Szolnok Megyei Néplap, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-29 / 173. szám
1969. július 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 „HASORSZÁG“ szüksége van. Felhalmozódik rajtunk a zsiradék, az elhá- jasodás pedig megviseli a szívet, a májat, az érrendszert — az orvosok a megmondhatói hogy mennyi bajt okozhat. ☆ A hentesnél, a bevásárló asszonyok nyomják a pultot, Idegeskednek, veszekednek, mert a hentes két bárdcsapás között kiszólt a pult mögül, hogy rögtön elfogy a sertéshús. Felzúgnak az asszonyok, miért?! —1 Éppen kétszer annyit kaptam, mint a múlt pénteken, de ez is kevés! — mondja a mester, A bevásárlók, akiknek már nem jutott a csupa háj disznóhúsból, a másik üzletbe szaladnak. Itt már csak gusztusos félmarhák és kicsontozott birkák lógnak a hűtőszekrényben. Fiatalasszony ka viharzik be, kisgyermekkel a karján. Rögtön elégedetlenkedik: — Csak ez a hús van?! A hentes rezignáltan mondja: — Csak! 20 percig állok a pultnál, sorban ismétlődik az előző jelenet. Nyolcán vásárolnak marhahúsig ketten juhhúst, huszonheten zsörtölődve távoznak. Egy aranykeretes szemüvegű nénikének birkacombot kínál az eladó. Sértődés lett a vége. — Jó, hogy nem lóhúst akar velem etetni. Eszembe jutott, hogyan tolongtak az emberek a párizsi Latin negyed piacának ló- húsboltja előtt. A lóhús ára ott úgy aránylik a disznó- núséhoz (pedig az sem olcsó) mint kb. nálunk a sertéscomb a juhbelsőséghez. Hiába, a szokás nagy úr! Nem szeretik a szolnokiak a halat sem. Bármilyen furcsa is így van, pedig a tiszaj halászlére is büszkék vagyunk. Karcsú, kis pontyok és testesebb öreg harcsák úszkálnak a medencékben. Az a vád sem érheti a tátogó jószágokat, hogy „pocsolyaízű- ek”, egyrészt, mert megfelelő vízminőségű tavakból szállítják őket, másrészt napokig folyóvízben úszkálnak. A Halértékesítő Vállalat szolnoki üzletében általában 14 —15 mázsa élőhalat tárolnak. A napi forgalom meghökkentően csekély: 2—300 kiló. Gondoljuk meg, Szolnok 65 ezer lakosú város! A háziasszonyok azt mondják, hogy drága a hal. A szemlélettel is baj lehet, hiszen a 60—100 dekás halak egységára 18 forint kilónként. A fel nem használható veszteség csak 20 százalék, tehát 1 kiló színhús ára nem egészen 25 forint. Magas tápértékéről általában nem is tudunk. ft ízletesen, változatosan főzni, az egészséges táplálkozás követelményeit szem előtt tartani, meg a pénztárcánkat is kímélni, bizony nem köny- nyű dolog. A tavaszi szezonban, a nyárelőn, igen drága a zöldségféle, mégsem csak ez magyarázza, hogy a köny- nyebb, de táplálékdús, vitamingazdag ételektől még mindig nagy az idegenkedés. Sokkal súlyosabb magyarázat — a közétkeztetésre vonatkoztatjuk — hogy az üzemi, iskolai, stb. konyhák vezetőinek szakképzettsége — általánosítva — nem megfelelő. A megye bölcsődéiben végzett vizsgálat megállapítása is igen lehangoló. Az analizált 36 konyha közül i7 nyújt megfelelő táplálkozást a gyerekeknek, 19-ben pedig helytelen az étkeztetés. Tudunk olyan napköziotthonról is, ahol azzal büszkélkednek, hogy milyen sűrűn adnak ők a gyerekeknek téliszalámit. Drága, de célszerűtlen: 45 százaléka zsír, és 4,5 százalék a sótartalma. A napi táplálkozásra fordított összeg te kintélyes részét „elviszi” az ilyen méregdrága, de a gyerekeknek nehéz, célszerűtlen étel. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, egyes helyeken a tejtermékeket sem adják megfelelően a gyerekeknek. Idegenkednek a sajttól, a körözöttől stb... Kevés zöldségféle szerepel a közétkeztetett gyerekek étrendjén. Sok a kívánnivaló az öregek táplálkozásában: a szociális otthonok lakóinál is. Kirívó példa az egyik szociális otthon heti étrendjéből: háromszor szalonna, ebből egyszer vacsorára, s egyszer zsíroskenyér. De nem ritka vacsorára a zsírban sült lángos sem. Hiba lenne, ha valaki ezekután arra gondolna, hogy „szegényesen” táplálkoznak az öregek és a gyerekek. Sőt... Az otthonoknak általában sertéshizlaldájuk van, alig néhány helyen főznek olajjal. Az egészséges táplálkozás szempontjából kiemelkedően jó az újszászi szociális otthon konyhája, ahol tudományos igényességgel gondoskodnak az öregek célszerű táplálkozásáról. A főzelék és a gyümölcs áll télen is az étkezések középpontjában. ☆ Zsír, 2isír, zsír. Az egy főre eső zsírfogyasztás 1938- ban 13 kiló volt, olajból 4 kiló — 1959-ben pedig 19 kilogramm zsír, 0,8 kilogramm olaj. Csoda-e, hogy kinőttük a ruháinkat? A csemege vállalat szolnoki boltjában megtudtuk, hogy amíg 600 kilogramm zsírt eladnak — csak 180 liter olajat. Szalonnából szinte összehasonlíthatatlanul magasabb a boltok forgalma, mint sajtokból, holott a sajt nálunk nagyon olcsó. Ismét egy leegyszerűsített bizonyíték, hogy nemcsak pénzkérdés az egészséges táplálkozás. Megkérdeztem egy ismerős idős nénikét, hogy miért bajlódik zsírsütéssel, hiszen ha már mindenáron zsírral akar főzni, vásárolhat csomagolt zsírt és töpörtyüt is. — A bolti zsír az nem jó. Van benne valami olajféle, nem tiszta zsír. Amit én sütök az a jó, attól finom az étel. Alkalmi „közvéleménykutatást” végeztem az egyik kereskedelmi vállalat ismerős tisztviselői között. Előkerült a munka utáni „jó kis vacsora” kérdése. Napközben nem főznek otthon, a napi főtáplálkozás a vacsora. A feleségek, az édesanyák is dolgoznak, nagyon természetes, hogy közétkeztetésben ebédel a család. De az esti táplálkozással nagyon kellene vizsgázni, a célszerűség azt diktálná, hogy fokozottabban ügyeljünk az estebédekre. Az említett tájékozódás is azt mutatja, hogy sajnos ez nem így van. Alig néhányan terveztek aznapra főzeléket, szárazhúst, olajos ételt. A túlnyomó többség nehéz, zsíros vacsorát „vallott be”. Rossz beidegződés eredménye ez. Lapozzuk fel a régebbi kiadású szakácskönyveinket a receptek döntő többsége így kezdődik; végy húsz deka zsírt... A táplálkozáskulturánk az elmúlt évtizedekben sokat vá tezott, előnyére, de még mindig keveset gondolunk arra, hogy táplálékunk megfelelőbb összetételű legyen. Két tudományos kutató megdöbbentő észrevétele: „Bármilyen furcsán hangzik is az ember sokkal többet törődik a környező élőlények táplálkozásával, sokkal inkább elfogadja és alkalmazza azon a téren a tudomány eredményeit, mint saját étkezését illetőleg”. A nagyhírű magyar konyha sajátosságai és a fenti idézet közötti ellentmondásokba próbál alkalmi bepillantást adni ez az írás. Vakációzó diákok Tiszai Lajos — A SPORTFOGADÁSI és Lottóigazgatóság közlése szerint a július 27-i 30. fogadási hétre 879 344 darab szelvény érkezett.. 13 talála- tos szelvény 16 darab akadt, a nyereményösszeg 21 368,— forint. Ebből 3 darab 13 plusz egyes volt, ezek nyereményösszege 63 577 forint, a 12 találatos szelvényekre — 338 darab — 674,— forintot fizetnek ki, 11 találatot 3347 pályázó ért el, nyereményösszegük egyenként 68,— forint, a 10 találatos szelvények száma 19 971 darab, nyereményösszegük 20 forint. Az 1000 forinton aluli nyeremények kifizetése augusztus 2—tol, az 1000 forinton felülieké augusztus 7-től kez- dődnekj Sakk-csata a strandon foto — Benkő Imre felvételé) (MTI Menetteljesítmények * egy- és hat lóerővel Egy lóerős járműnek a lovat, hat lóerősnek a régi postakocsit tekinthetjük. Az ókortól egészen a gőzmozdony s a gőzhajó XIX századi felfedezéséig ló, szekér, evezős sajka, vitorlás hajó volt az emberiség egyedüli közlekedési eszköze. Nézzük miképpen boldogultak velük! 1839-ben, mint feljegyezték, a budai vízivárosi (a Batthyány téri vásárcsarnok helyén állt) Postaházból a hatlovas postakocsi 31 óra alatt tette meg a Bécsig terjedő 260 kilométeres utat. Ugyanekkor ugyanezt a távolságot 19 óra alatt lovagolta le Sándor Móricz, Metternich veje, az „Ördöglovas”. (Sándor lovasteljesítményét 1908- ban Wodianer nevű magyar huszártiszt szárnyalta túl. Neki 15 órájába telt a Buda és Bécs közötti út.) A régi magyar lovashadsereg napi mozgása mintegy 55 kilométer volt. 1301. után a magyar trónra hívott Vencel cseh király azzal hárítja el — egyéb érveken kívül — a magyar koronát, hogy képtelen lelovagolni azt a napi 6 Raste-t, amely a magyar hadak átlagteljesítménye (1 Raste = 9,5 km — tehát 58 —60 kilométer ez az út!) Azok az adatok, amelyek az 1241—42. évi mongol betörésre vonatkoznak, a mongolokon, azok lovasművészetén i át a honfoglaláskori magya.rok könnyűlovasainak teljesítményeire is jellemzőek, így feljegyezték, hogy Szu- botáj mongol lovasai 3 nap alatt tették meg az utat Ve- reckétől Pest városáig. E 480 kilométeres út megtétele 3 nap alatt napi 160 kilométeres teljesítményt jelent. Azonban még gyorsabb volt a hirVdt „mongolposta”. Ennek lovasai, váltott lovaikon, nyeregből nyeregbe szállva megfutották a napi 60 paraszangát; napi 340 kilométert hagytak maguk mögött. (Ezt nevezték „lóhalálban” való Vágtatásnak.) Ehhez hasonló lovasművészet volt a zsákmányszerző magyar villámportyázók sikereinek nyitja iS. S hogy ezek a feljegyzések nem a mesék birodalmába tartoznak, két legújabbkori adat bizonyítja. 1920-ban Tzeren mongol lovas az Ulias Sutái és Peking közötti 2800 kilométeres utat 216 óra alatt lovagolta. Napi átlagja 311 kilométler, óraátlaga 17,7 km volt. (Tzeren váltott lovakon haladt, testét vastag pólyázatba bugyolálta, pihenőidejét a minimumra szorította le.) A turkmén lovasok — mint azt az 1880-as években feljegyzeték — tablókalandjaikat napi 200 versztás (213 km) lovaglással abszolválták. Ezt a túromén lótenyésztést újította fel az 1920-as években a szovjetorosz Budpjonij marsall. PINTÉR ISTVÁN* TEA 5 DOLLÁRÉRT Ismerkedés egy hajdani vezérezredessel — A bukméker iroda jól jövedelmez, onnan káp osztalékot A szigetlakó biÉszteket eszik, a francia sült szárnyasokat, birkát, az olasz paradicsomos, sajtos makarónit, a délszláv scsevabcsi- csát, a dalmát, a görög, a tengerből él, a román mititét süt magának, a magyar meg zsíros, szaftos pörköltbe már- togatja a kenyerét... Nemzeti büszkeség nálunk a konyha, lépten nyomon mondjuk, halljuk: „nincs jobb a magyar kosztnál!”- Biztos ez? Az egyszeri góbétól megkérdezték, hogy no, Mózsi, milyen az új asszony? Szép is, jó is, okos is? Emberünk a fejebubját va- kargatta, úgy mondta: „Hát annyira sok furma nem lehet.” Valahogy így vagyunk a magyar konyhával is. Szerintünk a világon a legjobb, de ha kézbevesszük a környező népek étlapjait, be kell látnunk, inkább csak szép, meg jó... Szomszédaink közül alig táplálkoznak valakik is olyan egészségtelenül, mint mi. Az angol a rostonsült szárazhúst szereti, a francia, főfogásként, tápértékben teljes zöldségeket: a balkáni hegyekben olajjal sütik (nem olajban) a darált nemeshúst; a tengermenti népeknek a fehérjegazdag halhús adja az egészséget és a délszaki gyümölcs, a Prut folyótól messzi keletig mindenhol három, négyfajta, finom zöldség, savanyúság dukál egy tál húshoz. A Szovjetunióban, Bulgáriában, Romániában stb. annyi az elegáns, változatos ételeket kínáló tejvendéglő, mint nálunk a kocsma — (bocsánat, vendéglő) aminek bizony úgy mérjük a rangját, hogy tocsog-e a zsírban a pacalpörkölt, s mennyire csípi a paprika a torkunkat. Cicero bölcsessége ide, vagy oda, hogy: „Idejében kell öregesen élnünk, hogy sokáig lehessünk öregek!” — ahol nem úszik a zsírban az étel, a magyar csak legyint, hogy de szegényesen főznek... Pedig csak egészségesen. ft Növünk, rcragoso- dunk. A háború után lötyögő ruhákban bújtunk fel az óvóhelyekről. Múltak az évek kinőttük akkori ruháinkat, „tekintélyt” növesztettünk. A konfekcióipar rá a tanú: elhíztunk. Manapság is — sok emberrel való beszélgetésből következtettek erre — az életszínvonalunk emelkedését is elsősorban — és milyen egyoldalúan — a hasunkhoz kötjük. A hogyan éltünk és élünk kérdés többnyire a konyha fogalmához kapcsolódik. Világért sem akarjuk a jó táplálkozás fontosságát alábecsülni, de hallgatnunk kellene az orvosokra: a „jó magyaros” konyha nem jelentheti az egészségtelen táplálkozást. Elhízásunkból pedig egyenesen adódik a következtetés: nem célszerűen eszünk és főleg többet, mint amennyire szervezetünknek A virslit igazán nem azért említettem, mert most jön a bukméker iroda hiszen ösz- szetalálkozásuk csupán a véletlen műve. Az iroda falán színes plakátok virítottak. Különböző versenyekről adtak hírt. Középen egy feszes tomporú kitűnő állású ló képe díszlett. Igazán rejtély, hogyan tudnak ilyen jó lovakból olyan rossz virslit csinálni. A helyiséget pult osztotta ketté. A pult belső oldalán négy tisztviselő szorgoskodott. — Melyik futamra óhajt fogadni, uram? — kérdezte készségesen az egyik, amint odaálltam. Mondtam neki, hogy én nem lóversenyezni, hanem teázni szeretnék, magyarokkal. Erre se szó, se beszéd, a távolabb ülő idősebb tisztviselőre mordult, aki odajött — Mit óhajt, uram? Ennek is megmondtam, hogy teázni szeretnék. Az illető rögtön magyarra fordította a szót: — Vitéz alsónánási Nánás- sy Tódor vezérkari ezredes vagyok — és a kezét nyújtotta. — Szervusz, kedves öcsém! Lekezeltünk. — Ha szabadna megkérdeznem még egyszer: kihez van szerencsém? — szóltam ismét. — Vitéz alsónánási Nánás- sy Tódor vezérkari ezredes, a Magyar Nemzetmentők Bajtársi körének amerikai főigazgatója vagyok. Kissé meglepődtem, hiszen én a bukméker iroda tisztviselőjének néztem az illetőt, nem pedig főigazgatónak. De hát, gondoltam, szégyelli előttem, hogy olyan kis ember, és felvág egy kicsit. Istenem, emberek vagyunk. — Nánássy úr, szeretnék elmenni arra a teára... — közöltem kívánságomat. — Fiam, nem tudom, ki vagy — mondta az öregúr —■, de szeretettel látunk sorainkban. És kérlek, szólíts méltóságos úrnak. Nálunk még él a régi magyar katonaeszmény. Mi még nem feledkeztünk meg a hagyományok ápolásáról. Ez a biztosítéka annak, hogy hazatérve azonnal átvehessük majd az ügyek irányítását. — Értem, méltóságos úr. önnél kaphatok jegyet? Az öreg bólintott, de még most sem vette el kezemből az ötdollárost. Arról érdeklődött, hogy milyen katonai rendfokozatom van. — A tizedesi rangban le- ledzem — mondtam, hogy hozzám és megkérdezte: vicces legyek. Hiszen egyéb ként is oly humoros volt az egész, Nánássy már közelebb lehetett a hatvanhoz, mint az ötvenhez, viszont legalább hetvenötnek látszott. És ő volt az első ember életemben, akit méltóságos úrnak kellett szólítanom. Gyermekkoromban a háziúr megelégedett azzal, ha „méltó bácsi”-nak szólítom, viszont közölte a papámmal, hogy télvíz idején kitesz bennünket az utcára, ha én, a büdös kölyök még egyszer lecsúszom a korláton és ezzel rongálom az ő tulajdonát. Az ezredes úr kissé meglepődött, amikor meghallotta, hogy csak tizedes vagyok. Némi gondolkodás után rájött, én nem az ő hadseregükben, hanem a néphadseregben szolgáltam, 1961-et írunk, elég volt, ha Nánássy az én harminc esztendőmből kivonta azt a tizenhatot, amióta ő nem a Honvédelmi Minisztériumban, hanem a bukméker irodában „katonáskodott”, s rájöhetett, miként is áll a dolog. Aggódva kérdezte: — Sokat szenvedtél, fiam? Elmondtam neki, hogy csak egyszer szenvedtem a katonaságom idején: amikor az egészségügyi őrvezető újonckoromban érzéstelenítés nélkül kihúzta az egyik fogamat. Igaz, a tettes még jobban megszenvedte a dolgot, mert a vezető orvos rájött, és a nyakába varrt tizennégy nap szigorítottat. Ezzel, úgy látszik, felkeltettem a méltóságos úr érdeklődését, mert szaporábban kezdett kérdezgetni. Főleg katonai dolgok érdekelték. Immel-ámmal felelgettem, kitérő válaszokat adtam: hiszen, ha ezredes, jobban kell tudnia milyen a katonaság. Ha pedig nem tudja, úgy kell neki! Különben is, miért kíváncsi egy New York-i bukméker iroda alkalmazottja arra, hogy én milyen csapattestnél szolgáltam, milyen annak a fegyverzete, létszáma, kik a parancsnokai? Egy ilyen tisztviselő — még ha méltóságos úr és ezredes volt is — inkább azzal legyen tisztában, melyik ló esélyes a harmadik futamban, és tízre milyen fogadást ajánlanak. Nánássy azonban nemcsak hazai katonáskodásomra volt kíváncsi, hanem New York-i körülményeimre is. Már láttam, hogy vele aligha kötök majd barátságot, nem nár luk eszem meg a tejfeles bablevest, ha egyáltalán eszem még egyszer az életben. Így aztán nem mondtam el, hogy egy óragyárban dolgozom, hanem azt hazudtam. hogy bankbetétből élek, és lakóhelyemül a Hotel Cli- ve-ot jelöltem meg. A Hotel Clive csuda előkelő szálló volt, s úgy jutott eszembe, hogy Ruth ott hordta az italokat a vendégeknek, mielőtt még a jelenlegi munkahelyére, a Bar Paradisóba került volna. Már itt megjegyzem, hogy Ruth soha nem hagyta volna ott a Hotel Cliveot, ahol kitűnően érezte magát, ha Mr Cucke, a szálloda igazgatója nem akarta volna jól érezni magát Ruthtal. Ruthnak sehogy se tetszett a dolog, és addig menekült Mr Cucke elől, amíg elmenekült a szállóból. Pedig a Hotel Clive fényben és pompában az első tíz New York-i szálló közé tartozik. Az ezredes úr ismét meglepődött, amikor meghallotta, hogy ott lakom, s végre elfogadta az ötdollárosomat, egy teajegyet adva érte cserébe. Előbb azonban gondosan feljegyezte egy ívre a nevemet és a címemet. (Folytatjuk.)
