Szolnok Megyei Néplap, 1967. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1967-08-06 / 184. szám
1907. augusztus 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Simon Lajos: Egy óra cseng Kitárt ablakból nézem, hogy szakad szét az éj, a nyári éj, a teliholdas, valahol éber vekker-óra cseng-bong, tudom: valahol hajnal-riadó az. Valahol villany kapcsolója kattan, a szemhez kapott kéz is felfehérlik, mit tékozolva szórt a gazdag álom, valaki éppen most gondolja végig. Egy óra cseng... tudom, valaki indul, mérföldet lép az ember árnyék-lába, siet, hogy amit álmaiban nem lelt holnap talán majd ébren megtalálja. Jankovich Ferenc: T“*l 11 L r n Tükörbe nezo Alig bocsátva egypár bugyborékot, alszik a lapos rétség, ege fáradt. Kezdi a rozsda megkapni a fákat: színeket érlel, esti prücsköt ríkat. Tükörben látom magam s a világot... Engem is megkapott az őszi rozsda: hajam fehérre, arcomat pirosra, kedvem búbánatosra festi bágyadt titkos ecsettel kotorászva mélyen, más arcképekbe önti át személyem: parázs füzemmel melegítve mást — Jobb is nekem, magam ha másban élem: átadva lelkem, vérem áramát — s ahogy húlök ki, úgy hevülök át. BOKROS LÁSZLÓ: CSÉPLÉS F H I . gy vadgalamb árnyéka ■ A lebeg fölöttem. Egy régi nyárból jött vélem egészen idáig. Olykor rámtelepedik. Nem tudom elhessenteni. de nem is akarom. Ki kell beszélnem az ó történetét is. Az ember évekig, évtizedekig hordja magában az ilyesmit, azután valami felgyülemlik és el kell mondani. Kódorogtunk ketten a május-végi erdőben: egy standbeli. tizenhárom éves kamaszok- Flóbertpuska volt nálunk. Ügy loptuk ki otthon, az ablakon keresztül, zsákba csavartuk. s iszkoltunk vele végig a Tisza- parton. a nádasokig. Ott aztán kezdődhetett a vadászat. Lőttünk ösz- sze-vissza, mindenre, ami mozgott: kecskebékára, nádirigóra, sürgöny- dróton ülő fecskére. — Mire lövődöztök? — tört ránk egyszerre az öreg csősz. Azon a napon Is morogva indultunk tovább a boglya mellől. A töltésen haladtunk: balra a nádas ringott. jobbra szelíden és némán állt az erdő- Olyan szép volt a nyár, amilyennek csak a gyermekkori nyarak tudnak lenni. A barátom megragadta a karomat: —* Odanézz! Most jöttek haza! Egy magas tölgy hegyén vadga- lambfészek sötétlett. Két gyönyörű testű, vöröses-szürke székásgalamb körözött felette. s rátelepedtek. Egyiknek a farka — hogy előttem van! — kiállt a fészek pereméről. Szó nélkül elvettem a puskát és felhúztam. Csak egy pillanatig céloztam; a fészek szélére, a madár kiálló farka alá- Nem a golyó füty- tyenfésére emlékszem, hanem a becsapódás tompa csattanására. s arra, ami egy pillanattal azután elkezdődött. Az egyik madár eszeveszett szárnyalással rebbent fel és tűnt el. A másik nyomban utána véresen, imbolyogva jelent meg a A vadgalamb j — Verebekre! Elinal tunk. — Tudom! Lőnétek tik az anyátokra is, ha tolla vóna — kiabált a csősz mérgesen, s rázta utánunk a botjátAz erdő tisztásán nyúl futott végig. Vaktában utánalőttünk. A golyó gellert kapott egy faitörzsön, s füttyentve zúgott végig a lx>krok között. Élveztük ezt a füttyentést. Azután egy kis szénaboglya mögött hasaltunk. mint a katonák. Émelygő gyomorral szívtuk az erős Levente cigarettát, s nagyokat köptünk tőle- Számolgattuk a töltényeket s közben összehúzott szemmel figyeltük a távolabbi fákat: szarkát vagy csókát szerettünk volna lőni Ezek azonban nagyon óvatosak. Hogyan. hogyan nem. mindig észrevették bennünket, s rikácsolva repültek tovább. Ilyenkor keményen káromkodtunk. Teli volt az életünk ilyen izgalmakkal. Magabiztosak voltunk, nagyfiúk voltunk, és mégsem sikerült soha semmi- A velünk egykorú kamaszlár.vokat lenéztük, de annál többet ábrándoztunk a nagyokról. Egy-egy elejtett szavukból szívesen következtettünk arra. hogy szerelmesek belénk, mégis, ha beszélgettünk velük, idétlenek voltunk, és főképpen azt nem tudtuk, hogy miről kellene beszélni? Remegés és félelem fogott el bennünket, ha elborult szemmel leskelődtünk a nádasban. mikor fürdéshez vetkőzöd- tek. S így voltunk a vadászattal is: ha puskacsőre jött valami, amit dicsőség lett volna leteríteni, mindig elidegeskedtük Mindent el dobogott a szívünk fészek szélén. Fejével zavartan bólogatott. Azután szárnyai szétestek, mint a legyező, s nagy csörgéssel lebukfencezett a lombok között. Elbűvölten néztem a művemet. Meglepett a véletlenül sikerült mesterlövés, de még inkább az, hogy a szívem meg se dobant hozzá, olyan mellékesen csináltam az egészet, mintha egy légy után kaptam volna. Nem szóltam egy szót se. Ehhez a helyzethez méltatlannak ^reztem volna az örömordítást. Olyannak láttam magamat, mint azok a filmhősök, akik szenvtelenül. de nagyon határozottan céloznak, lőnek és győznek. Vagy olyannak, mint azok a katonatisztek, akik a párbajban két szippantás között lepuffantják ellenfelüket, s azután eldobják a szivart, tisztelegnek a hullának, és felszállnak a fia- kerre Ebben a percben acélos idegzetű dzsentlemen, katona, férfi voltam. Visszaadtam a puskát, eldobtam a cigarettát és sétáltam tovább. A galambra vissza se néztem. A barátom szedte fel és hozta utánam a tenyerén. Már nem élt. Golyóm a hasán ment be és a nyakán jött ki. Szem' lehunyta szegény, mint az emberek, mikor meghalnak. Teste még forró volt. Kezembe vettem. Az volt a különös, ahogyan elnyak- lott a feje. A hasát tartottam a tenyeremben, tehát olyan helyzetben pihent ott, mintha a fészkén ülne. A \ hátán kicsit fel volt borzolva a toll, a feje nem billent félre, hanem egyenesen bukott ujjaim közé. Ebben a helyzetben a nyak valami nagyon szelíd, emberi, sőt kisgyerekes vonalban hajlott meg. Ez hirtelen megrendített. Előttem ballagott a pajtásom, karján a fegyverrel, vékony nyakán előrehajló, kerek fejével. Ma is látom e két tarkót. Azaz: minél beljebb haladok az „élet erdejében”, melyben Dante is eltévedt, annál inkább látom. Ennyi történt, nem több. Nem a vértől ijedtem meg, s nem attól, hogy lelőttem egy vadgalambot, s árvává tettem egy fészket: hanem a nyak elomló vonalától. Elfordítottam a fejem, és rám tört a félelem. Megremegett az inpm is. Szégyelltem magam. Ádám állhatott így, mikor beleharapott az almába, s egyszerre keserű lett neki az a tudás, melyet úgy kívánt. Magabiztosságom egy pillanat alatt eltűnt, gyáva és szomorú lettem. Mégis úgy éreztem, hogy a két dolog: a biztos célzás, a gyors lövés, a szenvtelen és megfellebbezhetetlen cselekvés összetartozott — elválaszthatatlanul és véglegesen — az elbizonytalanodással. Szükségszerű volt az is, hogy mindezeknek egyszerre kellett jelentkezniük, a kis erdei drámának egy perc alatt kellett lejátszódnia. Embersors, eredendő bűn: ez teljesedett be. Mindenki magában hordja: van, akinél tárgyi alakot ölt, van, akinél nem. Van, aki tud róla, van. aki úgy járja az élet erdejét, hogy még csak nem is sejti, mit visz magával. Dante azonban — szorongó lélekkel, de kérlelhetetlenül — mindenkit az alvilágba küldött, aki nem tisztult meg tőle: még a legnagyobbakat, a legigazabba- kat is. Sután álldogáltam a galambbal. — Talán nem is gondoltam e percben arra, hogy otthon felpofoznának a puska miatt; a zavar kínozott. Sok volt, ami történt A galambot bedobtam egy kökénybokor alá, s azután, mint aki menekül, áttörtem a nádason. A víz szélén lemostam a kezemről a vért, s ettől megkönnyebbültem. Igyekeztem kiverni a dolgot a fejemből, s úgy éreztem, sikerült, mert később már alig gondoltam rá. Pedig nem sikerült. Nem, mert úgy beleégett az emlékezetembe az a régi délután, mint filmbe a fény és ^ árnyék. Csak le kell pergetnem, hogy újra lássak mindent: az öreg csősz botját, a flóbert kékes acélcsövét, s őt, a galambot. Sokszor peregni kezd ez a film akkor is, amikor nem dka- rom. Utcán, könyv felett, beszélgetés közben; cselekvés közben és gondolkodás közben. Megindíthatja bármi: egy reménytelen vágy, egy rossz pillantás, egy alattomos kis fájdalom, egy fullánkos szó is. Ilyenkor jó volna ismét áttörni a régi nádason, és kezet mosni a frissen futó vízben. Jó volna beleugrani a folyóba, azután kifeküdni a partra és csak felfelé nézni. De legjobb lenne, ha mégsem dobtam volna el gyáván a galambot. Meg kellett volna őriznem legalább a szárnya vezértollát, mellyel az eget járta, s mely több lenne nekem, mint emlék és szorongató szimbólum. Olykor azzal kellene írnom: akkor könnyebb le*-oe Imre Lajos A TIQRIS ÉS A HIÉNA Petőfi a Körszínházban A kilencedik évadjához elérkezett Körszínház hozzászoktatta ß nézőket, hogy programjától meglepetéseket várjanak. A Kazimir Károly főrendező vezetésével alkotó nyári együttes évről évre a világ dráma - irodalmának egy-egy elfeledett, ritkán játszott művére hívja fel a közönség figyelmét. Ezúttal egyik legnagyobb költőklasszikusunk, Petőfi háromnegyed évszázada elő nem adott, egyetlen befejezett drámáját, a Tigris és hiénát tűzte műsorára. Tévedésről lenne szó Petőfi drámájának eddigi mellőzése esetén? Az értékelő kritika nem vette volna észre a darab művészi vonásait esztétikai erényeit? Nincs erről szó. a dráma mostani bemutatója is meggyőz arról hogy ha azon a költőgéniusz kezenyoma rajta is van, sorain pedig időnként át is izzik Petőfi nagy lelke, szabadságra törő szelleme, mint műalkotás kiforratlan. S nemcsak a költő világirodalmi nívójú életművében tölt be halványabb szerepet, nincs jelentősebb helye a kor romantikus drámairodalmában sem. A XII. században. II. Béla király korában játszódó. Borics trónkövetelőnek a törvényes uralkodó ellen indított ármányait megjelenítő történet jellegzetes válságtermék. Méghozzá a Feíhők-kor- szak vadromantikus, sötéten tragikus elborulásáé. Az őrült, a Voltak fejedelmek... az Igazság! alszol? című versek időszakából, melyet még nem hatott át az a forradalmárt hivatás- tudat. a „világszabadságnak” az az ihlete, melyhez néhány hónappal utóbb már elérkezett a költő. Szélsőséges, vad indulatok kavarognak a Tigris és hiénában, nekidühült Örvénylő szenvedélyek. — olyan intenzitással, amely nemcsak a mai ember számára valószínűtlen, de a szélsőségesség tekintetében a reformkorban is jócskán túltett Vörösmarty, Teleki László, Szigligeti vagy Czakó Zsigmond romantikus tirádáin, cselekményfordulatainak túlzásain. Ennek ellenére: a Körszínház idei vállalkozása mindenképp méltánylást érdemel- Kazimir Károly értelmezése ugyanis a dráma alapvető gondolati tendenciáját, filozófiai jelentését erősítette meg és bon tot! a ki a színpadon. Mégpedig úgy, hogy egyes rövidítéseken kívül a darab szövegén mit se változtatott — az ábrázolt gondolat Petőfi gondolata maradt a Körszínház játékterén is. Az önző. a tömegektől elidegenedett. gátlástalanul önkényeskedő hatalom drámája zajlik Petőfi színpadán. A költő itt szakít a hatalomnak azzal a fajtájával, mely a néptől távolán. Petőfi lázadása a jog- tipró, zsarnoki felsőbbség ellen — melyet nyilván a Habsburg-kamarilla, Metternich, Zsófia főhercegasz- szony cselszövései inspiráltak — állomás volt abban az ideológiai fejlődésívben, amely utóbb a forradalom hirdetéséig, a néphataiom igenléséig vezetett. Az s gondolat villan meg — ha töredékesen is — a Tigris és hiénában, s Kazimir elmélyült rendezése ezt fokozza fel —. hogy a hatalomnak sosem szabad egyének. egyes vezető személyek önös érdekeinek játékszerévé alacsonyulnia, s hogy "a hatalom igazi letéteményeseit nem a királyok emberei közt kell keresni. A pozitív erkölcsi értékeket itt már nem feje- delmi kiválasztottak, hanem szolgák és földönfutók hordozzák, s a rendezés a dráma gondolati velejére tapintott akkor, amikor az uralkodói kreatúrák. Borics, Predszláva, Sámson cinikus gonoszságával szemben közéooontba állította Saul, a kóbor lovag önfeláldozó alakját. Ö az, aki Petőfi átmeneti. de a későbbi „láng- oszlopot” már jelző-előle- gező művében leginkább 43 márciusa és szeptembere. Az apostol lelkisége felé mutat előre. A példázat elvonatkoztató gondolati érvénye érdekében a színpadra állítás csak kicsiny szövegrészeket törölt az eredeti darabból s hogy a romantikát mégis „elviselhetővé” tegye, a narrátor énekes időnkénti szerepeltetésével, a kísérő ének balladisztikus-költói szimbolikájával, s a szereplő kiváló színészgárda, így Sulyok Mária. Nagy Attila. Szirtes Adám, Kol- tai János mértéktartó, jelzésszerű játékával igyekezett enyhíteni a Petőfi- mű egyes avittas szerte lenséeeip F. I.
