Szolnok Megyei Néplap, 1969. július (20. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-27 / 172. szám

1987. július 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 Amos Imre „Szolnoki vázlatkönyv"-e A Damjanich János Múze­um kiállítása a mártírhalált halt festőművész. Ámos Im­re. valamint köztünk élő művészkortársának. feleségé­nek Anna Margitnak mun­kásságát mutatja be. Anna Margit 195ö-től készített fes­tészeti és grafikai anyagá­ból válogattak a rendezők. Amos Imre hagyatéki anya­gából viszont az 1939—44 kö­zött készült grafikai lapokat állították ki Amos Imre nagyméretű tasrmjzai döbbenetes érzé­kenységgel közvetítik a né­ző számára a háború közvet­len előzményeit ■ félelem, bizonytalanság, zűrzavar nö­vekedését maid a háború iszonyú élményét Ámos mondanivalóját nemcsak az átélt valóság saját megsem­misülése hitelesíti hanem a háborút átélők rettegésének azonos lelkiállapota. Ami Amos utolsó éveinek művé­szetében jelentkezik, az az nla Dérzés megegyezik mil­liók belső mondanivalójával 1940-től többször viszik munkaszolgálatra, ahol ku­bikosmunkát rakodómunkát végez. Hallgassuk meg mit ír balatonaligai munkaszol­gálata után naplójába 1941. január 12-én: Csaknem három hónapot töltöttem el kemény fizikai munkával. Ujjaint reggelente még most is fáinak. Nem tudom, nem szereztem-e reumát a hideg vagonok tolásánál és vassí­nek; talpfák emelésénél. Mar­iatok magamon, hogy egé­szen beletanultam a vasúti munkások szakmájába. Ba- latonaligán hoztunk rendbe egy sínpárt és ez a munka annyiféle dologból állott, hogy nem is képzelné az ember. Legkomiszabb volt a vagonokból kidobálni n? ap­ró köveket, mert ennél a munkánál bizony nem egy­szer azt hittük nem bírjuk a hajszát. Én nem vagyok kényes, falusi gyerek voltam, hát megszoktam az ásó. la­pát forgatását, ha nem is oly mértékben, mint ott kellett. Így nem tartottam annyira nehéznek a munkát, csak az volt számomra elszomorító, hogy elvettük a kubikosok kenyerét, s ugyanakkor el kellett hagynom a palettá­mat és ecseteimet, és nem hiszem, hogy többet szolgál­tam volna fizikai munkával a hazának (pedia soha nem húztam ki magamat) mint a piktűrávál^j” 1942. március 18-tól 1943 Júniusáig oroszországi front­szolgálatra hurcolják. ahol élethalál között lebeg, flekk­tífuszban. majd kétoldali tü­dőgyulladásban. Egy ukrán paraszt házában ápolják or­vosság. orvosi felügyelet nél­kül. Mikor hazakerül, szinte elölről kell kezdeni a mun­kát. Érzi. hogy nem sok le­hetőséget tartogat még szá­mára az élet talán ezért is fordul a könnyebben kezel­hető. több gondolatot magá­ba fogadó grafika műfajá­hoz. 1944 Júniusában Szol­nokra hozzák munkaszolgá­latra. Itt szintén vasúton dolgoznak, vagonokban lak­nak. s a sűrűsödő légitáma­dások előtt kitolják a kocsi­kat az állomás területéről. Augusztusban Szolnokon egy panírke»'e«keHó<;ben vásárol egy spirálszélú füzetet és haiszálvékony kék vonalak­kal rajzolja utolsó üzenetét az utókor számára. Ezek a rajzok egy halálraítélt em­ber végső mondatai, a hábo­rú borzalmainak képi jelei, s a mélyen belül örökké, ki- irthatatlanul áhított béke. hitvese iránti szerelem képi kivetülései. Ezt a művé­szettörténet által „Szolnoki vázlatkönyvének jelölt füze­tet augusztus—szeptember­ben vezeti. Október elején is­mét felviszik őket Pestre, a Lehel úti kaszárnyába. Itt adja át a mondhatatlan ér­tékű vázlatkönyvet Anna Margitnak feleségértek. In­nen az osztrák határra, majd Németországba hurcolják. Többé nem érkezik róla hír... Egri Mária Anna Margit művészete Anna Margit művészete sa­játos. egyéni hang a magyar piktúrában. Ez a neoprimi- tív. a szürrealizmussal tá­voli rokonságot tartó stílusú, víáós jellegű képi világ szü­letésekor. a harmincas évek derekán, merőben új jelen­ség volt hazánkban. A poszt­nagybányai festészet polgári szemlélete, a feudalizmussal összefonódott retrográd pol­gárság elleni harc új perió­dusa kezdődött ekkor. A művészei története e harc egyik fő színhelyeként Szent­endre városát jelöli meg; a művészek zöme ott lakott vagy oda járt dolgozni, on­nan merítette azokat a for­mai élményeket. melyeket képeibe átplántált. Jellegét tekintve, a festészet antifa­siszta és humánus: összes­ségében az avantgárdhoz so­rolhatjuk. melynek nemzet­közi mértékben kibontakozó második hullámát képviseli hazánkban. A háború idején a hullám csillapul, hogy 1945 után annál nagyobb erővel jelentkezzék újból. 1945—1949 között az alkotók az Európai Iskolában egye­sültek. s e közösségben egy­mást támogatva, mutatták be ekkor született alkotásaikat. Ez a korszak Anna Margit munkásságának jelentős kor­szaka. midőn » drámai-szür­reális hatásokat mesés gyer­meki frissesség és szuggesz- tivitás erősíti. 1949 fordulat az egész cso­port életében — s az Anna Margitéban is. Az iskolát fel­oszlatják. a művészek teljes hallgatásba kényszerültek. A lét is bizonytalanná vált; az ideológiai megbélyegzést könnyen követhette az erő­sebb megtorlás. Anna Mar­git festészetén is úrrá lesz a szorongás: az egyéni tragé­diák kegyetlenül őszinte me­sékké fogalmazódtak. Ez a szorongás nehezen engedett fel: az új. 1957 utáni perió­dus is megőriz valamit ebből. A groteszk kesernyés-humo­ros hangja válik uralkodóvá, a hit mélyre zárult, az ér­zelem titkossá lesz, s a gon­doknak csak jelzésekben ad helyet Látszólagos naivitás­sal fejezi ki mélyből fakadó érzelmeit, érzéseit. A ..mű­vész-én” szembekerült a reá­lis valósággal, és a bábuk az angyalok, a bohócok, a fura lányok és legények erről ad­nak számot. Őseik a mézes- kalácsos-bábos figurák, a vi­déki cirkuszok rikító mázol- mányai. de nem kevésbé a kis. elhagyott, félreeső völ­gyekben fekvő falucskák csendes templomainak kis- mesterek-mázolta képei is. A színek erősek, felfokozottak, szinte rikítanak — máskor meg éppen simán tompítot­tak. visszafogottan csúszósak. Ez a képi világ teljesen szuverén; társait megtaláljuk az ú. n. „naiv festőkben”, Vivintől Hirschfieldig. De Anna Margit nem ösztönös művész mint amazok; tuda­tosan fogalmazta így képi világát. Kor- és küzdőtársai voltak Vajda Lajos. Gadá- nyi. Forgács Hann Erzsébet s mindenekelőtt férje. Ámos Imre. ők már elmentek: An­na Margit kissé gyermekies­nek ható formáival, ragyogó színeivel tovább álmodja előttünk csodálatos képeit. Mélyből fakadó Játékossá­guk. groteszk bájuk, örömöt adó kedvességük, gyermek­kort idéző látszólagos felhőt- lenségük egyénit! alkotásait és emeli művészetét a legna­gyobbak közé. Lánca Sándor Sokat utazom vidékre; ezen a vonalon különösen gyakran járok. Velem szemben so­vány, őszülő hajú férfi ül a fülkében, néha találkozom vele. Behúzódik a sarokba, így egészen kicsinek látszik; a korát lehetetlen felbecsül­ni. Zárkózott arccal ül, csak a szürke szeme villan fel időnként éles-hidegen, gya­nakvóan, máskor lángolóan. Megérkeztünk a vidéki vá­rosba, a leszállásnál szem elől vesztem szomszédomat. Később a restiben láttam meg újra: egy üveg bor állt az asztalán, sűrűn iszogatott. Kele Ádám volt vele, az itteni Vegyiművek alkalma­zottja, akit jól ismertem. Nem akartam zavarni őket, de amíg lassan elhaladtam mögöttük, hallottam, hogy az öregúr éppen azt mondja: — Kétszáz kilométer, az kétszáz kilométer! És ezt a kétszázat járni kell! Ér­ted?.., Az ember oda van ítélve az úthoz, amin végig- megyen. Az emlékekhez, amik mindörökre az ő holmijai maradnak, — Miért mondsz ilyeneket, Lajos bácsi? — kérdezte a fiatalabbik. De az öreg, mint­ha csupa tűz lenne belül, to­vább szónokolt: — Minden jól van, ha az ember nem nyugszik bele a dolgokba. Mert belenyugodni annyit jelent, mint elfogad­ni. Érted, Ádi? — őszintén szólva, kicsit homályos... Nekem men­nem kell, indul a vonatom, nem hallgathatlak tovább. Majd ha megjövök, folytat­juk, jó? Két, talán három hónap is elmúlott, amíg újra találkoz­tam Kele Ádámmal, ezúttal Pesten. Beültünk egy kávéra. Emlékeztettem a restiben még a télen kihallgatott be­szélgetésére, valamilyen La­jos bácsival, s érdeklődtem, mi van az érdekes kis öreg­gel? — Ja, a Rózsa Lajos? Ott van megint minálunk, rend­be tettük szegénynek a dol­gát, — Mi volt vele? *— Nagyon fura története van ám annak, ilyent te még nem is hallottál, Kele rágyújtott, aztán el­kezdte a történetet: — Ad­dig nem volt vele semmi baj, amíg nyugdíjba nem küldték. Tudod, a korhatárt betöltötte, legalább tizenöt éve járta már az utat Pest­re, oda meg vissza, amióta lehelyezték a központból hoz­zánk azzal, hogy hozza rend­be a vállalat kalkulációját. Rendbe is hozta gyönyörűen, közben a központ átszerve­zés miatt megszűnt, Rózsa meg lent maradt nálunk. Ki- nűtő szakember volt, szorgal­mas, szinte mániákus, napi 14—16 órát is dolgozott, ha kellett Rettentő szerényen élt, albérletben lakott az én nagynénémnél, közvetle­nül a gyár mellett Az új igazgatónk is — a mostani — nagyon meg volt eléged­ve munkájával, időnként pénzjutalmat, prémiumot jut­tatott neki... Ő meg fize­téskor sietett a postára, küld­te a pénzt haza a családjá­nak; szóval a feleségének, meg a két fiának, mert a családját nagyon szerette. Né­ha mesélt róluk, hogy me­lyik fia most éppen melyik osztályt járja, és hogy a fe­lesége szép asszony még min­dig, meg azt, hogy van Bu­dapesten, valahol Erzsébeten verandás nagy háza, ott a családja lakik. Havonta egy­szer, vagy kéthavonként fel­utazott hozzájuk. Ilyenkor a maga kiismerhetetlen, fur- csán-tréfás módján mindig így jelentette be, csak úgy odavetve: — Megyek fel Pestre. Randevúm van a családommal! _ Aztán más­na pra, harmadnapra vissza­jött, s ment minden tovább. Igaz, néha bizony mélyebbre nézett a pohár fenekére, mint illett volna, s rendsze­rint olyankor, amikor meg­jött Pestről. S ebben sem ismert határt, akárcsak a munkában. Megtörtént, hogy két-hérom napig színét sem láttuk, csak a nagynéném jött jelenteni, hogy „beteg”, azaz istenesen elázott me­gint Az igazgatónak ez per­sze nem tetszett, de nem szólt semmit tudta, hogy Rózsa behozza amit mulasz­tott, kamatostul. Így élt ez az ember nálunk másfél év­tizedig, családos létére ma­gányos albérlőként jóíizeté- sű tisztviselő létére néha szinte koplalva, egyfelől a megfeszített irodai munka, másfelől a vad ivászatok mindenképpen veszedelmes, romboló szélsőségei között ami persze nem maradha­tott nyom nélkül. Rózsa ál- latota az utóbbi időben gyor­san romlott beszédébe egy­re több izét meg hogyishív­jákot kevert, és bizony a munkája sem érte meg már azt, amibe került. így az­után amikor jött az új me­chanizmus, az igazgató nagy­lelkűségének is vége lett, s Rózsa Lajost elküdlék nyug­díjba. Hadd menjen haza a családjához, legalább nem kell mindig azt a hosszú, fá­rasztó utazást vállalnia Pest­re meg vissza, ha látni akar­ja a családját Érted, ugye? — Idáig értem, csak azt nem tudom, mi ebben a kü­lönös. — Várj, most jön a javai, az elhihetetlen és mégis igaz — rejtélyeskedett Kele. — Szóval Rózsa hiába prüsz­költ tiltakozott hivatkozott az érdemeire s minden el- képzelhetőre, nem használt semmit megkapta a felmon­dást nyugdíjba küldték. Már az is furcsa volt hogy any- nyira tiltakozott Még in­kább meglepett bennünket, hogy egyáltalában nem sie­tett haza, ott rostokolt a nagynénémnél, aki mesélget- te, hogy Rózsa éjszakánként keservesen nyög, szitkozódik s az albérletét sem mondta fel, sőt kifizette előre az egész hónapot Egy nap, ta­karításkor pedig egy szálloda- számlát talált a Rózsa aszta- la mögé hullva, azt elhozta nekünk a gyárba. Ebből ki­derült, hogy Rózsa a Conti­nental szállodában szállt meg, amikor legutóbb Pesten járt Hát ehhez mit szólsz? — Na én? Mi van ebben? — Hát nem érted? Rózsá­nak Pesten háza s családja van, s ó szállodában száll meg, ha Pesten tartózkodik. Tehát tényleg nincs minden rendben azzal a családdal, ahogy néha gyanítottuk? Ró­zsa haragban van velük? Eszünkbe jutott az is, hogy sokszor milyen fájdalmas, furcsa fintorral mondta, hogy szép asszony ám még az ő felesége, meg az, hogy mindig Pestről visszatértekor rúgott be olyan kegyetlenül. Ezt mind összeadtuk s kész volt a diagnózis: szegény La­jos bácsi rosszul él a nála fiatalabb feleségével, ezért kapálódzott annyira a nyug­díjaztatása ellen is, mert va­lójában nincs hová mennie, ez a bestia be sem engedi a saját otthonába. Maga az igazgatóm kért meg rá, hogy mivel úgyis megyek Pestre, nézzek utána a dolognak, be­széljek az asszonnyal, hogy ezt így nem lehet csinálni. Megnéztük a Rózsa karton­ján szereplő címet s másnap utaztam. Kimentem Erzsébet­re a megadott címre. — Nos, milyen asszony? Beszéltél vele? — Nem én. Azon a helyen ugyanis nem volt ház, ha­nem csak egy üres telek. Te­hát becsapott, link címet adott meg nekünk Rózsa. — Legszívesebben elrohantam volna mérgemlien. Aztán mégis becsöngettem a szom­széd házba. Idősebb házas­pár lakik ott, elmondtam, mi­járatban vagyok, alighanem rossz címet kaptam. Azt vá­laszolták, hogy bár még csak tíz éve élnek ott, de úgy tudják, a mellettük levő tel­ken csakugyan állt egy csa­ládi ház, a háború utolsó fordulójában azonban talála­tot kapott, méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről. A legszomo­rúbb az, hogy akik benne laktak, úgy mondják, egy család, anya meg a gyerekek a pincében voltak, ott is ma- radtak a romok alatt. Ami­kor az ember, a családfő nem sokkal később megjött a há­borúból, egy darabig rohan­gált a tölcsérben eszeveszet­ten, amíg csak össze nem esett s el nem vitték. A töl­csért a tanács betemettette s azóta így van. Jár ugyan ki ide néha egy idős férfi, talán építkezni akar a te­lekre. Nagyritkán jön, leül a kőre s elábrándozik jtt fél délután, aztán megint nem látjuk hónapokig. Rossz sej­telmem támadt s megkérdez­tem: hogy néz ki az idős ember? Hát olyan kicsi, so­vány, zárkózott, szomorú em­ber, mondták ... Megbor­zongtam, mert hirtelen meg­értettem Rózsa Lajos fájdal­mas titkát. Kele elhallgatott, várako­zásteljesen nézett rám. — És mi volt az? «— kér­deztem. t— Hát nem érted, 5 volt az az ember! S Rózsa csak hazudta, hogy van családja. Pedig ők mind meghaltak a háború alatt s azóta is ott porladnak a bombatölcsér mélyén. Rózsa tehát azóta az ő drága halottaival „rande­vúzik” a régi ház helyén, — Akkor miért tett úgy, mintha még élnének s vol­na családja? — Tudomisén! Talán mert nem bírta elviselni, nem akarta elfogadni a borzal­mas valóságot. Fellázadt a tények ellen; s továbbra is úgy beszélt, úgy viselkedett, mintha még élnének. így til­takozott a maga módján a rettenet ellen, amit vele az átkozott háború művelt. Hogy nem volt hajlandó tudomá­sul venni! Belekapaszkodott ebbe a „hazugságba”, hogy egy általában élni tudjon egy olyan világban, ahol efféle borzalmak megtörténhetnek. Kele elhallgatott, hallgat­tunk mindketten. Eszembe jutott az a néhány szó, amit ott a restiben mondott Ró­zsa s amit csak most kezd­tem érteni. „Belenyugodni, annyi mint elfogadni”. Kér­dőn néztem Kelére s 6 fel­csillanó szemmel folytatta: — Nem hagytuk ám any* nyiba a dolgot... Hazamen­tem, beszámoltam az igazga­tómnak ... Ő pedig csak any- nyit kérdezett: elmondtam-e Rózsának, amit megtudtam, egyszóval lelepleztem-e ót? Eszemben sem volt. Akkor jó, így is kell maradnia. Ez az ember csak itt, miközöt- tünk élhet; közöttünk, akik­nek tizenöt éve mondja a meséjét s mi elhittük neki. Ezután is elfogjuk hinni. Az. emberség most azt paran­csolja, hogy Rózsa visszatér­jen közénk. Tulajdonképpen háborús sérültnek tekinthe­tem őt. így beszélt a főnö­köm. Aztán addig törtük a fejünket, amíg kitaláltunk számára egy szerény állást, nyugdíjasnak valót, de amelyre a vállalatnak is már régóta szüksége volt. — Dehát a pénzek, ami­ket havonta küldött az állí­tólagos családnak? — Egyszer elmesélte: az OTP-nek küldi, házat akar építeni Pesten ... Nem mondtam neki: minek még egyet, ha már úgyis van? Ráhagytam, jól teszed. La­jos bácsi. Értettem, hogy azt a házat kell újra felépítenie, melyben egykor a családjá­val boldog volt. Tiltakozá­sul s valamilyen furcsa dac­ból, vagy egyszerűen kegye­letből, mint ahogy mások síremléket állítanak halót- taiknak. A gyárban most már sokan tudják: ml és mennyi igaz Rózsa Lajos me­séiből ; egyedül 6 nem tud­ja, hogy a környezete szemé­ben rég „lelepleződött”. S amikor eljön a hónap véga vagy a következő hónap, Ró­zsa utazik Pestre, úgy mint eddig. S ugyanúgy veti oda nekünk is, furcsán-tréfásan, megjátszott magabiztossággal j — Rendevúm van a csalá­dommal! . |. Csanády Jánost Látomás Épül a város. Ez itt nem víztó, de menedék lesz azoknak, akik benépesítik a világot, s virágos játszótereit. Fedél, forróvíz, lágy zene (mintha szívedből zengene) visszhangzik már az ablakok fénybetárt szárnyai alól, csillogva, mint a méz a lépben - fény a park füvén, gépek színjátszó olajában, olajfák illatzuhanyában, kérges kézfejeken, a fényben. Olyan ez is ma itt mintha költemény születik hétköznapok zuhatagában, és a jövendő, már anyagba préselt idő dobogtatná a sziveinket. ARADI GÁBOR:

Next

/
Thumbnails
Contents