Szolnok Megyei Néplap, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-29 / 256. szám
Í9Ö7. október 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Drága játék a múlttal A* eddig egyetlen Szolnok megyében előkerült honfoglaláskon szablya, őseinknek ez az oly sokat emlegetett félelmetes fegyvere Jászjákóhalmán került elő. Sokan gyönyörködtek már benne, hiszen egyik dísze Váradi Imre nyugalmazott igazgató tanító által hosszú évek gy ű j tőmunká j ával szervezett helytörténeti gyűjteménynek. Mi is megnéztük, de örömünkbe nagyon sok üröm vegyült láttán. Ugyanis ez a szablya tudományos szempontból teljességgel értéktelen, Jász- jákóhalma múltjáról nem mond semmit, mert nem hiteles feltárásból származik. De nem egy, hanem jelentős régészeti leletei? százai vannak lelkes dilettánsok tulajdonában, akiknek minden vágya, hogy egyszer gyűjteményük falujuk, városuk közgyűjteményévé váljék. Legutóbb K. G. csépai munkás levele jutott el hozzánk a Magyar Tudományos Akadémián, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum Adattárán át. A levélíró és baráti köre minden szabadidejét Csépa környéke régészeti leleteinek felkutatására. azok összegyűjtésére és önképzésre használja, hogy az előkerült leletek korát meg is tudják határozni. Tervük, hogy falumúzeumot alapítanak, s ezért meg szeretnék tudni, hogy az előkerült régiségeket tényleg le kell-e adni az államnak, heflyesebben a területileg Illetékes múzeumnak. Nyilvánosan válaszolunk minden olyan lelkes amatőrnek, aki faluja iránti szerétéiből falumúzeum létrehozásán fáradozik. Ehhez kevés a tudásszomj A fennálló rendelkezések értelmében régiséggyűjtéssel múzeumok foglalkozhatnak. A gyűjtés tárgyát képező régészeti leletek ugyanis kétféleképpen kerülhetnek magánosok birtokába: mint föld felszínén talált vagy földből kiásott tárgyak. Első esetben a megtalálóra a 9/1963. tvr. 2/1965. (I. 8.) M. M. végrehajtási utasítás 50. § (1) bekezdése vonatkozik. Az, aki ástatás esetén kívül muzeális tárgyat talál, köteles azt a területileg illetékes múzeumnak felajánlani. Ha régészeti tárgyak ásatás révén kerülnek magánosok birtokába, az törvénybe ütköző cselekedet, mivel az előbb idézett rendelet 34. § (1) bekezdése szerint: Ásatást csak múzeumok, régészettel foglalkozó tudományos intézetek és az Országos Műemléki Felügyelőség végezhetnek. Még ezek a hivatalos szervek is minden meghatározott esetben kü- lön-külön adott ásatási engedéllyel végezhetnek feltárást. éppen a régészeti kutatások tervszerűségének biztosítása érdekében. Régészek vagy sarlatánok A szakértelem nélkül végzett kutatások kifejezetten károsak, mivel az összefüggésében, eredeti helyzetében meg nem figyelt, kiemelt tárgy pontos korát, rendeltetését meghatározni nem lehet, másrészt az így megbolygatott lelőhelyeken a később végzendő tervszerű feltárás lehetetlenné válik. Rendkívül káros az efféle gyakorlat is, hogy a falumúzeum létrehozásán fáradozók ugyan felkutatlak a lelőhelyeket, de a megyei múzeumnak nem ielentik be. Igaz ugyan, hogy ásatást nem kezdenek'. mert azt tiltja a törvény, viszont abban a tévhitben, hogy a megyei múzeumba bekerülő anyag később nem lehet hasznára falujuknak, eltitkolják a lelőhelyeket, gyengítik ezzel a múzeum leletbejelentő hálózatát, hátráltatják a megyében dolgozó régészeket munkájuk jó elvégzésében és semmissé teszik régészeti leletek százai történelmi forrásértékét. így veszett el a tudomány számára az említett jászjákóhalmi szablya is. Kiáll fást minden faluban N A múzeumok nemcsak népművelő intézmények, hanem a vidék tudományos kutatóintézetei is a maguk szakágában. A múzeumokban tárolt anyag tehát egyrészt népművelési célo- , kát szolgál, másrészt a tudományos kutatás nyersanyaga. Semmiképpen sem lenne szerencsés ezt az anyagot falunként, falumúzeumokban tárolni, mert ezzel a tudományos feldolgozást és az anyag kezelését is nagyon megnehezítenénk, hiszen megyénkben is csak két régész szakember dolgozik. Egy falu múltjának bemutatására nem alkalmas bármilyen régészeti lelet. Kiállításra elsősorban a jellegzetes szerencsés esetekben ép darabok kerülnek, tudományos feldolgozásnál azonban minden egyes leletet számba kell venni. A Szolnok megyei Múzeumok Igazgatóságának eddig is minden igyekezete arra irányult, hogy ahol a falu múltját bemutató kiállításra igény van és a faluban^ az iskolában vagy másutt helyet tudnak biztosítani rá, szívesen ösz- szeállítunk! egy, a falu múltjáról szóló kiállítást, s abban bemutatjuk a falu területéről előkerült reprezentatív régészeti leleteket is, hogy segítsünk az oktatásban, segítsünk a népművelésben, hogy segítsünk a falu minden lakosának faluja történetének jobb megismerésében. Munkánk jó elvégzéséhez segítőkre van szükségünk. Kérünk mindenkit, de elsősorban azokat az amatőröket, akik amúgy is szívügyüknek tekintik falujuk történetének minél jobb megismerését, hogy tevékenységüket a véletlenül felszínre bukkanó leletek azonnali bejelentésére korlátozzák. A "Szolnoki Damjanich János Múzeumból azonnal szakember utazik a helyszínre és a hiteles feltárást elvégzi. Selmeczi László muzeológus ZAJ—BEA7-ZENE MŰVEL TSÉC V Tlsz a tervező-, tárgya- ló-, íróasztalod mellett, a munkahely csendjében. Kinyitod az ablakot, s ha akarod, ha nem, odafigyelsz. Zúdulnak rád a zajok. Motorok, autók, kerékpárok megannyi típusban és hangszínnel. Egyenletesen zúgnak, feltúráznak, fékeznek, dudálnak, csengetnek... Közben: harang szól. Megafon kiabál vastorokkal, hogy: „Jön a cirkusz, biztosítsa jegyét az elővételi pénztárnál!”... A rádió is lengeti többszörösre font kérdését a magánlakások ablakaiból: „Á-dám-holvagy?”... Emberhangok gur- gulázása is kivehető néha... Kacsahápogás a piacotok kosarából... Bumm! — Kis szünet s megint: Bumm! Lökhajtásos repülőgép robbantja” a hangsebességet... / " Aztán telefon cseng. Ajtót csapkodnak. Vitatkoznak.' Irógépkattogás. Odébbhúzzák a széket... De ezek már belső zajok. Zaj, zaj és zaj. Egyik fertőzése életközegeinknek. Zaj a vonatban, s azon kívül. Zaj a gyárban és körülötte. Zajokat termelnek az utcák., Zajt erősítenek a modern épületek hatalmas sík felületed, mert „direkt” verik vissza az ipar korszakának, a technika világának markáns hangjait. Nem terelik el, tehát nem csökkentik a zaj intenzitását, mint ha sok a ki-beszögellés, díszítőelem... Nem vagyunk védettek a sajtói az otthon zártságában sem, hiszen... A falakon áthallatszik a szomszéd tv-jének, rádiójának hangja, a jövés-menés,. takarítás, no meg veszekedés zaja. 1LW ennyi szó esik napja- inkban a zajártalmakról. Mondjuk, ez is egyik fertőzése életköze- geinknek. Egyik? Igen, mert fertőzött már körü- , lőttünk a levegő: gyárkémények, kipufogók, lakások füstje, utak pora, no és a stroncium, meg egyre szélesebb rokonsága, mint az atom (bomba) kor vívmánya; — nem kell ezt külön magyarázni. Csak a zajnál maradva. Különböző szaktudományok képviselőinek összehangolt munkájával állapították meg például a maximális zajszinteket, melyeken túl Ismerős-ismeretlen arc. Földi. De hogy lehet akkor, hogy nem tudom a nevét? A haja ezüstkeret fiatalos ábrázata körül. A beszéde halk, gesztusokkal nyomatékolt, s bár úgy tűnik néha, mintha a szavakat keresné, mégis arra gondolok inkább, hogy a gondolatait rendezgeti közben. Elhaladok mellette a zsúfolt cukrászdában, sort fogok a pultnál, kérem a cigarettám, s indulnék kifelé, hanem a társa utánam kiált a stampedlikkel terhes kis asztal mellől: — Mi az vándorcimborám, meg sem ismer? — Dehogy nem... — Hát akkor miért kerül el? Sáfár Jánosnak hívják, alig egy esztendeje nyugdíjas, kedélyes, kvaterkázó ember. Lakatos volt az egyik fővárosi nagyüzemben, s a szabad szombatokon gyakorta utaztunk együtt. Érdemes hát a mentegetőzésre. — Nem akartam zavarni, Sáfár bácsi. — Pedig éppen maga felöl beszélgettünk. Jöjjön, segítsen! Kezetfogtunk. leülök mellé, s a „fehér3’ fejűvel is nevet cserélek: — Tímár! — Tímár! Mosőlygunk. Ha jól körülszaglásznánk egymást, talán az atyafiságunkra is fény derülne, s mégis akadozna a szó, ha Sáfár mester huvcutkásan nem ola- jozgatná. — Csak aztán vigyázz, te Nándi — óvja az új ismerőst —, mert téged is megír ez a mi pennánk. — Szóval maga az? Nem is gondolná, hol olvastam én a, Majoros Ádám krónikáját? — Hol? — Odesszában... Annyira emberi, közvetlen, és természetes, hogy restellném konvencionális kérdésekkel serkenteni, inkább várok. Iszunk, dohányzunk, feketézünk, míg spontán, úgy, ahogy a hegyi patakok erednek, egymás mellé soriáznak megfontolt mondatai, s most három nappal később, amikor vissza idézem, árnyalatnyit sem szeretnék változtatni rajtuk... ■ir Tímár Nándornak hívnak, kilencszázhatban születtem. Tizennyolcban lakatosinas lettem Vénezák Vince bácsinál. Jó mesterem volt. Tavaly, amikor az odesszai Présgépgyárban a hatvanadik születésnapomon felköszöntött, rá is poharat emelt a továris direktor: Egészséget kívánunk neki, ha él, tisztelgünk az emléke előtt, ha meghalt, mert olyan szakmunkást nevelt az üzemkintlévő magyarok között sok volt a szocialista. Szervezkedtek. olvasták a l’Hu- manité magyarnyelvű kiadását, s közöttük én is megtanultam, hogy hány hét a világ. Itthon ekkor tárgyalták a Sallai—Fürst ügyet, a szálak túlvezettek a határokon, s minket is beidéztek a magyar követE E TÍMÁR MATE: EGYSZERŰ TÖRTÉNET nek, mint Ferdinánd Iva- novics Tímár. Még a pofonjai is áldássá változtak rajtam... Elgondolkozik, ifjú szemeit emlékek fátyolozzák, s aprókat kortyint, mielőtt folytatná... Négyéves segéd voltam már, vasárnap keménygallér szorította a nyakamat, a munkát hozók uraztak is módjával, de a fejembe sem ötlött ilyesmi, hogy osztályharc, kizsákmányolás. Pedig Endrőd — munkásfalu. — Tizenkilencben egész zászlóaljat adott a proletárhadseregnek, s már a huszas években újra szerveződött titokban a párt. Én azonban azon törtem a fejem, hogy nyithatnék saját műhelyt, míg az a szerelem... No, kedves egészségükre! Az italon átcsillan a napfény, s azt a. könnycseppecskét is gyönggyé változtatja, ami hívatlan ott remeg a szeme szegletében... No, de ne érzelegjünk. Nem szeretem én az operettet, ha a Csárdáskirálynőt meg is könnyeztem, — amikor Moszkvában játszották. Szóval, a lány gazdag volt, én szegény, merényletnek tűnt a faluban ez a szerelem az úri világ ellen. Ki is menekültem előle Törökországba, Ankarába, ahová munkásokat toboroztak — Kemál pasa nagy építkezéseihez. De itt a kudarc már politikai csengést kapott. Rájöttem, hogy rossz a világ, ha nem egyenlő benne az ember, ha pedig rossz, meg kell javítani, ahogy a törött gépeket is rendbehozzuk. A ségre, ahol egy jóérzésű titkár megsúgta kinek-ki- nek — pedig a fejével játszott —, hogy jó lesz tovább állni. Direkció — Búlgária! Méregetem a sorsa mélyét, raktározom a szavait. Ö mosolyog. Sáfár szomszéd pedig türelmetlenkedik. — Hát az hogy volt, Nándi, amikor leugrottál a robogó vonatról? — Ügy, hogy elengedtem a korlátot... Csend, beszédes pillanatok... — Bulgáriából is menekülni kellett. Még a vonatra is utánam szálltak, s ahogy mentem hátrafelé, kupéról-kupéba, ők utánam. Az utolsó kocsiban hagytam a csomagomat, — mindenemet, és leugrottam. Vészfék, mifene, de elrejtett egy erdő. Visszaszöktem Törökországba, — ahonnan Odesszába gyámolítottak a tovarisok. Huszonkét éves voltam akkor, jövőre lesz negyven esztendeje... A pult környékén fiatalok söröznek. Az egyikük nyakában táskarádió harsogja: Nem várok holnapig... — Bezzeg én harminc- nyolc évig vártam, míg tavaly hazalátogathattam. Panaszkodnom hálátlanság lenne. Felruháztak, szállást adtak, munkát, élelmiszer- jegyeket — pedig akkor kezdődött a mezőgazda ság kollektivizálása, — nagyon gyötrelmes idők jártak, — s befogadtak maguk közé előbb a Lenin Gépgyár, — majd a Prétgépgyár munkásat. Most is ott dolgozom. A hidraulikánál vagyok, nyugdíjba se engedtek el. Azt mondta a továris direktor: Csak egy Ferdinánd Ivanovicsunk van, ő Magyarország nagykövete a gyárban, nem nélkülözhetjük! A feleségemnél itthon sem találtam volna különbet, a fiam építészmérnök, a leányom, a vejem, menyem, gépészmérnökök. Az unokáim mind• velem akartak jönni: Dé- duska, mi miért nem mehetünk haza? Pedig ukránul beszélnek. Kétszázhatvan új rubelt keresek — két átlagkerestnél is többet —, süvegeinek akárhol járok, mégis félszívü voltam tavalyig, amikor először hazajöttem. De ehhez már magának is van valamicske köze. — Hogy-hogy? — Magyar újságokat olvastam én mindig, hallgattam a rádiót — most is kívülről tudom a legjobb magyar labdarúgó-csapatok tagjainak nevét —, hanem úgy hatvan-körül Moszkvában, az idegen könyvek boltjában talált a leányom egy magyar regényt, aminek az íróját Tímárnak hívják, megvette, s ahogy elolvastam a Majoros Ádám krónikáját, a honvágy még bírhatatlanabbul a szívemre térdelt. Mert ez a könyv az egész szülőfalumat, ifjúságomat feltámasztotta bennem... ■?r Ülünk a zsibongó cukrászda közepén. Körülöttünk tucatnyian. Az utcán vontatók robognak, motorok, gépkocsik, kerékpárok. Dobol az élet, mégis egyedül vagyunk önmagunkkal. Hogy ő mire gondolhat, nem tudom, én meghatottságot érzek, mint mindig, valahányszor egy emberi sors nagyszerűségét mérhetem, de Sáfár bácsi megint az önvizsgálat útjában áll: — Meglátod Nándi, hogy megír — mondja huncut- kásan. — Megírta már a félfalut, van is ellensége elég... — Én akkor se lennék, ha megír. Bármikor szívesen látom Odesszában. A elmem se kérje, megmondják. Két Tímár él ott, a fiam a másik, eltévedni sem tudna. De mi megírni- valót találhatnak az életemben? Egyszerű kis történet nem regénybevaló.^ már az emberre nézve veszélyes ártalmak következnek. A fokozódó zajártalom következményei sokfélék. \A leggyakoribbakat emlí lsük: idegkimerülés, idegrendszeri zavarok, a munka hatékonyságának csökkenése, a koncentráló készség gyengülése stb. t gén érdekesek a zaj-* ártalom kutatása során végzett kísérletek eredményei. Megismerkedtünk ilyen új fogalmakkal, mint a decibel és a fon. A decibel a zaj mérésének; egysége. Végeztek kísérleteket postahivatalokban. Amikor a zaj 75 decibelről 95-re emelkedett, azonnal 25 százalékkal esett a munka termelékenysége. Ezután hangfogókat helyeztek a dolgozók közé, ami 4—5 százalékkal csökkentette a zajt. A termelékenység mindjárt 5 százalékkal növekedett... Igen nagy jelentőségű tehát az a törekvés, hogy az iparban mind több hangtompító berendezést, hang- szigetelő anyagot alkalmazzanak. S most egy sajátos területre ugorjunk át A zenére. Tanúi vagyunk a zajos zene meghökkentő mérvű tér hódításának. Ki saját szemével, fülével győződhetett már meg, ki pedig a rádió, televízió külföldi híradásaiból tapasztalhatta, hogy a zajos zene egészen az extá- • zisig fokozhatja a hallgatóság reakcióját, amely esetenként már rombolásba torkollik... Bizonyos vonatkozásaiban ez is „tükröződés”. Kifejezése a nyugad társadalmak ifjúsága életérzésének, a kiúttalanság, a világ rendje áttekinthetetlensége miatti kétségbeesésnek. Jajkiáltás, utánam a vízözön.« Nézzük azonban a zaj szempontjából a beat-zenét. A Daily'Mirror közli, hogy a beat-együttesek nagyobb zajt csapnak, mint a sugár- hajtású repülőgép. Zajszintméréseket végeztek londoni mulatókban, s megállapították, hogy az elektromos gitárral felszerelt együttesek időnként 120 decibel erősségű zenét „produkáltak”. A sugárhajtású repülőgépek zaja csak a legritkább esetben éri el a 110 decibelt És most jól figyeljünk! Hozzáfűzi az újság, hogy 85 decibeles hangerősség már súlyos károkat okozhat az ember hallásában. Hogy ezt könnyebben elképzelhessük, példaként felhozzuk a sokak által már ismert esetet. A lökhajtásos motorok kipróbálására szolgáló helyiségben tévedésből bent felejtetek egy fémvödröt, amely a motorok hangvibrációjának hatására teljesen szétment. jű beat zene ellen szó- ** lünk? Nem. De ami túl van a mértéken, a beatzenében is túl van. A foly- ton-folyvást zajos zeneszámok hallgatása nemcsak fizikai igénybevétel a hallószerv Számára, de hangulati hatásában is egyhangúságot, sivárságot eredményez. Pedig de sokszor szoktak érvelni a zajzene mellett ezzel: igen, ez a modem, mert nem andalít, nem ringat langyos érzelgősségbe, hanem megmozgat, felráz... Akik a beat-zenében a szüntelen brutális, erőszak kos hangerő hívei, azok kedvéért James Watt annak idején tett egyik helyes megjegyzésére hivatkozunk: a műveletlen emberek számára a zajnak vonzereje van. Nem a tekintélytisztelet mondatja ezt velünk, hanem mert James Wattról igazán nem állíthatja senki, hogy neki „halvány gőze” sem volt Ilyen dolgok megítélésében Tóth Istvia i
