Szolnok Megyei Néplap, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-26 / 249. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP T989. dfcftSbes* 28Három óra volt, ebéd után. Benn ültek a faburkolatú helyiségben és nézték a nagy kirakatüvegen át az esőt. Finom csillogás vonta be az utca kövét, a háztetőket; nem hatolt be hozzájuk az eső nesze, csak egyre nagyobb lett a csillogás, meg a homály. A pincér már elvitte előlük az üres edényeket, csak a gyűrt szalvéták, a borospoharak, meg egy félig elfogyasztott desszert őrizte az ebéd nyomát. — Mit csinálsz azokkal a fogvájókkal? — kérdezte halkan, de ingerülten Petra. A kalapját sem vette le, szőke kontya belekúszálódott a piros kis selyemsálba a nyakán. Feszesen ült, várakozóan. Edit nem szólt, beszippantotta vékony ajkát; három fogvájót háromszögbe szorított, aztán megfeszítette őket másik két átfűzött szállal — Ml ez? — kérdezte fojtotta r Petra. — A gyufámat! — mondta Edit Petra a kezed gyébe tette a gyufát. Vagy inkább dobta. De Edit türelmes volt kivett egyet a dobozból, meggyújtotta. aztán a hamutartó fölött lángra lobbantotta a fogpiszkálótákolmányt A megfeszített szálak szerte repülték. — Látod? — szőtt Ed» mosolyogva. — Felrobbant Petra idegesen * pohárért nyúlt ivott egy kortyot — Matuska Szilveszter — mondta mosolyogva Edit — Edd meg a desszertet aztán menjünk — mondta Petra. — Ahogy Mataska a t*a- torbágyi hidat felrobbantotta — nevetett furcsán Edit r— Láttad, nem? Pukk] Eny- nyi volt az egész. — Te nevetsz esen —- mondta Petra. — Nem tudok semmit sem csinálni, csak neveted. — Megennéd azt a dimiius tet? — Ideges vagy — mondta Edit Már nem babrált a fogvájókkal, az asztalra könyökölt, és öklével megtámasztotta vékony arcát Minden vékony volt Editen: a szája, az orra, a szeme, a haja. A háta meggörbedt a könyökléstől. — És különben i* esik. Hová akarsz menni? — Nem tudom— Szétterpesztett ujjaival hátranyomta magát az asztaltól. — Te nevetsz ezen az egészen. — Most márt — szólt nyomatékkai Edit — Én meg csak sírok — mondta Petra. — Napnosz- szat sírok. A szemem tönkremegy a sok sírástól. — Pukk! — nevetett Edit — Szétrobbant, pukk!... — Közelebb hajolt Petrához. — Tudod, mit vallott annak idején, ez a Matuska Szilveszter? Hogy sátáni parancsra robbantgatott Hogy ó nem tehetett róla, a pusztítás volt az elhivatottsága. — Hagyd már ezt!— rán- dult meg Petra. — Istenem, edd meg a desszertet és menjünk már. Az esőben is jobb, mint itt ülni. Edd meg, és ne beszéljünk semmiről. Edit álmosan bólintott. De nem nyúlt a desszerthez; Körmével, mint eSy kis lándzsával az ajkát döfködte. — Megmondom, mi a bajunk. Megmondom én... — Ne mondd meg? —- Megmondom — hajtogatta Edit — Rájöttem. Nincs hivatásunk; — Jaj, hagyd már! ~ De igen. Ez a baj. Se neked, se nekem... Nincs. Élünk a nyakukon, hát persze, hogy nem bírják. — Ugyan már! — Petra alatt megroppant a szék a mozdulattól. — Keresnek eleget! Pista is, Laci is. Nekem mit mondott Pista? „Csak légy mellettem, légy otthon, az nyugtat meg, ha otthon vagy ..Nem ez a báj. — De, de... — hajtogatta Edit. - Ez a baj. Se foglalkozásunk, se hivatásunk. Esz- szük magunkat, esszük őket. Rájöttem. — Hát akkor menj el dolgozni, és kész. És akkor megjavul a házasságod. Akkor nem robban fel. Menj el dolgozni, ha olyan nagyon tudod, mi a baj. Edit nézett kifelé, az esőbe Alig volt vendég az étteremben. Szép faburkolatú helyiség volt. hímzett abroszokkal, faragott székekkel. Edit nézte „ kinti csillogást — De hová? — kérdezte halkan. — Mihez kezdjek? Nem tudom. Semmit sem tudok, csak azt, hogy nincs hivatásom. — Bedilizel ebbe — mondta Petra. — És akinek hivatása van? A* is elválik, nem? — Azt én nem tudom.:. Arra gondoltam, hogy talán bizsukkal kellene foglalkoznom. Valamikor volt kézügyességem. Talán bizsukkal.». — Btrasukksal! — Vagy valamivé!.. 1 Bejött egy férfi, magas, fekete, negyven körüli. A haja ázottan hullott a homío— Eddig egészen normális nő voltál. — MeghülyülŐk. — Edit egyre jobban összegörnyedt, — Már reggel kerülget a dili, ha végig gondolom a napot Laci fél nyolckor elmegy, üres a lakás, csak a széttúrt ágyneműk, a papucsok, a íe- ketés csésze... Ha belegondolok, hogy ma megint a kalapos, ebéd veled, vagy Lucával, vagy Terivé!.,. — A nő játék, ékszer, disz..» Ez kell nekik, te bolond! A férfi odaát sört ívott; Petra kihasználta a pillanatot, gyorsan kivette kézitáskájából a tükrét, meg a rúzst, mire a férfi felpillantott, már készen is volt — Hát ez az, látod, ebben tévedünk. — Edit bámult kifelé, nem figyelte sem Petrát, sem a férfit — Játék, ékszer, dísz!... «— Halkan felnevetett — Nem igaz. Látom Lacin, hogy nem igaz. Látom, hogy nem igaz, és kész! Látom!».. kára. Lelassított mellettük, legyűrte felhajtott ballongallérját, megnézte őket. Petra egy pillanatig megfogta a tekintetét, majd elengedte. A férfi a re án kis győztes mosoly futott át. Petra oldalt kapta a fejét: — Nő kell nekik, semmi más — mondta elég hangosan. A férfi tovább ment, keresgélte a megfelelő helyet az asztaloknál. Ügy ült le, hogy szemmel tarthassa őket. — Nő, aztán egy másik nő, aztán megint. Ennyi az.egész. Ez a baj. Nem az, hogy nincs hivatásod, érted? — Hiába — ingatta a fejét Edit, — erre jöttem rá. Nem is ő miatta baj ez. Nem Lacinak baj ez, hanem nekem. — Jó, hát akkor hidd ezt! — Petra a férfira pillantott, amaz várta a tekintetét, cigarettára gyújtott és a füstön át, mint egy elfuserált filmjelenetben, felvont szemöldökkel nézte a szőke nőt; — Nevetséges — kuncogott Edit — Ha belegondolok, szörnyen nevetséges. Felöltözni, találkozni veled, veletek, ide jönni ebédelni, beülni egy presszóba, varrónőhöz járni, kozmetikushoz, fodrászhoz ... — Te megbolondultál — mondta szórakozottan Petra. A férfit nézte, hogyan rendel a pincérnél, válogatva az étlapon, elegánsan, kimérten. — Mit kiabálsz? A férfi futólag, mintegy Petrának szólóan megnézte Editet, aztán alig észrevehető kis fintort vágott Petra megélénkült. Jóságosán Edit karjára tette a kezét, meg- símogatta. — Kicsit kiborultál mostanában, nem? Valamitől. De mitől? ■— Magamtól — mondta Edit — Ülök a fodrásznál, és nézem magam a tükörben. Az a hülye fodrász kedveskedve dumál, de tudom, hogy csak * borravalóért Egyébként kis hülye nőnek tart. Csak az a vicces, hogy igaza van. Nézem magam a tükörben, nézem, hogy mit csinál a hajammal és látom, hogy egy kis hülye nő vagyok ... — Majd elviszlek Bélához — mondta Petra. — Béla megvizsgál és felír valamit Nyugi, nyugi. — Béla nem tud felírni nekem semmit — mosolygott Edit Aztán: — A múltkor Teriéknél találkoztam egy nővel — szólt később. —■ Ismerem? — Kit? — Azt a »őt ■— Nem, nem ismered. Én sem ismertem, Valami rokona Terinek. Csinos, szőke nő. Talán negyvenéves. — Negyven? — Petra alig figyel Editre. A férfi, amott az asztalnál halat evett lassan, előkelőén, mint egy király. — A férje nagyon beteg volt halálosan beteg. Benn feküdt a kórházban, nem tudták megmenteni. — Ki volt beteg? — Annak a nőnek a férje, akit Teriéknél megismertem. Mindennap bement hozzá, ott ült órákig az ágya mellett Mégis akkor halt meg, amikor nem volt mellette. A férfi még a halevés közben Is tudta figyelni Petrát — Iszunk még valamit? — kérdezte Petra Edittől. — És most tudod mj a nő? — Micsoda? ■— Ápolónő. Tavaly elvégezte a tanfolyamot és abba a kórházba, arra az osztályra kérte magát ahol a férje meghalt És semmi más nem érdekli, csak a betegek. Kedves, udvarias, mosolyog... — Szörnyű!.»: — Mi szörnyű? — önkínzás; — Nem hiszem — mondta Edit. — Ha láttad volna ott Teriéknél, nem ezt mondanád. Egyáltalán nem valamiféle mártír. Nem» Látnod kellett volna. *— Igyunk valamit — türelmetlenkedett Petra. — Talán konyakot És itt tánc is lesz, nem? ötórai tea. Maradunk? Szólt a pincérnek, és kért két konyakot. A férfi látta, hogy rendel, és cseppet elmosolyodott elégedetten, számi tóan. — Szia! — koccintott Petra Edittel — Igyál, és ne lógasd az orrod. —■ Nem, most nem — mondta Edit. Könyökölt és bámult ki a csillogó utcára. A kövekre, a tetőkre. Az emberekre. M a ismét varsói házunkról álmodtam éjszaka. És mint mindig, megismétlődik sok év óta, amikor felébredek, a fájdalomtól üvöl- teni szeretnék, hogy ez csak álom. Húsz évvel ezelőtt búcsúztam el e háztól, amikor még rövid nadrágos voltam és éppen iskolába indultam. Azóta sem emlékszem ilyen határozottan és vágyva egyetlen házra sem. ahol azóta laktam. Csakis erről álmodom és felébredés után szívdobogás fog eL Már elképzelni sem tudom az ottla- kók arcát, vagy hangját, nem emlékszem. Hogyan is emlékezhetnék rájuk húsz év múltán? , Mindig ugyanaz. Sétálok a házunk körül a fasorban, fekszem a fűben, felmászom a fákra. Rajtam kívül nincs ott egyetlen ember sem, csak én és a ház. Ezért érzem magam oly szabadnak, és boldognak. mint anyám mellett Mert az én házam közelében vagyok, nyugalomban és biztonságban. Nem tudom van-e lelke az embereknek. Egyben biztos vagyok — a házaknak van. Nem minden háznak van lelke, de az én hazam nák biztosan van. Ha másképp lenne emlékeznék-e rá annyi évvel halála után? Csak — kezd elegem lenni ebből. Sok városban laktam azóta és sok házban. Húsz éve semmi sem köt többé ahhoz a helyhez, ahol valaha az én házam állt. Nem Is kívánok oda visszatérni. Magunk között szólva, nagyon csúf ház volt az, valósággal a csúnyaság karikatúNem szólhatok éretted Jaj, nem szólhatok éretted, — ugyan kinek is szólhatnék7 — jaj, nem tehetek éretted. hiszen szám tévedt szóra vét— jaj. ha leég a hús a számról mit értesz meg a dadogásból, jaj. ha elkopik szemem kékje, kínom a bajod csak tetézze? jaj, ha erőmnek lesz a vége, gondolsz-e csókomnak teljére, gondolsz-e majd erre a nyárra, mi lelkünket megbabonázta. tüzes kerekek hogyha őrlik gyarlóságunk, — megélsz az őszig? Gondolsz-e majd a mondott szóra, karomra, s rejtő takarómra, csipkebogyószin sugarakra, mit nap pirított vén falakra, eszedbe jut-e majd a bodza, versem, mi úgy kötődött bogra körötted akkor, s úgy karolt át, akár varázsló a nyír-oltárt?... Jaj, nem szólhatok éretted. — ugyan minek is szólanék? — jaj, mit tehetek éretted, ha tűzbe, parázslóba lép labam és irigy ég alatt nem ígér már több fényt a nap? Csankó Lajos rája. Szörnyen csúnya... Hosszú fabarakk, a téglaépületek között. Hegyes fekete kátránypapírborítású teteje volt és a legnevetségesebb, hogy ezen a tetőn sok vörös kémény állt. Még a szegények. a Górczewski és Pa- licki utcai lakók, akik maguk is kis, rozoga házakban lakták, kigúnyolták maguk között a mi házunkat és mosolyogva mondták a laTADEUSZ JASZCZYK: r Almaim háza kőkről: „Ej, 1i. grófok a barakkban!” Az én házamban nem volt nagyobb lakás szoba-konyháiméi. az ott lakók többségének pedig csak egy szobája volt És víz? Hét lakáshoz csak négy vízcsap, a mi házunkban, az is a folyosón. Kevés volt — igaz, s nem volt csatornázott WC sem. szükségre mindenki a bokrok köze rejtett fabódéba futkosott.. Szóval, semmiben nem hasonlított a mesék palotáira, csak dűledező undok falai voltaic Megszűnik-e végre, hogy megielenjék ólmomban? Elegem van ebből! Nem akarok felébredni szívdobogással. hogy ez csak álom volt... Nézzétek meg ezt a kerületet! Ott. ahol csak romok és meggyilkoltak síremlékei voltak, már új telep van, fénylő üvegekkel és színes vakolattal. Azon a helyen, ahol valamikor a szétszórt szemétdombon bűzló anyag volt, a gödröket karton papír és rozsdás pléh borította, s a családok fedél nélkül kóboroltak — most nagy park áU. szökőkúttal, virágágyakkal. és játszóterekkel. Mutassatok nekem csak egy omladozó falat is ott. amely hasonlít az én leégett házamhoz! Nem találtok. Nemrég Évát vezettem oda! Mentünk a rozsdás sínek között, ahol valamikor a fasiszták golyóitól pusztultak el a Balicki és Górczewski utcai fiúk, meg az én házamból valók. Nem mutattam meg Évának, hol állt az én csúf házam, mert magas falak torlaszolták el utunkat. Üj üzleteket építettek ott» Nem tudtam mutatni Évának egyetlen kiégett téglát sem az én házamból. Gondoltam — jobb is így. Miért is kellene neki mindezt látnia? Az elhagyott sínek mentén és az üzletek kerítésének oldalán fiatal juharfasor nő. Lombjai éppen sárgák voltak, gyermekkorom juharfáinak színe. , Csúf volt az én házam, a szomorú volt, a halála éppolyan szörnyű, mint az agyonlőtt lakóké. szüléimé, szomszédaimé és játszótársaimé. H a valahol juharfákat látók, szomorú, borúst fáidalmas hangulat fog e!, egyszerien úgy érzem magam. mint a vízbe dobott kő a Visztulán. Éiszaka pedig s házamról álmodom. j. i SZÄK ON YI KÁROLY: két nö az Étteremben
