Szolnok Megyei Néplap, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-30 / 278. szám
ß SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1989. november *0. Fésületlen Finnin ........... go ndolatok ..............mmnnm........... PA LOTAI BORIS: Keserűmandula* Egy újságíró panaszkodik az orvosának: Fáj a fejem, doktor úr! — Nyissa ki a száját és mondja, hogy „A”. Az újságíró jól kinyitja « száját, de az „A* után egy *B”~t is elharsog. Mire az orvos: No látja, ezért fáj a maga feje. ft Nem árt, ha egy újságíró tadja, mit akarnak olvasni,a Iapjában. Még kevésbé árt, ha azt is tudja, mit nem aktsmak. ft Az ■ emberek hálátlanok, esak ex emberiség hálás — olvasta egy újságíró a régi aforizmát és felsóhajt: Mit csináljak, ha a cikkeimet emberek ítélik meg, nem az emberiség7 ft Bgj van. ha egy vezeti a magáénak hiszi mindazt a tudást ét bölcsességet, amely. Igei az alárendeltjei rendel- késnék. ft Brit akarattal, tok tanulással ét szorgalommal bérki elérheti, hogy jelentéktelen maradjon, Minden attól függ, hogyan választja meg « baráti körét ft Ismered Adyt? Elmondhatom vele: ^Sem utódja, sem boldog őse. Sem rokona, lem ismerőse Nem vagyok senkinek.“ — Nem is vittem semmire az életben. ft Minden zseni keserű igazsága: Csak a hülye mondja a lángésznek, hogy bolond. * Némely halhatatlanról csak a halála után derül ki, hogy amíg élt. élhetetlen eolt ft Nem egyformák ax emberek. mondja egy maszek kisiparos a pedagógusnak. Van, aki mindig esak panaszkodik. mert kevés o jövedelme. Van. aki viszont soha nem hozza ezt szobait Ma ntár semmi nem inger a férfiakat arra. hogy a nők szoknyája elá nézzenek. Anélkül is látszik minden. ft Na igazán szeretsz egy asz- szonyt, meabocsátod neki az elődeidet És az utódaidat is. ft A férfi és a nő soha sem értheti meg egymást mert mindegyik mást akar. A férfi a nőt. a nő a férfit. ft És végül egy kölcsönkért bölcsesség, mely eny évszázaddal ezelőt* született, de minden mai közéleti ember odafimieihof rá: Aki hallnat. azt pl*ele^ik‘ aki soha nem foglal állást, havnytr szaván fogják: aki nem halad az hátrál- aki mertél? azt felülmúlják. megelőzik, letapossák: a változatlan állapotba való belenyuavás a vég kezdete, a halál félelmetes tünete. és jósjele. Már csaknem az egész napokat lent töltötték az óvóhelyen, amikor Kálóczy Zoltán fejébe nyomta a kalapját, nyakára tekerte a sál- ját és azt mondta: — Kinézek egy félórára. Valamit el kell intéznem. Odakint egészen alacsonyan keringtek > a repülők Átható zúgásuk a háztetőt, a vastag falakat ostromolta. — Ne menj el, apa! — Dorottya éles kislányhangja átbukfencezett a zúgáson. — Muszáj, Dorka... Te vigyázol addig édesanyára. — Kálóczy hátrahajtotta Dorottya fejét. — Nagyon vigyázz rá. Érted?__S becs apta maga után „ vasajtót Lujzi mama rózsafúzért morzsolgatva ült az ágya szélén, s szája hangtalanul mozgott Egy-egy pillanatra abbahagyta az imádkozást s a férjéhez fordult. — Az' ékszerkazetta nálad van? Le kell hozni a aürosbödönöket. — Majd haragosan felcsat- tant: — Ne engedjetek be annyi idegent! Elszívják- a levegőt! — S tovább pergette a rózsafűzért Egyszerre robaj ráztg meg a házat A villanykörték eszeveszetten hintázni kezdtek, kosarak, batyuk odébbzökkentek, s odafent az ablak elsötétült, mintha betemették volna. Dorka piros fabdája kigurult az ágy alól. — Hol van apa? — Dorka Ijedten cikázott az ágyak között — Mindjárt Itt lesz — mondta Erzsébet, s gépiesen a labda után nyúlt, amely elpattant a keze alól. — Behúzódott egy bunkerbe, ott várja meg amíg... — lecsapott a labdára, görcsösen megmarkolta, tekintetét egyre a csukott vasajtóra függesztve — Megnézem, ml van odakint — mondta Gyuri, de az anyja olyan erővel rántotta vissza, hogy megántorodott. — Maradj! Nem bírok el több izgalmat! Nem érted? Kívülről megdöngették az ajtót Mindnyájan odaszaladták, szinte egyszerre nyúlva a vaspánt után, egymást akadályozva a sietségben. — Ez apa! — tőrt fél Erzsébetből, holott még csalt döngést kongást hallott, de már minden idegszálával érezte, hogy* csak 6 lehet s vékony orra rajzos cimpái, keskeny szájaszéle még ráncosodó nyaka is megköny- nyebbülten elemyedt. Csakugyan a férje állt az ajtónyitásban, kézenfogva egy gyereket aki a derekához préselte magát úgy, hogy csak sötét szemeit lehetett látni, s a hajából is egy sötét fürtöt melyet a hátracsúszott sapka még jobban összekócolt — Nem történt baja? Soha többé nem engedem el! Ilyenkor, ilyen istenítéletben. Magával kellett volna mennem! Dorka, szegény... — karjával magához húzta Dorottyát Akkor vette észre az idegen kisfiút.. — Ki ez a kisfiú? Kálóczy kőrbejártatta a szemét a családján, amely úgy kerítette körűi, mint egy gyűrű. — Nálunk marad egy ideig — mondta, és előre taszi- gálta a gyereket — Na, eredj, vesd le a kabátodat Dorka, vidd játszani. De a kisfiú nein mozdult Még erősebben fúrta magát Kálóczy oldalába. Dorka mügéié lénett levette a sapkát a fejéről. — Nem akar jönni — húzta fel a vállát. — Ez a gyerek az üldözöttek közül való —- mondta Kálóczy visszafogott hangon hogy a pádon ülő idegenek meg ne hallják, — Egyszóval zsidógyerek — mondta Lujzi mama. — Az — bólintott Kálóczy s tenyerével vízszintes vonalat húzott a levegőbe, ami arí ie’entette- befeieztük! — Ügy szerepel ezután, mint aki mihozzánk tartozik. Na, fiam... mit mondtam... — I.ehaiolt a gyerekhez, mutatóujjával felemelte az állát. — Nem félsz semmitől! Ennek a néninek azt mondod: anya... Érted? Erzsébet rábeszélően ismételte: — Anya... Na, mondjad szépen. Hogy hívják a kisfiút? Kálóczy nem felelt mindjárt A szájaszéle elszíntele- nedett. — Mondd meg, hogy hívnak. Hangosan! A gyerek egyik cipőjével a másikat rugdosta. — Baum Zoltán. — Zoltán — mondta Erzsébet. — Hát gyere ide, Zoltán. Milyen szép neved van. — S kérdezve, elnyújtva: — Zoltán? A gyerekre siklott a szeme. Aztán a férjére, aztán megint a gyerekre. Ügy nézte, mintha a tekintetének súlya lenne. A kisfiú egy véznább ps sötétebb tónusú Kálóczy Zoltán volt, ugyanazzal az erélyes szemöldökkel, melyet az olajosán barna szem ijedtsége sem tudott feloldani, ugyanazzal a jellegzetesen kettéosztott állal, mely, úgy hatott mint egy robbanás. Az egymásra szorított ajkak nemcsak Zoltán szájának vonalát őrizték de a szokását is, ahogyan .várakozóan és fürkészve egymásra préselte öltét. — Zoltánnak hívják... — mondta, és nem értette, hogy kerül kezébe a piros labda, melyet a melléhez szorít Gyúrj az anyjához ugrott, átfogta a vállát — Mit akarsa:?.., mit akarsz, fiam? — Üljön le, anya. — Minek? — mondta Erzsébet s a labdát leeresztette a kezéből. Dorka utánakapott. — Még dolgom van. — Egy lépést tett, „ szokottnál jóval Hosszabb, keményebb lépést, mint aki próbálja, el tud-e indulni, elbírja-e a lába a dermedt test súlyát — Vacsorát kell főzni — mondta, s a hangja hasonlított a lépéséhez az is aránytalanul hangos é* koppanó volt Üjra elindult s Gyuri érezte, hogy az apja tekintete befogja, hátulról fékezi, a nyakszlrten, kontyon át beléje hatol. De az anyja nem fordult Vissza, csak rakta a lábát, egyiket „ másik elé, s ezzel a merev Járással ért el a tűzhelyig. — Erzsébet! — Az apja mellette termett — Mindent elmondok... Akkor ts elmondtam volna, ha-.. esküszöm. — Mit akar enni? — szakította félbe anya. — Van még Húskonzervünk. Lilla sírni kezd. Keserve« sírással, mintha a hasából szakadna fel a sírás. — Mire való ez? Tégy fel vizet a kék lábasba. Apa kezébe veszi a kék lábast vizet mer bele a vödörből. A víz a cipőjére loccsan. — Erzsébet.. drágám. .. esküszöm... én még soha ki nem ejtettem a számon. .. de most esküszöm mindenre, ami szent.. — Vegyen fel más cipőt, meghűl ebben a vizes cipőben. Ott van a barna cipője a kofferben. — Esküszöm, el akartam mondani magánalt... s csak az tartott vissza,., — Van még gyújtásunk? Gyuri, hozzál be gyújtóét Gyuri nehezen szánja rá magát hogy „ sarokból ősz- szeszedje az aprófát. Félszeme az anyján, aki lármás mozdulatokkal tesz-vesz, elutasítva minden magyarázatot, minden részvétet, száraz szemével oly tüzesen nézve a kezébe kerülő tárgyakat mint aki semmit sem lát. Ha végigvágódna a kövön, gondolja Gyuri, vagy ha lábujjától a fejéig zokogás rázná. nem lenne olyan szívet- tépő. mint így. ahogy krumplit hámoz, galuskát szaggat, egy percig sem hagyva abba a konok gondoskodást, mintha attól tartana, ha megáll a keze. minden megáll, kialszik benne... Apa újra és újra kezdi. Már nem hallani mit mond. anya arcába susog, kétségbeesett erőfeszítéssel kényszeríti, hogy figyeljen rá, hallgassa végig. A légiriadó ismét felüvölt Lujzi mama takaróba csavarja magát, keresztet vet, s anélkül, hogy abbahagyná az imádkozást térde alá gyűr egy pokrócot — Miatyánk, ki vagy a mennyekben... — Övj meg mindnyájunkat szent atyám — lejjebb hajtja a fejét. — Övd meg ezt a kis Zolit is, ámen... — Anya mért hallgat?! — Gyuri úgy érzi, nem a sziréna üvölt hanem ő kiált a gégéje belefeszül, mégse jön ki akkora hang rajta amekkorát ő hall. — Becsapta masát... — Megtiltom! Hogy merészelsz!? — Semmit se tilthat meg! Az apja felemeli a kezét Anya elkapja, két markába szorítja, de Apa egyetlen rántással kiszabadítja magát -ír- Ha megüti Gyurit... —- Anya száraz szemét az arcába fúrja. — Miatyánk, ki vagy a mennyekben... — mormolja Lujzi mama szinte követelőén. Mennydörgés, süket dörej gyomrozza a házat, vakolat hull a falról, a sarokból su- sogás hallatszik. — .. .hadiüzem! igazolvány... csak egy pecsét.. nem, az nem Jó.., hadiüzejni..; Az ajtón eszeveszetten dörömbölnek. Apa leereszti a kezét ökölbeszorított ujjai mintha lehúznák a vállát. Hatalmas válla előreesik, röviden, szaggatottan lélegzik, nyitott szájjal. Az ajtón egy asszony esik he, hátizsákját a földre dobja. ” — Jaj, azt hittem már... épp mellettem... a karomat súrolta. Én vagyok, Lujzi! Meg se ismertek?! — a feje kendővel van bekötve, lekapja a kendőt vörös haja csapzottan tapad a nyakába. — Semmi baj! Itt vagyok! Egészben vágyok. Zoltán, mj van veled? Apuska, Gyúrt... úgy álltok itt.. Lilla, te sírsz? De hát mi történt? — Felfordult a világ — mondja Lujzi mama, és nyögve feltápászkodlk. — Ha vége a riadónak... — Lilla könnyes arcát Apára emeli én elmegyek Lujzi nénivel,-r* Eredj mondja fáradtam Apa. — Nem szabad elmenned! — Gyyri melléje térdepel, rémülten hajtogatja: — Nem hagyhatod Itt Ángyát Iszonyú robaj hasít a levegőbe, s mintha egy hatalmas tenyér előrelökné a házat, minden megbillen, elcsúszik, valamennyien előreesnek, egymásra, keresztül n padokon, az ágyakba koppan- vg.,. A villany kialszik, és a sötétben két gyerekhang csap egymásba. — Hol van apai? — sikít Dorottya, s a kisfiú. — Itt vagyok! — Gyufa sarcén apa félarca kibukik a sötétből, Erzsébet, adja a kezét.., Drágám, merre van? -rr mondja csaknem könyörögve, a kisfiú kiáltozásától kísérve. Anya kezében gyertya Jobban, s rögtön ki is alszik. — Itt vagyok mondja, s mintha „ fénnyel egyijtt a hangja is ellobbanna. Gyuri Kislujzi mellé tapogatózik. — Tegnap érkeztél.., és azóta? Azóta hpi voltál? w Hol lettem volna? Odahaza! Mi van itt? Ki ez a gyerek? —, kérdi suttogva. -*• Ti bújtatjátok? Vagy,., A zseblámpa hunyorgó fénye a nyakára siklik, borostyánláncára. — Vagy nemcsak bújtatjátok? — Szájába veszi a duzzadt borostyánszemeket. ‘Részlet az író regényéből. KESZTYŰS FERENC RAJZAI Anja Vömmelvuo: Nagyanyám A nagyanyámról semmit sem tudok ó, a nagyanyámról. Amandáról, a szeretnivalóról, semmit sem tudok. Szült ő nyáron és télen ikreket és koraszülötteket s most úgy bámul ki a képből mint a szürke évszázad, kendőbe bagyulálva és betegen. Milyen biztos a szem háromszöge, a választék mint egy országhatár, a keze milyen rezdiiletlen, göcsörtös és kemény, nyugodt mint a halál. Ülj csak. nagyanyám, ülj és nézz a világba felmérve a termést. Képes Géza fordítása finn eredetiből Bárányt Ferenc: Partizán emlékmű Akik meghaltak itt. sosem akartak lenni partizánok, teát kavartak csöndesen s dúdolva tépdestek virágot. De egyszer égig ért a fű: indulatok dudvája serkedt, S zápor gyanánt a gyönyörű szirmokra vércseppek peregtek. Akkor a teázó. szelíd merenoés csók viráalopás. dal — azoknak, kik me-^altak itt — egyenlő lett az árulással. Haranszom ráftik Temverált kedéh/pm^t féltőn szaladva menekülök csontsukon át valami csöndes, parki padra, de akik meghaltak nyomonkövetnek innen már halálig s hiába is veszem zokon: példájuk újra sorbaállít. I, '1 A
