Szolnok Megyei Néplap, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-30 / 278. szám

Mai bútor és ára A titokzatos usszonyt, aki­ről a következőkben meg­emlékezni szándékozom, ne úgy tessék elképzelni, mint a krimik rejtélyes hölgyét. Ö nem surrant, nem lopva jelent meg, nem váratlanul toppant elő, hamm szabá­lyos beutalóval vonult be az üdülőbe a poggyászt szállító kiskocsi mögött, — Kovács Pálvé — nyúj­totta kezét a gondnoknak, s tekintetében nyoma sem volt a sejtehnességnek. mosolyá­ban a kétértelműségnek, hangjában a fátyolozottság­nak. Számomra mégis már ott, azon nyomban titokzatos volt Álltam ugyanis a gond­nok mellett, mint a többi be­utalt és vártam, hogy elrak­tározzon. Nagyon rábámulhattam Kovácsnéra, mert egész egy­értelműen közölte a gond­nokkal. hogy a férje, aki nehézsúlyú bokszoló, csak harmadnap érkezik. Ettől kezdve csak lopva nézegettem, de szenvedélye­sen. Szenvedélyem ugyanis; hogy dacolva silány arcme­móriámmal, próbálom meg­fejteni az utamba kerülő és ismerősnek tetsző emberek kilétét. Kovácsáé teltkoresd, s-ő- ke. mosolygós, olyan „har­mincas'’ asszony volt. Végte­lenül kedves, előzékeny, jó­kedvű, aki az első nap ked­vence lett az üdülőnek — mind a gondnoknak, mind a személyzetnek, mind a beu* faliaknak. Csak nekem nem. Én gyöt­rődtem miatta. Hiába pró­báltam ugyanis csodálatos módszeremmel elképzelni... Amikor hallottam, hogy Mancikának szólítják, arra gyanakodtam, tán avval a Mancikával azonos, aki a Bumeráng utcában fölöttünk lakott. Az a Mancika rázta a fejemre ilyen kedves mo­sollyal a porrongyot. És sző­ke volt, korban egyezik ve­le és... akkor a fülembe súg­ta az asztaltársnőm, hogy Kovácsné festi a haját. Az eredeti hajszíne bar­na... Hm! Megvan! Tíz évvel ezelőtt, amikor kórházban fe­küdtem, ott volt egy Man­cika nevű barna ápolónő, az szúrta belém ilyen kedves mosollyal az injekciót. Épp közölni akartam vele közös múltunkra vonatkozó fölis­merésemet. közeledtem az asztalához. Ebben a pilla­natban Kovácsné rózsás ar­ca elfehéredett. kapkodva vette a levegőt,. A szom­szédja almahámozás közben megvágta az ujját. Egy csöpp vér kiserkent. — Ne haragudjatok, nem bírom a vért! — mentegető­zött a szőke asszony és szé­gyenlősen mosolyogva tói«* mőlygott. A következőkben íróasztal mögé ültettem, mert volt nekem dolgom egy ízben mo­solygós hivatali hölggyel. Nem stimmelt. Fantáziám bóbitát kötött a fejére, mert egyszer volt, hol nem volt. egy pincérnő, aki mosolyog­va szolgált ki. Nem egyezett a két arc. Már-már szabód a gazdát kiáltottam magamnak, és el­határoztam, hogy megkérde­zem tőle: honnan ismerem — természetesen mielőtt megérkezik a nehézsúlyú férje. Vacsora utánra tervez­tem az akciót. Elkövetkezett a vacsora, ettem a spenótot tükörtojás­sal és gyűjtöttem a bátorsá­got. Egyszerre lialk sikoly hullik. Látom, hogy a fel­szolgáló kislányt támogatják, Ott van mellette Kovácsné is. ö vette ki a. kezéből az almával tett tálcát. — Semmi, semmi! — ■mondja a lány magához tér­ve — egy kicsit megszédül­tem. Tessék ideadni a tálcát! — Alem. édesliém, te csak. ülj nyugodtan, majd én ki­osztom a gyümölcsöt — mondja Kovácsné és máris indul az asztalok között. Mindenki visszaül a helyé­re és türelmesen várja, hogy az önkéntes felszolgáló ked­ves mosollyal hozzá lépjen. Talán a harmadik asztal­nál járhat, Mancika, amikor egy néni ültéből fölágaskod­va az almák közé kotor. —Ne tessék válogatni, majd én adok! — reccsen rá a szép szőke asszony meg­ráncolódott homlokkal: ko­mor tekintettel. , — Megvan! — tört ki be­lőlem spontán a diadalordí­tás. ,. Értetlenül és megrökönyöd­ve bámultak rám a többiek. Szégyenkezve lesütöttem o szemepiet, óz abroszt néz­tem. A fehér térítőn, mint filmvásznon, megjelent a gyümölcsüzlet, ahol elég gyakran szoktam vásárolni, egy mogorva szőke «sr szonvtól. Sólyom László A titokzatos asszony rHiinVnirn'iinimuinmiimmniii »mmnniTU H. FERRI: A hódítás iskolája Jól ismerek olyan férfia­kat, akiknek tökéletes és biztos módszereik vannak a nők meghódításárai Néhá- nyan ajándékokkal halmoz­zák el az imádott nőt, de akadnak, akik kemények és durvák, aztán léteznek olyan férfitársaink is, akiknek só- hajtozásaltól és szerenád­jaiktól hangos az utca. Közismert, hogy a férfiak ötlete, eredetisége a hódítás­ban minden képzeletet fe­lülmúl : általában mindany- nyiuknak kialakult az a különleges módszere, amely- lyel leveszik lábukról az olasz nóket. Közöttük is ki­emelkedik régi barátom, Pietro Paolo Mattino mód­szere, aki tudományosan pszichológiai tényezőkre épí­ti fel mindig megfontolt szerelmi históriáit. És természetesen minden­kor győztesként hagyja el a szerelmi viadal színhelyéi. Vegyünk egy klasszikus Pietro Paolo Mattino törté­netet példaként: a derék és szenvedélyes Pietronak meg­tetszik egy feketehajú, ében­faszemű signorina. Milyen módszert alkalmaz ilyenkor egy szerelmi ügyek­ben járatlan átlagember? Sétálni, esetleg moziba hívja a lányt. De Pietro nem ezt leszi — a holdfényben ra­gyogó tengerparton a fale­velek susogását csak hall­gassák a kontárok — afféle ósdi Don Jüanok — 6 fényes nappal megáll az autóbusz- megállóban a kiszemelt lány előtt és érzelgős hangon mondja: — Drága kisasszony, en­gedje meg, hogy közelebb­ről megnézzem a ruhácská­ját. Óh, istenemre mondom, ilyen csodálatos francia mo­dellt időtlen idők óta nem láttam, pedig a női divat­ban én kiváló szakértő va­gyok! Mondanunk sem kell, a ruha olcsó konfekció, Milá­nóban gyártották. . A megszólított leányzó el­pirul, az elismerés hallatán és kissé zavartan válaszolja: — Uram, ön kitüntetett meg­szólításával. Ruháimat min­dig magam varróm. Most már helyben va­gyunk — gondolja a ravasz Pietro és közelebb lépve, folytatja: — Érthetetlen, kisasszony! Egyszerűen csodálatos, mint már bátorkodom kifejteni! Tudja, van ebben a ruhá­ban valami nem mindenna­pi. Elegáns, feltűnő, nem is csoda, ha a férfiak és nők megfordulnak ön után az utcán! Ezt néhány percnyi hall­gatás követi, majd Pietro újabb lemezsablont helyez a hódítás és kakaskodás tan­anyagából kissé húsos aj­kára: — Bocsánat kisasszony, ha már megszólítottam és meg­ismerkedtem önnel, beülhet­nénk valahová, persze, per­sze, ha van számomra né­hány perc, amelyet elrabol­hatok. — Csakis az én számlám­ra, örömmel, uram! — így a lány; Ekkor újabb sakklépés következik. Pietro Paolo pu­hatolózva figyeli a kisze­melt lány minden pillantá­sát, mozdulatát; biztosnak kell lennie abban, hogy mi­lyen típusú férfinek áll erő­sebben ellen a lány: a mu­zikális, költői lelkületű, gyengéd férfinek, esetleg előnyben részesíti a zord, morcos, kissé durva ismeret­leneket. A válasz ugyanis ettől függ. És lám, hősünk néhány pillanat alatt már döntött is. Hiába, az évtize­des, tökéletes gyakorlat! — Igaza van, kisasszony — mondja tehát Pietro Pao­lo — az emberek általában nem is tudják, hogyan kell a hölgyekkel bánni, hiszen ma már az egyenjogú nő valódi élettárs, azt hiszem, az elképzelésem erről már nem érdekli magát. A leányt természetesen ér­dekli, hogyne érdekelné és nagy kérlelések után tömö­ren kifejti a már lázban égő Pietro: — Mindent- szívesen elma­gyarázok magának, kisasz- szony, este a lakásomon. Ró­ma, Via Veronese 59., ma­gasföldszint 3... És este, a csendes, nyu­galmas legénylakásba-n, ahol senki sem zavar — ha csak nem tekintjük zaklatásnak a házmestert, a háziasszonyt, az újságárust, a porszívó- ügynököt — Pietro kever két eredeti Pietro Paolo Mattino-féle koktélt, bekap­csolja a hangulatvilágítást (a fene egye meg, ez a lámpa még mindig ráz!), a lány mellé ül, akinek még a ne­vét sem tudja és halk mu­zsikaszó mellett megkezdi előadását, hogyan képzeli el a női egyenjogúságot... Fordította: Révész Mária »BÁTOR* DOLGOZÓ A külföld humora A TANÍTÓNŐ MEGLECKÉZTKTÉSE Női úrvezető áll vádlottá ként a chicagói bíró előtt. — Neve? — Jacteie Brown. — Kora? — Huszonnyolc. — Foglalkozása? — Tanítónő. — Pompás. Ilyen alkalom* ra vártam egész életemben! Most leül, és ötszázszor leírja szépírással: Ha piros a lám­pa, útkerasztezésnél áthalad­ni —t tilos! LEHETSÉGES A rendőr megállítja Char­lie Chaplint, aki gépkocsiját meg nem engedett sebesség­gel vezeti. Megbírságolja 20 dollárra, azután figyelmesen rátekint. — Ha nem csalódom már láttam valahol az ön arcát. — Ez nagyon lehetséges, — mosolygott Charíie Chaplin. — Látja! Azionnal tudtam, hogy nem először bírságolom meg. TRISTAN BERNARD — Már tudom, miért sze­reti,!: az angolok annyira a teát — állapította meg egy­szer Tristan Bemard. — Miért? — Megkóstoltam a kávéju­kat. HÁROM KÍVÁNSÁG Egy leány a strandon bi­zalmasan közli három fér­fivel: — Három kívánságom van: egy autó, egy arany karkötő és egy kutya. — Másnap mind a három «avallér megjelenik a stran­don — egy-egv kölyökkutyá­val. VIKTOR KRILOV Egvszer megkérdezték Vik­tor Krilov drámaírótól: — Mi az oka annak, hegy sohasem nézi meg mások vígját ókának premierjét? — Nincs ebben semmi kü­lönös: nagyon fáj, ha vala­melyik kollegám darabja megbukik. — S ha sikere van? — Az még jobban fáj.

Next

/
Thumbnails
Contents