Szolnok Megyei Néplap, 1969. március (20. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-16 / 63. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1969. március 18. eérsz az öltözö­B be, s máris röp­pennek feléd a köszönések, a kérdések- ...Szevasz Jo- eókám, mi újság Jocó. Mindenki kedves, udvari­ma. Még félnek tőled, ha szemben állsz velük. De ha elfordulsz, mosolyra rándul- nak a sunyi pofák, s a há­tad mögött azt suttogják, hogy kiöregedtél. Ledobod a euccaidat a padra, átöltözöl, váUadra teríted a köpenyt, • lassú léptekkel átballagsz a terembe. Kőtelet veszel elő, ugrálsz, néha felnézel, kutatod az arcokat. Néhány fiatal srác leplezetlen érdek­lődéssel méreget, a többiek igyekeznek közömbös arcot vágni. Ugrálsz a kötélen, egy- kettő. Váltasz, egy-kettő, egy-kettő. A többiek figyel­nek, minden mozdulatod kritikusan méregetik. Lete­ssed a kötelet, kesztyűt hú­zol, most jön a nagy attrak­ció. Most már nézhettek, gondolod, most már láthattok valamit Odaballagsz a ho­mokzsákhoz, bal kezeddel megsimogatod, aztán hátra­lépsz, felsőtested villámgyor­san előrelendül, ütsz, elha­jolsz, jobbegyenes, balegye­nes, elhajlás... Hozzád lép az edző, sut­tog valamit hangja mint az olvasztott méz, nem figye­led, jobbegyenes, balegyenes, elhajlás­Élvezed a mozgást, tom­pán puffannák az ütések, iz­maid olajozottan, tökéletesen működnek. Minden rendben. Be akarom tenni a srácot, duruzsolja az edző, fiatal, hadd tanuljon, nehogy azt gondold Jocőkám, tudod nem azért csinálom, te már ele­get verekedtél, pi hengetsz Jocőkám, de azért számí­tunk rád, tudod, hogy pan Jocőkám... Vered a homokzsákot, jobbegyenes, balegyenes, unod már a süket sirámokat, hagyná a nyavalyába. Meg­állsz, homlokodról letörlőd az izzadtságot. Jól van, Feri bácsi, mon­dod, tegye csak be a srácot. Az edző gesztikulálva el­megy, beszél, hat méterről is hallod a hangját. Rohadt alakok, szűröd a szót a fogaid között, s köz­ben vigyorogsz, füledig hú­zod a szádat. Jocőkám, szól valaki, gye­re egy kicsit. Ráléptek a szőnyegre, szemben megáll­tok, méregeted a fickót. Né­hány tapogatózó ütés, fede­zékbe vonulsz, hagyod, hogy püfölje a kesztyűdet. Apró­kat ugrálsz, nem fárasztod magad, nincs is miért Kö­zepes ütések, tenyereddel könnyedén lefogod őket, s arra is van időd, hogy néze­gesd a többieket. Figyelő, ki­dülledt szemek, bámulják, hogy birod-e még- Félrehú­zod a szádat, vigyorogsz, ha­gyod a srácot ütögetni. Tá­mad, kijön a fedezékből, gyorsítja az ütéseket. Hülye — gondolod magadban, s beszúrsz neki egyet. Meg­inog, visszahúzódik, elment a kedve a támadástól. Elég, mondod, s lehúzod a kesz- tyűted. Azt hiszem, mára elég volt Leülsz a padra, nézed a többieket. Melléd ül az #1- ző is. Tudod, hogy mondani akar valamit, csak még nincs hozzá bátorsága. Ültök szót­lanul, nézegettek. Mit szólsz a fiúkhoz, Jo­cőkám? Ügyesek, Feri bácsi. Mit gondolsz, a Kristóf?.*. Na, végre, gondolod, ki­böki, hogy mit akar. Ártat­lanul megjegyzed: „ö is, Feri bácsi-” Az edző morog, kínosan érzi magát. Félszemmel rá­nézel, látod, hogy izzad a szemöldöke. „Tudod, Jocőkám, azt gon­doltuk..." „Ne strapálja magát Feri bácsi — mondod — nem se­gítek a srácnak.” „Te tudod Jocőkám, a szakosztály érdeke, nem az enyém...” Dadog az edző. Felnézel, a szemek rádszegezödnek. Ki­váncsi pillantások, válla­lod-e? Legyintesz, gúnyos mosolyra húzódnak a száj­szögletek. Berezelt, nem mer kiállni, gondolják a hü­lyék. Vársz, aztán kifelé in- dülsz. Elhagyod a terem kö­zepét, érzed, hogy hátad mögött nyílt vigyorra válta­nak át. Hirtelen megfor­dulsz, lehervadnak a moso­lyok. „Ha úgy gondolja Feri bácsi, — szólsz az edző felé, — talán mégis megpróbál­hatjuk.“ Kristóf, szól a fickónak az edző, álljatok be. Ráléptek a szőnyegre- Mindenki abbahagyja, körbe állnak benneteket. Jőkőtésű ipse, gondolod, rajzolni lehetne az izmait. Résrehúzott szemmel bá­muljátok egymást, a fickó nyugodt, magabiztos. Köze­lebb léptek, álltok szótlanul. Megmozdul, villámgyorsan üt. Kivéded, hátrálsz egy keveset. Üjra üt, nyugodtan hátrálsz. Nyugodtan apu­kám, biztatod magad, csak nyugalom. Védekezel, fede­zékbe vonulsz. Kapsz néhány ütést Röhögjetek, gondolod ma­gadban, nyugodtan. A nagy Jocó, ma visszavonul, szé­pen kikap, éppen csak egy kicsit, úgy, hogy ne legyen feltűnő, s visszavonul­Üti a srác a fejed, kicsit megszédülsz. Villanegyed, mormolod. Űjabb ütés. Opel Rekord, sziszeged befelé. Üjább ütés. Házi edzőterem. Üjabb ütés. Micsoda barom, mondo­gatták rólad. Zabálja a téli­szalámit, amit kap, s spórol, mint egy őrült. Túrák, kül­földi holmik, pénz — ház lett belőle, autó, reprezenta­tív feleség, szőke, mint az angyal. Feladod a fedezéket, ha­talmas ütés csattan a bal szemed felett Felreped, vér­zik, összekeveredik az iz­zadsággal. „Hagyjátok, üvölti az ed­ző, nincs semmi értelme•” Fémes Ízt érzel a szádban. A fejed bírja az ütéseket. Lila foszlányok lebegnek előtted, tűröd, hogy ütik a pofádat. Kovács professzor, Széki mérnök, ők a szomszédaid a villanegyedben. Palota, ájul- doznak a házadtól. A fickó üti, veri a feje­det, s nem bánod. Ha srácom lenne, eltörném a kezét, mi­előtt kesztyűt húznának rá — gondolod magadban. Vérzik a fogad is, elfor­dulsz, köpni akarsz. A fic­kó oldalról teljes erővel tar­kón vág, összecsukok a tér­ded. „Hagyjátok, marhák", üvölt torkaszakadtából az edző, s erre összeszeded magad. Bal kezeddel megtámasz­kodsz egy pillanatra a sző­nyegen, s felkelsz. Fekete karikák vibrálnak a szemed előtt, zavaros összevisszaság­ban. Fedezékbe vonulsz, vé- ded magad• Lefogod az üté­seket, s pihensz- A fickó tá­mad, záporoznak az ütései, jobbról, balról, mindenfelől. Pihensz, érzed, lassan vissza­tér az erőd. A fickó üt, el­hajolsz, védekezel. Teljes erővel támad. Jó ütései van­nak, gondolod, van bennük erő és gyorsaság. Üjabb ütés a szemeden, ismét megszé­dülsz. Hülyeség, gondolod, miért? Mérlegeled az ipsét, az egész olyan, mint egy lassí­tott filmfelvétel. Érzed a másodpercek minden pilla­natát, tudod, mikor fog ütni és hová. Hagyod, még min­dig pihensz. Felméred a le­hetőséget, szabad hely az ormyerge felett. Vársz, is­mét szabad hely a homlo­kán- Üjra kivársz. Aztán... kitámad, bal kezeddel lefo­god az ütését, de előrelen­dülsz vele. Felkapja a kezét, szabad a gyomorszája. Eb­ben a másodpercben lesújt az öklöd. Tompán puffan az ütés, érzed, hogy a fickó szinte a levegőbe emelkedik, karja lehull, feje előrecsuk- lik, leesik a szőnyegre. Letörlőd a homlokod, ki- felé indulsz. Letussolsz, fel­öltözöl, bemész a szemközti trafikba, öt éve nem do­hányzói, most egymásután szívod a cigarettákat. Ülsz a volán mellett, a meggypiros Opelben, s fújod a füstöt. Beindítod a kocsit, elindulsz. Körbejárod a várost, haza­érsz. A villanegyedbe. Ki­szállsz, nekitámaszkodsz a kocsinak, nézed a házat Gyönyörű, sikongnak fe­leséged ismerősei, ha látják a villát- Isteni, zokognak a gyönyörűségtől. Fújod a füstöt. Kovács professzor végigsiet a sétá­nyon, köszön, beül az au­tójába. Nézed a házat, a cirádás erkéllyel. Gyönyörű — hal­lod — s elfog a hányinger. A háztól, — a pompás kis edzőteremmel, fürdőmeden­cével, az erkéllyel —, a há­rom ezüstfenyőtől, amelyek pontosan egymás mellett áll­nak két méterre, öt centire, s negyvenkét milliméterre. KAPOSI LEVENTE: Ház a villa­negyedben PABLO NERUDA: Tengeri munkások Valparaisóban meghívták a tenger munkásai: alacsonyak, kemények és perzselt orcáikon a Csendes Óceán földrajza vöröslött: maguk is örök áram a végtelen vizekben, izmok hullámverése, tengeri szárnyak csokra a viharban. Gyönyörűség volt látni őket, koldus istenkéket, félmeztelenül és soványan, gyönyörűség látni lüktető küzdelmüket az óceánon túliakkal, más kikötők és más szegénység szülötteivel, hallani hangjuk, s spanyolét és kínaiét, ahogy egy közös nyelven, Kronstadt és Baltimore nyelvén beszéltek, hogy velük énekeljem az Intemacionálét: szívemben szárnyas himnusz és számon a szó „Testvérek!" de elbágyasztott s gyöngédség, éneket szült, és énekükkel áradt a tengerig az ajkam. És megismertek, megöleltek hatalmas tekintetükkel, egy szót se szóltak, néztek, énekeltek. Orbán Ottó fordítása ANTE CETINEO: Örök líra Szeli a habot étlen-szo mjan, ki tudja, mióta az öböl bárom fiatal hajósa. Dalra a széllel kelnek reggelente. Az egyik fdhö-patyol at kezekről a másik naparany tin'sekről álmodik és tengerkék szemről a harmadik. Déltájt hullámok társulnak a dalba s az álom változik: a kés immár sirályfehér, a szempár ég és teng gyopár, a szemepár ég és tenger örvénymélyét villantja lenn a vitorlák ölén. KI tudja, meddig szeli étien-szomjan a habot az öböl három fiatal hajósa. Dudás Kálmán fordítása M .........HIIIIIIIIIHIIH»..........mt»)ttÓtUtll)UMtl»l»immnnn................................................................................................... •♦♦♦♦♦♦♦♦ RÉ NYI PÉTER: f SÜTET , VAGY VILÁGOS? JEGYZETEK A KORSZERŰ MŰVÉSZETRŐL Tudom, a kérdés nagyon egyszerűen van feltéve: de mit tegyünk, ha az életben is így vetik fel? Arra gon­dolok, hogy az emberek nagy tömege ahhoz a művészethez vonzódik, amely fényesnek, könnyűnek, világosnak mutatja a valóságot és talán a legáltalánosabb forrása kulturális elégedetlenségünknek, hogy sok modern alkotás — külö­nösképpen az új müvek közül — nyomasztónak, nehéznek, sötétnek ábrázolja a világot. Nem akarnak tragédiákat lát­ni, elegük van a szerencsétlenek, az elesettek sorsából, vi­dámságra, jókedvre, főként kacagtató humorra szomjuhoz- nak: olykor úgy tűnik, ez az igényük már-már kielégíthe­tetlen, mig az élet komoly oldalai iránti figyelmük mint­ha napról napra fogyna... Lehetséges ez? S ha igen, mi kö­vetkezne belőle? — ezen szeretnék ez alkalomból kicsit el­meditálni. Nem vonom kétségbe, többször magam is írtam ró­la: az Uluzióéhség létezik, hat, a kulturális szükségle­teknek nem elhanyagolható tényezője De úgy érzem, a dolognak van más oldala is, amelyről érdemes beszélni és ex % oldala nem kevésbé fontos, mégha nehéz is szól­ni róla, mert nagyon kényes és egyhamar abba a hírbe keverheti az embert, hogy yédelmébe akgffe Sfnai az illúzióhajhászást, a realitást nem számbavevő, felületes szemléletet. Ez pedig az, hogy a kor, amelyben élünk, nagyon Igénybe veszi az em­bereket, mellesleg az intel­lektuálisan képzett embere­ket is; ez a kor sűrű, nehéz, nagy konfliktusoktól feszülő kor, amelyben a világrend­szerek között és azokon be­lül éles és nem egyszer drá­mai harc zajlik, ez a kor az átmenet kora, bizonyos érts. lemben minden egyén szá­mára is: az útkereséssel járó vergődések és vívódások kora, olyan időszak az emberiség és az egyes népek történeté­ben, amikor soha nem látott dilemmák tornyosulnak elénk, a béke kilátásaitól a nemzetek jövőjéig, a' harma­dik világ félelmetes problé­máitól a szocialista orszá­gok további perspektívájáig. Olyan tömeg halmozódott itt fel a meg nem oldott, ki nem tisztázott kérdéseknek, olyan számban ütköznek itt össze félúton lévő folyama­tok, mint korábban talán soha. Mindez közvetve és közvetlenül kihat az egyén­re, legalábbis olya*1 közvet­lenül, mint ahogy a televízió híradója estéről estére oda­tálalja millióknak a nap fel­kavgjó, kvftp-tsiő esa* ményeit. S hatásuk alól nem vonják ki magukat az em­berek, ezt ne felejtsük eU Statisztikák bizonyítják, ná­lunk is, más országokban is, hogy minden szórakoztató műsornál nagyobb a híradók közönsége, a napi sajtó hí­reit olvasók száma. Ha mér­leget készítünk arról, hogy hányán, mikor és miért for­dítanak hátat a „komoly” dolgoknak, illetve mikor fi­gyelnek rájuk — ezt a szá­mot nem lehet figyelmen kí­vül hagyni. Itt valami na­gyon mély és lényeges ösz- szefüggés van. Ha megen­gedtetik nekem, hogy egy kicsit elnagyoltan fogalmaz­zak, azt mondanám: az egyik nagy szám — a hír­adókat nézőké — összefüg­gésben és kölcsönhatásban van a másikkal, azokéval, akik valami habkönnyű szto­rira vágynak, egy „jó kis mulatságra”, amelyen lehet nevetni, miközben el lehet hessegetni a híradóból ránk meredő és gyakran bizony megoldhatatlannak tűnő kér­déseket. Mindent megbocsátani ? Mondom, kényes erről az oldalról beszélni, az ember­nek könnyen vágják majd a fejéhez a franciák mondá­ját: tout comprendre c’est pardonner — mindent megérteni annyi, mint min­dent megbocsátani. De hadd tegyem hozzá: nem hiszek ennek a bölcsességnek az igazában. Abból, hogy min­dent meg akarunk érteni, még egyáltalán nem követ­kezik, hogy mindent meg is bocsássunk, mindennek he­lyeseljünk. Ellenkezőleg: ha komolyan tenni akarunk va­lami ellen, előbb tökéletesen meg kell, hogy értsük, fel kell, hogy tárjuk okait, ma­radéktalanul. Annál inkább, mivel az a reakció, amely- lyel a mai közönségnél ta­lálkozunk, sok tekintetben más, mint amit általában kri­tikus időkben tapasztalhat­tunk, társadalmi krízisek idején. Közismert, hogy az első világháborút követő években, a forradalmi hul­lám apálya idején egy szó­rakozási, főként tánchiszté­ria söpört végig Európán és Amerikán; az is köztudott, hogy a fasizmus és a hábo­rú közeledte elől Magyaror­szágon a Meseautóba és a vele rokon giccsek áradatá­ba húzódtak az emberek, — mint ahogy a háború végén a rendszer közeledő össze­omlásának is megvolt a maga menekülési formája a kultúrában, az áltragikus Karády-slágerek szentimen- talizmusa. De kinek jutna eszébe ezeket a nyilvánvalóan ha­mis reagálásokat, ezt a strucc-kultűrát védelmébe venni? Semmiképpen sem szeretnék azok közé számíta­ni, akik iyen mentegetések- re vállalkoznának. S egyéb­ként is, előbb arra kellene válaszolni, hogy az a kellet- lenség, az a kényelmetlen ér­zés, amely elől a közönség a puszta szórakozásba me­nekül, azonos-e azoknak az időknek válságérzetével? — Van-e ma nálunk — azok­ban, akikről itt szólunk — egyáltalán válságérzet, úgy érzik-e, hogy a világ egy kataklizma felé rohan, fel­tartóztathatatlanul és hogy nem tehetnek mást, jobbat, mintha a hátralévő Időt va­lahogy kellemesen agyon­csapják? Meggyőződésem, hogy az ő esetük — a ml esetünk — lényegesen más: ma a nagy igény a szórako­zás iránt, amennyiben eb­ből az irányból származik, nem egy effektiv válságtól, háborútól, vagy a hazai rend felbomlásától való félelem terméke: nem a rettegés a jövőtől, az egzisztenciális, vagy más bizonytalanság fe­jeződik ki benne, hanem egy intellektuális krízis: az embernek a világról ma többet tudnak, mint bármi­kor előtte de nem eleget, hogy ez „ plusz kiegyenlít­se azt a mínuszt amit a megválaszolatlan kérdések tömege jelent. Ettek a tudás fájának gyümölcséből, de nem jutott nekik annyi*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents