Szolnok Megyei Néplap, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-04 / 80. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. április 4. BOROSS ELEMÉR: ÜNNEPLŐ A felhőt, mint színpadi függönyt, elviszi a hajnali szél. Kinyílik az áprilisi ég. Kosztosom, egy gara­bonciás galamb, reklamálja a reggelit, veri a terítet­ten ablakpárkányt. Roha­nok a restanciával, elébe tálalom a morzsákat, áz­tatott kenyeret. Megdörren a telefon. — Mérges hang robbantja a derűs reggelt. — Olvastad? — Mit? — Tudom, hogyan kez­dődik nálad a reggel. Le­veszed a kilincs mellől az újságot, be viszed az ágy­ba, és amíg az utolsó ap­róhirdetést is.., — Megtörtént. Mit kel­lett volna olvasnom? Sejtem, mire céloz, de nem szólok. Egyfelől, mert eléggé felbosszantott en­gem is ez a Mudrony, más­felől, mert hallani akarom más szájából is, hogyan vélekedik az ügyről. — Szóval mégis? — Mondom, nem tudom mit kellett volna olvas­nom? A lapot csak átfu­tottam, — Hát akkor figyelj ide. Mudrony nyilatkozik az ünnepi számban. Nem lát­tad? — Nem. De majd meg­nézem. Mit talált fel már megint? — Kapaszkodj meg! Té­ged! Eltartom magamtól a kagylót, mintha attól tar­tanék, már televíziós tele­fonon beszélek, látja az arcomat Tordai, a marósok marósa. Látja, hogy neve­tek, olyan tökéletes a szö­vege. Folytatja: — El fogsz ájulni Pap- sikám, hogy miket vakerált össze Mudrony Józsikánk. Én tudom, miket mon­dott. Hiszen hallottam is, úton-útfélen. Bosszantott, nem mondom. Most, mikor el is olvastam, fel is her­gelt. Na mindegy. Csur­gassunk a nyakra egy kis hideg vizet és gondoljunk a csíkos ruhára. Hogy ez mi? Talán elmondom majd Tordainak, talán nem. De bömböl a hangja a mikro­fonban, meg kell hallgatni. — Szóval azt mondja: ő szervezte meg az állomást, ő szerzett a rostokoló sze­relvényhez mozdonyt, hogy be tudjuk vinni a jó né­pet ... Még mindig nem tudod, miért mondom ? Meg, hogy ő járt egyedül házról házra és szedte ösz- sze a házakból a flammozó gyerekeket... és egyálta­lán, hogy ő mondta az el­ső évfordulón is az ünnepi dumát. i. Leeresztettem a karo­mat. Tordai mérge felka­vart. Szerettem volna, ha elhallgat. De szinte a lá­bamat villanyozta a hozzá­ért membrán res^ketése. Kisüvöltött a hang: — Ezt nem lehet már le­nyelni! Odajövök hozzád! Szólni akartam, ne jöj­jön, hagyjuk. Csíkos ruha. Ez a két szó a varázs igém, kimondom, rágondolok, Több mint 120 ország if­júsági szervezeteinek kép­viselői juttatták kifejezés­re, hogy részt akarnak venni a IX. Világifjúsági Találkozón, amelyet ez év júl. 28—augusztus 6-a kö­zött rendeznek Szófiában. A Világifjúsági Találko­zó alkalmából nemzetközi ének-, zongora-, hegedű-, népzene-, tánc és könnyű­dnél versenyeket rendez­nek. A klasszikus énekver­megnyugszom. Csíkos ruha. Jobb, mint az andaxin. — Hatásosabb, mint a freno- lon. Érzem, nem lehet ki­térnem, el kell majd mon­danom Tordainak is a va­rázsige titkát. Csengetés. Nem lehet más, csak ő. Ügy nyomja a csengőgombot, mintha a házat is levegőbe akarná vele röppenteni-. Nagyon mérges az öreg. Ilyen em­ber. És mindig a más igazságáért. — Idefigyeljen Papsi! Ha Tordai valakit ma­gázni kezd, akkor már a vérnyomása is felszaladt. És vörös az arca, mint az érett paradicsom. És nincs már becenév se. Most már így fog szólítani, amíg itt lesz nálam: Kiss kartárs ... — Hát szóval Kiss kar­társ ... Ki szervezte meg ott az állomás.? Nem ma­ga? Ki szerzett kaját, szer­számot? Nem maga, Kiss kartárs? Nem maga volt ott, aki strabancolt, lótott- futott, hogy meglegyen minden? Nagy lélegzetet vett, mint egy énekes, a nagy ária előtt: — Ne add nekem itt ko­mám a szerényét, mert be­verem az orrodat. Miért hagyod, hogy ez a Mud­rony .. i Nincs más hátra, be kell dobnom a varázsigémet. A csíkos ruhát. — Figyelj ide, te szár­nyas angyal.., — Rossebet vagyok en szárnyas angyal. De azon már túl vagyunk, hogy az igazságot behamukáljuk .., — Figyelsz? — Figyelek! — Ugye arról tudsz, hogy amikor lebuktam, csak az anyám maradt a lakáso­mon. Arról is meséltem neked, hogy a házban la­kott egy ócska alak, aki azon a bizonyos napon, es­te már karszalaggal és gép­pisztollyal jött haza. Tud­ta-e, hogy én be vagyok szervezve, hogy a lakáso­mon röpcédulák vannak, nem hiszoin, de hogy sza­golt, szimatolt utánam, azt láttam Hat hónapig nyo- morgattak a sitten, aztán kidobtak a frontra, a bün­tetővel Most figyelj ide. Tudom, hogy nevetséges, amit mondok. De olvastam már hasonlót mások medi­tációjában is. Tudod, ha hazagondoltam, különösen azután, hogy anyám halá­láról is értesültem, a laká­somon a könyveim is fáj­tak, néha odakívánkoztam a meleg dunyhám alá is, de igazán tudod mi szúrt? Egy sötétszürke csíkos ru­ha. az első, amit mérték után szabtak rám és amit összesen egyszer tudtam csak felvenni .,. tudod mi­kor? Amikor Ancsáékhoz mentem, hogy megismer­jen a család is. Tordai homlokán meghú­zódott a bőr. Hangia le­halkult, kegyeletes lett: — Azok, akiket... — Jól emlékszel. Köszö­nöm. Azok, akiket ezek hajtottak el. Ezek a Frei- bildek Igen. mert így hív­ták azt az ócska alakot ott a házban. senyben. a hegedű- és zon­goraversenyben 30 éves ko­rig, a többi versenyeken pedig 32 éves korig vehet­nek részt majd a fiatalok. A VIT keretében meg­rendezésre kerülő nemzet­közi gyermekrajz-kiállítá- son 12 éven aluli gyerme­kek mutathatják majd be munkáikat. „A világ ifjúsága” fotó­pályázaton 35 éven aluli műkedvelő fotósok vehet­nek részt. — ö vitte el? — Személy szerint nem ő. De ők. A testvérek. A dögök. Tordai már teljesen visz- szakapcsolódott hozzám. — Papsi, ne, ezt ne. Nézz ki. Tavasz. ErrőL És a Mudrony. Inkább arról. — Arról lesz szó. Tudod, mikor hazamentem a régi lakásomba, ahová a mama halála után egy húga köl­tözött, egy hétig aludtam. — Én három hétig. — Aztán néztem csak körül, mit is találok meg a holmijaim közül. De erről ne is beszéljünk. Kerestem én azt a Freibold nevű tró- gert, gondoltam megkérde­zem tőle, mi a véleménye most a dolgokról. Tudod mi történt? Beállít egyik nap ő maga. Rámnyitja az ajtót így: „Szabadság, Kiss elvtárs”. És most ka­paszkodj meg. Arra kér engem, mert tudja, hogy én fejes vagyok az újvilág­ban, szerezzek neki vala­mi helyet. És cetlit is ter­mészetesen. Ugye megteszi nekem, Kiss elvtárs? — Mire te? — Megteszem, — mond­tam neki —, de maga is megtesz előbb valamit. — Ami csuk tőlem telik. — Leveszi ezt a ruhát, maga piszok, de tüstént. Felugrott Tordai: — A csíkos ruha volt rajta? — Ügy van. A csíkos ruha. Az én csíkos ruhám. — És levette? — De le ám. Ügy ment el tőlem. Ingre glóriára vetkőzve. — És? — Nincs és. Ami volt. az itt nem érdekes. A fontos az, hogy levetette a ru­hát. Az én ünneplőmet. — Gondolod, hogy nem tudta, vagy elfelejtette, hogy ez a ruha a tied volt? — Tudta, de elfelejtette. Ahogy Mudrony is tudja, hogy az az ünneplő nem az övé, nem is felejtette el, de hordja. — És te hagyod? — Hadd hordja. Előbb utóbb majd csak kihízza ... aztán meg... nézz ide! Kinyitottam a ruhásszek­rényemet. Sorban, akasz­tón lógtak új ruháim. Nem is egy ünneplő, amit a szürke, dolgos hétközna­pokkal szereztem. Harang és ágyú A pesti Múzeumkertben, a múzeum egyik csendes udvarán ül és sütkérezik két sor bosszú betonlócán huszonnégy öreg harang. Miként a kertben is, a be­tonlábú padokon a meg­öregedett, magányos férfiak. A bulcsi itt a legidősebb. Mihály mester öntötte 1468- ban, egy kolostor romjai temették maguk alá, úgy menekült meg a töröktől. A kétszáz évvel is fiata­labb pozsonyi, eperjesi mes­terek alkotásai is, a falusi kis harangok, amelyeket a nép ,,a Török Háborúban a Bakonyba hordozta s rej­tegette"; együtt öregedett meg g kismartoni várkas­tély bronza a lázadó, el­lenálló sasfészkek vihart jelző harangjaival, a har­minc-negyven mázsásak a négy-öt mázsásokkal. Mind fekete. Huszonnégy öreg, feketé­re érett bölcs ül itt Poí- lack, időben, fényben álló nyugodt falai között, az A Világifjúsági Találkozó versenyprogramjáról ' .. " ' » V GÁCSI MIHÁLY: TABÁN Jankovich Ferenc: Áprilisi ébresztő Akác István: Nincs pihenés Ébressz föl engem, Április, fényes szellőkkel rázz, repíts szerte világgá — messze, hol kigyúllad újra a Bokor... ...Mert Magvető, kenyérszegő, majd Szántód partjain ülő napraváró barangoló, majd véres Dunából úszó Tavaszidéző vagyok én, örökszülető költemény, örökváró el-nem-múló, állal öklömön búsuló — De véget ért a búsulás, mert új Nyájat hajt a Juhász s ahol megy, ott új fény pereg: való szabadság, emberek. Nem híg, üres szó-áriák, mitől visszhangos a világ: de hit s jótettel szeretet, való szabadság, emberek. katonagyerek Csupa föld volt, meg csupa sár, Meg csupa fegyver és alaktalansága Elriasztotta a kisdedeket. De csak addig, Amíg dalt nem kezdett, olyat, amiből már csak Félsorokat tudott, mert könnyű elfeledni a Földrésznyi csaták zajában. Hogy nem lőttek Többet, hogy a béke első napja volt, kisfiú Lett megint, csupa föld és sár, csupa fegyver És mégiscsak kisgyerek, aki megtalálta elsf Játszótársait, mintha háború nem is lett volna. Darázs Endre Hat kezem van: négy kezem félelmesen öregszik: nem bír a bitang múlással! két kezem: az anyám keze — két kezem: az apám keze — nem pihennek — s önkezemnek sincs pihenésre ideje ..« Jaj, háromszor tíz körömmel koptatja sorsát az ember. — — Csakhogy ne szánassa mással. Szívem ajtaján dörömböl az én száguldó két kezem. Halhatatlan intés zuhog: — „Tört-virág-kéz: hunyt szerelem.. ." A mindenség fedélzetét ékesítem tíz körömmel. Csillag-vödör két kezemben — fényt öntök az ős deszkákra. Körmöm alatt ég a szálka, — de a hajó vitorlája feszíti a köteleket, s lemosolyog reám, szállva :.. — Tűnt ifjúságom sirálya, nézd a férfikor madarát: társát főnix-lázzal várja. S négy kezet zokogva csókol. — S négy kéz lehull a hajóról... Hat kezem lesz! két kéz: áldott társam keze — két kéz: az én konok kezem — két kéz: hű gyermekünk keze — ,:.s ha négy kezem majd félelmesen öregszik, friss kezeimmel a folytatás növekszik... Nincs pihenés, Nincs pihenés. egyikük mellett betontál­ban muskátli lángol, a fa­lak mellett a még messzibb idő sírkőágyai, kőemlékci, egy légionárius katona szarkofágja, aki dák tol­mács volt Brigetióban, va­gyis Szönyben és apa es lánya: Tiberius Julius Fa- cundus és lányának. Anto­nia Octáviának síremléke, akik itt nálunk, az első szá­zadban, Kékkúton pihentek meg örökre. Megkocogtatom az egyik fekete harangot; zümmögve, álomból óidők­ből zeng, megszólal a bronz. öntötték őket — „öntött engem” — magisterek. mes­terek, mindig a jövőnek, messzi nagy időknek, hogy legyen ébresztő, békéltető, finyelmeztető, vészre, lár­mázó, hírmondó, a szegé­nyeknek így szólt; „Nem volt itt kincs, csak fa- kilincs", a gazdagoknak mélyen: „Sok volt, sok volt: csak volt". Évszázadoknak készültek. És mégis — egy­máshoz feketedett öregek, utolsó hírmondók, ezt mond­ják itt a múzeumkertben nem maradt meg belőlük csak kevés, a XI—XII. szá­zadból egy sem, a középkor­ból is csak mi egynéhányan. Pedig bronzból vagyunk. De az ágyú is. Harang és ágyú. Mi a harang? Ércke­verék. Réz és ón. Hetven­nyolc százalék réz és hu­szonkét százalék ón. És az ágyú? Réz és ón. Csak a keverékszázalék hajszálnyi különbségével. Évszázadok és elmúlt tegnapok: a harang szavát az ágyú szava nyelte eh Olvasom az öreg harangok felett, a múzeumkönyvtár­ban Weiss Manfréd báró 1918. augusztus 18-án írt elszámoló jelentését: „A csepeli tölténygyárba a kü­lönböző gyűjtőállomásokról 25 509 mázsa harang érke­zett. A legnagyobb 326? ki­ló, a legkisebb három kiló. A Műemlékek Országos Bi­zottsága összesen 26 haran­got, 3124 kilót mentett fel." De a Magyar Ónművek nagytétény-diósdi telepén 1918. szeptember 8-ig két­millió 800 ezer kilogramm harannot olvasztottak be és csak 29 darabot mentettek fel. És ez csak egy háború... Harangból ágyú, ágyúból harang A debreceni öreg Rákóczi-harangot a fejede­lem Gyulafehérvároti ön­tette a Rakamaznál elfog­lalt ellenséges ágyúkból. A miskolciaknak is küldött egy ágyút, hogy öntsenek belőle harangot. A harang­szóért is meg kell harcolni. A karancsságiak napóleoni időkből való harangján a latin versezet: „a németek­nek a franciákat legyőző fegyvereiből”. Az óbccseiek harangját Perczel és Dam­janich ágyúinak bronzából öntötték. Vers is övezte: „Ágyú volt azelőtt s im, lett béke harangja — Mint ágyú sírást okozott, most sír a halottakért”. 1916 au­gusztusában leszerelték a 25 mázsás harangot, Per­czel és Damjanich bronza ismét harcba vonult. Dél imn, a Múzeumkert­ben, a múzeum udvarán huszonnégy öreg, egymás­hoz feketedett harang hosz- szú betonlócán ül, sütkére­zik. Harangszó száll a kert felett — békesséoes — a szomszédból, a Kálvin tér­ről szól. Ezt a harangot az 1827-ben Navorinál elsüly- lyedt hajók ágyúiból öntöt­ték. amelyeket — harang, ágyú és üzlet — trieszti kereskedők emeltek ki a tengerből. Kőbányai György i

Next

/
Thumbnails
Contents