Szolnok Megyei Néplap, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
1968. április 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Mészáros Lajos: SZOLNOK n. (Linóleummetszet) A KULTURÁLIS ÉLET FŐ GAZDASÁGI KÉRDÉSEI írta: Garamvölgyi Károly, pénsügyminisxterhelyettes Életkörülményeink javulása egyre nagyobb igényeket támaszt a kulturális élet, a kultúra termékei iránt. S hogy ez az igény valójában milyen irányú — a kulturálisan értékesebbet helyezi-e előtérbe, vagy az eszmeileg sekélyeset — az számos tényezőtől függ. így mindenekelőtt országunk lakóinak kulturális színvonalától és attól a kulturális közvéleménytől, amelyet — sok tényező mellett — nagyrészt a helyes irányú kritika alapvetően befolyásol. S nem utolsó sorban attól is függ ez a kulturális igény, ez a speciális kereslet. hogy a kulturális élet „piacú* — ez a nagyon bonyolult piac — mit kínál a fogyasztónak és milyen közgazdasági körülmények között működik. Gazdasági életünkben ma a vállalatok és intézmények — nem utolsó sorban a tanácsok — fokozottabb önállósággal, nagyobb felelősséggel, s a kettő ötvözetét jelentő fokozottabb anyagi érdekeltséggel működnek. Ezek az új, kedvező gazdasági tényezők a már említett sajátos piaci körülmények között érvényesülnek a kulturális életben. Sajátosságaik egyik jellemzője például, amely lényegesen eltér a gazdasági élet egyéb területeinek piacviszonyaitól, hogy itt a termékek iránti fogyasztói értékítéletet — a spontán kereslet mellett — feltétlenül ki kell egészítenie a sajátos társadalmi, kulturális érdekek szempontjaival. Ebből következik, hogy a kulturális vállalatoknak és intézménveknek a keresletet úgy kell kiszolgálniuk, hogy a kulturálisan fontos művek, produkciók létrehozásában érdekeltekké váljanak és a kevésbé fontos, kultúrpolitikai célokat nem szolgáló alkotások sem az előállítónak, sem az átvevőnek. forgalmazónak ne jelentsenek nagvobb gazdasági előnyt — mint az előbb említettek. Mindez természetesen nem értelmezhető szélsőségesen, mert így éppen a kereslet és az igény tényezői kerülnének ki a figyelemből. Hiszen valójában a kulturális termék, szolgáltatás csak „akkor használódik fel” értékesen, ha az a társadalom széles rétegeihez szól, azokhoz valóban el is jut _ s nemcsak egy nagyon szűk speciális („arisztokratikus”, sznob stb.) keresletet elégít ki. S arra az útra sem lehet lépni, hogy a kulturálisan értékes termékek, szolgáltatások „árát’’ ezért kulturális és gazdasági meggondolásból végülis erőteljesen „leértékeljük” és áron alul adjuk, míg a kulturálisan érdektelent áremeléssel mértéktelenül megdrágítsuk, indokolatlan felárral hózzuk forgalomba. Ez az eljárás éopen szélsőségessége miatt helytelenül tájékoztatná a köz- véleménvt. hamis értékítélet kialakításának adná meg az alapját. Mindezek ellenére sem lenne célszerű közvetlen utasításokkal kötelezni a vállalatokat, vagy intézményeket, még kultúrpolitikail'ag fontos feladatok elvégzésére sem, ha ez számukra gazdaságilag előnytelen, esetleg lényegesen sérti anyagi érdekeiket. A fokozottabb anyagi érdekeltség viszont magával hozhatja, hogy a kulturális vállalatok és intézmények — a népgazdaság más területeihez hasonlóan — szolgáltatásaiknál és termékeiknél (például; színház, mozi, könyv, hanglemez stb.), a nagyobb nyereséget biztosító előadásokat. illetve termékeket kedvezőbb elbírálásban részesítik és elhanyagolják a ráfizetéses produkciókat Ez pedig azt jelentheti, hogy a kultúrpolitikailag fontos művek kerülhetnek hátrányba. A kulturális termékek és szolgáltatások tehát bizonyos mértékben más jellegű, áruk, mint a fogyasztási cikkek. Közgazdasági nyelven szólva: a könyvek és egyéb művészeti termékek, szolgáltatások értékét nem egyszerűen a bennük megtestesült. elvont munka mennyisége határozza meg, hanem az az eszmei, tudományos, művészeti tartalom is, amely az élet különböző területein munkálkodó ember igényeit elégíti ki, de egyben tudatának formálására, ízlésének fejlesztésére. s lehetőleg a szocialista közvélemény alakítására szolgál. Ezek a művek viszont éppen újszerűségük és küldetésük miatt, ma még gyakran nem a legkeresettebbek, és ezért gazdasági kihatásaik kedvezőtlenebbek a köny- nyű, kimondottan szórakoztató műveknél. Köztudott, hogy a kulturális cikkek piacán számításba kell venni az adott társadalmi, műveltségi viszonyokat, és ezzel azt a tényt, hogy a társadalmi tudat és ezen belül a közízlés és igény általában mindig elmarad a gazdasági lét mindenkori fejlettségétől. A nyomdai költségek jelentős emelkedése következményeként — a könyvkiadást, amely eddig kisebb nyereséggel működött — 1968-tól csaknem százmillió forint állami támogatásban kell részesíteni. Ha ez nem történt volna meg, károsan befolyásolta volna a keresletet, a fogyasztás összetételét. Egy jelentősen megemelt fogyasztói ár ugyanis esetleg csökkenthétté volna az állami támogatás mértékét, de a vásárlók tartózkodása, a vásárlások számának csökkenése kulturálisan nagy károkat okozhatott volna a lakosság eszmei, tudati fejlődésében. Ugyanilven szempontok szerint rendezték a mozik helyárait. A legalacsonyabb árszint változatlan fenntartása biztosítja, hogy a legkisebb keresetű dolgozók továbbra is minden megerőltetés nélkül mozilátogatók maradhassanak. Az árakat maximált formákban határozták meg, a moziüzemi vállalat tehát ugyanakkor mérlegelheti, hogy a helv- árpolitikájával hogyan kívánja a keresletet is befo- lvásoíni és így a kultúrpolitikailag értéktelenebb filmeknél — a maximált áron belül — még helyárat is emelhet. A színházaknál hasonló elv érvényesül; az átlag helyárak gyakorlatilag nem emelkednek. A legalacsonyabb árszint változatlanul fennmarad, alkalmanként azonban egyes előadások helyárainál jobban differenciálhatnak. Ezzel a jogával a produkció jellegének megfelelően élhet a színház, ha úgv látja. hogv gazdasági érdeke ezt diktálja. A könyvkiadás területén is hasonló szempontok és megoldási módozatok érvényesülnek az árpolitikában és az ármechanizmusban. (A cikk második részét vasárnapi számunkban közöljük.) K eskeny völgyben alakult ki a támadás. A hegyeken körben tüzérségi fegyverek dörögtek. Kun az út mellett, egy nagy fa tövében hasalt már hajnal óta, A hátát nyomta a borjú, puskáját keresztbe fektette maga előtt. Nem látott semmit az úton, nem értette, miért kell annyi ideig hason feküdni. Szerette volna megmozgatni a tagjait. Éhes volt, de mégis legjobban a cigaretta hiányzott. Rágyújtani azonban nem volt szabad, ezt a parancsot kapták. Később hallotta, hogy valóból hátul kiabálnak, valaki jelentett, de nem értett belőle egy szót sem. Az őrmester hangját természetesen felismerte. Megnyugodott, hogy elég mesz- sze van tőle az őrmester. Körülötte néha reccsentek az ágak. A katonák közül némelyik a parancs ellenére felült és a hátát nekitámasztotta a fának. Kan is megmozdult. Előbb az oldalára fordult, majd ösz- szekucorodott. Megint eszébe jutott a cigaretta. A zsebébe nyúlt és előkapart egy összelapított „Honvédjét. A tenyerével ellenzőt csinált a túznek, s ahogy felvillant a láng, mindjárt beszippantotta a cigarettába. Ügy szívta, hogy a markába fordította a parazsát. Az első füstöt egészében lenyelte, a másodikat belefújta a zubbonya ujjába. Ahogy felemelte a tekintetét, pillantása összeakadt az őrmesterével, aki az úttest túlsó oldalán hasalt egy bokor tövében. Mereven nézték egymást, aztán Kun önkéntelenül elnyomta a cigarettát a tenyerében, a csikket meg bedugta a zubbonya felső zsebébe. Az őrmester négykézláb átszaladt az úton s intett Kunnak: — Gyerünk hátra! — De sehova nem mehettek, mert felettük hirtelen megzen- dült az erdő. Belenyomták a fejüket az avarba. Nehéz lövedékek sivítottak, s jól hallatszott, hogy a szemközti hegy oldalában robbannak. Az őrmester felemelte a fejét: — Gyerünk! Ezek csak a németek. Megindultak egy keskeny csapáson visszafelé. Kun örült, hogy hátrafelé mennek. Csak minél messzebb onnan, ahol lőnek. Közben arra gondolt. hogy mégis át kellene szöknie az oroszokhoz. Hetek óta egyébről sem beszéltek egymás közt. De az őrmesternek mindenütt ott volt a füle s már jóné- hány katonát kiköttetett. „Ha átszöknék, a magam részéről befejezném ezt a koszos háborút”. Ekkor a,2 őrmester rákiáltott: — Állj! Kun megállt. Az avar szárazon csörgött a lába alatt. — Cigarettáztál?! — Igenis, őrmester úr. — Tudod, mi jár annak, aki a2 első vonalban megszegi a parancsot? — Kiparancsot. Le kell téged lőni, mint a kutyát. Ez teljesen szabályszerű. Kun agyát elöntötte a vér. Felmérte a távolságot kettőjük között. Három ugrás, gondolta, mire az őrmester felemelné a pisztolyát, ő már üthetne. A barmot is le tudta ütni az öklével... De az őrmester megsejtette szándékát, mert ráirányította a pisztolyt; — Mi az, nem veszed tudomásul, hogy ez teljesen szabályszerű? Kun földhöz vágta a sapkáját: — Ez is szabályszerű! | CSONTOS GABOR: Ikeskeny|= 1= CSAPAS gombolta a. pisztoly táskáját, elővette a fegyvert és a föld felé tartva meg-meg- lógatta a kezét. Kun szeme kimeredt, most értette meg, hogy az őrmester le akarja lőni. Alit szerencsétlenül. — De csendbe vagy, Kun! — támasztotta, a hátát egy fának az őrmester. Cigaretta csomagot vett elő. kipöckölt egyet a pisztoly csövével, a szájába illesztette, majd Kun felé tartotta a csomagot: — Nem akarsz rágyújtani? — Nem akarok, őrmester úr — hadarta Kun ijedt alázatossággal, hátha ezzel segítene magán. De az őrmester csak a vállát vonta meg-. — Úgyis jó. Akkor hát... — Igenis, őrmester úr — motyogta Kun. Az őrmester elővette a gyújtóját. — Akkor hát én szívom el a te utolsó cigarettádat. — Őrmester úr — lépett előrébb s lekapta fejéről a sapkáját. — Ne gyere közelebb; — kiáltott az őrmester. — A sapkádat meg vedd fel. Hogy állsz előttem?! — Igenis! — kiáltott Kun és összekapta magát. Az őrmester folytatta: — Nyíltan megszegted a Hogy a katonának nincs rohamsisakja! Hogy tizenkét töltény jut eQV puskára! Aztán roham, szabályszerűen bele a halálba! — Egészen megvadult a saját hangjától. Az őrmester nyersen felnevetett: — Mondjad csak; Úgyis utoljára beszélsz... Ebben a pilllanatban leszakadt rájuk az ég. Mintha valami óriás test zuhant volna a fák koronái közé. Nyakukba vágódtak a gallyak, levelek kavarogtak a levegőbeli és kesernyés füst árasztott el mindent- Kun állt tovább mozdulatlanul, egy vékony ág akadt a vállára, közelről látta a szakadt leveleket. Kun az őrmestert kereste a szemével. Félia hanyatt, félig oldalt agy csonka fatörzsön hevert, kényelmesen hátravetett karral, mintha napozna. Igaz, fél karja és feje hiányzott, a megritkult lombkoronán át éppen rásütött a szomorkás nap. — Valami akna lehetett — motyogta Kun maga elé. Lerázta magáról a gallyat. Elővette a félig szítt cigarettát. Nyugodtan végigszívta, aztán hasra vetette magát s kúszni kezdett — előre.
