen a feketéhez fordult, s felnevetett: a lány ineg be- lécsimpaszkodott. hátravetett fejjel, hunyt szemmel és nyitott szájjal a zene ütemére ringatta magát. A menedékház gondnoka figyelte az órát; egy perccel éjfél előtt leintette a zenekart; zsivaj támadt, izgatott nyüzsgés; pukkantak a pezsgős-dugók; aztán a gondnok az előkészített rézmozsárhoz ugrott és kongatni kezdte a tizenkettőt. Pohár csengett, kacagások szálltak; Jocek mindenről megfeledkezve állt a sötétben, meghatottam meg akarta szorongatni a pincér kezét, de éaz elsietett mellette, vaktában nyúlt hát egy másik kéz után, kezet akart fogni valakivel, de senki sem figyelt rá — aztán világos lett újra és megszólalt a zene. Csak akkor kapott észbe, hogy megkeresse a férfit; nem látta sehol, a társaság eloszlott, táncoltak talán; sem a szőke, sem a fekete nő, sem a többiek nem voltak már az asztalnál. Jocek — csizmában, kord kabátjában — ácsorgóit egy kicsit a fényben, aztán elál- mosodott; elszédítette a zaj, a zene. a tánc forgataga. A konyhában megivott még egy pohár maradék bort. Letelt az egy óra; gondolta, mehet már lefeküdni. Az ösvényen figyelte, nem vilá- gol-e ki fény az ablakra akasztott zsákdarab mögül. Sötét volt. Betaszította az ajtót; eleinte azt hitte, nem is járt senki a szobában, de aztán megérezte az édeskés kölniillatot, s amint lámpát gyújtott, egy fél üveg pezsgőt is talált az asztalon. Leült a vaságyra, ült ott, majd kicsit oldalt fordította a fejét s nézte a párnát; megfogta, hogy megfordítsa, de előbb az arcához emelte, beleszagolt. idegen szag volt, ismeretlen; Jocek töprengve szaglászta, aztán mégsem fordította meg, visszatette: ivott egy kortyot az üvegből, lerúgta a csizmáját, s végigdőlt a» vackán, mozdulatlanul, hanyatt, nem merte arcát a párnára fektetni; sokáig nyitott szemmel feküdt, nehezen jött rá az álom. Hajnalban befogott, menni kellett a központi menedékházba a napi fuvarért. A derengésben indult: már elállt a szél. a fákon, bokrokon jégtüskék meredtek széli ránt; a lovak itt-ott szügyig süppedtek a hótorlaszokba, csikorgóit a szán alatt az út. Jocek az irhabundájába burkolózva ült a bakon, csak szeme-orra lesett a világba. Csend volt, a szürke ég havat hullatni készült. S a csendben hallani lehetett valami neszt, oldalról, a fák alól. Jocek kiszabadította fülét a bunda gellérjából, hallgatózott. Furcsa hangok közeledtek, emberi hangok; nem a sí suhanása, amit megszokott errefele; gyalogos botladozott az erdőben. Meghúzta a gyeplőt, a lovak megálltak. A nesz már egészen közeli volt, s Jocek egy nőt látott a fenyők alatt, zöld anorákban, csizmásán ta- podta a havat. Fején nem volt sapka, szőke hajára hó hullott az ágakról. Megpillantotta Joceket, megállt. — Ké- remszépen — szólt kimerültén — a kisvasúthoz megy? — Oda igyekszem —mondta Jocek. — A központi házba. — Elvinne? — A nő már odabotorkált a szánhoz, belekapaszkodott az oldaldeszkába; Jocek most mái- megismerte, ott látta az éjjel a férfi mellett az étteremben; fejébe szökött a vér, csak intett zavarában, hogy szálljon fel. — A gondnok megmondta volna, hogy lemegyek a vasúthoz — mondta, miután elindultak. A nő kimerültén kuporgott mellette, megrázta a fejét: — Nem tudtam, hogy el akarok jönni. , Jocek nem szólt; s óvakodva igyekezett beszívni a nő illatát, de nem érzett mást, csak a hó friss szagát, semmi nem emlékeztette az éjszakai kölnire. — Még csak nem is mondtam magának, hogy boldog újévet! — nevetett Jocek. — Illett volna... — Ránézett a nőre. s megdöbbent: köny- nyeket látott a szemében. — Nocsak... — mondta. — Nocsak... — Ó, istenem! — sírta el magát a nő. — Nem lehet igaz! — Észbe kapott, szipogva megfogta Jocek karját. — Ne haragudjon bácsika. nem akarom elrontani a ' kedvét inkább leszállók, eltalálok én gyalog is... — Hogy itt fagyjon meg nekem az úton? — morgolódott Jocek. — Bár megfagynék! Bár meghalnék!... — Ne mondjon már ilyeneket, kedves! — Jocek megsuhintotta ostorával a lovakat. — Űj éy, úi esztendő, ilyen- I kor vidámnak kell lenni... — Vidámnak? — sírta el magát újra a nő. — Ö aztán vidám volt! Eltűnt éjfélkor... Nem, nem, engedjen, hadd menjek az erdőbe!— Jocek megragadta a karját; — Kiről beszél? A nő hosszan nézte. Nézte Joceket, de nem látta. — A féi-jeni — mondta halkan — felhozott ide. Szilveszter... Azelőtt mindig kettesben vártuk az éjfélt, otthon... — Maga csak úgy otthagyta most? — kérdezte szorongva Jocek. A nő halkan felnevetett; — Még alszik. — Nevetett, aztán ráborult Jocek vállára, a csontos öreg vállba verte a homlokát és nevetett: — Micsoda illúziók! Micsoda illúziók!... — Hirtelen felegyenesedett; — Ő, én. mama. a másik... mindenki— idegenek vagyunk, érti? Idegenek...' I .TiveV riadtan, hűlt fei hűlt tekintettel nézte a fe-_ hér erdőt, a fehér világot. FAZEKAS MAGDOLNA: TANULMÁNY Bihari Sándor: Tenyérnyi minta Európából Tajtékos a hegy a cseresznyevirágtól, a fogantatástól, a feltámadástól. Nem látszik a barackfa a lila lángtól, nem látszik a hegy önmagától, a szemem a csodálkozástól, ni, szárnyam suhog, vállamra vetett kabátom. Rügy a számban, agyamban folytatódik, kinyúlik, megsokszorozódik, elvegyül a széllel, szikrázik a hegy csontja, felfűzi kő-csigolyáit; tapad a napsugárhoz, rigócsőrön villámlik, lábnyomot szemlél a földön, zuhan velem, elkeveredni a fűben, az édes-ízűben, keserűben. Gondolatomat telíti, csontomig szól a létezés, világít bennem, mint a foszfor. Két gyöngéded gally idáig határol tenyérnyi mintát Európából, az idő ráncából, történelmi gyalogutat, elefánt-farát egy autóbusznak, temető sarkát, ahogy a színről kiszorítja, tolul kőház, gépszín, füst irka-firka; egy ember arcát, a szorongás absztrahálja, szül neki magányt a magányba, néz, néz, tekintetével fordul ebbe a szivárvány-fergetegbe. Keze, mint a gyökér, olyan fogódzót akarna, vágyik, mint a viráglomb, olyan agyra. Olyan munkára, amit most kezem végez: a föld bársonyát közvetíti az észleléshez, a halál absztrakcióiba a fű tőrdöfését. A testem áramkörébe vonta hegy és ég, egy virág sejtjeiből a képzeteimbe a Nap vérrendszere kering be, amit az idő már kitakargat, halántékomon zöld árnyékok vannak, létem s a világ zűrzavarához agyam s a barackfa egyensúlya arányos, ki a mindenség darazsaival ércesre marattam, most a levegő kötése rajtam, sarkamtól koponyatetőmig ember teremtődik! Kárpáti Kamii: A konyha előtt A konyha-ajtón magas küszöb. Ott ültek sok este rokonaim, míg az ölünkbe hulló éjszakában közösek lettek álmaink. ^Lassú beszédben kiömölve megfogant néhány gondolat. Napraforgók selymén puhán terült az oszló pára csak. I Vajon ki figyelte (ki tudja már,) a komoly eperfák alól a néma társaságot, amint nagyanyám időzött valahol egy elképzelt-megtörtént mesén. S kikelt ráncos-homlokú fején. Neves és nevetséges külföldi sajtóhibák A sajtóhibák legtöbbször a véletlen szülöttei s így büntetést csak akkor vontak maguk után, ha a szándékosság megállapítható s ha a sajtóhiba következtében az értelmében megváltozott szó, vagy mondat valakinek a becsületébe, hitelébe gázol, vagy közbotrányt okoz. Van azonban kivétel is!... A sajtóhiba Franciaországban például gyilkolt is. Egy Turnerieur nevű párizsi asztalos pityókás állapotban tért haza s felesége rögtön patikába rohant csillapítóért. A gyógyszerész a hivatalos gyógyszerkönyv alapján kevert egy gyógyszert, amely az asztalos halálát okozta. Az ok a gyógyszerkönyv sajtóhibája volt. 15 gramm ammóniák szerepelt 15 csepp helyett. Az özvegy a bírósághoz fordult, amely a gyógyszerészt a kötelező gondosság elmulasztása miatt egy havi fogházzal és 80 frank pénzbüntetéssel sújtotta. A könyv kiadója 800 frank pénzbüntetést kapott, azonkívül az özvegynek életfogytiglan, a gyermekeinek pedig nagykorúságukig havi 200 frank életjáradékot kellett fizetnie. . ☆ Az Egyesült Államokban a század elején négymillió sürgönyblankettát kellett megsemmisíteni egy sajtóhiba miatt. 1883-ban ugyanez a sors ért néhány százezer bélyeget is. 1860-ban egy papírpénztervező a rajz aljára igen kis betűkkel ugyan, de odaírta a nevét s a rézmetsző ezt is rávitte a lemezre. Egy spanyol rézmetsző a nevét úgy örökítette meg a bankjegyen, hogy a szöveg egyik-másik betűje magasabban állt a rézlemezen, mint a többi, s a kiemelkedő betűk a grafikus nevét adták. Ezt csak akkor vették észre, amikor a bankjegy kibocsátása után a rézmetsző maga dicsekedett el a csínyjével. Persze valamennyi bankót kivonták a forgalomból és elégették. ■& Amióta a gépszedő nem egyes betűket, de sorokat szed és önt ki, a sorok felcserélése a tördelésnél ugyancsak sok kellemetlenséget okozhat. A párizsi „LTntransigeant”- ban a tördelő egy kinevezési és egy sertéstenyésztési hírt kevert össze s a közlemény így festett (a sertéstenyésztésre vonátkozó sorokat aláhúzva adjuk): Detektívregényt adott ki egy New York-i kiadóvállalat és hogy a könyvet kelendőbbé tegye, azt a trükköt alkalmazta, hogy a könyvben szándékosan egyetlen sajtóhibát rejtett el s a napilapokban kihirdette, hogy aki először felfedezi a sajtóhibát, az 30 000 dollárt kap. A könyvből megjelenése után az első héten «150 000 példány kelt el. Megindult a sajtóhiba-vadászat. A sajtóhiba az utolsó oldalon volt elrejtve és a nyertes egy húsz éves mechanikus volt, aki tervszerűen fogott a munkához, naponta csak fél oldalt olvasott el — de ezt alaposan. ☆ A sajtóhiba nem egyszer új szavakat is alkotott, amelyek meggyökereztek a nyelv- használatban. Az arab eredetű zenit szó, amely az égbolt legmagasabb pontját jelenti, a tizenhetedik századig — helyesen zemt-nek írták. Egy alkalommal azonban légy szállt a kéziratpapírra és az m harmadik függőleges vonalára pontot ejtett. Így keletkezett a zemtből a zenit, — amely meg is honosodott. ☆ A toscanai állatkert igazgatója, Cingarelli, egy londoni állatkereskedőtől olasz nyelvű levelében 5 & 6 (öt, vagy hat) majmot rendelt. A londoni kereskedő az & betűt nullának nézte s az 506 majomból csak 450-et szállított le, nagy bocsánatkérések közepette. A tévedés korrigálása nem kis költséget je- len’ett az állatkereskedőnek. Galambos Ferenc Benoit úr éveken keresztül volt a törvényszék legkiválóbb alakja. Kiemelkedő, nagytudású egyéniség s egyben — amit határozottan állítunk — rendkívül falánk disznó volt abból a fajtából. amely csak Andalúzia földjén található s így emberies, nemes érzésektől dobog a szíve..