Szolnok Megyei Néplap, 1969. december (20. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. december 2S. BÁLINT TIBOR ÁLLATOK V1LAGA MACSKA ÉS KAKAS Jött haza apám fizetéskor, s hóna alatt hatalmas vörös kakast cipelt, mintha a re-, formátus templom rozsdás tornyáról törte volna le; a kakas tollai szint« nyikorogtak, s - apám hintázó léptekké^ ’hiéckíCcsentve mosolygóit, - én azonban tudtam, hogy nem a kakasnak örül: kabátja alatt kismacskát melenget Figyelmem a verebektől lassan a cicák felé fordult de sokáig nem értettem, hogy apám, a büszke, a kegyetlen, a gyermekét elűző, miért szedte fel sötét és rossz szagú pincelyukakból, huzatos kapuk alól a szemétládák pállott négyszögéből ezeket a téveteg hangú és bedagadt szemű macskakölyköket... S nemcsak . felszedte, de a konyhaablakból iS kivágott egy tenyérnyit hogy a puha testek bármikor visszasur- ranhassanak, veknit aprított tejbe, gyöngyöző homlokkal párolta a pacalt s ha éjfél körül zengni kezdett a háztető, és sivító, kaffogó han- gpk gahalyodtak egymásba, kiugrott az ágyból, s fehér, messze derengő gatyájában sokáig álldogált a szoba közepén. Egy ízben, pedig mikor Bársony Rózsi nyakát rút kelevények fonták körül, sírva fakadt a kocsmában, s •belekönyökölt felborított pálinkájába: lám, de nehéz és bizonytalan az élet! — gondolta. —• Szüntelen csalódások, fájdalmak emésztik az embert, s talán az a legboldogabb, akit meg sem szült az anyja. Pár nap múlva azonban, mikor neki kellett vágnia az éjszakának, hogy megkocogtassa a bábaasszony ablakát, Szuszogva, kényszeredetten bújt bele a nadrágba, s csak délre vetődött haza; arcát kifakította az ital, de zsebéből arasznyira csüngött a véres borjúgége, amelyet b macskáinak hozott. Be hát miért mindez? — lázadoztam. — Miért melengeti a hitvány dögöket, miért áll ki a tornácra szomorú várakozással, valahányszor Szántó Dénes, a sárga esi-' kos kandúr bújkálkodva messze sodródik tőlünk, a zegzugos tetők' és a bástyafal mögött, bizonytalan szürkeségbe? Miért aggódik úgy értük?! Hiszen a hálátlanok még a sarokig sem kísérik el soha! Amint kilénett a kapun, a macska megállt, fölpúposí- totta a hátát, s farkával egykedvűen integetett: no, én innen szépen visszafordulok! Miért is követnélek? A néma ricinusbokrok közül kavicsok röppennek felém, s a kihaltnak tűnő mellékutcából, ahol hársfák árnyéka terül szét, farkaskutya ronthat elő! És csak nézte a gazdáját keskeny szemével, s lehajló bajúszával, mint egy százötven éves keleti bölcs, akiben a tapasztalás türelmes - megértéssé szelídült. Ekkor kezdtem gyanítani, hogy a macska a legelső egzisztencialista háziállat, aki az életet kizárólag a maga sorsa szerint ítéli meg aki óvatosan kerüli a legparányibb részvét kinyilatkoztatását Lám, még a dorombolása is olyan, akár egy halkra fogott belső szorongás, mint egy kicsiny körszabályozó zümmögése, amely ügyei rá, hogy a lélek egyetlen irányba se lendüljön ki. A macska a leghálátlanabb négylábú, mert még ahhoz sincs kedve és kitartása, hogy hálaképpen megszerettesse magát S ha mindez igaz, miért tartottak mégis olyan sokan macskát, miért szedegették fel a nyávogó kölyköket a járdakő mellől, kerítések párkányáról, árván visszhangzó lépcsőházakból? Éveken át kutattam, amíg megleltem a titkot. S ha éjszakánként belefüleltek a sötét betonhasábok rengetegébe, ti is rájöttök: a macskák a sírásukkal kérezkednek át, szívünk szűkülő sövényein! Panaszos hangjukkal, melynek az irányát is zavartan és szorongva keressük: vajon a pincéből szivárog-e felénk vagy a padlásról, vajon közvetlenül a talpunk alól, vagy mennyei magasságokból, kozmikus térségekről? Néha azt képzelem, hogy valahol a világűrben radioaktív ostorral vernek egy árva égitestet, s az sírdogál oly Vígasztatlanul, hogy a bánatnak ez a vékony szála a végtelenből nyúl felénk, akár egy fekete húr, vagy egy sejtéssé finomodott Bar- tók-akkord, amely hűvös csillagokról verődött vissza. És üzenetében árvák panasza, kivert csavargók nyöszörgése szól, oly anyagtalanul, s mégis oly felzaklató- an, mint az ultrahang, amellyel ölni lehet. Hol van, honnan sír? —* kérded ká- bult-riadtan, ' s gyertyát gyújtva elindulsz az éjszakában ... Állok a kapuban, s mint rég, a fizetésnapon, várom apámat. Épp most fordult be a sarkon. Hóna alatt hatalmas vörös kakast cipel, és spiccesen mosolyog. Én azonban tudom, hogy most sem a kakasnak örül. Ó, dehogyis törődik vele! A kakas vére holnap már magasra szökken, tollát a kamrák mentén söpröget majd a szél. de a cica, amely a kabátja alatt nyávog, boldog lesz. Mert aki sír, szánandóbb a halottaknál is! ANYAMEDVE BOCSOKKAL A sikló vágánya fölnyűit a kékes párába, ahol Rousseau kertje rejtőzik, s míg beleszédültünk a gyantaízű kor- hadásba, s málna- és szamócaízű mélységbe, a mackókról beszélgettünk. Szétterpesztett körömsarlók villogtak fölöttünk, medveszag tódult az arrunkba, és két apró, fekete szem izzott felénk. Láttam, ahogy az erdészlak beszakított' ajtaja mögött egymásra mered a baltát szorongató ember és az állat. „Másnap feljöttek Kova szaráról ankétáíni ,-i. dünnyög- te egy taplósapkás favágó. — Az erdésznek bizonyítani kellett, hogy önvédelemből csapta agyon a medvét!” S megint más történeteket idéztek; a mackó istállók erjedt homályából meredt ránk, méhkaptárt Toppantott össze, gőzölgő sertés mellett kuporgott a véres havon, sújtó mancsától tehenek puffantak végig a tisztások mentén. Iszonyú történeteket meséltek róla, s bár borzongva szóltak, mégis titkolt szeretettel emlegették, mint gyilkos fiát az anya: a Medve! Miért kedveljük annyira a mackót? Mert az erő rokonszenves időtlenség mögé rejtőzik benne? Mert a me- Iákot játssza, mint némelyik túlfej lett kamasz, aki ingyénszeretetre vágyik? A medve az egyetlen állat, amely, még nem szokott bele a gépies életbe, amit a többi vad már elért, s unottan az égre ásítozott, -az benne még beteljesülésre váró sejtés, romantikus vágy: a medve még nem polgáro- sult, s messze van a dekadenciától is... Inkább egy részeges, be- hemót bányász ő, aki örökké javulást fogad, s nél|a csöndesen siratja önnön tehetetlenségét valamelyik erdőszöglet korhadt tuskója mellett; a mackó két balkezes gépkocsivezető, akinek tnár csak egyetlen betétje árválkodik a hajtási jogosítványában ; vidéki rokon, aki dörmögve nyit be a komához, bakancsáról rétegekben hámlik a sár, s az ebédnél hörböli a levest. Bizonyára az ikes igéket' is helytelenül használja, s mikor kockás esetlenségét hin- táztatva elcipeli, erős hátba- ütéssel búcsúzik ... A médve a legsutább állat, mert nincs benne egy szemernyi élnitudás, de a legtökéletesebb lény, mert minden fölös erejét játékban és tétlen szemlélődésben fecsérli el; a mackó titkon dédelgetett félszegsé- günk, lustálkodó ábrándjaink szépsége, — a medve a modern állatvilág Oblomov ja. Szeretem és szánom őt, akár Ilja Iljicset, kinek arcáról a nemtörődömség végzetesen átment a testtartásba, még háziköntösének re- dőibe is; sajnálom, mint egy pusztuló irodalmi műfajt, mint a naív eposzt, amelyben az ember viszonya a csigákhoz, fényhez, füvekhez még gyermekien őszinte volt. Az őszinteségben persze örökké megnyilatkozik valami sutaság is, épp a mozdulatok keresetlensége miatt, s minden szögletesség kissé önmagáról megfeledkezett őszinteség: de jaj annak az állatnak, amely a hajlékonyság és a művészi ügy esket és századában esetlenül közvetlen akar maradni! Ezért aggódtam a mackóért,, s úgy véltem, hogy to n- bolása, vérengzése sem egyéb, mint végső pusztulásának a sejtése, s ki fog veszni akár elődje az Ursus speiaeus, amely a jégkorszak idején a legngáyobb ragadozó volt Európában. Aztán rájöttem, hogy aggályom alaptalan: mert a robosztus őszinteség, bár veszendőnek tűnik, még védi magát! Másnap egy kopasz irtásról néztem a komandói völgyet, ahonnan nyolcvan kilométerre is el lehet látói a fenyők kék háromszögei fölött a távoli csúcsokra, amelyek fakuló ' véraláfutásként derengenek a láthatár arcán. A dűlőúton Tönkvonszoló traktor közeledett, majd megállt, s nekem úgy tűnt, mintha valami behemót alak ugrott volna eléje, két kisebb gomolyag pedig hirtelen a hátához gurult, akár hadakozó anya mellé a gyermekei. Nem értettem, mi történik ott. Aztán a mélák négylábra ereszkedett, s fejét ingatva átcaplatott az úton, a két bocs azonban, mint két kis billegő láda, visszaügetett az árokba, s felkapaszkodott egy vékony bükkfára. Ugyanekkor vagy öt-hat munkás ugrált le a pótkocsikról, s feléjük szaladt. Mire odaértem, már karókkal hadonásztak a fa alatt. A bocsok átölelték a vékony törzset, s kiváncsi- gyanútlanul figyelték a buzgólkodást; fejüket oldalt dűtötték, mikor pedig az emberek rázni kezdték a fát, szemük szinte felragyogott az örömtől, s hintázva kicsün gették a nyelvüket. — Mi lesz, hé?! — kiáltotta a traktoros. — Itt az éjszaka! S a kipufogó gyorsuló ütemben lökte a pamacsokat. amelyek egy pillanatra elfedték a féltucatnyi mun- ' kást; aztán köpcös, fülessapkás ember bukkant elő a füstből, és ingerülten sercin- tett a kerekek felé: — Várj, az intennyilába! öt napszám árát fizeti ki egy-egyikért az állatkerti Gyerünk föl a fára! És pár perc múlva a sérült mackók tehetetlenül tűrték, hogy pokrócokba göngyölve átkötözzék őket, amíg mozdulni sem tudtak. A fülessapkás letérdelve, gyorsan dolgozott, de láttam, hogy a keze remeg, s olykor hátra- hátrapillant... — Minden évben így jár ez a marha! — dörmögte a vadászzekés szállítmánykísérő, visszakapaszkodva a rönkökre. — Már harmadszor veszik el tőle a bocso- kat! Aztán a karaván ismét elindult Másnap hajnalban egy hebegő, kilencéves kisfiút hoztak be a rendelőbe, akiről véres csíkokban lehasadt a ruha; később az anyamedve egy gombaszedő embernek úgy átvágta az KESZTYŰS FERENC RAJZA nmnumun mimnum imumu-iTuuM’» arcidegeit, hogy a bal szemhéj megereszkedett, s a könnycsatornák egyenesen az arcra -csurgatták zavaros csöppjeiket; a hét végén egy traktoristát ütött le az ülésről, s lapockáján fölszakította a húst... Kocsmában, fűszerüzletben, péknél csak ezt beszélték. Elmondták, hogy a medve sokáig követte a traktort az erdőszélen, majd visszaballagott a bocsrablás színhelyére, s késő éjszakáig tördelte-ropogtatta az ágakat, néha pedig leült, s mancsával bömbölve döngette a földet. A telepiek sunyi bűhtudat- tal szóltak, mint akik régóta tudnak valami kegyetlen titokról, de hallgatnak róla; az erdölő munkások közül sokan nem mertek fölkapaszkodni az irtáshoz; az ösvényre fonódó indákon és a cserjés között, mindenütt veszélyt gyanítottak, s félelmük ingerült vádaskodásban tört ki: mit akarnak azokkal a bocsokkal?! Ráéheztek a pénzre, mint a pecérek?! — Az anyjukat is eladnák háromszáz lejért! — Miattuk nem alhatik nyugodtan az ember! De a helyzet azon a reggelen vált a legkínosabbá, mikor a főerdész megállapította, hogy huszonötén hiá- .nyoznak a friss vágatról; felbőszült káromkodó hangja ekkor ítéletként visszhangozott a kétezer lakosú fatelepen: í — Hol az a két bocs?! Engedjék el, az atyaistenbe, de azonnal! Miattuk nem állhat le a termelés! így mérkőzött döntetlenre az emberrel, létfenntartó harcában, a pusztulástól féltett mackó... SZÁMŰZÖTT TÁLTOSOK Elesett ló fekszik az úttesten, alig lehet nagyobb a pogácsás sátrak fakósárga csikóinál, amelyek a formában igen szögletesre, dongalábúra sikerültek. Csak a nagy, puha szeme éL Bal aH6 lába fölfelé mered. s ahogy a napfényen csillogni kezd a vásott patkó, iszonyúbb hatást tesz rám a vonatszerencsétlenségnél is, ahol hullák hevernek. Mert itt, az épületek közötti szakadékban, a világ siklott ki: a jóság és a belátás. a számító önzés és a meghajszoltság, a fölényes erő és a kábult közöny. — Kelj fel. a hollók ássák ki a szemed! Gyí fel. hé. gyf, az anyád iótáncú istenét! A hóstáti fuvaros kifulladva áll a csődület közepén Vörös, görögdinnyearca zöld kalan árnyékában izzik. Be- le-bélerúg a lóba. rángatja a zablát, s közben a forgalom elakad: a trolibusz villája mozdulatlanul belefúródik az égbe. — Miért bántja azt az állatot? Neki is van lelke! — Jobban tenné, ha ke« vesebbet kocsmázna, apus- kám! — Micsoda antihumaniz- mus! — motyogja az egyetemi tanár, s ingerültségében a szemüvege is elhomályosul. — Hát nincs a közelben milicista, kérem?! A fuvaros most leengedi az ostort, és hülyén bámul. Talán mélyen lent. megkövült lelke alatt, valami emberibb érzés kezd mozdulni, gondolom: de mindez csak pillanatnyi képzelgés, mert nyomban észbe kap, s tovább .ütlegeli a gebéjét: — Hát kinél volt olyan jó dolgod, mint nálam, a kutyák hordják szét a beledet! Gyí, fel, gyííí! A ,16 megrándul, fejét visszaejti, s nyelve úgy csüng a porba, mint egy elhullatott női zsebkendő; de ahogy teste a kimerültségtől egyre ványadtabb lesz, úgy hő nagy. bolyhos szeme: már- már szétpattan, mint egy márványbuborék. Ö, de ismerem a fuvaroslovak sorsát! Ismerem a hideg horpadások mélyét a halántékukon, ahová beférne egy csecsemő ökle, ismerem kehes zihálásukat; láttam vakon ügető két, amelyek hályogot vontak a szemükre, hogy ne rémítse őket a hatalmas teher, és pókoslábúakat, amelyek úgy lépegettek, mintha a földgömb szorult volna » bokájukra... — Hát nem fél az istentől, hallja-e? ■— Büdös tróger! Részege» szadista! ■— Le kéne csukától, hadd józanodjék ki! Az út felső végéről egy púpos utcaseprő kozelekidk) tapasztalt ráér és sei vonszolja seprűjét Nézem a lovacskát 9 eszembe jut, hogy egy téli estén félrészegen kedvein kélt csilingelő szánon körbehajtani a városon, g köny- nyezve káromkodtam, hogy nincs rá semmi mód; de ez« után többé nem vágyom rá, sót örülök a mulasztásnak... Az utcaseprő odaér mellénk. Valaki megszólal: — Segítsünk emberek} Gyerünk, emeljük fel! — Az istrángot ragadják meg, az istrángot! — Na még, na még! Ejnye, így nem fog menni... A ló a leghálásabb állati — kapkodnak a gondolataim.-— A ló egy szem kockacukorért elhúzná a földet a vi-i, lágűr másik sarkába, csak hogy élvezhesse a puszta létet, hogy a bőre vakon ia végigremeghessen a napfény símogatásától. De a szem kockacukrot sem kapja meg mindig, s elmarad a símogatás, amely az elhidegült asszonynak tokiján S ha volna a lovaknak Jeremiása... Ezek azonban már valószerűtlen gondolatok. Melegem van ... izzadok ... segítőkész karom elakad a levegőben,... De hát miért bámul úgy rám az utcaseprő? De a nép egyre gyűl: — Töltsenek hideg sört a szájába! — Szorítsanak kendőt az orrához! — Már egészen elzárta a forgalmat! — Hogyan lehetne talpra állítani? Ácsorgunk elméleteken töprengve. — No. félre innen! Elég a meséből! A bámészkodók fala óvatos-ingerülten hátrafelé húzódik; a főieméit kezek alatt, mintha bokorból bukkant volna elő, az utcaseprő törtet be; zöldséghulladékkal föltornyozott talicskáját a lő fejéhez tolja, maid kiborítja. A kis gebe fektében is mohón rág. Hirtelen csönd lesz, s az emberek szála egyszerre mozog a ló állknocsával. M'nöenki eszik. Talán azért apad oly gyorsan a csalamá- dékupac. Megfeledkezünk az idő-ől is: hallgatunk. Már csak két-hároro lapu zöldell az aszfalton. Ekkor az utcaseprő odalép a lóhoz, megfogja a zabláiét: — Most nedig állj fel, szépen álli fel! És a lovacska föltápászko- dik... • Romániai magyar író törs téneíeL
