Szolnok Megyei Néplap, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
1987. július 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 Amos Imre „Szolnoki vázlatkönyv"-e A Damjanich János Múzeum kiállítása a mártírhalált halt festőművész. Ámos Imre. valamint köztünk élő művészkortársának. feleségének Anna Margitnak munkásságát mutatja be. Anna Margit 195ö-től készített festészeti és grafikai anyagából válogattak a rendezők. Amos Imre hagyatéki anyagából viszont az 1939—44 között készült grafikai lapokat állították ki Amos Imre nagyméretű tasrmjzai döbbenetes érzékenységgel közvetítik a néző számára a háború közvetlen előzményeit ■ félelem, bizonytalanság, zűrzavar növekedését maid a háború iszonyú élményét Ámos mondanivalóját nemcsak az átélt valóság saját megsemmisülése hitelesíti hanem a háborút átélők rettegésének azonos lelkiállapota. Ami Amos utolsó éveinek művészetében jelentkezik, az az nla Dérzés megegyezik milliók belső mondanivalójával 1940-től többször viszik munkaszolgálatra, ahol kubikosmunkát rakodómunkát végez. Hallgassuk meg mit ír balatonaligai munkaszolgálata után naplójába 1941. január 12-én: Csaknem három hónapot töltöttem el kemény fizikai munkával. Ujjaint reggelente még most is fáinak. Nem tudom, nem szereztem-e reumát a hideg vagonok tolásánál és vassínek; talpfák emelésénél. Mariatok magamon, hogy egészen beletanultam a vasúti munkások szakmájába. Ba- latonaligán hoztunk rendbe egy sínpárt és ez a munka annyiféle dologból állott, hogy nem is képzelné az ember. Legkomiszabb volt a vagonokból kidobálni n? apró köveket, mert ennél a munkánál bizony nem egyszer azt hittük nem bírjuk a hajszát. Én nem vagyok kényes, falusi gyerek voltam, hát megszoktam az ásó. lapát forgatását, ha nem is oly mértékben, mint ott kellett. Így nem tartottam annyira nehéznek a munkát, csak az volt számomra elszomorító, hogy elvettük a kubikosok kenyerét, s ugyanakkor el kellett hagynom a palettámat és ecseteimet, és nem hiszem, hogy többet szolgáltam volna fizikai munkával a hazának (pedia soha nem húztam ki magamat) mint a piktűrávál^j” 1942. március 18-tól 1943 Júniusáig oroszországi frontszolgálatra hurcolják. ahol élethalál között lebeg, flekktífuszban. majd kétoldali tüdőgyulladásban. Egy ukrán paraszt házában ápolják orvosság. orvosi felügyelet nélkül. Mikor hazakerül, szinte elölről kell kezdeni a munkát. Érzi. hogy nem sok lehetőséget tartogat még számára az élet talán ezért is fordul a könnyebben kezelhető. több gondolatot magába fogadó grafika műfajához. 1944 Júniusában Szolnokra hozzák munkaszolgálatra. Itt szintén vasúton dolgoznak, vagonokban laknak. s a sűrűsödő légitámadások előtt kitolják a kocsikat az állomás területéről. Augusztusban Szolnokon egy panírke»'e«keHó<;ben vásárol egy spirálszélú füzetet és haiszálvékony kék vonalakkal rajzolja utolsó üzenetét az utókor számára. Ezek a rajzok egy halálraítélt ember végső mondatai, a háború borzalmainak képi jelei, s a mélyen belül örökké, ki- irthatatlanul áhított béke. hitvese iránti szerelem képi kivetülései. Ezt a művészettörténet által „Szolnoki vázlatkönyvének jelölt füzetet augusztus—szeptemberben vezeti. Október elején ismét felviszik őket Pestre, a Lehel úti kaszárnyába. Itt adja át a mondhatatlan értékű vázlatkönyvet Anna Margitnak feleségértek. Innen az osztrák határra, majd Németországba hurcolják. Többé nem érkezik róla hír... Egri Mária Anna Margit művészete Anna Margit művészete sajátos. egyéni hang a magyar piktúrában. Ez a neoprimi- tív. a szürrealizmussal távoli rokonságot tartó stílusú, víáós jellegű képi világ születésekor. a harmincas évek derekán, merőben új jelenség volt hazánkban. A posztnagybányai festészet polgári szemlélete, a feudalizmussal összefonódott retrográd polgárság elleni harc új periódusa kezdődött ekkor. A művészei története e harc egyik fő színhelyeként Szentendre városát jelöli meg; a művészek zöme ott lakott vagy oda járt dolgozni, onnan merítette azokat a formai élményeket. melyeket képeibe átplántált. Jellegét tekintve, a festészet antifasiszta és humánus: összességében az avantgárdhoz sorolhatjuk. melynek nemzetközi mértékben kibontakozó második hullámát képviseli hazánkban. A háború idején a hullám csillapul, hogy 1945 után annál nagyobb erővel jelentkezzék újból. 1945—1949 között az alkotók az Európai Iskolában egyesültek. s e közösségben egymást támogatva, mutatták be ekkor született alkotásaikat. Ez a korszak Anna Margit munkásságának jelentős korszaka. midőn » drámai-szürreális hatásokat mesés gyermeki frissesség és szuggesz- tivitás erősíti. 1949 fordulat az egész csoport életében — s az Anna Margitéban is. Az iskolát feloszlatják. a művészek teljes hallgatásba kényszerültek. A lét is bizonytalanná vált; az ideológiai megbélyegzést könnyen követhette az erősebb megtorlás. Anna Margit festészetén is úrrá lesz a szorongás: az egyéni tragédiák kegyetlenül őszinte mesékké fogalmazódtak. Ez a szorongás nehezen engedett fel: az új. 1957 utáni periódus is megőriz valamit ebből. A groteszk kesernyés-humoros hangja válik uralkodóvá, a hit mélyre zárult, az érzelem titkossá lesz, s a gondoknak csak jelzésekben ad helyet Látszólagos naivitással fejezi ki mélyből fakadó érzelmeit, érzéseit. A ..művész-én” szembekerült a reális valósággal, és a bábuk az angyalok, a bohócok, a fura lányok és legények erről adnak számot. Őseik a mézes- kalácsos-bábos figurák, a vidéki cirkuszok rikító mázol- mányai. de nem kevésbé a kis. elhagyott, félreeső völgyekben fekvő falucskák csendes templomainak kis- mesterek-mázolta képei is. A színek erősek, felfokozottak, szinte rikítanak — máskor meg éppen simán tompítottak. visszafogottan csúszósak. Ez a képi világ teljesen szuverén; társait megtaláljuk az ú. n. „naiv festőkben”, Vivintől Hirschfieldig. De Anna Margit nem ösztönös művész mint amazok; tudatosan fogalmazta így képi világát. Kor- és küzdőtársai voltak Vajda Lajos. Gadá- nyi. Forgács Hann Erzsébet s mindenekelőtt férje. Ámos Imre. ők már elmentek: Anna Margit kissé gyermekiesnek ható formáival, ragyogó színeivel tovább álmodja előttünk csodálatos képeit. Mélyből fakadó Játékosságuk. groteszk bájuk, örömöt adó kedvességük, gyermekkort idéző látszólagos felhőt- lenségük egyénit! alkotásait és emeli művészetét a legnagyobbak közé. Lánca Sándor Sokat utazom vidékre; ezen a vonalon különösen gyakran járok. Velem szemben sovány, őszülő hajú férfi ül a fülkében, néha találkozom vele. Behúzódik a sarokba, így egészen kicsinek látszik; a korát lehetetlen felbecsülni. Zárkózott arccal ül, csak a szürke szeme villan fel időnként éles-hidegen, gyanakvóan, máskor lángolóan. Megérkeztünk a vidéki városba, a leszállásnál szem elől vesztem szomszédomat. Később a restiben láttam meg újra: egy üveg bor állt az asztalán, sűrűn iszogatott. Kele Ádám volt vele, az itteni Vegyiművek alkalmazottja, akit jól ismertem. Nem akartam zavarni őket, de amíg lassan elhaladtam mögöttük, hallottam, hogy az öregúr éppen azt mondja: — Kétszáz kilométer, az kétszáz kilométer! És ezt a kétszázat járni kell! Érted?.., Az ember oda van ítélve az úthoz, amin végig- megyen. Az emlékekhez, amik mindörökre az ő holmijai maradnak, — Miért mondsz ilyeneket, Lajos bácsi? — kérdezte a fiatalabbik. De az öreg, mintha csupa tűz lenne belül, tovább szónokolt: — Minden jól van, ha az ember nem nyugszik bele a dolgokba. Mert belenyugodni annyit jelent, mint elfogadni. Érted, Ádi? — őszintén szólva, kicsit homályos... Nekem mennem kell, indul a vonatom, nem hallgathatlak tovább. Majd ha megjövök, folytatjuk, jó? Két, talán három hónap is elmúlott, amíg újra találkoztam Kele Ádámmal, ezúttal Pesten. Beültünk egy kávéra. Emlékeztettem a restiben még a télen kihallgatott beszélgetésére, valamilyen Lajos bácsival, s érdeklődtem, mi van az érdekes kis öreggel? — Ja, a Rózsa Lajos? Ott van megint minálunk, rendbe tettük szegénynek a dolgát, — Mi volt vele? *— Nagyon fura története van ám annak, ilyent te még nem is hallottál, Kele rágyújtott, aztán elkezdte a történetet: — Addig nem volt vele semmi baj, amíg nyugdíjba nem küldték. Tudod, a korhatárt betöltötte, legalább tizenöt éve járta már az utat Pestre, oda meg vissza, amióta lehelyezték a központból hozzánk azzal, hogy hozza rendbe a vállalat kalkulációját. Rendbe is hozta gyönyörűen, közben a központ átszervezés miatt megszűnt, Rózsa meg lent maradt nálunk. Ki- nűtő szakember volt, szorgalmas, szinte mániákus, napi 14—16 órát is dolgozott, ha kellett Rettentő szerényen élt, albérletben lakott az én nagynénémnél, közvetlenül a gyár mellett Az új igazgatónk is — a mostani — nagyon meg volt elégedve munkájával, időnként pénzjutalmat, prémiumot juttatott neki... Ő meg fizetéskor sietett a postára, küldte a pénzt haza a családjának; szóval a feleségének, meg a két fiának, mert a családját nagyon szerette. Néha mesélt róluk, hogy melyik fia most éppen melyik osztályt járja, és hogy a felesége szép asszony még mindig, meg azt, hogy van Budapesten, valahol Erzsébeten verandás nagy háza, ott a családja lakik. Havonta egyszer, vagy kéthavonként felutazott hozzájuk. Ilyenkor a maga kiismerhetetlen, fur- csán-tréfás módján mindig így jelentette be, csak úgy odavetve: — Megyek fel Pestre. Randevúm van a családommal! _ Aztán másna pra, harmadnapra visszajött, s ment minden tovább. Igaz, néha bizony mélyebbre nézett a pohár fenekére, mint illett volna, s rendszerint olyankor, amikor megjött Pestről. S ebben sem ismert határt, akárcsak a munkában. Megtörtént, hogy két-hérom napig színét sem láttuk, csak a nagynéném jött jelenteni, hogy „beteg”, azaz istenesen elázott megint Az igazgatónak ez persze nem tetszett, de nem szólt semmit tudta, hogy Rózsa behozza amit mulasztott, kamatostul. Így élt ez az ember nálunk másfél évtizedig, családos létére magányos albérlőként jóíizeté- sű tisztviselő létére néha szinte koplalva, egyfelől a megfeszített irodai munka, másfelől a vad ivászatok mindenképpen veszedelmes, romboló szélsőségei között ami persze nem maradhatott nyom nélkül. Rózsa ál- latota az utóbbi időben gyorsan romlott beszédébe egyre több izét meg hogyishívjákot kevert, és bizony a munkája sem érte meg már azt, amibe került. így azután amikor jött az új mechanizmus, az igazgató nagylelkűségének is vége lett, s Rózsa Lajost elküdlék nyugdíjba. Hadd menjen haza a családjához, legalább nem kell mindig azt a hosszú, fárasztó utazást vállalnia Pestre meg vissza, ha látni akarja a családját Érted, ugye? — Idáig értem, csak azt nem tudom, mi ebben a különös. — Várj, most jön a javai, az elhihetetlen és mégis igaz — rejtélyeskedett Kele. — Szóval Rózsa hiába prüszkölt tiltakozott hivatkozott az érdemeire s minden el- képzelhetőre, nem használt semmit megkapta a felmondást nyugdíjba küldték. Már az is furcsa volt hogy any- nyira tiltakozott Még inkább meglepett bennünket, hogy egyáltalában nem sietett haza, ott rostokolt a nagynénémnél, aki mesélget- te, hogy Rózsa éjszakánként keservesen nyög, szitkozódik s az albérletét sem mondta fel, sőt kifizette előre az egész hónapot Egy nap, takarításkor pedig egy szálloda- számlát talált a Rózsa aszta- la mögé hullva, azt elhozta nekünk a gyárba. Ebből kiderült, hogy Rózsa a Continental szállodában szállt meg, amikor legutóbb Pesten járt Hát ehhez mit szólsz? — Na én? Mi van ebben? — Hát nem érted? Rózsának Pesten háza s családja van, s ó szállodában száll meg, ha Pesten tartózkodik. Tehát tényleg nincs minden rendben azzal a családdal, ahogy néha gyanítottuk? Rózsa haragban van velük? Eszünkbe jutott az is, hogy sokszor milyen fájdalmas, furcsa fintorral mondta, hogy szép asszony ám még az ő felesége, meg az, hogy mindig Pestről visszatértekor rúgott be olyan kegyetlenül. Ezt mind összeadtuk s kész volt a diagnózis: szegény Lajos bácsi rosszul él a nála fiatalabb feleségével, ezért kapálódzott annyira a nyugdíjaztatása ellen is, mert valójában nincs hová mennie, ez a bestia be sem engedi a saját otthonába. Maga az igazgatóm kért meg rá, hogy mivel úgyis megyek Pestre, nézzek utána a dolognak, beszéljek az asszonnyal, hogy ezt így nem lehet csinálni. Megnéztük a Rózsa kartonján szereplő címet s másnap utaztam. Kimentem Erzsébetre a megadott címre. — Nos, milyen asszony? Beszéltél vele? — Nem én. Azon a helyen ugyanis nem volt ház, hanem csak egy üres telek. Tehát becsapott, link címet adott meg nekünk Rózsa. — Legszívesebben elrohantam volna mérgemlien. Aztán mégis becsöngettem a szomszéd házba. Idősebb házaspár lakik ott, elmondtam, mijáratban vagyok, alighanem rossz címet kaptam. Azt válaszolták, hogy bár még csak tíz éve élnek ott, de úgy tudják, a mellettük levő telken csakugyan állt egy családi ház, a háború utolsó fordulójában azonban találatot kapott, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről. A legszomorúbb az, hogy akik benne laktak, úgy mondják, egy család, anya meg a gyerekek a pincében voltak, ott is ma- radtak a romok alatt. Amikor az ember, a családfő nem sokkal később megjött a háborúból, egy darabig rohangált a tölcsérben eszeveszetten, amíg csak össze nem esett s el nem vitték. A tölcsért a tanács betemettette s azóta így van. Jár ugyan ki ide néha egy idős férfi, talán építkezni akar a telekre. Nagyritkán jön, leül a kőre s elábrándozik jtt fél délután, aztán megint nem látjuk hónapokig. Rossz sejtelmem támadt s megkérdeztem: hogy néz ki az idős ember? Hát olyan kicsi, sovány, zárkózott, szomorú ember, mondták ... Megborzongtam, mert hirtelen megértettem Rózsa Lajos fájdalmas titkát. Kele elhallgatott, várakozásteljesen nézett rám. — És mi volt az? «— kérdeztem. t— Hát nem érted, 5 volt az az ember! S Rózsa csak hazudta, hogy van családja. Pedig ők mind meghaltak a háború alatt s azóta is ott porladnak a bombatölcsér mélyén. Rózsa tehát azóta az ő drága halottaival „randevúzik” a régi ház helyén, — Akkor miért tett úgy, mintha még élnének s volna családja? — Tudomisén! Talán mert nem bírta elviselni, nem akarta elfogadni a borzalmas valóságot. Fellázadt a tények ellen; s továbbra is úgy beszélt, úgy viselkedett, mintha még élnének. így tiltakozott a maga módján a rettenet ellen, amit vele az átkozott háború művelt. Hogy nem volt hajlandó tudomásul venni! Belekapaszkodott ebbe a „hazugságba”, hogy egy általában élni tudjon egy olyan világban, ahol efféle borzalmak megtörténhetnek. Kele elhallgatott, hallgattunk mindketten. Eszembe jutott az a néhány szó, amit ott a restiben mondott Rózsa s amit csak most kezdtem érteni. „Belenyugodni, annyi mint elfogadni”. Kérdőn néztem Kelére s 6 felcsillanó szemmel folytatta: — Nem hagytuk ám any* nyiba a dolgot... Hazamentem, beszámoltam az igazgatómnak ... Ő pedig csak any- nyit kérdezett: elmondtam-e Rózsának, amit megtudtam, egyszóval lelepleztem-e ót? Eszemben sem volt. Akkor jó, így is kell maradnia. Ez az ember csak itt, miközöt- tünk élhet; közöttünk, akiknek tizenöt éve mondja a meséjét s mi elhittük neki. Ezután is elfogjuk hinni. Az. emberség most azt parancsolja, hogy Rózsa visszatérjen közénk. Tulajdonképpen háborús sérültnek tekinthetem őt. így beszélt a főnököm. Aztán addig törtük a fejünket, amíg kitaláltunk számára egy szerény állást, nyugdíjasnak valót, de amelyre a vállalatnak is már régóta szüksége volt. — Dehát a pénzek, amiket havonta küldött az állítólagos családnak? — Egyszer elmesélte: az OTP-nek küldi, házat akar építeni Pesten ... Nem mondtam neki: minek még egyet, ha már úgyis van? Ráhagytam, jól teszed. Lajos bácsi. Értettem, hogy azt a házat kell újra felépítenie, melyben egykor a családjával boldog volt. Tiltakozásul s valamilyen furcsa dacból, vagy egyszerűen kegyeletből, mint ahogy mások síremléket állítanak halót- taiknak. A gyárban most már sokan tudják: ml és mennyi igaz Rózsa Lajos meséiből ; egyedül 6 nem tudja, hogy a környezete szemében rég „lelepleződött”. S amikor eljön a hónap véga vagy a következő hónap, Rózsa utazik Pestre, úgy mint eddig. S ugyanúgy veti oda nekünk is, furcsán-tréfásan, megjátszott magabiztossággal j — Rendevúm van a családommal! . |. Csanády Jánost Látomás Épül a város. Ez itt nem víztó, de menedék lesz azoknak, akik benépesítik a világot, s virágos játszótereit. Fedél, forróvíz, lágy zene (mintha szívedből zengene) visszhangzik már az ablakok fénybetárt szárnyai alól, csillogva, mint a méz a lépben - fény a park füvén, gépek színjátszó olajában, olajfák illatzuhanyában, kérges kézfejeken, a fényben. Olyan ez is ma itt mintha költemény születik hétköznapok zuhatagában, és a jövendő, már anyagba préselt idő dobogtatná a sziveinket. ARADI GÁBOR:
