Szolnok Megyei Néplap, 1969. január (20. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-05 / 3. szám
* !*S*. Januáf 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Középkori templom és temető a paradicsomföldön RÉNYI FÉTER: Kritika, közönség Az asszonyszállási kunok kincset érő temetőjére a karcagi Dimitrov Tsz vezetőinek jóvoltából bukkantunk rá. A kiásott templomalap, a temetőből előkerült ruhafoszlányok. bőrmaradványok, gyöngyök, övék, pártamarad- ványok. pénzek fontos dokumentumai lettek a Nagykunság történetének. Az Olas nemzetség tempJomokat épít 1242-től a Nagykunságot a beköltöző hét* kim nemzetség közül az Olas nemzetség telepítette be. Nagyrészt a tatárjárás idején elpusztult magyar falvak területére költöztette őket IV. Béla. A - Nagykunság új népét mint- , egy száz éven át rokoni szálak kapcsolták össze. De ez alatt a száz év alatt a fokozatos feudalizálódás folytán a rokoni szálak helyébe egyre inkább a területi összetartozás (pl. egy falu lakosai) lépett. Az Olas nemzetség szállásterületéből kialakult a magyar megyének megfelelő szék. egy török családnévről elnevezett Kolbászszék. Asszonyszállás A feltárás folytán kibővült a település élettartamára vonatkozó tényanyag. Megtudtatárjáráskor pusztult el. Az elpusztult falu területére telepített kunok csak a XV. század elejére építették fel falujukat, s ekkor épült a leltárt gótikus templom is. — Asszonyszállás pusztulásának pontos idejét a településen előkerült, a törökök elöl 1583 körül elrejtett éremlelet segítségével határozhatjuk meg. Az 1580-as évek második felében, a Nagykunságot elpusztító török hadiáratoknak eshe*e*t áldozatul Asz- szonyszálláa is. Építőáldozat a temploma’apban A tizenkét kőművesről szőlő népballada jutott eszünkbe. amikor a falu templomának alapjait tártuk fél. s egy emberi koponyatetőt találtunk. A betegség folytán erősen torzult koponyatetőt domború részével fölfelé, természetes helyzetében falaztak a templomalapba, azért, hogy a falak erősebbek legyenek, és soha ne omoljanak össze. Ez az épitőáldozat azonban rpár csak jelképes volt. A templomalap ásásakor megbolygatták a korábbi Árpádkori temetőt és az onnan kikerült csontmaradványok közül vakoltaié be egyet a templomalapba — torz voltánál fogva különleges erőt hila idomítva neki — közvetlenül áz első sor tégla alá. A feltárt falusi templom 17 méter hosszú és 8 méter széles volt. Virágcsokor a halott kislány koponyája a att A halottakat a templom belsejébe és az árokkal körülvett templomudvarban temették el, koporsóban: A koporsót úgy helyezték a sírgödörbe, hogy a halott arca a kelő nap felé nézzen. A sírt kopjafával jelölték. Akik még tartották az Ősi szokásokat, a holttestet előbb gyékénybe csavarták és így tették a koporsóba. Az előkelőbbek koporsóira díszes zárakat szereltek. A férfiakat és a nőket viseletben temették él. A nők ruhája díszítettem volt. A lányok egyedüli ékessége a gyöngyökkel kivarrt párta. Lábukon a mai félcipőhöz hasonlóan rövidszárú cipőt viseltek. A férfiak vasalatlan csizmát, zsi- nóros nadrágot, véretekkel díszített övvel, vastagon hímzett nyakú kabátot — melynek mell- és hátrészét rávarrott csipkékkel és hímzésekkel díszítették — viseltek. Fejükre nemezből készült süveget tettek. Különösen jelentős volt az 56. sír feltárása, mely 160 cm mélységből került elő. A koporsó oldaldeszikáinak rozsdabarna csíkját jól lehetett látni. A vázat a lábrósznél kezdtük kibontani. Legnagyobb meglepetésünkre a koponyatájékon hajfonatmaradványokat találtunk, rajta gyöngyös pártát, melyen lila gyászfátyol volt. A sír koponyarészét in situ (eredeti állapotban) emeltük ki, s csak a Damjanich Múzeumban bontottuk fel. előtte azonban megröntgeneztük. A röntgenfelvételen gyönyörűen kirajzolódott a párta megmaradt részének gyöngyhímzése. A kibontás után a koponya alól virágcsokor maradványai tűntek elő. A virágmaradványokat azóta Csépai Ferenc restaurátor meghatározta, s megállapította, hogy a temetéskor ürömcsokrot (Artemisia) helyeztek a halott kun kislány feje alá. A szerencsés lelet rávilágított egy ismert közmondásunk — örömből üröm lett — eredetére is, melyben az üröm szó bánat értelemben szerepel. Bebizonyosodott, hogy nem az örömhöz hasonló hangalakjánál fogva nyerte ezt az értelmet, mint eddig hittük, hanem a temetkezési szokásokban korábban játszott szerepe miatt. Sclmeczi László muzeológus Egyikük sem született forradalmárnak, de a környezet, a felismerés és az eszmék azzá formálták őket. Sőt voltak köztük olyanok, akiket a születés és a környezet Sokáig távol tartott az eseményektől, s csak a történelem válságos pillanatában döbbentek rá a nép es a nemzet érdekére, Mind- annyiuk sorsában Hbzös vonás, hogy * életük legjelentősebb tettével az emberi haladást szolgálták, a humanizmus, a társadalmi igazság és a felemelkedés védelmében a barbárság, a megaláztatás és az elnyomás ellen ragadtak fegyvert, s életüket áldozták. Az élet legnehezebb perceiben megérezték, megértették a társadalom kívánságait, s aszerint cselekedtek. — (A Kossuth- és Zrínyi, Kiadó közös kiadása.) könyvészet és a bibliográfia terén- Mintegy 1 230 000 könyvvel és 1 300 000 archív dokumentummal rendelkezik. Évente 24 000 látogató jár benne (200 000 alkalommal) és 450 000 könyvet, 420 000 időszaki kiadványt, valamint 80 000 archív anyagot használ. A kérdés alighanem egyidős magával a mübí- rálattal: kinek szóljon a kritika, kinek szolgáljon, a művészeknek, avagy a közönségnek. S ugyanolyan régi a válasz is, az egyetlen, amellyel a hamis dilemmát el lehet hárítani; a kritikának önálló szerepe van, egyik „félnek’* sem rendelheti alá rnagát, mégha közvetítő is a'szerepe a két terület között, hivatása akkor sem korlátozódik arra, hogy az egyik álláspontját a másiknak közvetítse, magyarázza, akkor is kritikusan kell lostálnia mind a műalkotók, mind a műélvezők vélekedéseit. Első témánák válasszuk azt az igényt, amelyet ma talán az olvasók igen nagy körében a leggyakrabban hangoztatnak; azt, hogy a kritika magukra, azaz cserbenhagyja őket szemtől-szemben azokkal a modern műalkotásokkal, amelyek elvontságuk, különös, szokatlan formáik, nyelvezetük miatt számukra érthetetlenek. Sokan — feltehetően a legtöbben — azt várnák, hogy a kritika egyszerűen átkozza ki ezeket a műveket, tagadja meg létjogosultságukat, követelje betiltásukat, vagy valamilyen más úton való kivonásukat a kulturális életből. A legindulatosabbak még arra a kritikára is megharagudnak, amely pedig kísérletet tesz a nehezen érthető formák értelmének megfejtésére. Már ezt az igyekezetét is, — ami értékes művek esetén, a kritika elsőrendű és csak üdvözlendő szándéka —, amolyan árulásnak érzik, kritikusi sznobságnak. Pedig már itt nagyon éles különbséget kell tenni: az a kritika, amely a modern művészeti formanyelv „lefordításában” igyekszik segítséget nyújtani a témában járatlanoknak, az lehet végső ítéletében igaz, vagy lehet hibás, de annyiban mindenképpen elismerendő, amennyiben az a daipiokratikus törekvés hatja át, hogy hozzáférhetővé tegye a maga bírálatának tárgyát. Ez a közvetítő szerep, mint említettem, nem mentesíti a kritikust attól, hogy a műről eszmei és művészi értékelést is adjon, méghozzá lehetőleg helyes értékelést, ám még ha ez nem is sikerül tökéletesen, akkor is becsülésre méltóbb ez a fajta műbírálat, mint az a másik, amely a magp rangján alulinak tartja az értelmező-elemző-magyarázó igyekezetei és arisztokratizmusában eleve kizárja a vitából és a megértésből a megfelelően fel nem készült embereket. M iért érdemes, ma különösképpen, ennél a problémánál egy kicsit elidőzni? Két okból. Az egvik az, hogy az utóbbi években megszaporodott a modern formájú műalkotások száma, amelyekkel a közönség — importként vagy hazai termékkéht — itthon találkozik. A másik az, hogy — ennek ellenére — az ui közönség, méghozzá napról napra számottevőbb része a mi korunk művészete felé fordul és a számára ismeretlen formák megértésének kulcsát keresi. Ezért is méltatandó és fontos új mozzanat, hogv nálunk ma mind több műbírálat és esztétikai írás ismeretterjesztő, magyarázó szándékkal íródik. A marxista esztétika, a forradalmi elmélet nem lehet és hivatott kéoviselőiben soha nem is volt, formai kérdésekben sem. konzervatív. Azt valljuk, hogv a forma végső soron mindig a tartalom kifeiezése, a társadalmi. az emberi élet legfőbb tpftnima pedig a haladás, az előre való feitődés. amelv új meg új tartalmukat szül — ennek megfelelően létre kell hogy jöjjenek új meg új formák is. Az, hogy a mi korunkban a művészet nehezen érthető formákat is teremt, az — kicsit vulgárisán, de talán megengedhetően szólva — két körülménnyel függ össze: az egyik az, hogy a hihetetlen gyors változások századában élünk, ahol a politikától a tudományig és a technikáig, az egyének és a kollektívák külső körülményeitől belső világukig soha nem látott iramban alakulnak és változnak a viszonyok. Ebben a meglódult folyamatban egymásra halmozódnak a konfliktusok és igen bonyolult helyzetek keletkeznek, amelyeknek művészi általánosítása is persze csak összetett lehet és rendkívül nehéz; a művészet erre egyelőre úgy reagál, s ide értem a művészet jónéhány határozottan realista irányzatát is, hogy lemond a valóság teljességének körüljárható ábrázolásáról és arra tömöríti energiáját, hogy csak egy-egy szeletben, egy- egy oldalról ragadja meg a folyamat lényegét. „Intenzív totalitásnak” nevezik ezt a módszert a művészetelméleti szakemberek. T ermészetes: az ezzel járó nagyfokú sűrítés megnehezíti a kész műalkotás felfogását. De ez nem a művészet ellen szól, hisz itt az ábrázolásbeli tömörség, elvontság a valóság bonyolultságának következménye, és az a tény, hogy a művésznek sikerült ebből az összetett és kusza matériából valamilyen fontos vonatkozást általánosítani, megérdemli a nézőnek vagy az olvasónak azt az erőfeszítését. hogy igyekzzék megfejteni ezt a képletet. Ez ugyanis, ebben az esetben nem valami öncélú rejtvé- nyesdi, hanem a mai világ problematikájának megfejtéséhez visz közelebb. Van azonban egy más forrása is a modern művészet nehezen érthetőségének; ez az az eset, amikor a művész nem segít megfejteni a való bonyolultságait, hanem úgy értelmezi feladatát, hogy eleget tesz kötelességének, ha a bonyolultság felszínét tükrözi, ha a mai világot mint káoszt ábrázolja, mint homályt és megfejthetetlen talányt Nincs ma már egyetlen ága a művészetnek, amelyben ne lennének irányzatok és iskolák, melyek ezt — a kaotikus világképet, a kétértelműséget — nyílt programként ne vállalnák. Nos, ez az a művészet, amelyet kár „megmagyarázni”, sőt egyenesen káros. Amellett ellent is mond voltaképpen e művészet belső szándékainak is, hisz alkotói megmagvarázhatatlannak érzik a világot, fel- és megoldhatatlannak problémait, tagadják a történelemben végbemenő mozgás progresszív irányát és tagadják az emberi értelem képességét is arra, hogy megvilágítsa, részeire bontsa, okaira visszavezesse és (végül is) leküzdje korunk bonyolultságait, amelyeknek nagy része éppen a forradalmi átmenetből, abból a világtörténelmi fordulatból adódnak, melynek részesei vagyunk. Ezt a művészetet megkülönböztetni a valóban modern művészettől, a kettő külsőleg olykor hasonló jegyei mögött megtalálni a különbözőséget és az ellentétet — ez a mai magyar mű- bírálatnak egyik legelőbbre való feladata: a haladó, a világ megváltoztatására való forradalmi akaratot és a dekadens, a széthulló és visz- S7ahúzó erőket azonosítanánk. s nem választanánk széliéi, ha itt nem ügvel- nénk a megkülönböztető legyekre. A marxista kritika, úgy érzem, ioggal elvárhatia. hogy olvasói ebben a munkában — figyelmükkel, érdeklődésükkel és egyben türelemmel is — támogassák. I gaz, nemcsak a kritikus, hanem a közönség érdekében is kell ezzel kapcsolatban szólni. S ez lenne a másik téma, amelyet kiemelnék. Ugyanis nemcsak az okoz nehézségeket, hogy a közönségnek, ha részese s emellett élvezője is akar lenni a művészetnek, le kell küzdenie türelmetlenségét és odaadással, elmélyülten kell foglalkoznia a nehezebben érthető alkotásokkal. Nem kevésbé alapvető, talán még lényegesebb feltétele az eredményes munkának, hogy a kritika értse meg a maga hivatását ebben a szituációban, lásson küldetést abban, hogy a közönség fenntartásait a modern művészet formanyelvével szemben — az eszmeileg is értékes alkotások érdekében — csökkentse, feloldja, és hogy abban az ellenérzéssel vegyes, de mégis élénk kíváncsiságban, amely ma a közérdeklődést jellemzi, meglássa a maga feladatát és a maga különleges lehetőségeit. Különösen nagy a csábítás, hogy a kritika — ha egyszer elfogja az ingerültség — gúnnyal reagáljon az értetlenségre, vagyis ügy kezelje a közönséget, mint az egyszeri ostoba tanító, aki tanítványait — az övénél hiányosabb ismereteik miatt — nevetségessé tette. Semmi sem szülhet rosszabb vért a kritika és a közönség kapcsolatában, és semmi sem árthat többet a szóbanforgó feladat elvégzésének. Az emberek ízlésén, a művészeti alkotások megítélésének hagyományain változtatni amúgy is nehéz. Még akkor is nehéz, ha a legvilágosabb a magyarázat és a legtürelmesebb a hangvétel. Olyan mélyenfekvő rétege ez az egyéni és a társadalmi tudatnak, olyan „konzervatív* szféra, amely csak igen lassan mozdítható. Feltehetően azért is, mert az ízlés nagyon sok, lassan változó, ob-, jektív körülménnyel van összefüggésben, nemcsak a fürgébben alakuló szellemi mozzanatokkal. A z, hogy kinek mi tetszik a művészetben, mit keres benne, az — mint mondottuk — föbbé- kevésbé összefügg egész létével, társadalmi és szociális körülményeivel. Akinek például egyéni élete nem nyújt elég szint, élményt, fényt s nem rendelkezik magasrendű műveltséggel vagy mély élettapasztalattal — az a filmben,. a színházban, a könyvben bizonyos pótlékot keres majd erre a hiányra. Szó esett erről már sokszor, de nem lehet elégszer ismételni: azok a kívánságok, amelyek a közönségnél ilyen objektív okokból fellépnek, nem küzdhe- tők le egykönnyen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a vonzerő, amelyet az úgynevezett kommerszművé- szet még ma is a tömegek nagv részére gyakorol, pontosabban azokra, akik káp- rázatot kívánnak, ragyogást, a színek tobzódását, egy cselekményes, fordulatos, izgalmas pótvilágot a szürkén és eseménytelenül folydogáló egyhangúság helyett, amelyben hétköznapjaik telnek. Hogy ez ne igv legyen, — mert ne legyen így, hisz nem illúziókkal akarjuk „etetni” az embereket, hanem megváltoztatni az eletüket —ahhoz egy s másnak meg kell történnie: szociálisan, politikailag, gazdaságilag és még sokféle‘tekintetben! Célunk a megvalósult szocializmus, abban is különbözik majd a múlttól (és a mától is), hogy az égvén élete is minden tekintetben gazdagabb lesz: nemcsak anvagi javakban, de tudásban, elmenyekben. az életvitel változatossuauhan. tűk, hogy már az Árpádkorban templomos falu állott a későbbi asszonyszállás he- . lyén. Az Árpád-kori falu a Forradalmárok, katonák Ez a kis életrajz-gyűjtemény szerény keretek közt nagy feladatra vállalkozik. Huszonöt olyan ember portréját kívánja méltóan megörökíteni, akik sokat tettek népük, nemzetük boldogulásáért. Többnyire azokról szól, akiknek inkább csak % nevét vagy talán még a nevét sem ismerjük, s legfeljebb egy-egy ünnepi megemlékezés idézi alakjukat. Sorsuk küzdelmes korban formálódott: szocialista forradalom Olaszországban, majd Magyarországon, a fasizmus uralma Európában, kontinensek háborúja és az antifasiszta harc győzelme, népi demokratikus forradalmak és ellenforradalmi lázadás Magyarországon... S a sorsok mindegyike valahol, vagy éppen mindvégig, ösz- szekancsolódott ezzel a küzdelemmel. A szófiai nemzeti könyvtár Kilencven éves a szófiai Kiril és Metodi Nemzeti Könyvtár. A könyvtár, amelyet közvetlenül az országnak az Ottoman birodalom uralma alól történt felszabadulása után alapítottak, ma nemzeti kincsestár és a tudományos kutatómunka központja a könyvkiadás, a
