Szolnok Megyei Néplap, 1968. április (19. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-21 / 93. szám

3

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1963. április 21.

BEGI IRODALOM ÚJ OLVASÓ

tó helyüket az irodalomtörténetben. Mindez nemcsak megkönnyíti, hanem meg is követeli most már a klasz- szikus irodalom népszerű bemutatását, helyének és hatásának biztosítását a nemzeti műveltségben és az irodalmi közgondolkodásban.

Jó lenne kiadni új, mai Magvetőt. Ez a könyv eljuthatna azokhoz, akik még nem rendszeres olvasók, de akiket elsősorban éppen a nemzeti klasszikusok nyerhetnének meg a betűnek.

Dersl Tamás

A KÖNYVÉHStG

Harminchárom afrikai ország szakemberei 6 napon át tanácskoztak Accrában az UNESCO égisze alatt A tanácskozáson részt vettek több külföldi ország megfigyelői is. A tanácskozáson felsorolt adatok között megemlítendő, hogy Afrikában évente minden millió lakosra 6 könyvet adnak ki, míg Európában egymillió lakosra 418 könyv kiadása esik. — Számos afrikai országban nincs semmi könyvkiadói tevékenység, csupán kilencben nyomnak ki könyveket helyi nyelven. A nagy termelő országokban a könyvfogyasztás 135-ször nagyobb, mint Afrikában. A helyzet megváltoztatására javasolják, hogy komplex nemzeti tanácsokat létesítsenek, és az UNESCO pénzügyi kölcsönnel segítse a könyvkiadást, ezenfelül Afrikában két tanfolyamot rendezzenek, az egyiket a szerkesztés és kiadás problémái, a másikat a grafikus művészet problémái számára*

FAZEKAS MAGDOLNA* FIÚ FBI

Rónay György;

NEM JÖTT A MADÁR

J

elzések érkeznek: irodalmunk klasszikusai kiszorulnak az olvasók érdeklődéséből. Ahelyett, hogy a könyv hódításával egy ütemben új rétegek és nemzedékek szívét-értelmét gazdagítanák, korábban kiküzdött hatásukban is gyengülni látszanak. Benjámin László Petőfi. Komlós Aladár Ady költészetének háttérbe szorulásáról közöl figyelemre méltó tapasztalatokat. — Nem volna nehéz további példákat említeni, hogy a múlt értékei felé manapság nem fordul a közönség azzal a figyelemmel, ami pedig indokolt és méltó is volna. Rendelkezésre állnak számszerű adatok. Az ismeretterjesztő társulat jelentéséből statisztikai pontossággal derül ki, mennyire megcsappant az érdeklődés a századunk előtt járó idő magyar lírája és prózairodalma iránt.

Vajon nem természetes-e a közönség választása, a kortárs művészet és a közvetlen előzmények előtérbe állítása? Jogos-e az aggodalom, amit ez a jelenség kivált? De további kérdések is adódnak: valóban csak az

olvasói ízlés alakulása figyelhető meg a klasszikusok térvesztésében? Játszanak-e .szerepet más tényezők? S főleg: mit tehetne a könyvkiadás, az ismeretterejsztés, a tömegszórakoztató- és nevelő apparátus azért, hogy a közönség elé állítsa a magyar irodalmi múlt kallódó, vagy félreszorult értékeit

M7 Ivileg aligha vitatja va.

' laki, hogy a szocialista kultúra magába fogadja és gazdagsága egyik fontos tényezőjeként tiszteli, fejlődésében hasznosítani kívánja ezeket az értékeket, Őrzi a folyamatosságot amiben a kritikának és az elfogadásnak. a különbözésnek és az azonosságnak Időben változó arányait igyekszik kialakítani. Nem árt azonban újra elmondani, a közgondolkodás alakulása szorosan ösz- szefügg azzal, milyen helyet kapnak klasszikusaink a nemzeti kultúra emelkedőformálódó épületében. Az önismeret és a rá épülő öntudat a félrevetni valót megtagadó, de a tiszteletre méltó példát emelő és ápoló nemzeti büszkeség aligha mondhat le a művészet az irodalom forrásairól. Ha például valaki ismerkedni akar a régi magyarság életével, a nemzeti emlékezet költői rangú alkotásait hívhatja segítségül. Nagy versek és korfestő regények közelebb viszik céljához: a mai nemzedékek életével, terveivel, gondjaival elszakíthatatlan szálakon összefüggő régebbi korok felméréséhez. Illúziók és torzítások nélküli kép kialakításához.

t Íven igénye, persze, csak annak van, aki a maga ás családja, szűkebb környezete és az országos közösség mindennapjait a történelem összefüggéseiben látja. Aki tud és akar népben, nemzetben gondolkodni, aki keresi és megtalália tennivalóit a iövő felelős alapozásában, az egymást váltó nemzedékek láncában. Sok ilyen ember él Magyarországon, és számuk egyre nő. Rájuk gondolunk, amikor irodalmunk klasszikus értékeinek nagyobb megbecsülést és céltudatosabb propagálását említjük Nem élettől elrugaszkodó értéktisztelet emelt szót ebben az ügyben. a cél éppen az volna, hogy az iskolában szinte elkerülhetetlenül tananyaggá lett szerzők és művek aktuális érdekű, a mai ember kíváncsiságát, fantáziáját, érzelmi-gondolati követelményeit kielégítő szellemi tápanyaggá váltanak. Történelmi szemléletre, lelki nemességre. emelkedett ízlésre, a műformák és a nyelv szépségére tanítsanak. Nem a kötelező olvasmányok kény- szerűségével. nem is a társalgási ismeretanyag megszerzésének felszínes buzgalmával, hanem belső igényből, a szellemi világhódítás szenvedélyével.

Ma az a helyzet, hogy az ilyen szintű és érdeklődésű olvasók zöme sem merít a

XX. század előtti magyar irodalom kincses-kútjából. A hasonlatot folytatva, túlzás nélkül írhatjuk; alig történik mostanában erőfeszítés, hogy ez a kút és környéke vonzóvá váljék. Pedig arra nem számítottunk, hogy a kultúra zsúfolódó választási lehetőségei közepette, a kínálat nem is mindig szerény változatai mellett, a sokféle hatást befogadó közönség spontán fordulattal, önmagától keresni kezdi ezt a kutat- Ehhez okos szóra. jó tanácsokra, átgondolt és tárgyához méltó színvonalú propagandára volna szükség. A tévé, a rádió, a képes regényekkel operáló újságok és magazinok, a film és a lektűr vonzásában élő olvasónak szüksége van útbaigazításra, tájékozódását könnyítő, irodalmi-szellemi térképlapok felrajzolására.

J\J éhány évvel ezelőtt az x * új magyar irodalom népszerűségének kivívására fogtak össze az érdekeltek. A vállalkozás sikere nem maradt el, ami elsősorban persze a ió műveknek, és csak másodsorban a jó propagandának köszönhető. Mégis igaz: a TIT, a rádió, a televízió, a sajtó, a könyvtárosok fáradozása nélkül nemigen lehetett volna elérni az új magyar regény 20 ezres átlagpéldányszámái. Van tehát lehetőség az érdeklődés irányítására, a vásárló és olvasó közvélemény befolyásolására. Helyes volt a 60-as évek elején az élő próza és líra bemutatására összpontosítani az erőt Nem volna helyes azonban a változott körülmények, az elért eredmények fölött szemet hunyni,* változatlanul hagyni az irodalmi ismeretterjesztés programját. A tervekben és . a kivitelben is nagyobb súlyt és helyet kíván a XIX. század és a korábbi századok magyar költészete, prózája, emlékiratirodalma. Ennek az irodalomnak a népszerűsítése megköveteli a módszerek finomítását az anyag megfelelő válogatását és csoportosítását Nem könnyű hidat építeni egy táskarádióval, gyorsvonaton utazó fiatalember és Balassi Bálint, vagy Berzsenyi Dániel költészete között

£ zerencsére nem kell elő- dök nélküli áttörésre vállalkozni, aminthogy a probléma; régi irodalom és új olvasó között eleven kapcsolatot teremteni, ugyancsak ismert a korábbi évtizedekből. Az irodalmi hagyomány feltárásának és széles körű népszerűsítésének igénye a két. világháború közötti időben írói program is volt Móricz Zsig- mond például antológiát állított össze. Gyűjteményét a fiataloknak és a kevés pénzű érdeklődőknek szánta. Tgv lett a 320 oldalas, 1 pengőért kapható Magvető című válogatás tízezrek nevelő+e, gyönvörködtetője. Móricz példáia és módszere ma is követhető. Antológia összeállítása olyan írásokkal, versekkel, amelyek alkalmasok a figyelemébresztésre. Móricz úgy vett át részleteket például Anonymus Gestáiából, «mintha az ember felolvas esy munkát a közönségnek, s kihagvia, ami fölöslegesnek tűnik fel előtte”. Móricznak és frótársainak egv megkö- vesedetten konzervatív irodalomszemlélet béklvóit kellett annak Ideién tördelnie. A mai szerkesztőnek sokkal könnvebb a dolga. Soha még annyi erőfeszítés nem történt a régi századok költészetének és drámairodalmának feltárására. kiadására, mint az elmúlt két évtizedben. Nasrvszerű tudománvos szöveggvűiteménvek. monográfiák, kritikai kiadások sorakoznak a szakemberek polcain. Méltatlanul elfeledett, vagy mellőzött szerzők és irányzatok foglalták el mélEgyütt nőttek föl, és most is együtt élnek az országút melletti házban, amit az apjuktól örököltek, valaha régen, mikor az egyik húsz éves volt, a másik tizenkilenc. Most az egyik ötvenegy éves, nemsokára lesz ötven a másik.

A nagyon öregek még emlékeznek rájuk, mint kislányokra, ahogy a kertben futkostak vagy a diófaágra kötött hintán ültek, kéz a kézben, lassan himbálták magukat és senki sem tudhatta, mire gondolnak.

Egyformák voltak, a nagyobbik legföljebb ujjnyival magasabb a másiknál, de ezt nem lehetett észrevenni, csak ha apjuk megmérte őket az ajtófánál, vonást tett a vonalzó végén, és a fölső vonalhoz odaírta, hogy Julka, az alsóhoz pedig, hogy Terka.

Szakasztott egyformák: akárcsak két tojás” — mondogatták róluk. Édesanyjuk meg azt mondta: Slát nem mintha ikrek lennének? — Szinte magam is összetévesztem őket.”

Ezt persze csak úgy mondta, hogy azért méase tévesztette össze soha őket.

Aztán egy télen meghalt az anyjuk, és a következő évben meghalt az apjuk is. A nővérek magukra maradtak a házban.

A szülők sírja szép lombos-virágos a temetőben. Kőemléket emeltek nekik: a kőre lánc fut, télen is zöld. Rózsafa borul a kőkeret fölé. tavasszal telehinti a sir gyöpét csipkeszirommal.

Otthon az udvarban még áll a diófa. A ház előtt a kert most is épp úgy tele vörös ciniával és nagy, sárga dáliákkal, mint régen.

De a nővérek már nem alyem szakasztott egyformák, mint két tojás. Már legföljebb csak úgy hasonlítanak egymáshoz, mint galambtojás a lúdtojáshaz. — Julka elnehezedett. Nagy testét himbálva vonszolja ide- oda a házban, meg az udvarban, konyhától a csirkeólig. Dagad a liba, fájlalja a térdét, és nem szívesen jár el hazulról. Néhanap a postáig, ahol annak idején dolgozott.

Terka, éppen ellenkezőleg, elvékonyodott. Fürgén jár, sürög-forog, ég a keze alatt a munka. Karja inas, a nyaka szíjas. Mozgása emlékeztet ugyan a nénjéére, de ami annál lomha himbálódzás, az nála friss hajladozás.

Az arcuk azonban egyforma maradt. Ugyanaz a száj, ugyanaz a szem, a homlok, ugyanazok a vonások. Csak annyi a különbség, hogy az egyik száraz és cserzett, a másik párnásan puha és lágy Az egyik ráncosabb, a másik simább. Mintha az idő múltával arcot cseréltek, volna: az idősebb lett a fiatalabb, és a fiatalabb az idősebb. Pedig egv kasztot ettek, egy soron éltek.

Most Julka viszi otthon a házat. Sóhajtozva tesz-vesz. Főz, mosogat, ellátja a baromfit, meg ha van, a hízót. A mosást, vasalást együtt csinálják Olyankor, ha Terka ráér.

Terka eljár dolgozni. — Gondnokságot vállal nyaranta valamelyik parti üdülőben. Most már esztendők óta a gyógyszerészeknél.

Az üdülő jó másfél kilométerre van az országút menti háztól. Terka kerékpáron közlekedik. Kora reggel megy, késő este jön.

Az üdülőben nincs főzés. Némelyik vendég, — kivált akinek kocsija van. eljár enni. Lehet három helyen is.

De a többség, a gyerekesek majdnem mind hozatják a kosztot. A Diófának van a legjobb konyhája, onnét hozatják. Terka hordja. Tíz- tizenkét ételhordót is akaszt a kerékpárjára.

A Diófa is az országút mentén van, szemközt Ter- káékkal. Míg az ételhordókat töltik, vagy ha még várni kell a levesre, Terka egykét percre hazaugrik.

Julka gyöngyöző homlokkal piheg a lesötétített szobában.

— Szegénykém, biciklizni

ebben a hőségben

_

T

erka legyint.

— Nem kell valami a Népboltból? Nehogy kimász- kálj nekem ebben, a kánikulában, Különben — teszi hozzá — nincs is olyan meleg.

De ősszel nincs vendég, az üdülőt bezárják. A matracokat kiporolták, a szobákat fölsúrolták. A fehérneműt elvitte, és már vissza is hozta a Patyolat. Terka néha lenéz a partra, megvizsgálja, rendben vnnak-e a zárak, nem feszegették-e a zsalukat, elsöpörte-e a ház előtt az úton az avart az a kis öregasszony, akit ezért fizet a tanács.

Egyébként pedig ülnek a ház előtt a pádon a verőfényben, Nézik a sárga dáliákat, a diófa barnuló lombját, és túloldalt, nem messze előttük, a templom tornyának hegyes, fekete rajzát az égen.

Nyári dolgokról beszélgetnek. Ki jött új vendég, ki nem jött vissza tavalyi. Meg hogy a kúnházi patikus a platinaszőke nőjével mekkorát karambolozott a kanyarban.

Persze szóba került a hentes is. Aki annak idején járt hozzájuk, cukorkát hozott, kis doboz csokoládékat, és egy este nagy dadogással feleségül kérte Terkát.

— Szegénykém — motyogja Julka. — Ha hozzdmenTV

HÍREK

A Szovjetunióban a diákok fele levelező hallgató és az előadásokat a számukra rendezett televíziós leckék útján követik.

*

Az Egyesült Államokban kb. 400 000 diák „vesz részt” a televíziós oktatásban. Megállapították, hogy a tv szemléltető bemutatói nagyban előmozdították a tananyag megértését

A Német Szövetségi Köztársaságban a munkások a televízión közvetített tanfolyamok után vizsgára jelentkezhetnek szakiskolai tanári oklevél megszerzése érdekében*

$

Ausztráliában a diákok számára tartott televíziós előadásokat összekötötték a laboratóriumok és a könyvtárak tanulmányozásával*

&

Franciaországban az isktv lai televíziós központ amelyben 800 oktató működik, kiszámította, hogy az állam egy „televóziós diákra” 75 százalékkal kevesebbet költ mint olyan diákra, aki a szokásos iskolákat látogatja.

(LA jContemporanuV’-bőü

tél volnai most nem. kéné annyit gürcölnöd,

— Nem tetszett — mondja Terka kurtán. — Különben is elesett a háborúban,

Julka tudja, hogy tetszett neki. Csak őmiatta nem ment hozzá. Mert őneki is tetszett « hentes, 5 is szívesen hozzáment volna.

— Tudod, néha elgondolom mondja —. milyen mádképp fordulhatott volna az életed. Ha akkor nem vagy olyan jó testvér hozzám.

— Hagyjuk ezeket a régi dolgokat — mondja Terka ingerülten.

Hallgatnak.

— Majd éppen az a mnlya kellett nekem! — mondja később Terka, Aztán még később:

— No bizony nem szeretnék a félesége helyében lenni!

— Kinek? — kérdezi Julka értetlenül.

— Hát a kúnházi patikus- nénak! Folyton azt a platinaszőke dajnát furikázza, az asszonyt meg otthon föleszi a három gyerek... — Terka dühösen legyint. — Eh, férfinép, kutyanép.

Julka puha kezének nedves melegét érzi a kezében,

— Emlékszel? — dünnyö- gi Julka. — Ott volt az az ág, arra szerelte apa a hintát.

— Azt is rég eltüzeltük-— mondja Terka szárazon.

— Letörött — szól Julka, — Pedig azon lógott a hinta.

Kis csönd. Aztán Julka folytatja, csöndesen, tűnődve,

— Mi meg ültünk a hintán és himbálództunk. Közben az eget néztük a torony fölött. Hogy jön-e már. Azt mondtuk, hogy ott kell neki jönni, és néztük, jön-e már. Mert ha madár jött volna, az valami nagy, jót jelentett volna.

Terka bólint. Nézi a torony fölött az eget.

— Nem jött madár mondja tárgyilagosan.