Szolnok Megyei Néplap, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-05 / 3. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1969. január 5.

GALAMBOS LAJOS:

NAGY HÓ A HEGYEN

Lent a városban hamar kezdett pocsolyásodni a hó, a járdán nem is maradt meg belőle semmi, latyakká változott, amint leesett. De oda- fönt nem ilyen lesz, gondolta a kicsi Gábor. Már feküdt Nem volt más vágya, csak az, hogy a hegyen érintetlen, vastag hótakaró legyen reggelre. Az sem ártana, ha a teteje kissé meg- érdesedne. Az még jobb lenne.

Átnézett a másik szobába, ahonnan csak a mélységes csend jött át hozzá. Apja olvasólámpája még égett, anyja elfordulva, összehú- zódzkodva feküdt. Hogy alszik-e, nem tudhatta Gábor. Már elbúcsúzott a szüleitől, nem lehetett szólni.

Pedig ez a csend kibírha- tatlanná kezdett válni. Amit érzett, annak nem volt megfogható oka. Minden olyan volt, mint régen, reggel úgy keltek, úgy reggeliztek, úgy ment ki-ki a maga dolgára, ő az iskolába, szülei pedig a hivatalba. Az esték is úgy múltak el, mint azelőtt, nézték a televízióban a műsort, ha kártyapartnerek jöttek a szülőkhöz, ment a játék és Gábor látta, hogy senki más nem érez semmit, egyedül csak ő.

Édesapja foglalkozott vele mostanában is rendesen. Szakszerűen beszélték meg a jégkorong-meccseket, birkóztak a heverőn, ha arra jött kedvük, keresztrejtvényt fejtettek, esetleg megtárgyalták részletesen a tankönyvben éppen csak fölemlített rigómezei csata lefolyását. Ilyenkor a nagy világtörténelem-könyvet vették elő, úgy böngészgettek.

Gábor tizenegy éves volt, de apja egyenrangú vitapartnernek tartotta őt, adott a véleményére, de okosan tanítgatta is, fia szükség volt rá. Az anyja nem. Az anyja ingerlékenyebb lett vele az utóbbi időben.

Így jött el ez a szombat. Az elviselhetetlennek tetsző csöndet a két szülő között érzékelte Gábor egész délután. Aztán megszólalt a telefon. Garami Győző jelentkezett, édesapja hivatali főnöke és azt kérdezte, nem lenne-e kedve a családnak, velük együtt kirándulni a hegyre? Vinnék a szánkót, a férfiak a sít, és jól éreznék magukat odafönt egész nap.

— Várj — mondta a telefonba az apja —, megkérdem a feleségemet. — És eltakarva a kagylót, Gábor anyjára nézett: => Van kedved?

a port, a talp vaslemezét smirgli-papírral dörzsölgette, hogy eltűnjön róla a tavalyi rozsda. Apja nevetett fajta:

— Majd leviszi a hó.

A Moszkva térig valamicskét késtek, de nem történt semmi baj, Garami Győzőék a gomba előtt ácsorogtak és már messziről integettek, Győző bácsi karon ragadta apát mindjárt, hogy indulás előtt a gombában felhajtsanak egy féldecit. Gábor to- porzékolt, ott szeretett volna már lenni. Garamiék kislányával sem volt kedve beszélni, holott a két asszony is javában trécselt.

Aztán megindultak a villamossal, átszálltak a fogasra, a hófehér, havas hegyek a vas-szürke fákkal és bokrokkal kitárulkoztak előttük, a hideg megcsípte az arcukat, hahózni lett volna jó, kiabálni és belehemperegni a hóba, de ha a szüleire nézett, érezte közöttük a csendet.

Pedig megvolt a hangulat, a férfiak szájából ömlött a gőz, az asszonyok a csiz- mácskáikról hetyerésztek, kívülről jókedvű társaságnak látszottak és ugyan kinek van kedve ilyen napon a másikba nézni, hogy ott vajon mi van?

Az első lesiklás remekül sikerült. A két apa kormányozta a két szánt, és az ő tisztük volt természetesen visszacammogni vele a gerincre. Gábor hólabdákat gyurmolt, nézte milyen a hó. Eléggé tapadt, az érintetlen mezőnek sem volt érdes a teteje.

— Nem baj — gondoltai

Amikor már harmadszorra

értek vissza, Garami Győ- zőné megkérdezte:

— És az asszonyok? Mikor következnek? Mi csak álljunk itt?

Győző bácsi máris fölajánlotta feleségének a szánt. Gábor az apjára nézett aztán odafordult az anyjához:

■— Menj helyettem, mama.

Jó nekem itt — mondta az anyja. — Szórakozzatok csak.

Kedvetlenül indult le újra. Garami Győzőék nevettek, kiabáltak, kacarászfcak és odalent, a hajlatban nagyot bukfenceztek. Olyanok lettek a sok hótól, mint két megtermett hóember. Csak éppen párát fújtattak s éltek. Gábor szerette volna a saját szüleit is így látni; Nem értette, ők miért nem lehetnek ilyenek, holott fiatalabbak, mint Garamiék.

Fölfelé menet azt mondta az apjának meg Győző bácsinak:

— Kicsi ez a lejtő, keressünk nagyobbat.

— Gondolod?

— Én is benne vagyok, hogy keressünk nagyobbat, az lesz csak az igazi — mondta Győző bácsi felesége.

— Hát keressünk.

Fölértek, körbepillantottak,

hogy merre induljanak. Gábor akkor már kinézte magának azt a helyet, amely az ő külön, szegény kis akciójának legjobban megfelelne. S arra vette az irányt. Meredek, szánkózásra és síelésre alkalmatlan lejtő volt az.

— Vigyázz, meg ne csússz!

De ő éppen akkor csúszott meg, elterült s még lendített is magán, hogy gyorsabban pörögjön lefelé.

Még hallotta Garami kiáltását, aztán apjáét s majd csak harmadszorra, de kétségbeesetten az anyjáét.

Az arcát szabadon hagyta, nem takarta, nem védekezett. Merő forgás volt már körülötte a világ, szeme, füle. szája, orra telement hóval s gurult egyre sebesebben;

Valaminek nekiütődött. Fatörzsnek, vagy kiálló sziklának, nem tudhatta. Akkor

már Garami is ott volt mellette és felemelte magához. Akkor rá ért oda az apja, ugyancsak gurulva, mint ő. Hószilánkokon át látta közeledni az anyját is.

Garami öleléséből bújt is mindjárt az apjához, meg az anyjához. S azok most őfelette összehajoltak:

— Kisfiam — mindketten azt mondták.

Egymásra néztek, úgy kérdezték:

— Nem tört el valamije?

Nem, nem tört el semmije. A nagy ijedelemben bevitték őt a közeli vendéglőbe, megtisztították a hótól s akkor feltűnt az orrán, az arccsontján, a kezén és a térdén a horzsolás. Ennyi baja esett mindössze. S ő mosolygott a legjobban, amikor szülei össze-összenéző aggódó pillantásait látta.

Ottmaradtak a vendéglőben s megebédeltek.

Ebéd után mindjárt kijelentette:

— Mehetünk vissza, szánkózni.

— Hát visszamegyünk?

Már indult is. Mért ne

mennénk vissza, amikor látta eltűnni azt a kibírhatatlan csöndet? Boldog volt. Csak azt nem tudta, meddig fog tartani a csöndnélküliség. De ez őt, ezen a napon, egyáltalán nem érdekelte.

SZÁNTÓ GÁBOR:

ÍGY

Tízrészre szaggatom bőrömbe csavarom szemem varrógépével fércelem testem idegzsigereivel átkötöm égy adom

huzatnak rá a levegőt, teknőt lavórt vasalót

életünk egyszerű alkatrészeit az első és utolsó sort toliamból a tintát percnyi véremet tenyeredbe csöpögtetem az életem testedbe költözik HARMADIKNAK

Szotyola fuvarban

Szotyola epizódszínész volt, de egyéb szakmákban is megfordult Vajszín Izettájá- val a kavicsos udvaron parkolt. Tizenegy tájban megjelent Szotyola szvetterekbe bu- gyolálva és körbejárta a kocsit. Meglengette elő- re-hátra, aztán megrugdosta a gumikat Részé’ő- sen krákogott és összébb húzta a sál iát. Lappangó hörghurutra gyanakodott.

Hallottam Pestre készül, hogy elhozza időrendben utolsó hitvesét. Üiabb. azaz a négves számú jelölttel az előmelegítés lírai korszakát élte. — A házasság. kompót szalicilban. Egyszer biztosan elromlik. A y kocsi az, ami végérvényes — hangoztatta.

— Vegyél fel engem is, elvégre barátod vagyok — ajánlkoztam.

— Ingyen nem

— válaszolta praktikus rövidséggel — ezért áldozatot kell hoznod.

Kicsit megütőd- tem.

— Jő. Kössünk üzletet. Mennyi?

Fejben számolt kis ideig.

— Üzemköltség és a vezetői munka. Mondjuk háromszáz és a feketék. Taxiért ezret fizetnék

— Legyen kétszáz, cakli-pakli

— próbáltam puhítani.

Lekicsinylőén mért végig.

— öregem, szuper-benzint használok.

Kettőszázötvennel közös platformra jutottunk.

— A kocsiban én dirigálok — mondta.

Be akartam szállni, de hevesen félre nyomott.

— Majd én kinyitom. Nem értesz hozzá. Ha beülsz tohonya testeddel, ügyelj a rádióra. Most csináltattam.

Fölrántott szemöldöke alól figyelte, míg elhelyezkedem.

— Könyök be. A karok szorosan tapadnak. Ez nem Jaguár. Sűrűn használom a kéziféket ...

Néhol kitörede- zett a beton, ilyenkor huppant a kocsi. Dühösen forgatta a kormányt, aztán be- gorombult

—- Azt hiszik lopom a pénzem.

Igyekeztem csillapítani.

— Egy-két helyen kimarta a jég. Különben egészen tűrhető.

Vasvilla szemmel mért végig.

Így beszélt a szájtátó utas. Neki aztán teljesen mindegy.

Később szabálytalanul előzött és a padkára csúsztunk.

— A vadbarom!

Középen halad!

— Kanyarban voltunk — kockáztattam meg gyámolatiarrul.

Azt hittem, átharapja a torkom.

— Vak vagy? Nem láttad, hogy le akart szorítani az útról?

Megfogadtam, hogy nem gyűjtök kocsira, miért vásároljak idegbajt drága nénién ...

Visszafelé pá*- percet kössem a találkozóról. Exte- lesége integetett telém a presszóban.

— Meg fogig magát verni. Must mloden/f-jié telefonál. Magát keresi.

Amikor beállított szája széle remegett és az óráját ütögette.

— Mi vagvok én neked? Riksakulid, azért a rongyos százasért? Tíz évet loptál az életemből.

Összezsugorodtam, mint egy vízibolha.

Az asszony hízelegve bújt hozzá. - '

— Pucoljak neked egy narancsot Mucus? Az lecsillapít

Jeges pillantással nyugtázta a kedveskedést

!— Kifizetted a kocsiadót?

— De mennyire Hiszen közös a kocsi — jókora gerezdet nyomott a szájába.

Szotyolát kicserélték. Rángatózó szakálla mozdulatlan bozóttá merevedett Kama- szos kötődéssel ütögette a vállam.

— Te most hátra ülsz. Ott nem

pöfékelhetsz... mert felgyújtanád tr járgányt. - » s

Hunyadi István

Nagy Károly és a miniszoknya

Eddig nem tudtuk, de most már megállapított tény, hogy Nagy Károly, a frank birodalomnak a IX. században volt uralkodója, állást foglalt a miniszoknyával kapcsolatban.

Egy angol régész emlékeztet egy szentgalleni szerzetes Nagy Károlyról írt életrajzára. Ebben a szerzetes megírja a nagy uralkodónak — (igaz, hogy csak a férfiak által viselt) — miniszoknyával kapcsolatos észrevételét. (A probléma a nőknél sokkal később jelentkezett).

A miniszoknyát a frízek találták fel és ők hozták forgalomba, ök készítették és vitték piacra a rövid tunikákat. Az uralkodó se tudott ellenállni a divatnak és katonai gyakorlatokon igen alkalmasnak találta ezt a ruhadarabot.

HIDAS ANTAL:

Grófi ajándék

— Ha nektek vap — mondta a mama.

— S neked, lurkó?

Ö abban a pillanatban tudta, hogy erre a kirándulásra most nagyon nagy szükség van. De azért csöndesen mondta:

— Menjünk, apa, kérlek.

És végig hallgatta a program megbeszélését, hogy kilenckor találkoznának a Moszkva téren, fölmennének Csillebércig, onnan aztán átvágnának a nagy lejtőkre. Persze, ha megéheznének vagy megszomjaznának, az se baj, nem kell messzire menni se ételért, se italért így beszélgetett az apja meg Garami Győző, miközben ő már oldalra húzódott Ügy tett, mintha a televíziót nézné, de a körmét rágta közben és gondolkodott. Az anyja a kezére ütött, hogy már megint az a ronda köröm, mikor fogsz leszokni róla?

A műsor a televízióban véget ért, a csönd megmaradt és békésen lefeküdtek. Csak már reggel lenne, gondolta Gábor, mielőtt elaludt, csak már ne lenne ez az éjszaka.

Persze mint m’ndie. elkövetkezett a reseel, talán hamarabb is. mint ahogy a test kívánta volna, de a lélek sürgetett. Alig evett valamit, felhozta a pincéből • szánkót, letörölgette róla

Az első világháborúban történt Jött a hír: egy grófnő látogatja meg a tomszki hadifogolytábort. Grófnő Magyarországról.

Előző nap a tiszti barakkokat járta. Novákék legénységi barakkjába a fürge Horváth Pista hozta a hírt; mit kapnak a tisztek; cipőt ruhát, fehérneműt — ingyen; pénzt — száz, kétszáz, ötszáz rubelt.

— Mi is kapunk valamit? — kérdezte a lerongyolódott baka, Bojtár Imre komoran.

— Hát persze! — mondta Horváth Pista. — Hiszen olyan az, mint a Hófehérke. Megy előtte egy' kozák ezredes. Mellette egy tábornok, utána egy osztrák ezredes, meg egy magyar vezérkari kapitány, meg a fene tudja ki, aki fölírja: kinek mi kell?

—- Szép?

— Hogy szép-e? — Horváth Pista elgondolkodott. — Mint tavaszi szántáskor a pacsirta madár. Az ember fölnéz rá és — elfelejti. Mi mást csinálhatna vele?

Valaki felnevetett Magányosan, Indokolatlanul hangzott a nevetés, a homályos, agyonzsúfolt legénységi barakkban.

— Azt mondta, jövő héten a tiszt urak már meg is kapják a ruhaneműt. A pénzt egy hónap múlva.

— És a legénység mit kap? — kérdezte Csordás Gábor.

— Nem tudom. Ha az a, hogy mondjam, grófnőúrhölgy csinál értünk valamit — isten hírével jött, isten hírével menjen, ahová akar, a grófjaihoz... De ha nem tesz értünk semmit...

Három katona lépett a barakkba a tábori őrségből, elöl egy őrmesterrel. Parancsa kitakarítani a barakkot, megtisztítani az ablakokat, szellőztetni.

Üjabb katonák jöttek, matracokat cipeltek. Szétosztották. Akkor két szánon tüzelőfa érkezett, ledobták a barakk elé. A foglyok mint szalmaszálakat bolyba a hangyák, gyorsan a barakkba vitték a hasábfákat. Alaposan be- fűtöttek a kályhába, a kályha piros szemei óriásivá tágultak, izzottak a belső izgalomtól. A

foglyok friss sárga homokot szórtak el a földön. Az őrség mindenkit a helyére parancsolt. Vezényszó. A foglyok leugráTtak a prices mindhárom „emeletéről”, és egymás mögött álltak föl. Újra vezényszó. Üjra föl és újra le. Minden rendben ment. Jöhetett a grófnő. Novák oroszul jelentette:

— A tomszki fogolytábor ti- zennyolcas számú legénységi barakkja, kétszázkilencvenhat ember!

— Jól van! — mondta az őrség parancsnoka. — Jól van! — körülnézett, és néhány túl rongyos embert a barakk végére irányított; a betegeket pedig föl a „harmadik emeletre”, szigorúan meghagyva nekik; csöndben legyenek.

Másnap viszonylag rendes reggelit kaptak. Hat kockacukrot a „csájá”-nak keresztelt forró vízhez; egy fél kiló fehér kenyeret, jószagút, és egy deka harmatos vajat. Senki sem tudott ellenállni: egyszerre ettek meg mindent. A fehér kenyértől, vajtól, de főleg a cukortól melegük lett. Kipirultak. Üjra reménykedtek. ernyedten. mosolyogva: Grófnő ..

vwt n7 aító. M^girient a kozák ezredes, mögötte lépegetett derékhoz tapadó bundában a grófnő. Formás, helyes, szépasszony, vagy talán még leány. Mellette udvariasan, ősz bajuszát simogatva az orosz tábornok és még egy ember, civil, nehéz, földig érő fekete kabátban; mögöttük a fogoly osztrák ezredes és még néhány előkelő fogoly tiszt, a tábor „belső* parancsnoksága— Szmirno! — kiáltott az őrség előrefutó parancsnoka.

A grófnő szemérmesen mosolygott. Tiltakozott, hogy őt, a finomra szabott, szinte légies nőnemű lényt ilyen vezénylési dörgéssel vezessék be.

— Vigyázz! Sorakozó! — küldte Novák visszhangként, de magyarul a parancsot

Ropogás. Dübörgés. Néhány másodperc múlva kétszázkilencvenhat fogoly állt egymással szemben, két oldalon, a priccsek előtt, bejárattól egészen a barakk végéig. A betegek is leugráltak.

A rengeteg sárga, kimerült arcú ember, rongyos ruha azt az érzést keltette a grófnőben és kíséretében, hogy az a kétszázkilencvenhat valaki, aki itt áll, nem teljes értékű ember; nem érdemes, nem is lehet úgy bánni vele. mint a teljes értékűvel.

Olvan csönd tám idt,. hogy a grófnő csilingelő hangja, „Jó reggelt kívánok!” — sértetlenül elért a barakk végére is, oda, ahol a gyöngélkedők lepedői ía? h érlettek.