Szolnok Megyei Néplap, 1968. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-26 / 122. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1968. május 26.

PALICZ JÖZSEF: B Ä N A T

THURZÓ GABOR:

KOSZORÚ

SELYEMSZALAGGAL

Ezt írta Etelka néninek: „Drága-édes Etikém, pa- páeska meghalt, Szent István után, tehát az Alkotmány ünnepére egy nappal temetjük. Tuc.om, mennyire szeretted, ti példás testvérek voltatok. Most itt maradtam egyedül, mint az ujjam, ebben a nagy lakásban, és csak töröm a fejem, mi lesz velem, de nem lesz semmi. Drága-édes Etikém, engem is vele temetnek. Ótt leszek a sírban a Farkasréten, és csak az Vígasztal; hogy olyan szép hely, csu- pa-csupa fa, látni a várost, és papácskát két sorral lejjebb temetik, mint Kennedy Mariont, a dalénekesnőt, akinek egyszer elküldtem

Simon Istvánt

Tavasai

szőlővidéken

Megálmodnám újra, milyen ha narancsos holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában,

(s ég az Etna krátere fenn*

És roskadó fenyőiben a Sarkkört a havas tajg&n, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem.

S hol is van a trópus nesze, mikor -éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zene—*

ő, mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád.

vidékem, ha észak felé

repülnek már a vadlibák., s hegyeink zsúpfödelevt bepőlyálja még a szürke, de forrósul a szívem, mini kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít.

Mocorognak már a meggyfíg kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász;

ahol mégse csak vándornak

néznek, és ahol a szélnek izét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb errclájon a Sándomap;

t hogy hang sincs ahhoz hasonló, mikor hallik már a csé-csítt, esivitel a metszőölló — apam nyírja az otelló rőt, tavalyi venyigéit.

neked magyarnóta-lemezét. Most csak lézengek, nem is élek, és ha nem lennének a lakók meg papácska régi, hű elvtársai, azt mondanám: minek is élek? Nekik én vagyok a papócska most. Az a rémes, drága-édes Etikém, hogy ő maga se vette komolyan súlyos, gyógyíthatatlan betegségét, virgonc volt, készséges, szaladgál11 föl-le azon a négy meredek emeletein, oda se neki, és igazán nem lehet ma már tudni, az ártott-e meg a szívének. Olyan borzasztó, hogy szombaton én küldtem te, de ki gondolta volna?! Nektek könnyű a gazdagon berendezett áruházakkal, nekünk folyton sorba kell állni. Ha hazajövök, leülni is fáradt vágj'ok, nemhogy főzni, és a vasárnapom annyi, hogy megfőztem pa- pácskának egy hétre az ételt, de kizárt dolog, hogy állott lett volna, mindennap lement jégért. Nem tudok vigasztalódni! Mi lesz velem?” , .

Etelka néni ezt válaszolta:

„Jolikám! Iszonyatos! Az

egyetlen, drága fivérem! Miért nem sürgömyöztél, azonnal repültem volna! München—Budapest a Sa- benán három gyenge óra, és az egész retúr háromszózti- zenhét dollár, vagyis roppant olcsó. Hogy nem lehettem ott legalább a temetéséin!... Azonnal rendeltem a Fleuropmál egy gyönyörű csokrot fehér Selyemszalaggal. Van az nálatok odalent? A piperecsomag már két hete elment, és most is Helene Curtizt küldtem. — Most már csak te maradtál nekem! Légy oly okos, bölcs, mint drága apád, az éri felejthetetlen, örökké siratott Rudi fivérem volt. Mit csinálsz a nagy lakással? És ne fizessek be az Ikkánál egy jégszekrényt? Azonnal írj, ha megkaptad a csomagot”)

De előbb írt:

„Drága, egyetlen Étiké — köszönöm, köszönöm, köszönöm! Olyan jó tudni, hogy te vágj', jómódban, isteni villádban! És én!... Nekem minden csak papácska most is, szép és szomorú emlék. Egyetlen bútort sem adtam el, és mégis üres minden. Ilyen volt a ravatalozó, amikor kivitték mind a virágot, koszorút, papácskát a koporsóban, A lakással semmi tervem, de megmondhatom, van egy főmérnök udvarion), az érdeklődik legkomolyabban irántam. Szerelem? — kérdezheted. Az én részemről semmi esetre. De ő!... Csak előbb elválik a feleségétől, ö is koszorút küldött selyemszalaggal, tehát van nálunk. Nem ugranái el egyszer Pestre? Hadd büszkédked- jem veled! Egész nyáron tele volt isteni kocsikkal a város, nálunk imádják a nyugatiakat, téged is imádnának. A csomag és az Ik- ka-utalvány még nem jött meg”.

Etelka néni rövidesen válaszolt:

„Jolikám, kislányom! Köszönöm a promt választ. Ügy mennék hozzátok, de úgy... Itt sok jót beszélnek, hogy nem is olyan rémes az élet a vasfüggöny mögött, mint ahogyan a Quick, a Stern, a Neue és a többi Illustrierte írja. — Münzimger úr, aki manager a Wolff és Shaftesburynél, odalent járt, kapitális szarvast lőtt Somogybán, mesélt, és én vágyódni kezdtem a Kelet, puszta, déli báb, a rónák, árvái ányhaj után. Mennék, de most van a főszezon, és Sugárék- kal már lefoglaltuk az ap- partement-t lylajíorcán, De kár, hogy nem lehetsz majd velünk. Nem jöhetnél? Két-r három hét entspannung. — Renée szerint Mallorca most prolis, egy tömeghely, Bahama jobb lenne — igaz, játszották nálatok az új

007-ügynököt? Nézd meg, az Bahamán játszódik! — de lebeszéltem Sugár Renéet, nem vagyok egy teenager, hosszú oda a repülőút. Drága Rudi fivéremért befizettem egy gyászmisét, és emlékére száz márkát adományoztam a Vietcongi áldozatainak, a délvietnami árváknak. Te mondattál gyászmisét? Veled vagyok, nem hagylak el. Már biztosan ott a piperecsomag”.

A levélre postafordultán val ezt írta:

„Köszönöm, egj-etlén Etikém, a gyászmisét, Ikka- utalványt, a szíves mallorcai meghívást. És a tippet is! Én is adtam az északvietnami árváknak papácska emlékére száz forintot, szörnyű, micsoda pusztítást végeznek az am ein kai ag- resszorok a békekedvelő Vietnami Demokratikus Köztársaság légiterében' — Annyi-annyi árva! A drága papácska adakozott végeredményben, eladtam egy százasért a villanyborotváját, azt fizettem be. Azonnal beszéltem régi lovagommal, Dezsővel, aki most miniszterhelyettes, az útlevél-ügyben, soron kívül megkapom, ma kedd, csütörtökön mehetek érte, telefonálta a titkárnője. Csak azt kérem, expressz küldd a nyugatnémet és spanyol vizumot, azokkal ugyanis nincs összeköttetésünk, mert egy fasiszta ország, a portugálokkal sem, de azt hiszem, Mallorca, az Spanyol- ország. Olyan gyönyörű a sír! és olyan jó kisírni magam mellette! Érdeklődtem a vámhivatalban, rengeteg a nyugati szeretet csomag, azért nem jött még meg a tiéd. Ahogy kértem, expressz a .vízumokat, és alig várom, hogy a napsugaras ég alatt újra lássalak!”

Szeptember végén képeslap érkezett Mallorcából. Kék tenger, sárga föveny, rozsdás-zöld pálmák, egy üveghotel.

„Szeretettel gondólunk rád! — Éti néni, Sugár. (Mély részvétem!) Renée, Anita. Helmut von Adriano- Witzerslebep Oberstleutnant i. R. der Luftwaffe. Pitzi”.

De előbb el kellett küldeni á gyászjelentéseket, elkeltett temetni az öregembert,

* Résziét a szerzőnek a

könyvhétre megjelenő

„Egy ember végé’ című

regényéből.

Goda Gábor:

RÓZSIRA

Gyönyörűséggel hallgattam Rózsika történeteit arról a faluról, amelynek kedves és eszes szidalmazása közben végeredményben az derült ki, hogy az emberek új házakban laknak, rádiójuk, mosógépük van, szinte kivétel nélkül, a legtöbbnek pedig már tv-je, villanyvasalója és angol klozettja is. S Rózsika előadásából az is kiderült, hogy mindezt milyen kevésre értékelik, mert ismerik a dán, a holland és még sok más ország parasztjainak felszereléseit, szövetkezeteit, és Magyarországot manapság minden vonatkozásban csak a

gyarmatbirodalmak meggazdagodott anyaországaival és legfejlettebb ipari államaival hajlandók összehasonlítani. Amikor mindezt tőmondatokban. a közérthetőségnek már- rnár szinte elviselhetetlen fokán magyaráztam Rózsikénak, azt

mondja.

— Ugyan kérem,

Tóth Flórián úr, hát

Mggj'arország Fu répában van és nem Afrikában.

Nemegyszer csaptam fel prókátornak, de

tudomásul kellett vennem, hogy az ifjúságnak nincs összehasonlító alapja a múlttal. Nincsenek gátlásai a jelen szidásában; nem ismeri a hálának azt a formáját, amit egy rendszer megbecsülésével szeretnénk azonosítani; a múlt csak kevéssé érdekli; a magán- és köztulajdon különbségét már alig érzékeli, hiszen lényegében bizonyos forrnák közt a magántulajdon és ugyancsak bizonyos formák közt a köztulajdon új viszonylataiban nőtt fel. Hogy az apja és anyja zsellér volt, azt olyan történeti múltnak tekinti, mint mi a rabszolgatársadalmat; mindig a szabadságot hiányolja, mert a szabadság történeti lényegéhez tartozik az a sajátosság, hogy akiben egyszer felébredt iránta a vágy, már végtelennek érzi, és ami megvalósul belőle, azt mindig kevésnek és kicsinyesnek; az adagolt szabadságot rabságnak minősíti és két oknál fogva: először, mert nem ismert a szabadság kritériumait, másodszor, mert. mindent rabságnak tart. ami fékezi még, irreális

vágyait. Hát még ha

ösztönösen érzi, hogy olykor túlságos bőséggel, olykor túl fukaron mérik számára ki egy olyan szabadság porcióit, melynek tápértékét tudományosan elég pontatlanul sikerült csak eddig megállapítanunk.

Ha azt mondom Rózsikéinak: „Csak másfél órára tudnám visz- szaforgatni a történelem kerekét, égnek meredne az a szép haja, Rózsika!” Ilyenkor nagyot nevet, csilingel a nevetése, és azt feleli: „Állítólag Józsua Is meg tudta állítani a napot, de az csak egyszer volt, és igaz sem volt; Tóth Flórián úr nem tudja visszaforgatni az időt, mert még az újságban is olvastam, pedig az igazán sokat hazudik, hogy a történelem kerekét senkinek nem sikerült visszaforgatni”.

Nehéz a vita Rózsikéval. Nehéz és bonyolult, mert panaszai annyira konkrétak, — hogy velük szemben az elv pozitívum törvényszerűen megbukik. Miközben kínál itallal, étellel, töpörtyűvel, disznósajttal, kolbász- szál, cseresznyepapri kával és császárhússal, áradóan beszél:

— Szeretem ám a családot, mert akármilyen hamisak, azért mégiscsak velem hamisak, ha szükségük van valamire; Amikor jönnek faluról, leülnek a konyhába és azzal kezdik, hogy te, Rózsika, azért jöttünk, mert fogat kellett hú- zatni az uramnak; uram isten, micsoda lófoga van neki, s ha már gyüttünk, gondoltuk, hozunk neked eb- ből-abból, hiszen két hét múlva itt a karácsony. Nem mondom, unja már az uram a falusi életet, jönnénk föl a fővárosba is, de hát ez úgysem megy, inkább azt köllene a Tóth Flórián úrral megbeszélni, nem le- hetne-é ezt a két gyereket pesti iskolába elhelyezni ; nem mintha az a pesti iskola jobb volna, Itt is, ott is ugyanazt tanítják, de hát két esztencő múlva azt szeretnénk, ha ez s Jani gyerek gyárba menne dolgozni, és az Eszti is ide menne férjhez. Hát neked, hogy megy a sorod, Rózsika? Pesti ember mindig sír; pedig hát neked a Flórián úrnál megvan mindened, — nyolcszáz forint a fizetésed, borravaló is akad, mert gyünnek ide előkelő urak és művészek vendégségbe, meg ő is dugdos neked erre-ar- ra kis külön pénzecskét, utazásról ajándékot is hoz, nem is szólva. hogy se koszira, se lakásra nincsen gondod; olyan aranyórád van, hogy nálunk sem a tanácselnöknak. sem a plébánosnak nincs ilyen, és annyi a ruhád, hogy ha apád látná, hót csak azért nem mondaná rád, hogy ringyo vagy, mert istenfélő lánynak tartott; mink meg küszködünk, mint általában a parasztemberek, tyúkkal, libával, disznóval; tehenet nem is tudunk tartani, úgy vesszük az állami tejet, azt a zsírtalanított fehér vizet, mintha nem is laknánk Déden; tudod, Rózsika, nem múlik el hét, hogy ne lenne külön gond; hol a mama beteg, hol egyik, hol a másik gyerek, a körzeti orvos nem szív- , bajos, mind mag akar gazdagodni; hol a tv romlik el, hol a mosógép, mert hát átabotá- ban készítik ezeket a drága masinákat; arról nem is beszélek, hogy a minap még a kéményt is bedöntette az erős szél; pedig hát gólyafészek is volt rajta, és ha tavaszra jön megint a gólya, hadd ta- lália meg a régi lakhelyét az új kémény és az antenna között. Egyszóval jó volna, hogyha ezer forintot adnál, hogy a kéményt és körülötte a tetőt is rendbe hozhassuk, Rózsika; neked ezer forint meg se kottyan, mi pedig...

— És adott, Rózsika?

Rám nézett, egy ideig

hallgatott, aztán csendesen mondta:

— Persze hogy adtam ... A testvéremnek ... Már csak a gólya miatt is. Az ember

nem akar a családjával vitatkozni.

— Pedig többjük van, mint magának Rózsika.

— Az az ő dolguk, Flórián úr. Nem számolom a pénzüket. Ne mondják, hogy izek a pesti lányok magasan hordják az orrukat. — Aztán képesek, és nem csináltatják meg a kéményt, és jön az a szegény gólya messziről, már apám idejében is nálunk lakott, a szép hónapokban. Nem akarom, hogy idegen helyen kezdjen fészket rakni, csodálkozna, miféle világ lett nálunk a faluban ... Ezt nem tetszik érteni... Én ezekkel a gólyákkal nőttem föl, ez maradt a régi házból, mert ezt a gólyafészket nagy gonddal megmentettük a régi kéményről, és mikor felépült a régi helyén, az új ház, apám az új kéményt a régi mintáiéra csináltatta, s arra művészkedte a régi kedves fészket, hogy ha jönnek a gólyák, semmi) se vegyenek észre ebből a nagy modernizálásból. Ha a kéményre nézek, apámat és nagyapámat látom, de még a dédanyámat is. akiről már meséltem Tóth Flórián úrnak. — Ügy szerették azt a gólyafészket, mintha az hozta volna az egészséget és boldogságot a családba.

— Persze, Rózsika, persze, hogyne érteném

én ezt! Csak hát igazságtalan dolog, hogy ők* akiknek százszor any- nyi van, magát fejik.

— Nincs igaza Flórián úr, nem igazságtalan ez. Mindig a családnak van igaza, és aki a családon belül mindig igazságot akar- tenni, az keserűséget okoz mindenkinek, de a legtöbbet magának.

Nem olyan nagy dolog az az Igazság, mint hiszik. Inkább tessék jóízűen falatozni, koccintsunk is, mert én nem iszom ugyan bort soha, de ezt a hazait, ezt igen, mert ha a színére nézek, szinte az egész családot látom, az elment öregekkel és a még ittlevőkkel együtt. Ezt itták, ezt dicsérték, éttől dülöngéltek. ezt hagyták örökül. Most már csak kicsiny a szőlő, ami megmaradt. A másik részét, a nagyobbikat kisajátították. Hogy milyen bort sajtolnak ott a szőlőből? Azt nem tudja senki. Csak azt tudjuk, hogy felhozzák a városba, elviszik Budafokra; * és' ott úgy olvad bele abba a rengeteg borba* a mi egykori kicsiny borunk, mint a Flórián úr könyve abba a rengeteg kötetbe, amit már összeírtak a világon.

— Részlet a szerzőnek a könyvhétre megjelenő „Vallomások re- génye” című művéé bőL