Szolnok Megyei Néplap, 1969. június (20. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. június 29. KOVÁCS IMRE: • • ÖREG SZERELMESEK Csehszlovák határőrök szóltak át a járási rendőrkapitányságnak: a folyó közepetáján, a sziget túlsó végénél alighanem hullát sodort partra a víz: ők a távcsöven is jól kivehetően egy megfeketedett emberi kezet látnak kiállni a vízből: nézzék meg közelebbről, az a rész ott magyar szakasz még. Rekkenő nyári nap volt, épp délidő. A motorcsónakon ülő két rendőr a színhelytől jó száz méterre észrevette azt a kezet A begörbült ujjak a semmibe kapaszkodás reménytelenségét őrizték meredten. Néhány perccel később, amikor a testet deszkákra tették, a fiatalabbik, szőke képű hatósági ember arcán iszonyat és gyámoltalan sajnálkozás ült A másik, az idősebb volt a járási kapitány. A halántékánál kétoldalt erősen őszülő, nyüt arcú férfi természetellenesen vékonyra feszült szája- széle épp hogy résnyire megnyílt, amint azt mondta: — Szakaszvezető! Terítse már le valamivel. Nézze, egész, éjjel mosta a víz az arcát öreganyám! Maga is jól fejezte be. Előbb a hosszú őse hajat aézte, amit befontak holmi nyújtózkodó hínárok. Aztán a vékonyra aszott kézen időzött a tekintete, amit nem tudtak kiegyenesíteni sehogyan, hogy a test mellé fektessék. A kapitánynak nem esett jól az ebéd, fiatal felesége jóízű főztje. Az ételt otthagyta, rajtakapta magát, hogy Erzsiké kezét nézi, ha nem szégyelli ellágyulását, most összecsókolta volna. Ugyan már. Még azt hinné az asszony, megbolondultam — mosolygott befelé amint a derékszíját fölcsatolta. De aztán, hogy elköszönt csöndesen, az asszony nagyra- nyílt, kérdő szemekkel tekintett rá: nem szokta meg, hogy déli elköszönéskor a férje puha mozdulatokkal megsimogassa a haját. Estig sikerült megállapítani a halott személyét. A városka szociális otthonának lakója volt Onnét tűnt el kilenc nappal előbb. Neve özvegy Takácsné, született Rávesz Anna. Életkora 69 év. Fia és leánya van, Pesten élnek, családosak. Évente kétszer-háromszor jönnek megnézni saját kocsin. Ilyen eset még nem fordult elő a kapitány gyakorlatában. Napi útjain sokszor elhaladt a szociális otthon halványzöldre festett hosszú épülete előtt, amelynek parkjában rózsák virítottak, s a fehér padokon, hátukat egyenesre támasztva szegényes ruházatú idős férfiak, ráncosarcú asszonyok ültek az idő súlyosságával mozdulataikban. Mindig csöndességet talált ott, amikor arra járt. Mintha ez a csönd vigyázott volna az öregekre. Vagy ők őrizték a csöndet? Nyári estéken, ha arra járt, s a lakószobák rácsos ablakai mögött villanyfény ébredt. lelassította lépteit, benézett. Külön szobában az asszonyok, külön a férfiak. Mintha egyiknek sem lenne kedve lefeküdni. Rakosgatnak valamit. Képeket? Leveleket? Mintha a múltat rendezgetnék ünnepélyes, komoly mozdulatokkal, tempós készülődéssel. Megrázta a fejét, sietve ment tovább minden ilyen alkalommal. A sarkon beiért a kisvendéglőbe. Ügy érezte, innia kell. Aztán sietni haza. Megkapaszkodni erős kézzel a jelenben. Nézte a fiát, a szemefényét. Mi lesz, ha egyszer, valamikor az élet partralöki őt is, mi marad akkor a gyerek szerete- téből? Nem gondolta, hogy egyszer még ilyen ügyben kell lenyomni a szociális otthon kilincsét, mint a mostani. — Aggódtunk Anna néni miatt régóta — mondta az első kihallgatás alkalmával a szociális otthon igazgatónője, fontoskodó beszédmodorú, idősebb szemüveges asz- szomy, aki nagyon komolyan vette a kapitány kérését: meséljen el mindent, amit az ügyhöz tartozónak gon- doL — Amikor idekerült, van annak három éve is, sokat sírt. A szobatársai figyelmeztettek: a szipogástól nem tudnak aludni. Próbáltam közel férkőzni hozzá, de eleinte nem beszélt. Ismerem az ilyen eseteket a zárkózott öregek rossz hatással vannak az egész otthonra. Előfordult, hogy valaki úgy élt itt másfél évig, s úgy halt meg végül, hogy még a nevét sem tudták a szobatársai. Anna néni nem ilyen természetű volt később bőven tapasztaltam ezt magam Is. Amikor látta, hogy szeretettel vesszük körüt beszédesebb lett: apránként megismertem az életét. A férje nagyon szerette. Azt mesélte, nem ment el úgy hazulróh hogy a haját meg ne simogatta volna. Ha megbán tó- doth senki nem tudta úgy vigasztalni, mint ő. Csókolgatta a kezét: „Nem baj anyukám, majd elfelejted az úton”. Miféle úton? „Hát az élet útján, ami még előttünk van”. Sok ilyen mondatát ismertük annak az embernek, pedig soha nem láttuk. Negyven évig éltek együtt A kapitány nem egészen erre volt kíváncsi, nem akarta azonban elhallgattatni az asszonyt. Csak azután kérdezett ismét, amikor az igazgatónő megállt a beszédben, hogy lélegzetet vegyen. — Talán a gyerekei hagyták magára végképp? — Bizonyára, de emiatt nem ment volna a Dunának. Tudja, az idekerülés után valami bizonyosan eltörik bennük, de az életrevalóbbak később túlteszik magukat rajta. Megpróbálnak berendezkedni, idomulni az új feltételekhez. Nem mondom, a vasárnapok félelmetesek tudnak lenni. Órákig lesik a kaput, olyan nézéssel, hogy azt magának nem tudom elmondani. Amelyikhez látogató érkezik, nagy büszkén végigméri a többi várakozót: látjátok, engem még nem felejtettek el! És akinek senkije nem jön, az bemegy, sírdogál. Nemcsak az asz- szonyok, a férfiak is. Egyébként megfigyeltük: a legtöbb súlyos megbetegedés vasárnapról hétfőre virradóra történik. Szélütés, szívroham, trombózis. Nem vice ez kérem. Amint a vasárnap elvonul, az egyensúly mégis helyreáll. Rájönnek talán: látogatók ide vagy oda, az összezártság mindnyájuk közös sorsa. Anna néni is beletörődött ebbe. — Akkor hát? — Más volt itt kérem. Szerelmi ügy. Él nálunk hatodik éve egy öregember. A Jakus Laci bácsi. Ha elkezd mesélni, mondhat akármit, körülötte mindenki elhallgat, csak őt figyelik. Furcsa ember. Nem akar semmit senkitől, nincsenek tvócimborái, senki nem jár hozzá látogatóba, mintha már nem is hiányozna neki senki. Nem tudok másra gondolni: a mi Annánkat is az vonzotta hozzá, hogy olyan szépen beszélt Ennek az öregembernek olyan a szava, mint a símogatás. — Furcsának találom azt a meghatározást, hogy szerelmi ügy — mondta a kapitány. — őszintén szólva hihetetlen, hogy az ember hatvan felé szerelmi életet éljen. — Ó, hát ne úgy tessék azt érteni. Nálunk itt az otthonban szerelmeseknek nevezik azokat, akik mindig egymás mellett ülnek. Nincsenek itt már vallomások. Egymás mellett ülnek és hallgatnak. Vagy éppen zsörtölődnek egymásra, mindenféle apróságok miatt. Az asszony odateszi a húsadagját a férfi tányérjára. Ha leszakad a gombja, előkeresi a szemüvegét, s gondosan felvarrja. Kikeféli a kalapját Rászól, miért nem borotválkozott. A férfiak pedig? Hm. Néha nem is tesznek többet, mint szó nélkül tűrik, meg se köszönik. De azért volt rá eset, hogy kimenőről visszatérve került egy szál virág valamelyik asszonynak. Az ilyen virágok nálunk túlélik önmagukat a vázában. Nem tudom mit tesznek velük az asszonyok. Napokig könyörög nekik a takarítószemélyzet: ki kell dobni, elhervadt már. Ugyan, hiszen nézze milyen szép! — mondja akinek az éjjeli szekrényén áll a váza. És őrzik, őrzik a hervadt virágokat — Aztán a cukornak menynyire tudnak örülni! Egy csomag mézcukrot hetekig beosztanak maguknak. Naponként egy szem. Délután, jó nyári időben együtt ülnek a padom. A férfi messzire néz, mellette a nénike cukrot szopogat Ünnep. Ünnep ez kérem. Mintha felengedne a magányosság fojtása, ami különben úgy rájuk telepszik, hogy az ember arra gondol, emiatt görbül meg a hátuk. Szólhat a rádió is, de sokan nem szeretik. Féltik a muzsikától saját érzelmi életüket — Anna azzal a szépszavű öregemberrel találkozott — Mellette ült minden délután, gondozta, még pénzt is adott neki. Irigyeik nem egyszer hívtak, nézzem meg „mit művelnek ezek” együtt. Kinn ültek a pádon. Fogták egymás kezét. A megnyugvás öröme ült Anna arcán. Az a keze, amelyik „ férfi kezét fogta, szinte külön élt. Megbújt az erősebb kézben, amely úgy tartotta, mintha melegtestű madarat vigyázna. — Később valami megbocsáthatatlan történt. A férfi jobboldalán leült a padra egy másik asszony. Balfelől Anna, középen a férfi, jobbról a másik asszony. A férfi hetekig ügyet sem vetett rá, csak Anna vált furcsán idegessé. Majd beszélgetni kezdtek hármasban, ez így folytatódott pár hétig, délutánonként, magam is többször láttam. Egyszer a férfi megfogta a másik asszony kezét. Ültek hangtalan. Anna szegény nem tudott mit kezdeni többé a két kezével. Aznap, amikor elment, esett délután. A nagy hálószobában az ágya körül rakosgatott, az éjjeli szekrényét rendezgette. Majd, amikor az eső elállt, a nap kisütött, a hátsó kiskapun látták elmenni. Ennyi történt. A kapitány többet nem kérdezett. Most beírja a jegyzőkönyvbe, az öngyilkosság feltehető indokául, hogy „szerelmi ügy”? De ki hiszi el neki?! Látta a kezet a Duna fodrozó vizéből kiemelkedni. — Hiába nem akarta látni. Nehéz volt a szíve, mint a kövek, végig a part hosszában. KISS ATTILA: ILLUSZTRÁCIÓ Agh istvaä; Feleség Eszedbe jutok-« még? ruháim, ékszereim, cipőim, kenőcseim és illataim tőled valók, eszedbe jut-« még hangom szára íze, tenyerem vonalai, szememben a tény, a teneked megjelenő? eszedbe jut-e még ez a h*«, ahol ritka látogatásaidra vár ágy, kamra, forró víz és ital? ahol ritka jöveteledre készülök ha magamra lobban tom a selymet. fiatal testem mint repülni Induló kócsag. lábam épphogy a földre ér, ha muszlinruhámban föláll««, tömjénfüstben akár, mikor jössz haza? ha fehér nyakamat fekete prémmel láthatnád, gyönyörű vagyok, [koszorúzom s már azt nem tudnád mi a szebb, szemem vagy a borostyán, bőröm vagy a selyem lábfejem vagy az aranysaru, láthatnád, gyönyörű vagyok, mondanád-e nekem? gyönyörű vagy te így egyetlenem, tested elfedett hajlata még gyönyörűbb, gyönyörű vagyok mégis hasonló korai özvegyekhez, levegőm, áttetsző társam a vágyakozás, mint az elhagyott asszonyok egyedül fekszem az ágyban, s nappal, mint szűz viselem testem öltözetem pompáját miattad, hogy egyszer visszagyere. KÉPES GÉZA: Fényévek káprázata Csillagvizsgáló toronyból a holdat nézem ■ elém perdül a Jupiter^ Csak leveleid hoznak hozzám — hol vagy! Az idő olyan furcsán csúszik él. Amit Írsz, úgy jön, fényévekkel későbh, már minden más, mint ahogy olvasom. Mégis mint csillagba a csillagnézők leveledbe kapaszkodom vakon. S reszketek, égek mint a nyomorult, ha italt venne: kiforgatja zsebét s fillérjeit számolja újra s újra, mert nem elég, egy kortyra sem elég! Lehet, hogy egyszer még ölelni foglak, felejtve fényévek káprázatát? Addig csak írj. A partok már inognák s minden tengernél keserűbb a vágy.VIHAR BÉLA: Pillanatkép a vonatablakból Leánysereg a távoli mezőben, némán szedi a hagymát, paprikát; virít a kötény, gömyedez a hát; s a lemenő Nap sugarával szőtten, mint ős-szertartás fölszentelt papnői, hódolattal így hajolnak meg ők, a Földanya arcára leborultan, a Munka örök eszméje előtti PALICZ JÓZSEF; ÉPÍTKEZÉS
