Szolnok Megyei Néplap, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. július 27. NÄDASS JÓZSEF: REMÉNYKE Mintha egy teremben valamennyi lámpát, az összes csillárt meggyújtották volna! Nem, hamis a kép. A Mecsek oldalán, a szerpentinen felgyújtják a csillárokat?! Micsoda ötlet! Inkább egy elsötétített szobából kilépek a napsugaras erkélyre! Valahogy így. Akárhogy is, abban a pillanatban, mikor megláttam, fényt láttam fel- villani, vagy bennem sugárzott szét? Máskor így figyelmeztette magát! „Semmi érzelmesség, semmi vágyódás a kék madár után”, most meghökken- ve, majdnem megbabonázva bámult a jelenségre. Majd: „Te, szamár-babonázva? — nem boszorkány ez, egyszerűen egy nő, igaz, rendkívül csinos, arányos a termete, dús a haja, elragadó testének íve, alig sejthető keblének gyengéd rajza és a formás kar, amint a korlátra könyököl. >,Ám ez nem használt. Máskori fölényessége, hányaveti- sége elenyészett és csak bámulta az alig tíz méterre álló, a táj szemléletébe merült leányt. Ügy nézte, hogy a lánynak meg kellett éreznie pillantását. Fejét feléje fordította, körülnézett, azt hitte, az ismeretlen valamit felfedezett a tájban, a fák között, kissé ingerülten megkérdezte „Van itt valami? Mit néz?” Jókedvű volt a válasz: „Maga, magát nézem!” Egészen a lány mellé lépett. Az visszahőkölt, felvonta dús szemöldökét és szemében vidám csillogással riposztozott: ,.Ejha, nyilván a Holdról jön, először lát nőt!” „Ügy ahogy mondja, most veszem észre, hogy nő is van a világon!” „Nem tudom, megköszönjem-e, vagy gratuláljak önnek, úgy látszik, sikeres szemoperáción esett át!” A fiú komolyabban: „Ne tréfáljon! Nem ismer engem és nem is tudja azt, amit én magam tudok magamnak megmagyarázni, hogy abban a pillanatban, amikor megláttam...” A lány közbevágott: — Minek ez a sablonos udvarlás? — Az égre emelte kezét, patétikusan: ön az első nő életemben, kegyed, nassám, előtt soha még... A fiú rákiáltott: „Ne folytassa! Hát nincs egy szikrá- nyi emberismerete... Különben, bocsásson meg, megértem, igaza van. Egy vadidegen férfi leszólítja az utcán és szokványos frázisokkal udvarol. — Most, hogy mondjam meg magának, — mennyire fontos lenne nekem — hivatalos hangon folytatta: Kardos László vagyok, huszonkét éves, az itteni egyetem harmadéves hallgatója. Apátián, anyátlan árva, természetesen nőtlen... A lány félbeszakította: — ■.•Miért természetesen?” — Egyrészt anyagi helyzetem miatt, a sovány ösztöndíj mellett óraadásból élek, meg abból az olykori cikk- honoráriumból, — karcolat, könyvkritika, ami csöppen... ezek csak morzsák... Egymás mellett sétáltak a szerpentinen, olykor megálltak, lepillantottak a városra, megint továbbmentek. Később a lány is beszélt magáról, ő a gyárban dolgozik, kis öngúnnyal mondta, hogy könyvelő, ilyen prózai foglalkozás, de már megszokta, három év óta csinálja, pedig még csak húszesztendős, ö is egyedül él, Jolán nénivel, anyja özvegy húgánál lakik, szép külön szobája van. nem is nagyon drága. Húsz perc alatt le lehet ballagni a szerpentinen a városba. A kis Esztinek, meg Lacinak másfél óra is kevés. A fiú mondta: „Jó estét, — Kedves, a viszontlátásra” a lány így válaszolt: „A vi- szontlására” és tűrte, hogy a fiú megcsókolja. Eszti aznap vacsoránál szórakozott, válaszokat adott a néninek, és utána mennyit forgolódott az ágyban, — részletezzem, hogy mire gondolt? És minek szóval kimondani, hogy a fiú szobájában ott járt, mosolygott, csendes szóval beszélt is valaki, akit aznap látott először. A fiú nem hitte volna el, hogy nőügyeket másként, — mint cinikusan csak egy szempontot maga elé tűzve szabad és lehet lebonyolítani. Ügy van: lebonyolítani bonyodalom nélkül. Mi történt vele, hogy ilyen gyötrelmes és gyönyörűséges állapotba került? Mit csodálkozol? Szép a lány, — csöndes, jólelkű és értelmes is. Hát akkor mire vársz? Nagy tanácskozások után elhatározták, hogy megkezdik az ostromot Jalán néni meghódítására. Eszti meglepve, büszkén figyelte, hogy Laci milyen ügyes volt már az első látogatásnál, hogyan nyerte meg az öregasszony szívét „majdnem olyan gyorsan, mint az enyémet”... A néni a következő vasárnap ebédre hívta meg a fiút és nem tartott bele három hét, már kirukkoltak a nagy tervvel, Jolán néni jóváhagyását. beleegyezését és áldását kérve: ők összeházasodnak. A néni morgott, dohogott, — tagadóan csóválta őszkontyos fejét, egyre szelídebben, holott hát világos volt: az ifjú pár nála akar lakni. Szó se lehet róla „én egy személynek adtam ki a szobát, nem pedig kettőnek, te könyvelő vagy, kitűnően tudsz számolni, nagyon jól tudod, hogy kettő az nem egy”. „Laci meg én egy vagyunk”, természetesen többet fizetünk”, ,.a néninek nem lesz több munkája, sőt kevesebb, Laci fát vág, a kerítést megjavítja, férfi lesz a háznál”, „hát csak nem akarja megakadályozni a boldogságunkat.” „A néni, az egyetlen rokor^ mindig oly jó volt hozzám, tudom, hogy áldott szívé van” Július hu- szonhatodikán csodálatos nap köszöntött az emberiségre. Jolán néni igent mondott. De kikötései voltak. A másik ágyat (immár huszonkét éve, amikor szeretett férje, Csomós Bálint elhalálozott, üresen áll az övé mellett) átköltöztetik Eszti szobájába.” Ennek így kell lennie, mi az, hogy egy ágy elég kettőtöknek, az én házamban ilysmit nem tűrök”. „Jól jegyezd meg magadnak és mondd meg leendő uradnak is, akivel restelnék ilyesmiről beszélni, hogy az egy után most jött a kettő, — isten neki, levettetek a lábamról. De azt, hogy három jöjjön, azt nem tűröm. A nyugalmamat akarom és nem gyereksírást és pelenkamosást. Nagyon komolyan mondom neked, abban a pillanatban, mikor megtudom, hogy... nem vigyáztatok, máris nézhettek más lakás után”. Minden feltételbe beleegyeztek, Jolán néni volt az egyik tanú, Laci barátja a másik és aztán kederült, hogy a boldogságot még fokozni is lehet. Egy heti beutalást kaptak... Az üdülő szobájából, az ágyban fekve, a nyitott erkélyajtón át kiláttak a dús erdőkre, a magas égre, a szelíd felhőkre, a cikázó madarakra, ki hiszi el, hogy szomorúság is van a világon? Miután beköltöztek Jolán nénihez, még hónapokig tartott az idill. Igaz, a néni túl- gyakran nyitott be hozzájuk, például akkor is, amikor Laci olvasni, tanulni, dolgozni szeretett volna. És megindult a vízfolyás, a gáttalan locsogás. Az asszonykai, mikor egy félóránál tovább tartott már ez a nem kívánt vizit, feládozta magát, megkérte Jolán nénit, jöjjön vele a konyhába és mutassa meg, hogyan kell elkészíteni ezt, meg azt az ételt, senkinek a világon nincs olyan receptje, mint a néninek! Laci mindig mondta Eszetinek, te vagy az én Reménykém, te egyedül, később már csak Reménykének nevezte, nemcsak azért, hogy így kivonszolta magával a főzőkanálra büszke Jolán nénit Annyi pénzt kapargattak össze, hogy egy lemezjátszót vettek tíz lemezzel, meg Lacinak egy ócska íróasztalt, tavaszi kosztümöt az asz- szonykának és még háromezer forintjuk volt a takarékban. A tanácsnál feliratkoztak lakásért, de sokkal sürgősebb, régibb esetek álltak előttük a listán. Azután a következő év áprilisában, amikor a Mecseken fehér és rózsaszín szoknyában illegették magukat a gyümölcsfák ezrei, a hirtelen támadt tavaszban elsötétedett az ég. A fiú az első pillanatban, ahogy nyitotta az ajtót tudta, hogy baj van. Egy széken gubbasztott Eszti. — Ügy vagyok, Lacikám, úgy — mondta. — Biztos? — Második hónapja. Még reménykedtem, mert te azt mondod, én vagyok a Reményke, nem akartam a rossz hírt... Az átvirrasztott éjszaka után, Eszti elkérezkedett a hivatalból és elment az ismerős orvoshoz. — Letörten érkezett haza, Lacinak nem kellett semmit se kérdeznie. Akárhogy töprengett, nincs más kiút, Esztinek el kell mennie a Bizottsághoz. Csak Jolán néni ne vegye észre! Megkéri őt, hogy ha egy után a kettőt engedte, engedje a hármat is... ez kilátástalan, meg aztán Eszti nem is merné. El kell vetetni. Azon a reggelen azzal búcsúzott el, hogy már bejelentette magát, ma délelőtt odamegy. Odakint sütött a nap. Egy játszótér mellett ment el, látta a kis emberkéket, hallotta hangjukat. Elfordult. Alig tett néhány lépést, egy vidám csengetyű hang kiáltotta utána: „anyu...” — és hátulról kis kezek átkarolták a térdét. Hátranézett, a kisgyermek is felnézett, elengedte és meg- zavarodottan futott vissza a térre, játszótársaihoz. Gépiesen vitték lábai a klinika felé, benyitott a várószobába, megkapta a számot. Sokan vártak. Ült, a keserűség markolta a szívét. Egymás után hívták be a várakozókat. Végre az ő nevét kiáltották. Felállt, ránézett a nővérre, áld egykedvűen intett neki. Hirtelen megfordult és sietett kifelé. — Na, mi az;... hová megy... Feltartja itt a... A többit nem hallotta. Most már nem volt olyan gyenge, gyors léptekkel ment haza. Lefeküdt. Amikor a férje megjött, csak ennyit mondott neki: — Nem tudom megtenni, Laci, hiába... — Jól van Reményke, igazad van, most már kétszeresen vagy az én Reménykém, GACSI MIHÁLY: TABAK NEMES NAGY ÁGNES: A LÁTVÁNY A kék. A zöld.. A folyamágy. A tárgyak változásai. Amint a látvány bent tapasztja végig a koponyám falát, mint körmozi. Es éjszaka is felzavarnak: északi fénye van a falnak és fényes kések: bútorok « s fölránt fektémből az a páfrány, s rég-rothadt, bonyolult fonákján a spórák is vele, mint bonyolult nagyvárosok légifelvétele -> Mert Slesek, mert Slesek a képek mind, mert élesek: vakít ez a hangtalan zsúfolódás, amint jönnek is körbemennek az ón, a kért, a madarak: a repülések, kiterjedistelem áektronbSjukrvesztett égitestek sűrűségibe összehajtvaj labdába gyűrt gyökök: amint forognak végeérthetetlen egy szüntelenül égető jelenben, ahol nincsenek térközök. Egy fában lakom. Lomb ja évszaktalan, az égig ér, a dadogásigf és látom zsúfolódni zároa-termő gyümölcseit. PALICZ JÖZSEF: DARUS KOMP Arató Károly: Valamit cserébe Fogadkozfam: makacs leszek! Kúsztam hozzájuk egyre közelebb, szívig kitakarózva, csendesen, lopakodtam köreikhez lábujjhegyen. Ott surrantam a köznapok mögött megépült búvóhelyeken, ahonnan majd elérik ők is egykoron az Örök Vadászmezőket - megszerettem oly nagyon nemzetem Pedig de féltem, kémlelve feléjük: tolakodásom tán zavar? De ők is épp úgy társra vártak s nem szóltak rám: maga itt mit akar?. Így lettünk mind sgótalan szövetségesek: egyformán kötöz a való! Mert vallani némák, nekem kötelesség a szó! Nagy csöndjüket oszlatni tollat kezem ezért ragad. Hűséggel, érdekükben? Ellenőrzik: vállam fölött e versbe bepillantanak. Meg kell fontolnom: mit írok s miként? bizalmukért cserébe gyújtok-e valami fénytj ha arcom átfut, mint szél a vízen, annyira őrzött szentségeiken?