Szolnok Megyei Néplap, 1968. augusztus (19. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-25 / 199. szám

Utolsó sor, kettes szék Imnem-onnan A tizennyolc éves Éviké éjfél után érkezik haza. Ma- máia felháborodva fogadja: — A falu szájára kerülsz! Már a templomba sem me­rek elmenni miattad--­— De, mama — védekezik Évike —, piruláról szó se volt, esküszöm.-ír — Elvtársak! — mondták oz értekezlet végén — most •már öntsünk tiszta bort a pohárba! És úgy lön. ■ár Az alkohol öl. butít és nyomorba, dönt! Ellenben a háború nem butít... •fr A házasság a. legdemokra­tikusabb valami. A nép kö­ti és egymáson uralkodik 'benne. Sőt a telek önmagá­kon is uralkodnak, nehogy nekimentenek egymásnak. Kemecskei hozta a bírt. Először nem hittük el, de végüli s bebizonyosodott, hogy igdZä van. Azoia szívgsgti jártunk kiszállásra B. ^kis­városba. Titkunkat jól őriz­tük. sőt a B-i ügydarabokat igazságos sorrendben csak egymás között osztottuk el. A módszer egyszerű volt és mindég bevált. A kis­város egyetlen mozijának utolsó előadására kezdés előtt kértünk egy jegyet. Az utol­só sor, kettes székére. Ez volt a lényeg. A pénztáros­nő mindég kedvesen vissza­kérdezte — biztos, hogy az utolsó sor kettesre? — Igen, állítólag ez legjobb hely — volt a szokásos válasz. — Tényleg ez lesz a legjobb — monta ő az ablak mögül és leszakította a kis cédulát. Híradó után mindjárt, de legkésőbb a nagyfilm első tíz perce után ő is beült az utolsó sor egyesre. Nagyon szerethette a fér­fiakat. Nem kellett udvarol­ni, súgdolózni. A sötét utolsó sor szinte kínálta a közvet­len gyakorlati ténykedést. Volt közöttünk, aki a két­órás előadás alatt csak az előcsatarozásokat fejezte be és aztán hazakísérte a sötét, kacskaringós utcákon. Aki nem szeretett sétálni, ház­falakhoz, vagy rozzant desz­kakerítésekhez dőlni, kellő igyekezettel a nagyfilm vé­gére csatát nyerhetett. — Igaz, meglehetősen szoron­gatott helyzetben, de a harc mindenütt kényelmetlensé­gekkel jár. Egy-egy kiszállás után hármunk titkán éltünk na­pokig. Aki megjött, részle­tesen leírta a történteket a jegyváltástól a búcsúig. — Egyszer Kemecskei. aki a felfedező volt és ezért csa­patkapitányunknak számított, még az utolsó sor kettes székére szóló mozijegyet is elszámolta a napidíj és az utazási költség mellett. Busz­jegynek nézhették a könyve­lésen. Két évig tartott osztá­lyunk viszonya a B.-i mozi­val, aztán végeszakadt. A csinos szőke pénztárosnő férjhez ment. A mozigépész vette el, akinek onnan fent- ről a gépházból azon a két kis lyukon nem esett látó­szögébe az utolsó sor. Attól kezdve, ha B.-n jár­tunk és kértük a szokott jegyet, a pénztárosnó mind­egyikünknek azt válaszolta, hogy nem az utolsó sor a legjobb, hanem a gépház — és nevetett. Azóta másra szignáljuk a B.-i aktákat — egy — NÁD ÁSS JÓZSEF: A mesierdoíekfív csapdába esik Annyit mozgolódtam a koppenhágai repülőgép ülésén, hogy leejtettem azt a budapesti irodalmi folyóiratot. Szom­szédom, őszhajú, nyúzottarcú férfiú, le­hajolt érte. Nyújtotta felém, miközben megpróbálta elolvasni a lap címét. Az­tán rámmeresztette kidülledt, vizenyős szemét és angolul kérdezte: — Ezt milyen nyelven írták? — Magyar újság ez, Uram. Az undor hulláma futott végig az unott, beteges arcon. A szomszéd úgy ejtette ujjai közül az ölembe a lapot, mintha visszataszító csúszó-mászó fé­regtől szabadulna meg: — Brrr! — Na de uram, miért haragszik ránk ennyire? Én is magyar vagyok... Volt már Magyarországon...? — Soha... de nem is leszek. Ne ha­ragudjon rám, ön igen rokonszenves aentlemannak látszik, biztosan vannak ilyenek a honfitársai között is... De ha a maga életét úgy elrontotta volna egy magyar... hogyan is mondjam, nő... akkor maga is kérné a kormányt, hogy tiltsa meg olyan repülőgép landolását, amelyen ilyen nő tartózkodik... Legyintett egyet és vadul szívni pró­bálta a pipáját, ami közben kialudt. — Nem kételkedem, hogy szeren­csétlenségére olyan némberrel találko­zott, aki kárt és gondot okozott önnek Mister... A karfára csapott, félig felemelke­dett az ülésből és teljes arccal felém fordult: — Kár? Gond? Tönkretette az élete­met... Negyvenöt éves vagyok, uram és nézzen csak rám, ugye, hogy maga is hetven évre taksál. Egy ránc nem volt az arcomon, egy ósz hajszálam se... — megragadta a mellényét és rán­gatni kezdte. — Látja, hány kiló hiány­zik innét? Húsz. Ezt mind az a fúria rabolta el, az ön honfitársa. — Mit tehetek én arról, vagy akár­melyik más magyar, hogy az a rémes nő szintén Magyarországon született. Dehát mi is történt tulajdonképpen? Mondja el uram. talán megkönnyeb­bül, ha így kiadja a mérgét. Legyintett. — Nem szeretek beszélni róla, min­den idegen táncol, ha csak emlékezem rá... És sajnos, emlékeznem kell, mert... Bocsánat, mi az ön foglalkozása? — lró vagyok, uram. *— Ügy? Na jól van, hát akkor el­mesélem. Tehát. Egy naayon derék, csi- kágói üzletember, mondjuk Joe Smith, egy bárban megismerkedett egy nagyon csinos harmincéves növel. Kiderült, hogy a nő Magyarországról menekült. Smith nem törődött a részletekkel, Elly csinos volt, csábító, beleszeretett, elvette feleségül. Smith kereskedelmi utazó lévén, egy nagy cég megbízásá­ból kellett minduntalan az Államok különböző városaiban felkeresni a vevőket. Néha négy-öt napig, néha egy hétig is távol volt. Alig néhány hónapja házasodott, máris érkeztek a névtelen levelek, a telefonhívások, hogy távollétében Elly igen jól szóra­kozik. Mr. Smíth nem vette komolyan a dolgot, arra gondolt, megirigyelték boldogságát, köpött az egészre, Elly- nek nem említette, minek búsitsa a fiatal asszonyt. Aztán egy nap, hirte­len hazatérte után, furcsa zavart ész­lelt a feleségén, a hamutartóban két szivarvéget talált, márpedig ő mindig csak pipázott. Egy magánnyomozó irodához fordult, a legügyesebbhez. Ott az esetet a leg­gyakorlottabb, legeredményesebb nyo­mozónak adták át, James Chase-nak. Talán ön is ismeri... hírből. Nno! Fess fiatalember volt akkor ez a Chase, több mint száz ügyfelét hoz­zásegítette már a válóperhez szükséges bizonyítékokhoz. Most is bízott a si­kerben. Megismerkedett Ellyvel, meg­szerezte a lakás kulcsának másolatát. A párocska pásztoróráján az elrejtő­zött Chase különleges fényképezőgép­pel két felvételt is készített. A turbé- koló szerelmesek felriadtak, a lovag — miután szemrevételezte, hogy a nyomozó sokkal izmosabb, mint ő, a filmtekercset tehát nem bírja elvenni tőle — kapkodva felöltözött és odébb- állt. Elly azonban nem adta fel a har­cot, sírt, könyörgött, hízelgett. A fel­vételek végül mégsem kerültek a vá­lóperes bíró asztalára... Ha jaj! Négy éve annak. Atkozott a nap, amikor az történt! — Szóval, Mr. Smith, Önnek nem sikerült elválnia? — Pokolba Mr. Smith-szel! Már hogyne sikerült volna... Egyéb bizo­nyítékok alapján. Nem érti? Én nem va­gyok Smith, én Mr. Chase vagyok. Ja­mes Chase, a mesterdetektlv. aki tét- tenérte a bűnöst, aztán a drágalátos hölgy csapdájába esett és a végén őmiatta vált el az a Smith a feleségé­től és nekem kellett elvenni azt a bestiát... Órák birodalmába*» % A tértén elem órája A tökéletes óra A vándormadaraké és aa enyém... A NEKROLA TRIÓT A Rivaldafény: vidám műsor: — tülekvő sor a jegyekét*. Táblás a ház néző több száz.,. mit szólsz?! Kacag itten ezer is, ha színrelép egy humorista. Küszöbön koffer, ugyan kié? megkerül a tulaj, a konferanszié; viccet mond el s máris szele a és a vicce bármily vacak a terem tiszta szívből kacag... csak egy nő ül búskomoran, ö nem nevet, bemondhatnak tőle száz komikus nevei, Surroghat felöle színen a sok poén... No én Megkérdezem kegyed: — Miért nem nevet? S ha nem nevet, mért vett akkor jegyet? Tán csak nem ön a kultúrreferens hogy ennyire indiferens a víg műfaj iránt? Rámnéz, mereszt szemet nagyot: — Ökör! —■ mondja. — Nem látja, hogy gyászban vagyok?! Pintér Lajos ÍGY AGAI Egy ismerősöm visszavon nult az emberektől és évek során csak a kutyájával be­szélgetett. Egyszer a kutyája megharapta. Ismerősöm azt mondta neki: „Te olyan vagy. mint egy ember.” ☆ A legegyszerűbb gép az emelő. Van egykarú é9 van kétkarú emelő. Amikor egy funkcióban ülő nemes fér­fiú az egyik rokonát maga mellé ülteti, akkor az a ne­mes férfiú egy kétkarú emelő. ír Megkérdezték egyszer az egyik neves angol meteoro­lógustól, hogy meg lehet-e bízni időjóslataiban. — Kétségtelenül! — vála­szolta a meteorológus. — Az egyetlen eltérés csak az lehet hogy a megjósolt idő­járás nem egyezik a megje­lölt időponttal. Fene flancosak vagyunk A felismerés, hogy mi­lyen csoda mód haladunk á korral, akkor nyilait belém, amikor egy modern, lehelet vékony, becsületes paraszt­uborka formájú ívn-í- el­vágta az orromat. Nem tudom, ki hogy vele, de ezekből az új mó­di poharakból nem tudóit inni. Nem férek hozzá. Szű- kek. vagy az orrom ... ? Ezen még csak valahogy túl tettem magam, de az, hogy a nagy bütykös ujjaim- mal kavargatom napok óta a feketémet, az már sok. A kávé, legalább is jobb he­lyen, forró, a kanál meg mi­ni, (és ez csak szoknyába» jó) olyan rövid a nyele, hogy alig látszik ki a zaccból. — Így a jobb sorsra érdemes dolgozó fele kanállal — fe­le ujjával próbálja belátás­ra bírni a gránit kemény mokkacukrot. De mit csináljon, haladni kell a korral! Ennek jegyében nevettek ki a strandon is. Az a ré­szem ugyanis amin ülni szoktam, no meg a hátam, olyan volt mint a zebrát csíkos. A rejtély nyitja e* esetben is a modernség. «— Tessék bele ülni ezekbe a legújabb telefon huzal „kár- pitozású” székekbe, a hatás nem marad el. Ki ki olyan stráfozást kap arra a hely­re, amilyet csak akar! Hiába, a modern, emberi mindenhol fel lehet ismerni.

Next

/
Thumbnails
Contents