Szolnok Megyei Néplap, 1968. március (19. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
1968. március 10.SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A .GERILLA" EGYÜTTES Legutóbb a Televízió „Halló fiúk, halló lányok’’’ és a Rádió 20-as stúdiójának közös műsorában találkoztunk a „Gerilla” együttes tagjaival. Énekeltek a KISZ Pinceszínházában, az Egyetemi Színpadon, s az Irodalmi Színpadon többször is: a „Vietnam ege alatt” című műsorban. és most „Mindenkinek, mindenkinek!” című, a Nagy Október óta eltelt ötven esztendő művészi krónikáját adó összeállításban. És ha kinyitjuk a rádiót, gyakorta hallhatjuk zeneileg és szövegileg egyaránt szokatlan hangvételű dalaikat. Tavaly nyáron a pol-beat fesztiválon elnyerték az I. kategória, a szólisták, kisegyüttesek első díját, a Rádió és Televízió elnökének különdíját, valamint a műfaj meghonosításának különdíját. Az ifjúsági mozgalomban, a KISZ megmozdulásai során ismerte meg egymást a három fiatal ember. Berki Tamás a budapesti Műszaki Egyetem hallgatója, Gergely Ágnes jogot tanul, Vámos Tibor a gimnázium utolsó évét végzi. Első komolyabb közös fellépésükre a KISZ ószoly- tetői találkozóján került sor 1966. szeptemberében. — Ha ezt elolvassa, megtudja, hogy mit akarunk, — tesz le elém egy könyvet Vámos Tibor. Az együttes tagjai gyakran az ő lakásán találkoznak, s így történt ezúttal is, amikor rövid beszélgetés céljából meglátogattam őket. — A könyv fedőlapján ez áll: Maróthy János: „Zene és polgár, zene és proletár." — Nem fogadjuk mi el a pol-beat elnevezést sem, — kapcsolódik beszélgeié- sünkbe az együttes negyedik, „láthatatlan” tagja, szervezője és háziszerzője, Haraszti Miklós ifjú költő, aki a maga huszonkét évével a legidősebb köztük. — A pol-beat-böl a beat szó miránk vonatkoztatva már csak formailag sem. állja meg a helyét, hiszen mi elektromos erősítő nélkül gitározunk — éneklünk, és egyáltalán nincsen dobosunk. A mi dalainkra nem lehet táncolni, azokat hallgatni kell. Elvből ellenezzük azt, hogy politikai mondanivalót csempésszenek a táncritmusok köze. Mi más irányba haladur.k. A lüktetőbb ritmust visz- szük be a közéleti dalba, pontosabban a mozgalmi dalba, hogy az megújhod- jék. Mind a négyen a DNFF jelvényét hordják, melyet a vietnami szabadságharcosok budapesti képviselője nyújtott át nekik, elismeréséül annak, hogy dalaikban szüntelenül emlékeznek a hősi nép küzdelmeire. A „Vietnami népdal”, a „Vietnami vasárnapok dala”, a „Gyászének a saigoni lányért” — a vietnami nép iránti szolidaritásukról beszél, csakúgy, mint maga az együttes neve, a „G e- r i 11 a”. amely tulajdonképpen a „partizán” szó franciás változata. Beszélgetésünk a terveikre vonatkozó kérdéssel ér véget. Berki Tamás építészmérnök akar lenni, Gergely Ágnes jogász, Vámos Tibor pedig, — ha sikerül felvétele a bölcsészkarra — irodalomtanár. Egyikük sem szánja kenyérkereső foglalkozásnak az éneklést, hiszen ma sem fogadnak él pénzt az iskolai, kultúrházi, vállalati fellépésekért Z. J. Londonban járt műkincseink- A SZÉPMŰVÉSZETI MUZEUM KIÁLLÍTÁSÁRÓL „Hatalmas felfedezés az angol közönség számára a Victoria and Albert Mu- seumban megnyílt. Magyar Műkincsek kiállítása, A gyűjtemény, amely a magyar művészet fénykorára, a XV. és XVI. század művészetére helyezi a föhang- súlyt, az európai művészetnek olyan aspektusát világítja meg, amelyet Magyar- országon kívül eddig nem értékeltek érdemei szerint” — kezdte a közelmúltban „A magyar művészet gazdagsága" című cikkét London egyik legjelentősebb lapja, a Daily Telegraph. Idézhettünk volna sok más, s még elismerőbb tudósításokat is: a régi magyar művészetet októbertől január közepéig bemutatott kiállításunknak igazán jó sajtóvisszhangja volt A londoni érdeklődők olyasmit is láthattak, amely- lyel megelőzhették a hazd közönséget, s amelyet mi csak most, Anglia után ismerhetünk meg igazán. — Mint például azt a zöld szárnyrészletet. amely a Németújvári Madonna néven ismért ötszázéves szép festmény baloldalán látható. S amely arra figyelmeztet, hogy a híres kép részlete egy nagyobb táblának. amelyen még angyal állhatott: csak a szárnyvég maradt a képen, kései ismertetőjelként. Mindezt az angol nézők azért láthatták hamarább, mert a londoni kiállítás előtt egy sereg műalkotást újból restauráltak. Megújítva került a híres lond >ni múzeumba egyik legszebb középkori szoboralkotásunk. a Barkáról származó karcsú hatalmas Szent Dorottya szobor is. Itt ugyan újabb titokzatosságok nem derültek ki, de — mint most a Szépművészeti Múzeum látogatója ellenőrizheti — megtisztult, szebb lett az alkotás, fél- ezéréves fájának nagy hasadásait is eltüntették az ügyes restaurátorok. Sikere is volt Londonban, a többi között a nagytekintélyű The Times munkatársa is osztotta a hazai véleményt: „Különösen megragadó a bárkái Szent Dorottya.” Persze, nemcsupán ilyen érdekességeket kinál az új kiállítás. Csaknem hatvan festmény és szobor, faragott és festett Madonna, egészben vagy részben fennmaradt oltártábla, feszület és templomi szobor sorakozik a múzeum két hatalmas termében, az áhítatos, majd mindinkább világiasodo-humanizálódó magyar középkor és későközépkor ritka remekei. A XV. Század elejéről származó Mária-gyermek kompozíciói például, amelyet „a II. Toporci Madonna” néven tart számon a művészettörténet, s amelynek tojásdad arcára, kék szemére, finomredőjű ruhájára nézve a laikus is megérti. miért sorolja az ' úgynevezett „szép madonnák” körébe a tudomány.. Vagy az a szinte párját ritkító oltárszekrény Berkiből, amelynek témája Magdolna menvyhevitele: festett domborművén játékszernek tűnő aprócska, kifaragott várak, „kézzel fogható” pásztorok, birkák ejtik ámulatba a késői nézőt. Megjárta Londont, s most itt van újra a kiállításon két, Kassáról származó, szigorú-szenvedő arcú gótikus szobor, az okolicsnoi főoltár már reneszánsz nvugalmat és egyensúlyt találó táblaképei, s régi művészetünk büszkeségének, a festőnek alkotásai, akinek nagyszerű művein kívül csak a monogramját ismerjük: M. S. mester néven vált híressé, immár nemcsak nálunk, — a svájci, párizsi, és londoni „vendégszereplés” óta — -egész Európában. R. Gy. Szent Dorottya szobra Barkáról (1430-ból) A „csodá“-fól a vitáig JEGYZETEK AZ tj MAGIAK FILMRŐL A közelmúltban Budapesten tartotta szemináriumát, a filmkritikusok nemzetközi szervezete a FIPRESCI, ahol a külföldi műbírálók mai magyar „filmcsodát” emlegették a legtöbbet. Miképpen értékeljük ezt a változást? Kétségtelen, hogy a siker első, ösztönző reakciója a büszkeség: a francia, a szovjet, a lengyel, az angol, a svéd- a csehszlovák, meg még néhány „új hullám” meg „új iskola” után mi is az élre törtünk, — s ki nem örülne ennek? S mindjárt válaszoljunk arra a kérdésre ts, hogy ennek a kritikusi és külföldi sikernek miért nem felel meg teljesen a hazai mozilátogatók statisztikája? Nemcsak nálunk nem felel meg, de nem felel meg másutt sem: A hatvanas évek m ét rész fi lmját — sajnálatos, de így van — teszem a harmincas évek filmjétől az is elválasztja, hogy akkor többnyire egybeestek az újító törekvések a közönségsikerrel, míg ma jóval ritkább ez az egyezés. Sok mindennel függ ez össze, kezdve azon, hogy ma a korábbinál sokkal több a mozinézők között a gyerek, meg a fiatalkorú, akiknek művészi igénye sajátosegészen odáig, hogy a régi film olymértékben iparosodott el, vált üres szórakoztatássá, „álomgyárrá” — ahogy Hollywoodot nevezik —. hogy a film igényes művészei fellázadtak e tendencia ellen és szinte arra törekedtek, hogy a közönség minden beideg- zettsége és elvárása ellen irányuló filmeket készítsenek. Valóságos antifilme- ket, amelyek az érthetet- lenségig nehezek. Nálunk ezek a törekvések teljesen sohasem bontakoztak ki és a magyar filmművészek általában visszakanyarodnak a már kialakult szélsőségektől is* De ez nem érvénytelenítette azt a felismerést, hogy a film csak addig lehetett „mindenki filmje”, amíg nem nőtt fel; az egységes moziközönség a film serdülőkorának volt velejárója, be kellett' következnie az osztódásnak, a különféle közönségrétegek szétválásának. (mint ahogv nem egységes a közönség az irodalomnál, más-más rétegek mást-mást olvasnak)* Ez igaz is- ha _nem tévesztjük szem elől a szocialista célt, amely végül is a műveltség és az élet- színvonal emelésével, a társadalmi tevékenység minden oldalának fejlesztésével — arra irányul* hogy magasabb szinten mind az irodalomban, mind a filmben újra egységet hozzon létre (az egyéni igények széles spektrumát figyelembevevő egységet)* Ha így tekintjük az új magyar filmek látogatói statisztikáját, példának okáért olyan súlyos problémákat görgető, művészileg igényes alkotások nézőszámát, mint a Húsz óra, a Hideg napok vagy a Szegénylegények, amelyek mind egymillió körül vannak, tehát a tömegsikernek örvendő u. n. közönségfilmek látogatóinak kb. a felét érik el- akkor azt mondhatjuk, hogy ez az arány nem természetellenes, nem mond ellent általános célkitűzéseinknek sem. Ilyen értelemben tehát helyénvaló a büszkeség és az elégtétel, amelyet a külföldi elismerés ■ hallatán érzünk. I A „csoda” szó igaz, nem szerencsés, nem kifejezi, hanem eltakarja a lényégért, úgy tünteti fel, mintha itt nem egy belső folyamat eredményéről, hanem váratlan és esetleges dolgokról lenne szó. — Aki azt a benyomást kelti, hogy azok a magyar művek, amelyekről itt szó van, csak csodálatot, Legfeljebb méltató magyarázatot érdemelnek, bírálatot nem, azt veszti szem elől, ami ebben a magyar új „hullámban“ a legfigyelemreméltóbb: t. i. az, hogy ez egy egymással is vitázó, s nem is lényegtelen kérdésekben élesen polemizáló áramlat, amely csak olyan alapvető vonatkozásokban mutat fel közös jegyeket, mTnt a hum'ánum szolgálata, a szocialista környezethez való pozitív viszony, az a meggyőződés, hogy az új társadalom az egyén boldogulásának lehetőségét biztosítja. Nehéz lenne már azonban közös jegyeket találni bennük- ha ennél is tovább mennénk. Vegyük a sorban elsőnek a Húsz órát, amely egy falu keresztmetszetében lényegében a felszabadulás óta eltelt évtizedek kereszt- metszetét adta. Hallatlan éles és könyörtelen képét adta a társadalmi harcoknak, a szükségeseknek és szükségteleneknek egyaránt, nem kímélt semmit és senkit. A képet, amelyet elénk rajzolt, a szocializmus legkritikusabb szemlélője sem tarthatta szépítettnek, mégis azt a meggyőződést erősítette, hogy úrrá lehetünk és leszünk az elénk tornyosuló nehézségeken. Művészi módszerének sajátossága az volt. hogy a társadalom minden rétegének megadta a módot, hogy a maga igazát bizonyítsa, ebből a végletekig feszített objektivitásból bontakozott ki-> — úgyszólván e dramaturgia ellenére! —, hogy mégis kinek van igaza. Ha a hasonló ismérvek alapján megvizsgáljuk a Szegénylegényeket, nyomban szem beugrik az eltérő sajátosságok sora Itt szó sincs objektivitásról a Húsz óra értelmében. S nemcsak azért, mert száz évvel korábban játszódik, amikor gyökereién mások voltak a társadalmi harcok. Az eltérés lényege nem a témában van, hanem az alkotók szemléletében, akik az erők harcának — így mondhatnám — csak módszertanát vizsgálják, nem pedig indokait és érveit. Hogy az elgépiese- dett elnyomó hatalommal szemben a szegedi várba befogott szegénynép képviseli az emberséget, az nem is képezi vita tárgyát, — mint ahogy a film nem is tesz különbséget közöttük • egyetlen áruló kivételével mindannyian azonos elszántsággal állnak szemben az önkénnyel. S hasonlóan egynemű a velük szembenállók frontja. Nem azt vizsgálja ez a film, hogy ki, milyen ügyért, milyen érdekekért harcol, hanem az elnyomás arctalan mechanizmusának működését mutatja be. Ami azt is jelenti, hogy másodrendű. szinte lényegtelen kérdéssé válik, milyen hatalomról és milyen elnyomottakról van szó. — Igaz, ehhez hozzá kell tenni: Jancsó annyiban eltér a bevezetőben említett művektől, hogy a üdére, amelyet döbbenetes látomásai érzékeltetnek, nem korlátlan: vele szembeszegül a szegénylegénvek kétségbeesett kapaszkodása az életbe. De képtelenek átlátni elnyomóik céljait és praktikáit, s ezért ellenállásuk nem több, mint ösztönös és kilátástalan tiltakozás. Példa egy harmadik változata a Hideg napok, amely annyiban hasonlít a Húsz órára, hogy ugyancsak világosan differenciál: az újvidéki vérengzést az események négy részesének oldaláról mutatjá be. De annyiban közeledik a Szegénylegényekhez is, hogy a konkrét történelmi helyzeten túllépő, időtlenebb, elsősorban morális tanulságokat, keres. (Ezt tanúsította a film vitája is, amelyben lényegesen több szó esett a jelenről, mint a múltról.) Csakhogy eltérően a Húsz órától, ez a film nemcsak sokoldalúan mutatja be a társadalmat, hanem keresz- tül-lcasul elemzi is. — A Húsz óránál a figurák mozaikjából szinte önkéntelenül adódott a válasz a történelem kérdéseire, a Hideg napoké szinte tudományosan elemezett megoldás. Üjra meg újra szembesíti egymással a figurák okfejtését, lépésről- lépésre haladva veti össze az álláspontokat, majdösz- szegezi az eredményeket, hogy újabb oldaláról folytathassa a vizsgálódást. Ha a Szegénylegények emlékezetes teljesítménye az volt, hogy nyomasztó vízióiban felidézte a homályt, a káoszt, amelyet az elidegenedett hatalom az emberek tudatában okoz- akkor a Hideg napok nagy érdeme az. hogy megmutatja, miért képes az elnyomó ezt megtenni, milyen korlátolt gondolkodásformák és előítéletek te- • szik védtelen eszközzé az alávetett egyént. Három példára hivatkoztam, a terjedelem miatt persze csak vázlatosan. De többet is idézhettem volna. mert még egy sor különböző vagy másmilyen Irányzat is benne foglaltatik az új magyar film eredményeiben Ami viszont nincs benne — s erre céloztam feljebb — az az u. n. közönségfilm kívánt fejlődése. Az említett művészfilmek „sleppjében” igen sok, jóval gyengébb utánzat tűnik fel. olyan rendezők alkotásai, akik figyelemreméltó eredményeket értek el a szórakoztató, cselekményes, a közönség nagyobb részében igen népszerű műfajokban, és akik — a művészfilm sikerei láttán — úgy érzik, nevük jó csengése megköveteli, hogy ők is hasonló vállalkozásokba fogjanak. Ezt a tendenciát erősíti a kritika rajongó része, amely egymással verseng a művészfilmek dicsőítésében és ingerülten elhárít mindenféle bírálatot, sőt az elemző szándékra is már idegesen reagál. Pedig a magyar film lehetőségei nemcsak azokban az érdekes esztétikai és ideológiai vállalkozásokban rejlenek, amelyekről a? új törekvések kapcsán itt szóltunk, hanem a rendezők mesterségbeli tudásában* a magyar tömegfilm tradíciójában is, amely már régen megmutatta hogy képes levetni a harmincas évek édeskés, szirupos illuzionizmusát, képes olyan mozgalmas és eleven műveket alkotni, amelyek milliók számára értelmes szórakozást nyújtanak. A közönségnek is, a hagyományoknak is tartozunk azzal, hogy a fellendülés a művészfilmben, amelyet üdvözlünk, ne járjon együtt más, életrevaló filmtípusok elsorvadásával. Réiiyi Péter
