Szolnok Megyei Néplap, 1967. december (18. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-03 / 286. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. december S. BOKROS LÁSZLÓ: TSZ-UDVAR A mindem éggel méid magad JÓZSEF ATTILA EMLEKE Immár három évtizede, hogy a szárszói vonat kere­kei kioltották József Atti­lának, a kor legnagyobb magyar költőjének életét Azok közé tartozott aki­ket saját nemzedékük nem ért meg teljesen, akiknek tehetsége, értéke igaz, tar­talma csak haláluk után, az utókor előtt bontakozik ki egészen. Csak a felsza­badulás óta eltelt évtize­dekben tűnt elénk igazán József Attila erkölcsi és szellemi nagysága, vált költőeszménnyé. S reá ak­kor emlékezhetünk méltó­képpen, ha felidézzük azo­kat a világnézeti, magatar­tásbeli összetevőket, ame­lyek életművét olyannyira időszerűvé, élővé és tár­sadalmilag hatékonnyá te­szik. Az első ilyen mozzanat, amellyel különösen a fia­talságra gyakorol mély ha­tást — az őszintesége A feltétlen és folttalan igaz­ságra törése. József Attilá­nál nyoma sincs alakítás­nak, még az úgynevezett „költői” alakításnak sem, távol áll tőle mindenfajta szerepjáték, magakellető mívesség, a mesterség technikájából fakadó for­mális gesztus. Magát adja minden művében — a szürrealista, expresszionis­ta versekben is oly termé­szetességgel és közvetlen melegséggel, hogy szinte egycsapásra megragad ben­nünket. Egyszeriben tár­sunknak érezzük a költőt Sikerének másik titka — költészetének demokratiz­musa. József Attilát ma­gáénak érezheti a legkü­lönbözőbb helyzetű, erede­tű, indíttatású, érdeklődésű és célú ember. „Az utca és a föld fia’’ egyszerre: az ő élettája a pesti külváros, a ferencvárosi zegzugos utcák, a gyárak füstös, pernvés világa, a málló tűzfal u bérkaszárnyák új­ságpapírral takaródzó sze- génvei éppúgy, mint az öcsödi, szabadszállási vég­telen határ, az „áramló könvyűségú’’ rét. József Attila költészete otthon van mindenütt, az ő köl­tészetében otthonra lelhet minden haladó ember. Ugyanilyen vonzerő az ő lírájában az alkotás kizá­rólagos gondolati jellege, intellektuális tudatossága, a költői eszmélet dialekti­kus igazságaira való ala­pozottsága. Alig ismerünk költőt hét évezred világ- irodalmában is, akinek életműve ennyire a jelen­tésre. a filozófia igazsá­gaira, a mérlegelő-elemző ráció tartalmaira épülne, mint az övé, aki ennyire magától értetődően mellőz­ne verseiben mindent, ami formai-technikai járulék, ami csunán díszítő elem, a mesterség vlrtouzltása. Pedig József Attila birto­kában van mindannak a nyelvi-stü&ria gazdagság­nak formaérzéknek, verse­lő képességnek, ami a hét évszázados múltú magyar költészetben csak Vörös- martynak. Arány János­nak, az újabbak közzül Kosztolányi Dezsőnek volt a sajátja. Ugyanakkor: lí­rájában alig vesszük észre mindezt, még legartisztiku- sabb művei sem hatnak pusztán a verselési-nyelvi esztétikum ingerével. Nem, mert a Külvárosi éj és a Nagyon fáj költőjénél olyannyira a gondolat mű­vészi megragadására és minél plasztikusabb kife­jezésére koncentrálódik az összes mozzanat, hogy emellett minden más má­sodlagossá halványul. S József Attila lírájának ez az alapvető gondolati fogantatás« vezet el ben­nünket időszerűségének minden bizonnyal legfon­tosabb összetevőjéhez — közéi etiségéhez. A magyar költészet igazán gazdag közéleti ihletettségű tehet­ségekben — elég, ha Ba­lassi. Zrínyi, Kölcsey, Vö­rösmarty. Petőfi, Ady, J u- hást, Illyés Gyula neveit idézzük —, de József Atti­la közülük is kimagaslik közéletiségének intenzitásá­val. Kevés irodalmunkban az olyan alkotó, akinek sorsa és művészi törekvé­sei ennyire összeforrtak volna « tömegek ügyével, akinél a vers feladata, rendeltetése, értelme eny- nyire azonosult volna a népmilliók szolgálatával. Garni Gábor találó szó- használatával élve — Jcő­táblaszerűen” fogalmazza meg az utókor számára a munka, a harc, a felelősség és a közösségért való helytállás morálját. József Attila múló idővel dacoló változatlan aktualitásának alighanem e „pörös száj”- voltában rejlik a nyitja leginkább. Abban az eltö­kéltségben, amellyel képes­ségeit a szegények, meg­nyomorítottak gondja-bajá- nak szentelte. De ugyanígy szerepet játszik a költő mai népsze­rűségében egyetemessége is. József Attila olyan gon­dolati és érzelmi tartalma­kat emel verseibe, a filo­zófiai általánosítás, a lírai logika oly felismeréseit, amelyet r agáénak vallhat a földkerekség minden haladó embere. Ezzel ma­gyarázható a költő egyre növekvő népszerűsége a Szovjetunióban éppúgy, mint francia földön, vagy Olaszországban. A husza­dik századi ember életé­nek, a proletárforradalmak korának művészi szintézi­sét nyújtja számunkra ez a líra. A maga teljességé­ben képes művészileg rep­rezentálni mindazt, ami a modern egyéniség, a mo­dem társadalom életének legfőbb jellegzetessége. „A mindenséggel mérd ma­gad” — ez volt József Attila önmaga számára szabott programkövetelmé­nye, s ennél elismerőbb szavakat az 6 soha nem avuló alkotói teljesítmé­nyére sem mondhatunk. Fenyő István H int tudják én cél­lövöldés vagyok évtizedek óta a szórakoztató-park­ban. Szeretem hi­vatásomat, bódém­nál már sokféle ember for­gott, s magam szinte csalha­tatlanul meg tudom állapí­tani, miféle embert sodort hozzám a szórakoznivágyás. Sokan kételkednek abban, miként tudok valakinek a jellemére következtetni ab­ból. ahogyan a vállához emeli a puskát. Pedig ez így van. Vidám és bölcs természe­tem sokszor segített ki a bajból. Céllövöldém felett néha fellegek vonultak át, ahogyan mondani szokás: megéltem én nehéz korsza­kokat is. Már régen, esz­tendőkkel ezelőtt egy Tom- bácz nevű ember lett az igazgatónk. Sorra járta a mutatványos bódékat és be­jelentette, hogy új -korszak következik. Először is meg kell szereznünk a szakmai „minimumot”. Nem tudtam pontosan, hogy ez mit je­lent, látta, hogy értetlenül bámulok rá, amikor azt kérdezte: — Maga hogy céloz? — Sehogy — feleltem — hiszen rövidlátó vagyok* Elképedt. — Hogyan tanítja akkor a dolgozókat a céllövésre? — kérdezte szigorú hangon. Mosolyogtam rajta, s amikor magyarázatot kért, a következőket feleltem: — Ügy látszik nem tudja, hogy céllövöldében még a hátulgombolós gyerekek is megsértődnének, ha tanítani kezdenénk. Inkább tízszer mellélőnek, semhogy taná­csot kémének. Minden em­ber önérzetessé válik, ami­kor puskát vesz a kezébe. Válaszom nem tetszett Tombácznak. — Ez közönséges csalás. Mi történik, ha történetesen egyik vendégünk kijelenti, hogy az ugráló tojást lehe­tetlen eltalálni? Csak egy módon lehet tökéletes cáfo­latot adni, ha maga odaáll a pulthoz és eltalálja azt a tojást Üjra mosolyogtam. — Az elvtárs. úgy tűnik, nem járt még céllövöldé­ben. — Kinevezésem előtt va­lóban nem kedveltem az ilyesmit. — mondta hűvö­sen. — Kétféle balek van — folytattam. — Az egyik, ha nem talál, észrevétlenül el- somfordál. a másik pedig, ha pénze van, egy rakás töl­tényt vesz, * addig-addig lö­völdöz. míg véletlenül is szerencséje lesz a találattal. Mi cél’övöldések ezt a másik típust kedveljük. Az igazgató bólintott — Persze, a polgári cél- lövöldések így gondolkod­nak. — Mutatóujját mel­lemnek szegezte. — Nálam minden másképpen lesz. Fi­gyelmeztetem. ha nem tanul meg lőni, akkor leváltom tisztségéből. Ezzel sarkonfordult. Egy hét múlva behívatott az irodába. — Az elszámolás nem egyezik. Maga igényelt két­ezerötszáz ólomtöltetet és csak ezerhétszázhúsznak az árát fizette be. Hiánya kere­ken hétszáznyolcvan darab. — A szakmai minimumra fordítottam — szóltam Könnyedén. Mivel értetlenül bámult rám. hozzátettem: — Magam is célozni ta­nultam. kicsit nehezen megy a dolog. Rákvörös lett, a szobában tartózkodó hajóhintás alig allta meg, hogy el ne röhög­je magát. — Maga vaktában lövöl­döz, amikor nálunk tervgaz­daság van?! — szólt emelt hangon, s ujjal táncolni kezdtek az asztalon. — Kü­lönben is ennyi töltettel a Waterlooi csatát is megnyer­hette volna. Államunk im­portálja a színes fémet, ne lepődjön meg tehát, ha a töltetek árát levonom a fi­zetéséből. Nyugodt hangon feleltem: — Ez természetesen igaz­ságtalan lenne. Tessék meg­gondolni. hogy a szakmai ! tanfolyamok költségeit glo­bálisan az állam biztosítja. Logikus ellenérvem teli­betalált. Elgondolkodott — Azt hiszem van erre nekünk is keretünk ... Most az egyszer megúszta. Kifelémenet azonban megállított. — Figyelmezte­tem, hogy több töltetet nem áldozhatok & maga kikép­zésére. Kérem tehát, hogy ezentúl lövés nélkül gyako­rolja a célzást. Ezzel utamra bocsátott. Néhány nap múlva észre­vettem, hogy odajön a bódé mellé és hallgatózik. Néhá- nyan lebzseltek a lövész­pult előtt, egy orvostanhall­gató célozgatta a pukkamó- rakétás holdvilágot, de s többi csak nézegette, ho­gyan jár körbe a hét törpe, szájukban a cseréppipával. Szokásom szerint elkezd­tem momdókámat: — Tessék, tessék. Kitűnő elsőosztályú légpuskák! — Gyerekjáték « telitalálat! Most mutassa meg lövőtu­dományát! Nem lehet elté­veszteni! Nálunk minden lö­vés megy valahová. Tizen­hatéven aluliaknak is ható­ságilag engedélyezve... Elzengtem még néhány ilyen „bemondást”. Szótá­ram legmulatságosabb kész­letét szórtam « nézők elé, • mindezt nagy lendülettel, hadd lássa az igazgató, hogy lelkesen dolgozom. Szófordulataimat, vaskos hasonlataimat a közönség nevetéssel jutalmazta. Tom- bácz azonban előbújt a bó­dé mögül és magához intett. Homlokát ráncolta. — Nem értek egyet a módsze­rével. Maga az ifjúság alan­tas ösztöneire apellál. Meghajoltam. — Ezenkí­vül a pénzére is. Tombácz szeme kidülledt a méregtől, valamit monda­ni akart, de ebben a pilla­natban az orvostanhallgató eltalálta a pukkanórakétát, s nagy dörrenés hallatszott és füst lepte el a bódét. — Tombácz megrántotta a karomat, úgyhogy mindket­ten elestünk. Amikor feltá- pászkodtunk, folytattuk a beszélgetést: — Mit gondol, kapitalista céllövöldében dolgozik? — Nincs szükségünk ilyen rek­lámra. Mentegetőztem: — Tes­sék elhinni, teljesen mind­egy, hogy én mit mondok. Ennek csak lélektani hatása van. Aki nevet a vicceimen, szórakozik rajta, többnyire szégyelli magát, hogy csak úgy tovább menjen. Mindig akad egy-két balek.., Félbeszakított: — Már a múltkor akartam szólni, ne használja vendégeinkre ezt a sértő kifejezést. A mi intézményünk magasabb- rendű szórakozást kíván nyújtani... Míg beszélt, a nézősereg eloszlott, a pulton ott sora­koztak tétlenül a légpuskák; Tombácz bejött a bódé bel­sejébe, körülnézett, s elé­gedetlenül csóválta fejét. — Ezek az alakok el­avultak. Csupa törpe, bo­szorkány és vadállat. — Itt egyetlen olyan alak sínest akire jelképesen rásüthet­jük a fegyvereinket. Csináltattunk egy Und# Sam-ot. cilinderrel és kecs- kcszakállal. Ha valaki elta­lálta, akkor & cilinder le­esett a fejéről. A premierre eljött az igazgató is. Én pedig így beszéltem: — Keményen markoljuk meg a puskát! Bele az im­perialista közepébe! Jöjjön, fiatalember... Nem tudom miért, de éppen úgy nevettek, mint máskor amikor a vaskos tréfákat mondogattam. Csak Tombácz szemöldö­ke rángott egyre ingerül­tebben. — Mit csinál, maga ló?! — kiáltotta, amikor félre­vont. — Maga nevetség tár­gyává teszi a komoly dol­got. Ügy kiáltozik, mintha vicceket mesélne. Védekeztem. — Valóban lehet a hangomban valami, ami önkéntelenül is neve­tésre kész..; ti hallgatóimat. Sokszor nem is figyelnek arra, amit mondok, csak a svádám&t élvezik. — Már többször észrevettem, hogy egy-egy közömbös szó épp­oly hatást kelt, mint egy bemondás. Mit tegyek? — Hallgasson! — mondta vészjóslóan és eltávozott. A következő héten hall­gattam. Közönségem, mely megszokta az ingyen pro­dukciót. nem tudta mire vélni, hogy csak a hátamat támasztom a bódé falához, s ha olykor-olykor mégis valaki kézbevette a puskát, szótlanul a kis fatálkába tettem az ólomtölteteket. A bevételem alaposan le­csökkent. Természetesen Tombácz újra behívatott magához. — Mi az oka, hogy alig lőttek ott a maga bódéjában? Vállatvontam. — Hja* reklám nélkül nem megy a dolog. Gyanakodva fürkészett. — Magatartása deficitet okoz vállalatunknak. — Mit csináljak? Ingerülten ripakodott rám: — Menjen a pokolba! Hónapokig köszönésemet sem fogadta, azután a mu­tatványosok gyűlésén, ami­kor a szellemvasutas megbí­rálta a szórakoztatópai k vezetésében mutatkozó sú­lyos hibák miatt, Tomb .cz felállt, merően a szemembe nézett és azt mondta: — Az volt a hibám, hogy nem bíztam eléggé a szak­emberekben. Hálámat úgy fejeztem ki, hogy amikor legközelebb bódém felé járt, kezébe ad­tam egy puskát. Morfondírozott, majd lassan a vállához emelte a könnyű légpuskát. A puska­cső bizonytalan ingásából észrevettem, hogy baj van. — Tessék már elsütni! — biztattam. Gyámoltalanul leeresztet­te a fegyvert és így szólt: — Meghúzni tudom ezt a ravaszt, de hogyan céloz­zak?... \'A- rakodópart alsó kövén ültem, .néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. •Alig hallottam, sorsomba merülten, k'gy fecseg a felszín, hallgat a mély. Nintha szívemből folyt volna tova, ta varos, bölcs, is nagy volt a Duna. Kaiké Kíván t Egy céllövöldés viszon­tagságai

Next

/
Thumbnails
Contents