Szolnok Megyei Néplap, 1968. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-07 / 5. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1968. január 7. BOKROS LÄSZLÖ: TANULMÁNY Günter Sprcmger: Menekülés az erődbe (Zrínyi Kiadó) A második világháború egyik leghevesebb küzdel­me a Krim félsziget kul­csáért, a szevasztopoli erő­dért folyt 1942-ben. A sok­szoros túlerőben lévő fa­siszta német csapatok gyű­rűje körülvette az erődben hancoló szovjet védőket. A Krim félsziget fö­lött átrepülő angol utas- szállító gépet a németek tűz alá veszik, — a gép megsérül és lezuhan, utasai közül azonban George Wheel százados, angol fel­derítőtiszt. aki titkos meg­bízatással Lengyelország felé repült, ejtőernyővel ki­ugrik a németek által meg­szállt Krim-félszigeten. — Wheel kapitány erdős, sza- kadékos hegyi terepen ér földet, s ott egy időre el­rejtőzhet. De tudja, hogy az éhség hamarosan beker­geti a falvakba. Az esetről azonban a szovjet felderítés tudomást szerez és egyik kipróbált felderítőjüket, Borisz Kal- gin hadnagyot az angol tiszt felkutatására, küldik. Izgalmas kalandok és szám­talan megpróbáltatás után a szovjet tisztnek valóban sikerül megtalálnia George Wheel századost. Ezután következik a nehezebb fel­adat: el kell juttatnia Wheel kapitányt az erődbe, hogy a tengeren nyíló sza­bad úton visszatérhessen hazájába. Az erőd ostroma már vége felé közeledik, a gyűrű hapról-napra szoro­sabbra zárul az egyre fo­gyatkozó védők körül. Ho­gyan sikerül mégis, szinte az utolsó pillanatban Kal- gin hadnagynak bejuttatnia az angol tisztet az erődbe, a német és a velük szem­benálló szovjet csapatok tűzvonalán keresztül, — erről szól az érdekes re­gény. Bölcs Ladányi Mihály újabb versfordításaiból: mondások Az ökör húzza az igát, hogy le ne maradjon a szekérről. ☆ Ha igazán szeretnél, nem mondanád ezt minden nap. ☆ A személy a bába útján születik. A személyiség magától. ☆ Ha elhatároztad, hogy az utódok számára is hazudsz, fogj hozzá és írd meg az emlékirataidat. ☆ Egy oroszlán felfalta a szelídítőjét. Azóta halálo­san éhes. ☆ Mikor a villany kialszik, a gyufák táncolnak örö­mükben. Az „igazság mérlegének” nem szabad úgy ingadoz­nia, mint a rendes mérleg­nek, amíg pontosan ki­mondja az ítéletet. ☆ A hosszú út fáradtság­hoz vezet. ☆ Nem félek addig a faltól, míg csákány van a vilá­gon. ☆ A színházi közönség két részből áll. Az egyik látni akar, a másik azt akarja, hogy őt lássák. ☆ Ne bízz mások „bizalmi emberében”. ☆ A leghosszabb idő az a tíz perc, amelyben várod a hőmérő ítéletét. it Ha a macskának balsze­rencséje van. éjszaka ka­náriról álmodik és nappal kutyával találkozik. ■ár Mikor a liliom lehull, a tavasz elveszti a szüzessé­gét. ☆ A szerelem meghalt ab­ban a pillanatban, amikor kettesben egyedül maradsz. •tr Minden leszedett szőlőnek jövőbeli kocsma illata van. HARIS SORESCU:* SHAKESPEARE V Shakespeare hét nap alatt teremtette a világot. Az első napon a földet s hegyeket teremtette. és a lélek szakadékait másodikon a folyókat, tengereket, óceánokat és az érzelmeket — És odaadta mindezt Hamletnak. Julius Caesarnak. Antoniusnak. Cleopatrának és Ophéliának, Othellonak és a többieknek, hogy az idők végezetéig utódaikkal együtt birtokoljak. A harmadik napon összegyűjtötte az embereket, s megtanította őket a szerelem ízére, a boldogságéra, a reménytelenségére, s a féltékenység és dicsőség ízére, amíg az összes íz el nem fogyott. Ekkor megérkeztek azok. akik az egészről lekéstek. A teremtő együttérzéssel simogatta meg fejecskéjüket s kijelentette nem tehet semmi mást. már csak kritikusokká csinálhatta őket, hogy műve értékét kétségbevonják. A negyedik napot a nevetésnek tartotta fenn. elővezette a bohócokat, I hogy bukfencet vessenek és a királyok, a császárok és egyéb boldogtalanok is szórakozhassanak. A hatodik napon néhány adminisztratív kérdést oldott meg: vihart támasztott és megtanította Lear királyt, miként viselje szalmakoronáját. Maradt még némi hulladékanyag a teremtésből, s megteremtette 111. Richardot. A hetedik napon körülnézett, van-e még valami bevégezetlenül. Már teleraggatták a Földet plakátokkal a színházigazgatók, és Shakespeare úgy találta, ennyi strapa után ideje, hogy megnézzen már egy előadást. De mivel az egészbe nagyon belefáradt, előbb elment meghalni egy kicsit. RADOVAN ZOGOVIC:** Szerettem szebbet, szelídebbet Szerettem szebbet, szelídebbet, nevetésektől kócosabbat, akinek neve lágyan csengett és csupa napfény volt belül, aki ámult, aki merengett, s akkor maradt itt, mikor elment, akit azután visszavártam álmodozva, esztelenül. És most nézlek: te csökönyös vagy, érzéki, bátor, nyugtalan, akiből a fiatalság napja süt rám sugarasan, akivel fiatalságom felszáll még és lemerül végleg... * Marin Sorescu a fiatal román költő­nemzedék rendkívül népszerű alakja. 1936-ban született, a bukaresti egyetemen filológiát végzett. Eddig hat verseskötete jelent meg. ** Radovan Zogovic szerb költő. 1907- ben született. A háború alatt tagja volt az ellenállási mozgalomnak. E verse az. lBö^-ben Belarádban megjelent Tagolt beszéd című kötetéből való. N agyanyámat én nagyon szeret­tem. Máig is jól emlékszem rá, megfony- nyadt kis ter­metére, fehér hajszálaira homlokán. Mindig mozgó öregasszony volt, jókezű, friss cseléd. Hívták is do­logra. Sokfelé. Üri-házak- ba. Sok inget kimosott, sok tányér levest megfőzött, sok szobát kitakarított. El-elvitt magával. Leül­tetett a kisszékre, lekváros kenyeret nyomott a kezem­be. Jó volt. Megettem ha­mar. Tenyerembe töröltem a számat. — Elszaladhatnál a kútra. Zománcos kannákat ra­kott a karomra. Könyököm alatt hurkát vágott a teher. Térdemet is súrolta a kanna alja, de azért vittem szaporán. — Meghoztam, nagy­anyám — kiáltottam a konyhában. A méltóságos asszony jött ki. Jószagú volt a ru­hája. Rámcsodálkozott. — Ilyen nagy az unoká­ja, Mária? — Istenem, nőnek ezek. — Már a kútra is egye­dül jár? — Szegényember gyereke hamar megtanulja a mód­ját. — Akarsz-e lekváros ke­nyeret? — kérdezte tőlem. — Akarok. — Kérek — igazított el nagyanyám —, nem vagy te buta gyerek. — Ugyan, Mária. Ken­jen kenyeret a fiúnak. Boldog asszony volt Etz én nagyanyám. Néha még dalolt is. Halkan, egészen halkan, alig értettem belő­le valamit. Megkérdeztem: — Nem mer hangosab­ban dalolni? — Elhallgass te. mind­járt agyonváglak. így há­lálod meg a méltóságos asszony jóságát? Odahaza se ejtettünk rossz szót az orvosékról. Tőlük éltünk. Nagyanyámat csak dicsérni kellett, jó szót szólni munkájáról, — mindjárt összehordta volna a hegyet. — Igazán finom embe­rek. Soha sincs rossz sza­vuk hozzám. Hűséges asszony volt nagyanyám. És megbízha­tó. Semmit se hozott el tő­lük. Csak a maradékot. Egy kis levest, húst, tész­tákat. Amit ő főzött, ő sü­tött. Dicsérte váltig. — Nem ettetek még ilyet. A méltóságos asz- szonv gondolt rátok. — Q küldte. Nagyapám nem sok be­széddel élt. Mogorva, hi­deg embernek tűnt. Estén­ként széket húzott a gang­ra, az ajtó elé. Pipázott. A kövekre ültem, a közelébe. Még hallgatni is jó volt. Nyáron meg kint aludt az öreg. Kint a földön. — A homoki földön. — A méltóságos asszony egy nagy riherongy — mondta. Kezdődött a háború. — Nagyanyám sirt, jajveszé­kelt, átkozódott, minden­nek lehordott bennünket. Megöregedett az este. Nagyapám előkerítette a régi subát, leterítette a gangon és már hortyogott. — Űri bolond — mondta búcsúzóul. Reggel kiballagott a földre. A csőszkunyhóba. Napokig haza se vetődött. Egy este örömmel jött nagyanyám. Csomagot szo­rongatott. Fényes papírba takargatva, vékony spár­gával átkötve hozott vala­mit. Nagyapám nem so­kat törődött vele. Ült a gangon, pöfékelt. A kutya lustán feküdt előttünk. — A méltóságos asszony adta — szólt nagyanyám. — Pénzt is? — Pénzt? Miféle pénzt? — Fizetést. — Megkapom én, ami jár. — Meg. De meg ám. A csomaghói szvefter ke­rült elő. Szürke színű. Használt, kopottas holmi. — Finom anyag, jó ta­pintású. Az öreg oda se nézett Köpött és pipázott. Nagy­anyám simogatta az aján­dékot. Elégedetten bólin­tott. — Finom, igazán finom, ók ne tudnák, mibe jár­janak? Meggyújtotta a lámpát. Közelebb tartotta a fény­hez a használt szvettert. Kis lyukak világítottak rajta. — Lyukas — kiáltottam. — Megfoldhatja, különben kilátszik a bőre. — Lyukas lenne? — Az hát. — Jó lesz még ez azért. Sokszor felvehetem. — Megköszönted leg­alább? — kérdezte nagy­apám. — A méltóságos asz- szonynak, ha már ennyire jó hozzád. — Mondjad bolond, — mondjad csak. Nélkülük miből élnénk. Nagyanyám büszkén hordta. Vasárnaponként fel­vette, megfordult a tükör előtt, összenőtt vele. Nem akarta levetni magáról. Talán nem is tudta. Aztán elmaradt a szolgá­latból. A földre kellett ki­járni, a homoki földre. A méltóságosékra is más idők köszöntöttek. Megéltünk. Nagyapám kerített egy kis szürke lo­vat. Csontos, sebesült lo­vacskát. Bekötöttük az ól­ba. Gazdagok lettünk. — Egyszer majd érte Jönnek. — Érte? Kicsoda? — kérdezte nagyapám. — A gazdája, aki elen­gedte — szólt nagyanyám. — Hol van az már? Micsoda ió lovacska volt. Szelíd. Órákig lovagoltam. Nagynehezen felkapaszkod­tam rá hűzigáltam a söré­nyét Nem rúgott, nem ugrált, nem is nyerített Tűrte békességgel. — Mi a neve ennek a tónak? — kérdeztem az öreget — Az istenségit, kisza­ladt a fejemből. — Ügy hívták, hogy Fecske? — Nem — mondta nagy­apám. Gondolkodott erő­sen. Letelepedett az istál­ló tövében, pipázott. — Valami szép neve volt. — Csillag? — remény­kedtem. — Ugye, Csillag­nak hívják? — Az lesz az, honnét tudod? — A jó lovakat Csillag­nak hívják — magyaráz­tam. Rajtam kívül nem Is ül­hetett a hátára más. Csak Stuka. Kicsorbult, rozsdás tőrt adott cserébe. A vá­sártéren találta az árok­ban. Eldobhatták a kato­nák. — Szállj le, eleget lova­goltál! — kapaszkodtam a lábába. — Hát a tőröm? Stuka rossz lovas volt. Sarkával megrúgta a Csil­lag oldalát. Előre lépett kínjában a ló. Nyugtalanul kapkodta a fejét. — Azért is gyere lel — kiabáltam. Még ki se járt a földek­re a Csillag. Kocsink se volt. Érte jöttek. Hivatalos emberek, a községházától. Nagyapám ott ül a gangon. Nem hozott ki «zéket, nem is mutatta az utat. Vitték a kis szürke lo­vat. A kiskarain vezették ki az utóéra. Utána szalad­tam. A többi gverek is. — Miért vették el tő­lünk a Csillagot? — kér­deztem az embert, aki a kötőféket tartotta. — Háborús ló. Nektek nem volt azelőtt. A sarkon megálltunk Szomorúan néztünk a kis orosa konvi után. — Most már add vissza a tőrömet — mondta Stnka. E=te csendben ültünk a lámpánál. Nagyanyám fol­tozgatott. A szürke szvet- ter is kezébe került. Dia­dalmasan nézett ránk. — Mondtam én, hogy el­viszik. Nem szóltunk. Nagy­apámnak nem is lett több lova. Később kezdődött az is­kola. Nyakamba akasztot­tam a táskát, mentem. — Többen jártunk az utcából. A református iskolába, a piactér mellé. Arra lak­tak a méltóságosék. Egyik délben jött nagy­anyám a piacról. Megvár­tuk. Lassan haladt, kaska húzta le a karját. Segítet­tünk. A méltóságos asszony akkor lépett ki a kapun. — Hogy van, Mária? — nyújtotta kezét. És nagyanyám megcsó­kolta Mosolygott. — Élünk, mint szegény ember. Nagyon szégyelltem ma­gam. Stuka előtt. Égett az arcom. Pár lépés után meg­kérdezte: — Rokonotok? , — Nem. — Mégis kezet csókolt nagyanyád? — Kezet. — Én meg nem csókol­nám a kezét. Csókolná a tályog. Letettük a kaskát. Ne­héz volt. Krumplit vittünk benne. A méltóságos után fordultunk. — Ügy megy, mint a kis orosz konyi — súgta Stuka. — Bolond vagy. Meg­hallja nagyanyám. Hazacipeltük a kaskát. Stuka ■ a küszöbnél letette. És elszaladt. — Nyihahaha — ordí­tott vissza a kerítéstől. Két krumplit vágtam utána. A többi nekünk is kellett. 1 SZ. LUKÁCS IMRE: A CSILLAG, • m i (meg két krumpli} ^miiiiiiiiiiiiiiitiiiHiiiiiiiimiiiitiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii«iiiii|^

Next

/
Thumbnails
Contents