Szolnok Megyei Néplap, 1968. július (19. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-14 / 164. szám
M SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 196a. július 14. L eginkább a hang- ja fogta meg; nem is annyira az, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Még a legelején kiderült, hogy harminckét éves — de a hangja érettebb korról árulkodott, s mintha fáradtabban zázzent volna. Hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt kezdődött, egy koraőszi napon. Este fél tíz lehetett Barátnőjét kereste telefonon. Kissé félve tárcsázott. attól tartott. Terka lefeküdt. Még most is benne él a meglepett pillanat emléke, ahogyan a kagylót már az első csengetés után felvette a férfi; „Halló”; „Tessék”. — Jó estét, Sándorkám, — mondta —. ne haragudjék a kései zavarásért Ter- ka nem alszik még? — Nem tudom. — Nem értem — mondta zavartan; ezzel a Sándorral sosem lehetett tudni, hányatatja gondolatban, s aki — akarja, nem akarja — egyre közelebb férkőzik hozzá. — Nem adhatok felvilágosítást — szólalt meg a telefonoslány. — Titkos az állomás. Csalódottan tette le a kagylót, de aztán még örült is neki, hogy így történt Nyilván a sors akarja így. Egy telefonszám — az utolsó számjegy eggyel magasabb, mint Terkáé — és két hang az éjszakában... Volt az egészben valami múltszázadian avult íz; de valami idegborzoló izgalom is. Néha alig várta már az estét hogy lenyelje vacsoráját megvárja az esti híreket a rádióban, aztán oda- kuporpdott a telefonhoz. ő elmesélte a férfinak, hogy esztendők óta egyedül van; húszévesen ment férjhez, huszonkét évesen elvált és négy év óta magányos. Van egy ötéves kislánya, a wmmtmmmmmmmmmmmmmmmmmmmq Bárány Tamás: HRi jj leves kapcsolás MMMMMMMMMMMI dá« áH ar. ember. Három szava közül legalább kettő ugratás volt- — Hát nézze meg. — Akkor sem tudom— — Otthon van, vagy nincs otthon? — Ezt sem tudom — Nem maga az. Sándor? — Attól függ, milyen Sándor. — Morvád. — Félek. hogy csalódást kell okoznom — mondta a férfj bocsánatkérően, — de egy másik Sándorral beszél. —' Bocsánat — sziszegte dühösen, hogy mit idétlen» kedik itt vele ez a vadidegen —. elnézést a zavarásért. Jó éjszakát! — Nagyon kérem, ne tegye le a kagylótl — szólt hirtelen a férfi; Annyi sóvár vágy sütött hangjából, hogy elbizonytalanodott benne a mozdulat, s tétovázott egy pillanatig. ■— Nem tette le? — hallotta a férfi hangját. — Köszönöm! így kezdődött Es aztán nagyobb, később egyre kurtább szünetekkel, hosszú-hosszú hónapokon át folytatódott Mindig 6 hívta a férfit, hiszen a számot csak ő tudta; amaz nem ismerte az övét Néhány hét múlva feltárcsázta a telefonközpontoit Most végre megtudja, ki ez a titokzatos férfi, aki hetek óta egyre többet foglalkoztds Krisztina; őneki «. Különben egy nagy vidéki Vállalat pesti irodájában dolgozik. és önálló angol—német levelező. A férfi, mint kiderült, állatorvos, és egy gyógyszer- gyár kutató osztályán dolgozik- Beszeltek filmekről; színdarabokról, amiket láttak. a könyvekről, amiket olvastak. Aztán az életükről. És az életről. Az asszonyt először meg* lepte, később csaknem lenyűgözte a térfi tájékozottsága. tapasztaltsága. Mindenről. tudott, s mindenről határozott, nagyon egyéni és átgondolt véleménye volt, amit legtöbbször éles, csattanósan rövid, s már-már kegyetlenül fanyar mondatokban fogalmazott meg. Az asszony egy-egy beszélgetés után egészen felfrissült, noha fél kilenc felé kezdték, s rendszerint fél tíz körül fejezték be. Fáradtan, álmosan kezdett tárcsázni, s mire a beszélgetésnek vége lett. a lefekvés helyett akár elölről kezdhette volna a napot; Egyre többet gondolt « férfira. Nap közben is. A hivatalban néha kísértést érzett, hogy felhívja, hallhassa hangját, megsímogattassa magát a meleg bariton bársonyával Aztán eszébe jutott; hol is keresné? Az ő idejük az este, de ilyenkor is gondolnak néha egymásra... Mert egyik este ezt a férfi is bevallotta. És megpendítette: mi volna, ha egyszer találkoznának? Kicsit kérette magát, mert úgy érezte, így illik; hisz voltaképpen a mai napig nincsenek bemutatva egymásnak, s kapcsolatuk ilyenformán egy utcai ismeretség zilált rendezetlenségére emlékeztet... A férfi győzködött; az elmúlt hónapokban jó barátokká váltak; millió ismerőse van, akiket a társasági formák szigorú szabályai szerint ismert meg. s akik mégis millió fényévekre vannak tőle; őket viszont szorosan fűzi egymáshoz ez a barátságnál izgalmasabb, szerelemnél még kevesebb, furcsa, vibráló sokat ígérő kapcsolatErre már nem volt mit felelnie, beleegyezett a találkozásba. A helyben és az időpontban is megállapodtak, amikor a férfinak hirtelen eszébe ötlött: — Várjon! De hogyan ismerjük meg egymást? Felnevetett, annyira groteszk volt ez a kérdés. Hiszen ő már régen elképzelte magának Sándort: fekete, nem túl magas, nála talán, csak fél fejjel magasabb, szélesvállú. nyugodt mozgású férfi; olyan, akire ha ránéz az ember, nyugalmat, biztonságot érez. — Hát hogyan? — kérdezte tűnődve. A férfi nevetett. — Mint « detektfvregé- nyekben, ugye?... Hát néz>- ze, nekem kezemben lesz egy újság, és a másik kezemben egy csokor virág. Milyen virágot lehet kapni mostanában? — Rózsát — mondta 5, de mindjárt meg lg bánta; — Csakhogy drága ám! — És? —* kérdezte a férfi. — Mit gondol, ez a találkozás nem ér meg nekem néhány szál rózsát? Hallgatott. — No, és maga? — , szőtt aztán a férfi. — Én hogyan ismerek magára? Milyen a haja? — Szőke — felelte gyoa*- san. — Hosszú? — szólt idő múltán a férfi. — Rövid. — Akkor jó — sóhajtott kissé megkönnyebbülten a másik. — Tudja, magát valahogy barnának képzeltem. — Ilyen vagyok. — Helyes — mondta a férfi. — Hát akkor holnap ötkor a cukrászda előtt. Ne felejtse el: újság és három S2ál rózsa! Pontos lesz? — Mindig pontos vagyok; — Űjabb jó pont — nevetett a férfi, aztán már búcsúztak is. Éjfélig nem aludt az izgalomtól. Másnap kora reggel fodrászhoz ment. és munka után hazaszaladt átöltözni, öt óra öt perckor ott volt már a cukrászda előtt Két percbe sem tett, és begördült egy tömött busz. Az újságosbódé mellé állt és figyelte a leszállókat A sok esitri lány és asszonv közt alig néhány férfi szállt le, de egyik sem látszott Sándornak. Soványak voltak, szőkék. s vágj- ifjoncok, vagy idősebb emberek. Na. Késik... A köveitkező busz is befutott már, amikor szemben egy férfi közeledett szinte futva. Hóna alatt az újság, kezében papírba burkolt csokor. Megállt izgatottan körülnézett, egy szőke nő után megfordult aztán elővette zsebkendőjét, és kalapját levéve, megtörölte homlokát; Erősen ritkuló haja volt, feje búbja csaknem kopasz. És fújtatva szuszogott; megerőltethette a futás a virágbolttól idáig. Ö csak nézte, a nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Nyúlánk, karcsú alakján, hosszú, fekete haján át-át- siklott néha a férfi közönyös pillantása, de minduntalan rebbent is el róla nyomban. Ö sóhajtva lenyomta a cukrászda kilincsét; jólesik ilyenkor egy erős dupla! Az ablak mellett ült le. és néha kinézett A férfi háromnegyed hatig toporgott odakint s szeme mohón tapadt az aura járó szőke nők arcára. Kéf és fél évezred művészeié „A világ művészete magángyűjtemények alapján,*» címet viseli az a kiárlítás, ami 1968. május 18 és augusztus 4-e között a kölni Művészeti Csarnokban kerül bemutatásra. A kiállítás áttekintést nyújt a földkerekség elmúlt harminc évtizedének művészetéről, a látogatót egy párizsi márványból készült kétezer esztendős Fláto-fej fogadja, körülvéve a görög vázafestészet remekeivel. Az tndoázsiai plasztikák közül szembe ötlik a XIII. századból származó táncoló Shiva bronzszobra (felvételünk). A kiállítás nagyszámú anyagot tartalmaz Kínából is. továbbá az európai könyvfestészet számos értékes példányát, plasztikákat. porcelánokat, ősi üvegeket a bemutatott festmények és akvareltek között ott találjuk Rubens és Paul Klee műveit is. Bényei József; Himnusz Ha csak azért hogy valakinek egy lehulló kötőtűi felemeljek, aztán megint sétáljak hátratett kézzel a ropogó kavicsokon ba csak azért hogy elesett gyereket a földről fölemeljek s poros kezét megbocsátó lassúsággal simogassam ba csak azért hogy unokám hajamba ragadva kiabáljon ba csak azért hogy egy csillag szemembe lássa fényét én örömében leszaladjon a türelmes éjszakába ba csak azért hogy valaki véletlenül fölismerjen az «teán s benye kezét kalapjához emelje ba csak azért hogy egyszer valakivel találkozzam és megkérdezzem tőle hogy van ba nem felel senki senki egyedül csak én beszélek dobogva keserű indulattal s ha beszélni se tudok majd csak nézni a csönd mozdulatait ba csak azért hogy érezzem a levegő édességét csak ezért is élnék még valameddig SIMON EMIL: A kazánházban A fűtő az órára nézett Éppen a hármasra ugrott a nagymutató, amikor a fiú besettenkedett. Mérgesen ráncolta a homlokát, nem szerette a fiút Folyton késett, s a munkára is noszogatni kellett. A gyárnak csaknem minden részlegét végigjárta, most meg idehelyezték. — Faragjon embert belőle! — mondta az üzemvezető. A fiú bólintva köszönt, gyorsan átöltözött, aztán oda- sündörgött a fűtőhöz. Mondani akart valamit, de a másik megelőzte. — Tudom, összecsomósodtak a villamossínek! — A fiú vállat- vont. Kemény embernek ismerte meg a fűtöt. Nem félt tőle, de azt már mégsem merte megmondani, hogy ma éjjel okvetlenül el kell szaladnia egy órára. Megígérte a fiúknak! Nagyon fontos! A fiú felült a vaskorlátra, a tekintete elkalandozott. — Mit nézel? — kérdezte szigorúan a fűtő. A fiú a fehérre meszelt falra mutatott, ahol az árnyékuk magasra nőve hajladozott — Ott vagyunk ml «=» mondta. — Ez nem cirkusz! — för- medt rá haragosan a fűtő. — Inkább azt figyeld, mit csinálok! — Én nem akarok fűtő lenni! — vágta rá hetykén a fiú. A fűtő szemében ez volt a legnagyobb sértés. Legszívesebben felpofozta volna a fiút. Máskor talán meg is tenné, de most fékezte magát. Minden percben értesíthetik hazulról, hogy megszületett a fia. Mert az bizonyos, hogy fiú lesz! — Csak azt tudnám, minek jöttél ide? — kérdezte haragosan. — Tettek! — mondta rá a fiú. Amíg a fűtő a kazánnal bajlódott, lopva az órára lesett A fűtő kezet mosott, leült az asztalhoz, evéshez terített. Egyszer csak odajött a fiú is, összegörnyedt a pádon, gyomrára szorította a kezét. — Mi bajod van? — kérdezte a fűtő. — Fáj — mondta a fiú. — Mese! — legyintett a fűtő. —■ Jó, majd ha elvisznek a mentők, megtudja! — A fűtő abbahagyta az evést, elsétált a kazánok közé. „Legjobb, ha nem törődöm vele! — gondolta. — Reggel majd szólok az üzemvezetőnek, helyezzék máshová!” A fiú a szeme sarkából sandított a fűtőre. Azt mér látta, hogy a gyomorgörcsöt hiába színleli. Az óra mutatója vészesen kapaszkodott előbbre. — Salakozunk! — adta ki a fűtő. — A fiú megdermedt. Ha nekifognak, hajnalig nem szabadul! Kelletlenül tápászkodott fel a pádról. Magára szíjazta a védőálarcot, közben sebesen forogtak a gondolatai. Ha lemegy a pincébe, a lapáttal elvághatja a szellőző vezetékét! Akkor aztán nincs salakozás! A fiú kinyitotta a pince vasajtaját, majd döngve becsapta maga után. A fűtő várta a dudajelzést. Egy idő múlva türelmetlenül dörömbölni kezdett a vasajtón. — Nemsokára felbukkant a fiú. — Bedöglött a szellőző! — mondta. — Hozd az álarcomat! — kiabált rá a fűtő. Felcsatolta az arcára, rohant le a pincébe. Megnyomta a szellőző indító gombját, de a motor valóban nem indult. A fűtő szitkozódott.. A salakozást már nem lehetett halogatni. — Felváltva lapátolunk! — szólt ki a fiúnak. — És ha mérgezést kapok? Nem kényszeríthet rá! A fűtő keze ökölbe szorult. — Jó, majd én lemegyek! Tizenöt perc múlva szólj értem. Közben a gőzmutatókon is rajta legyen a szemed! A fűtő visszament a pincébe. Kinyitotta az elérhető kis ablakokat, hogy legalább azokon jöjjön be friss levegő. Az égett szén darabosan ömlött ki a kazán alól. Lila lángok röpködtek a maró, gázos izzásban. Vizet locsolt a salakra, sárgás gőz csapott fel a mennyezet felé, alaktalanul gomolygott. A fiú ijedten nézte az órát. ..Most már mennem kell! De akkor ki szól Feri bácsinak?” — Kiment a kazánház elé. hátha találkozik az éjjeliőrrel, s akkor rábízhatja a szolgálatot. De az őr éppen nem járt arrafelé. Visszaszaladt. Nem várhatja meg a fűtőt, mert akkor már nem jut ki innen. Egy pillanatig tűnődött, majd felkapott egy nagy darab szenet és teljes erejéből a vasajtóhoz vágta. A fűtőnek mór parányi tűk szurkálták a szemét, kaparta torkát a füst. A vasajtó döndülésre felriadt. Hirtelen nem is gondolt arra, miért így jelez a fiú. Felkapaszkodott a lépcsőn. Letépte magáról az álarcot, kiment a friss levegőre. Sokáig kapkodva lélegzett. _ A mikor kitisztult a feje, visszament a kazánházba. Kiabált a fiúnak. A nagy csarnokban kavarogva vergődött a hangja: „Hol lehet?” — gondolta dühösen. Körüljárta a kazánokat is, de a fiút nem lelte. Fáradtan leült. Megtörölte verejtékező arcát, ivott a vizeskancsóból. „Szóval mégis itthagyott! Meg is szédülhettem, bele is bukhattam volna a tüzes salakba!” Felkelt, ellenőrizte a műszereket, lapátolt a tűzre. A két kazán kezesen feküdt, mint jámbor barmok a ir**i leg Istállóban.
