Szolnok Megyei Néplap, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
1969. január 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Gácsi Mihály: Dózsa tanulmány Rónay Györgyi Négysorosak Tehenek hasa felé Mezőről jövet « domb tetején naponta föltűnik a két tehén, ugyanabban az esti ragyogásban, csak napról napra egy kicsit korábban. Bényei József: Szavak hite Még Nap az arcom. Holdja van: nagyszemű lányom és fiam. Vénember lemerül a lejtőn Megy a vénember. Sárga levelet ejtegetnek utána ez akácfák. Egy váll. Egy kalap. Aztán egyebet se látni már, csak villogó kaszáját. Menetrend változása Ilyenkor kellene, jönni az esti-gyorsnak. Az ember várja, várja, s csak aztán jut eszébe, hogy nincs több esti gyors. — Kiül n ház elébe, g várni kezdi vonat helyett az őszi holdat Takarítás a házban Holt Pille szárnya, elszáradt szirom: mi nem kerül elő ilyenkor! Mint öreg nénikék után a szekrényekből sok túli, brokát, selyem, Hirtelen vet lobot, s csípős kis füsttel ég. Ha az üresség elborít, kiásnak apró ujjaik. Tudom, nincs senki, senki rég, ki felém hajtaná fülét, ki néhány estén legalább visszhangként mondana tovább, de legalább értük, nekik, mondani kell még valamit. Holnapra megnőnek, tudom, más tükröződik arcukon. Felhő fodros széllel Tihany felöl kis felhőt hajt a szél. Száll a felhő fodros széllel, fehéren. Olyan gyöngécske. azt se tudja, minek él. Hát inkább el is oszlik a mérhetetlen égen. tanár, barát, vagy szerető, kifoszt, kegyetlen az idő. Magányos ember csak dadog. Akkor már megnémulhatok. GERŐ JÁNOS: Tíz körömmel Aznap így szólt hozzá az agronómus: — Boldizsár, fel kellene tárcsázni az utat, hogy járni lehessen rajta. Vállalod? Boldizsár rövid gondolkodás után beleegyezett. Hiszen a traktorosoknak is érdekük, hogy az út járható legyen. Még délután kihúzatta a tárcsát az út mellé, hogy este, majd ha leváltja a sógorjelöltet, ne kelljen keres-, gélni. Este pedig, villanygyújtás után könnyű szívvel indult menyasszonyáétól a sötétbe burkolózott határba. Nem érezte terhesnek az éjszakai műszakot. Kereshet, ki kell használni az időt. U—28-as gépével vígan dö- cörészett a faluból kifelé, az előkészített tárcsához. Jól emlékezett a helyre, ahol hagyta, de most nem lelte ott. Leszállt a nyeregből, nézegette a nyomokat. Igen, semmi kétség, elvitte valaki déli irányba. Szétnézett a határban, s amerre villogni látta a többiek traktorának a fényét, arrafelé irányította saját gépét. Sok kérdezősködés után talált a tárcsára. Boldizsár nem volt haragos természetű ember. Egy-kettőre megnyugodott most is, hamar túltette magát a tárcsakeresés bosszúságain. A csillagok már mind kinyitották a szemüket, csupán nyugaton az ég alján pislogott még néhány kései vendég, mint .a lusta ember, ha fel- költik álmából. Nem mesz- sze, balkéz felől a Duna sietett délnek. A víz neszezését elnyomta a traktor zaja, de ő azért tudta, hogy a folyón már megindult az éjszakai élet. Csukák raboltak apró halakat, varsák lesték a zsákmányt éhes szájjal. Ö pedig hajtott az úton, morzsoltatta a géppel a göröngyöket. A lámpák fényében látta, hogy kis akácos között kell elhaladnia. Nem gondolt rosszra. Akkor éppen nem is gondolt semmire. Hirtelen csak azt vette észre, hogy megreccsent valami, és a gép oldalra dől. Eszébe villant: — ki kellene ugrani az ülésből! De csak egy pillanatig. Nem hitte, hogy felborulhat. A következő másodpercben már nagy huppanással maga alá temette a gép. Nem tudta, mi történt. A kis hídra nem is emlékezett. Korlát nem jelezte, a mély átokból kidobált föld pedig eltakarta előle a keskeny szakadékot. A traktor négy kereke a csillagos égre bámult, ő meg alul szorult az árok legmélyére. Ha a csatorna szélesebb, azonnal agyonnyom ja a sokmázsás gép. A két keskenyedő part azonban visszatartotta egyelőre a halált. — Most meghalok — ez volt első gondolata, miután fájdalmában felordított. Később már ordítani se tudott, mert a gumiülés kegyetlenül szorította szívét, tüdejét. — Másik oldalon a kormány benyomta oldalbordáját. Ha ereje nem hagyja el, ordított volna kínjában; — Szerencse, hogy nincs víz a csatornában! — ez jutott eszébe, hogy a halál rémképét elhessegesse. Hogyan szabadulhatna innen? Nem lakik erre egy lélek sem, és kiabálni sem bír. — A duda! A bilux! — mondta magának reménykedve. Rászorította tenyerét a dudára és nyomta hosszan, bizakodva. Azután a lámpát villogtatta. Hátha meghallaná vagy meglátná valaki... Megismételte újra és újra; A kimerülésig És várt. A csend olyan nagy volt, hogy szinte megfojtotta. Semmi válasz, semmi zaj. Hátha, talán utoljára! Sikított a duda, kettéhasította az őrjítő csendet. Mindhiába;.. A menyasszony békésen fekszik az ágyban, nem messze a faluban, talán róla álmodik. A barátok se messze, itt a határban. Meg se hallják. Mi lesz vele? Percről-percre süllyed, ereszkedik a puha földbe. — Ha magamon nem tudok segíteni, itt halok meg! — mondta ki végső kétség- beesésében ... De nem! Ki kell szabadulni. A szívét szorító gumiülést markolta. Mi ez? Alul szakadt a bőr Talán itt lehetne. Jól belemarkolt, minden erejét összeszedte. Millimétereket csúszott az ülés. Ez is valami. Csak tovább. Azután egy másik. Már lélegzetet birt szedni, többet az éltető levegőből. Az ülés megadta magát. Sikerült eltávolítani. Pihent egy keveset. Nem tudta, mennyi idő telt már el, talán félóra, talán másfél. Vagy talán már éjfél is elmúlt? Nem számít, tovább kell cselekedni, amíg meg nem csúszik a föld a gép súlya alatt. A zsebében bicska van! Ha azt ki tudná venni! Bal kézzel piszkálta a kést, apránként feljebb tornáztatta. Negyedórák vánszorogtak tova, míg végre sikerült megkaparintania; Kinyitotta. S azonnal kaparni kezdte a földet maga alatt, hogy kibújhasson a gép alól Minden fellazított marék földet óvatosan kotort az árok mélyére. Tíz körmével készítette az életet jelentő kis gödröt. Csak a bicska el ne törjön; Mintha megcsúszott volna a gép! Az olaj valahonnan csurogni kezdett, az arcába folyt, olyan lett, mint egy csúf ördög. Gyorsabban kell küzdenie az életéért. Minden marék föld közelebb hozza a szabadulást; Sercent a penge, koppan- tak az árok mélyén az apró, félretolt rögök. A teknő nagyobbodott. Tíz körme kapart, s vérzett. Talán már kifordulhatna a préselő kormány alól. Még néhány mozdulat, azután ne- kifohászkodott. Sikerült! A barakk ajtaja — mintha ez is a szertartáshoz tartozott volna — becsukódott. Félhomály támadt. Világított a robbanásig megrakott kályha. — Meleg van — mondta a tábornoknak franciául a grófnő. — Igen ... grófnő... A tüzelővel nem takarékoskodunk. A. grófnő elfintorította az orrát, mint mindenkor, ha valami nem tetszett neki, vagy nagyon is tetszett. — Rossz szag van — mondta halkan franciául a grófnő. A tábornok egy pillanat alatt elgondolta: ha a barakk előtt állíttatja föl a fogoly-közlegényeket, siralmas látvány lesz. Ragyogó havas térségen — rongytömeg. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a grófnő halk megjegyzését — Rossz szag van! — ismételte a grófnő, most már hangos, kis- lányos makacssággal, segélyt kérőén. A tábornok halkan szólt a kozák ezredesnek, a kozák ezredes hangosabban az őrség parancsnokának, az őrség parancsnoka Nováknak, Novák magyarul, teli torokkal a foglyoknak: — A barakk előtt kettős rendekbe — sorakozó! Odaálltak a betegek is, ingben- gatyában a vidám havon sötétlő tömeghez. Szélcsend volt. Száraz levegőben a testük köré rakódott meleg két-három percig védte őket a hidegtől. És akkor a foglyok ezer éve hiányzó, kedves női hangot hallottak. Leány-feleség-anya hangját, húsvéti kisharangot, feltámadást ígérőt. Először nem is az értelmét, csak a csengését fogták föl a szavaknak; eztán az értelem is belekapcsolódott. — Katonák! Hős magyar katonák! Akcentussal beszélt, s ez még kedvesebbé tette a kicsi, melles babának beillő asszonyt. — Boldogan jöttem el hozzátok. Szeretnék mindent adni: takarót, ruhát, élelmiszert, pénzt, de mit csináljak; nincsen. Nagyon sokan vagytok, hős magyar katonák, foglyok; hónnét vegyük? ’ A fogolycsapat végén álló magyar bakák lábain bakancs helyett szénaboglyák, testükön pokróc, ami alól kilátszott a sárgasötét gatya. Odanézett a grófnő, és az orra körül megjelentek a már említett kedves ráncocskák. — Szomorú hírt kell közölnöm — mondta a grófnő csilingelve —, szeretett uralkodónk, őfelsége I. Ferenc József — meghalt. Szünetet tartott. A hatást várta. Sírást vagy legalább — sóhajt, de senki még csak meg se rezzent. Egyesek nem tudták, mit kell csinálni, ha a király meghal. A többség arra gondolt: semmit se kapnak. Álltak szótlanul. A grófnő egy lépést tett előre, és fölemelte hangját, elégedetlenül ismételte el; — A király halt meg.. 1 Űjra csönd. A grófnő franciául odaszólt a tábornokhoz: — Milyen érzéketlenek. — Igen, grófnő. Sajnos, A bájos kis teremtés nem hagyta annyiban. Sértve érezte magát. Még egy lépést tett előre, fölemelte kesztyűs, pici kezét, — szemeit megcsillogtatta, és folytatni akarta a beszédet. De ekkor nem messze a grófnőtől, Csongrádira, a hidegtől, vagy a gyöngeségtől, vagy a haragtól, rájött a rosszullét. A kétségtelen zajra a grófnő odapillantott. Először összerázkódott. aztán gyorsan mondott valamit franciául a tábornoknak, aki maga is a meglepetéstől száját tátotta. Odakiáltott az őrség parancsnokának. Két katona futott Csongrádihoz, hóna alá nyúlt, fölemelte, és vitte a sovány, szalmaboglyas foglyot a barakkba. A fitosorrú grófnő majdnem sírt az erőfeszítéstől, hogy el ne fusson, hogy maradjon, és folytassa a betanult mondatokat. — Halála előtt Őfelsége’. kihallgatáson fogadott... és... arra kért, adjam át... a hadifogoly katonáknak, az ő... legmagasabb üdvözletét... Nem feledkezett meg rólatok... Ti se feledkezzetek meg őróla... Imádkerzatok a mindenhatóhoz. Most pedig kiosztom az... imakönyveket Négy fogolynak egyet. Felváltva imádkozzatok. Intett, s egy katona nagy kosarat cipelt, tele fekete kötésű apró könyvecskével. — És egy kis pénzt is hoztam. Újra intett egy másik katona fazékban három kopekes rézpénzt cipelt. — Minden magyar fogoly — mondta a grófnő — hat kopeket kap ... Egyebet most, sajnos ... Egy hadifogoly kilépett a sorból. Szalutált — Alássan megkövetem a tekintetes asszonyt, de teszünk Őfelsége üdvözletére! Nekünk nem zsoltáros könyv kell. A fele magyar már elpusztult. Arról szóljon a tekintetes asszony: velünk mi lesz? A bakákkal? Miért vagyunk mi rosszabbak a tiszt uraknál? Hat kopek...? Fejezzék be már ezt a dögháborűt, különben, tekintetes kisasszony, nem állunk jót magunkért A grófnő elsápadt. — Mit akar tőlem ez az ember? „.. Kezével húzta magát előre, ki az árokból. Ott rogyott le a feje is, a tárcsa mellett. Lábát nem érezte. Csipkedte, majd ütötte, de nem érzett fájdalmat. Be kellene jutni a faluba. Megpróbált felállni, összerogyott. Várt, pihent Előbb mozgatni próbálta érzéketlen lábait. S mintha megindult volna a vérkeringés. Üjra megpróbálkozott. Lassan lépegetett. Csak a szélső házig jusson el. Furcsa színe van az égnek. Megfakult- Azt hitte rosszul lát Hajnalodott.;. Nem is emlékezett rá, hogyan és mikor, de elérkezett az első házig. Bekopogott Megismerték azonnal. Betámogatták, lefektették. Azután jött az orvos, és hívták a mentőket... Egy hétig feküdt a kórházban. Amikor talpra állt, nyoma se maradt annak az estének. De azt a hidat, utána mindig elkerülte. Pedig nem volt babonás;
