Szolnok Megyei Néplap, 1968. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

s

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1968, augusztus 11,

E

zt az órát szerette legjobban, az alkonynak ezt a tompa fényét, amikor a nap már eltűnt a hegy mögött, de sugarai még megvilágították az égboltot A színek is megváltoztak — a fák lombja, a ház mész- fehérsége, a szerszámok, a föld, a füvek. Minden. Hét óra felé vizet locskolt a ko- vácstűzre, (a bűzös-gőzös füst java felfutott a kéménybe, de jutott belőle a műhelybe is), a fogókat a helyükre akasztotta, s fennhangon mondta: „fejrant”.

Csend lett Csak a kinti hangok támadtak fel hirtelen, egy-egy kiáltás, motorberregés, kertkapuk csapó- dása. Még nem jött el az éjszaka, de már elmúlt a nappal. magára maradt a Föld. akár csak ő maga. Sámson János, a kovács. Bezárta a műhely ajtaját lakattal, s kicsit álldogált a kékes-szürke fényben, kormosán. égett bőrkötényben. Nem szívesen tért be a házba. Nem is ment, csak a konyha ajtajáig. A mosdótál a tornácon hevert, a falnak támasztva. elvitte a kútig, ott mosdott konyákig, állig, s mire a vizet ki- lottyantotta, Kapor Mári, a felesége már kitette a tornác asztalára Sámson vacsoráját: egy vékonyka szelet

szalonnát, jókora karéj kenyérrel. Harminc éven át ez volt a vacsorája, kiállt vele a kapuba, markába fogta a kenyeret, két ujja közé a szalonnát, emebből kevéskét, amabból nagyot nyisszantva késével, falatozott békességben. Mári odabenn ült a konyhában, to- jásrántottáfc, túróscsuszát, vagy valami más jófélét vacsorázott — magától nem sajnált semmit, de Sámsont csak erre a szalonnazásra szoktatta.

Kapor Mári, ez a kis semmi asszony, évtizedeken át fukarságával; kellemetlen modorával kedvére táncoltatta a férjét. Tudj* ez* mindenki a faluban, s noha sokszor emlegették Sámson nyámnyilaságát. mégsem merték a kovács szemébe mondani.

Nemigen barátkoztak Sámsonnal, mert nem koesmáaot* velük, nagy üggyel-bajjal lehetett csak rávenni, hogy el fogadjon egy fröcesöt, pedig a kovács igen szerette a bort, de rösteJlte, hogy nem viszonozhatja a meghívást; scrfia nem volt nála pénz, keresete az asszony kezébe futott, s onnan is kopott el.

Jó mesterember hírébe« állott, s ezért kedveltäi. — Olykor egy-egy munkát ingyen vagy kevés fizetségért is elvégzett, alighanem a felesége elleni bosszújából; hogy Márinak kevesebb pénze legyen. Sámson soha nem mondott semmi rosszat az asszonyra, mégis min* denfci látta, hogy gyűlöli —• gyűlölik egymást A kocsisok, vagy a gépészek lópat- kolásra. vagy valamilyen alkatrész javítására várva él- diskurálgattak a műhelyében, s tettek egy-két szürkülő megjegyzést a kovács feleségére, de Sámson csak hallgatott, vagy legföllebb annyit mondott: — Elég annak a maga baja!

Mári rossznyelvű volt,- káabálós, veszekedős. Nemcsak az urával, másokkal is. Rokon nem léphetett a házba, elmarta percek alatt, mert mindig attól félt. kifosztani jöttek, kérni, élős- ködni. Vendéglátás helyett a vendégeskedést kedvelte: bejárta a falvakat, felkutatta a rokonokat, panaszkodott hogy ég fejük felett a ház; innen egy kiló mákot, onnan egy zsák kukoricát kért „újig”. Adtak neki. mert olyan panaszkodást csapott, hogy mielőbb szabadulni akartak tőle. Ezekre a helyekre Sámsont is elküldte, e kapuból utána kiáltott, a falusiak füle hallatára: —

Aztán ne légy mafla! ■—

Sxakonyi Károlyi

SAMSON

Sámson kínlódott ezeken a körutakon, szégyenkezett, hebegett-habogott a rokonság előtt, de Máritól való félelme mindennél nagyobb volt. Rozsdás ekevasat, félrehajlított rossz boronákat kunyerált el, feldobta a saroglyába; vigaszul csak az a néhány pohár borocska szolgált kínjaira, amivel a sajnálkozó (és sorsát ismerő) unokafivérek, sógorok megkínálták.

Sámson a műhelyében az emberek rosszmájú fecsegését hallgatta — szavukban mindig volt egy kis bószítés is — esténként meg Mári pörlekedését. Ezért szerette leginkább ezt az alkomyi órát, a kapu előtti csendes szalonnázást. Pedig jártuk- ban-keltükben legénykori cimborái itt is oda-odamon- dogatták neki: „Aztán a

bőrkét is rágd ám meg, Sámson l” Szóra sem méltat- ta őket. Amikor végzett, béka btin kotta bicskáját, kötényét lecsatolta, s lassú, óvatos léptekkel indult a kertek alatt; ismert egy csendes ösvényt, ahol nem találkozhatott senkivel, másfél órát

— kérdezte az egyik legénytől.

— Holnap ünnep lesz, ha nem tudná. Ez meg itt eSy színpad.

— Aztán színészek jönnek, vagy mi?

— Az lesz a színész, áld akar — mondta a legény.

— Már felirtuk, hogy kik szerepelnek. Énekelni fognak, táncolni, a tanító úr meg betanított egy kis színdarabot Maga is fölléphet, ha tud valamit.

— Én? Hadd el! — Sámson einevette magát, aztan észbe kapott; a legény bizonyára gúnyolódott vele. Megfordult, elment

Másnap nagy zenebonára

ébredt a község, a hangszórók indulókat recsegtek a házak fölött. Nem kellett kinyitni a műhelyt. Sámson felöltözött, és elballagott a faluba nézelődni. A kocsma előtt söröztek a férfiak, látták őt. de nem hívták. A kovács elodalgott mellettük. A templomtéren felállított színpad köré gyűlt a nép, lesték a táncosokat, a zenészeket

sétált a fűzfák alatt, ha elfáradt leült egy fúcsomóra. őrült hogy nem háborgatják.

Egyik este, amint visszatérőben a falunak került sürgést-forgást látott a templom előtti téren. Fiatal legények és lányok valami dobogó-félét ácsoltak és díszítettek ott, színes szalagokkal fonták be a nyers fenyődeszkákat drapériát szögeitek a lécek elé. Sámson megállt, ég nézte őket.

— Hát ez meg mire való?

Sámson egy platánfa hű- sében állt amikor különös társaság fordult be a térre. Halványzöldre mázolt kis traktor húzott egy cirkuszi batári, trombitáló bohóc ült a tetőn és vidáman integetett. A tömeg alig ocsúdott — a cirkuszosok máris a színpadon ugrabugráltak, cigánykereket hánytak, kézen allva hegedültek, egymást hajigálták ördögi ügyességgel. Később egy bajuszos

öregedő férfi, félmeztelenül, kis veres nadrágban, fején bőrszorítóval, kezében egy vaspálcával körbe járt a színpadon és azt mondta, ő Zámpánó, az erőművész. Dob pergett, a félmeztelen férfi terpeszbe állt, mellét kifeszítette, felmutatta a vaspálcát, majd kidagadó erekkel, vöröslő arccal lassan ívbe hajlította, a nép nagy örömére és csodálkozására Viharos taps fogadta.

Az erőművész csendet intett, Rekedtes hangon bejelentette, hogy jutalmat kap, aki megismétli a bravúros mutatványt. Az emberek morajlottaik, nevetgéltek, taszigálták egymást. Nem akadt jelentkező. Az erőművész vidáman és elégedetten teldntgetett körbe. — Ekkor valaki utat tört magának a sorok között. — Nicsak! — mondták a falubéliek — nicsak, Sámson!

— A kovács leszegett fejjel megállt a színpad előtt. — Zámpánó észrevette, erőltetett nyájassággal, leereszkedően bíztatta: — Jöjjön csak, bátyám, ne féljen, nem harapjuk le az orrát! — Tréfáját elismerő nevetés követte. Sámson ügyet sem vetett a gúnyolódásra, felmászott a szálkás fenyődeszkára. Zámpánó egyre csak beszélt, hogy Íme a bátor férfiú, a vállalkozó kedvű férfiú... — kezet nyújtott Sámsonnak, hajlongott, s a kovácsot is kény- szeri tette, hogy hajlongjon a közönség előtt. Az emberek vihogtak.

Ebben a percben egy asz- szony felkiáltott: „Jön Kapor Mári!” A kovács felesége szélsebesen tört át a tömegen, be nem állt a S2ája:

— Vén bolond! Jön le onnan, vén bolond! Majd adok én magának! — Sámson egy futó pillantást vetett a háborgó asszonyra, aki már a színpad szélén rázta az öklét, a falubeliek mulatságára. Az erőmúvész gyorsan Samson kezébe nyomott egy jókora vaspálcát faki odafigyelt, észre vehette, hogy vaskosabb, mint az iménti, amit Zámpánó meghajlított), és kérte a tömeget, hogy maradjon csendben, Csak Márt dohogott még a színpad előtt. Az erőművész hátrább lépett ég ki* gúnyos mégollyal várta, mire végzi a kovács. Ezt a vasat még soha nem tudta meghajlítani senki Samson nem állt terpeszbe. csak maga elé emelte a pálcát, két végénél megmarkolta. Minden nesz elült. Zámpánó túlzott jóindulattal figyelmeztette áldozatát, hogy így nem jut semmire, feszítse meg a testét, tartsa feje fölé a vasat. De Sámson. válla egy mozdulatával, lesöpörte magáról az erőművész kezét. Marira tekintett — az asszony torkán akadtak a szitkok. A kovácson nem látszott semmi erőlködés — a vas mégis mint az íj: görbült; néhány másodperc — és nem ívvé, de Sámson két szorító öklében, szára összeérve, csaknem karikává görbült.

Zámpánó ámult, levegő irtán kapkodott; a tömeg kiáltozott, éljenzett, elsodorta Kapor Marit. Vállukon akarták elvinni a kovácsot, de mire feljutottak 3 színpadra. Sámson már eltűnt

Nem is látták aznap. Pedig egész este, az ünnepi táncon, erről beszéltek. Borzongva csodálták Sámson erejét. A cirkuszosok is keresték, el akarták vinni magukkal.

Másnap alkonyaikor, abban az órában, amikor a Nap már eltűnt a hegy mögött, de sugarai még megvilágították az égboltot, Sámson megint ott állt a háza kapujában, markában a jókora kenyér, két ujja közt a vékony szalonna — lassan őrölte fogával a falatokat, és némán bólintott a rákö- saónóknek.

GÁCSI MIHÁLY: MAGVETŐ

Csankó Lajost

Eső után, esti tanyák közt

Süppedt tanyák közt, szőlősoron ét, járom, s futó zivatar nyomát.

Avítt pincéken, elbukott a nap, csak egyetlen egy kicsiny sugarat hagyott az ázott kalászok fején s ott mocorogva felzizeg e fény.

hibák, vonulnak, a tanya. felé.

Varkocsos kislány fűzfa vesszején halk dalt bűvöl get a lágy esti szél.

Nyárfasor mögül egy kútgém, beszél, kutya vakkant, és bö vacsoraszag árad lágyan* — a fák már alszanak.

Kapu nem nyikkan, — nincs is itt Olyan! — a szeder potyog alá álmosan.

Tócsába dőlve vén szúnyog dönög.

— Kőrös felé még mindig mennydörög, — majd leszáll a mély, drága, nyári csend és egy nap borúja messzi-messzi ment.

Könyvszemle

Marosán György:

Tüzes kemence

*Az emberke megszületik, de ehhez a sorsdöntő tényhez neki semmi köze sincs. Akarata nem érvényesülhet, döntéséről szó sem lehet, Minden ember közös sorsa: mások akaratából

megszületni. Az embert életre hívják, lesz, és — elindul útján...”

így kezdődik Marosán György majd nvolcszázolda- las emlékirata, amelyet nyugodtan nevezhetnénk önéletrajzi regénynek is. Lapjain a felszabadulásig, az új élet első, lázas napjaiig kísérhetjük nyomon a szerző életét, és a magvar munkásmozgalom egy jelentős részének munkájával, harcaival ismerkedhetünk meg

A tanítócsaládból munkássorba „süllvedt” fiatalember tizenötéves korában bekapcsolódik a munkás- mozgalomba s ott valóban minden lépcsőfokot megiár- va a Szociáldemokrata Párt vezetői közé emelkedik. A munkásegység, a kommunistákkal való összefogás híve, ezért a legfelső szociáldemokrata pártvezetés egv- része mindvégig bizalmatlan iránta. Igaz! munkásvezető, megjárja a fogházakat, illegalitásba kényszerül, van időszak. amikor állandó életveszélyben van:

A saját életútját vázolja föl, de ez szinte csak Űrügyként szolgál.

„Két világháború mun- kásnemzedékének akartam emléket állítani. Emlékművet a magyar szervezett munkásnak — holtaknak és élőknek egyaránt, olyanoknak, akiknek életéről és áldozatos harcáról méltóképpen eddig nagyon kevesen emlékeztek meg.”

A fölvázolt hatalmas tablón a mozgalom közkatonái mellett emberközelségbe hozza a vezetőket is, akik ma már sokak számára csak a történelemkönyvből ismerősek. A Bethlennel lepak- táló Peyer Károly, vagy Bán Antal, Böhm Vilm.os mellett a baloldali szociáldemokrata Szakosíts Árpádot is megismerjük. sőt a

szereplők forgatagában egyem- pillanatra felbukkan Schönherz Zoltán, Ságpári Endre, a kommunista nárt sok más vezetője és későbbi mártírja is.

Marosán György könyve érdekes olvasmány. Nemcsak dokumentum, amelyből, ismereteket lehet szerezni a bemutatott időszakról, hanem izgalmas és lebilincselő is. Szemléletesen bizonyítja. hogy az élet tudja produkálni a legizgalmasabb regényt s ha tehetséges krónikásra lel. mindig jó mű születik. (Magvető. 1968.)

B. A