Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-25 / 148. szám

if SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1967. június 25. I SA M17| c amu hatvanéves volt már. Fekete, erősvonalú, nagy- csontú arc, férfias ráncok­kal és hófehér göndör haj. Szemöldöke viszont korom­fekete, Szőrmemento: ilyen voltál ember, de látod fe­jeden a téli világot? Alak­ja vékony, de izmai ke­mények lábai fürgék. Bánta is Samu az ilyen külsődleges ellentéteket. Semmit sem bánt egyéb­ként. Boldog ember volt. korcsmáros. Nagy olajbar­na szemét minden reggel ötkor rámeresztette az első vendégre, és amikor az el­ső féldecit kiöntötte, már húszán voltak a korcsmá­ban. A lakásuk is a korcs­mához volt ragasztva. Időn­ként nagyon gondozotton és ápolton kijött a felesége, akit a pult mögött megölel­getett és ha maradt még ideje a munka és a felesége között, azt a pénz számolá­sával töltötte. Néha aludt is. de ezt Samu nem szá­mította az élethez. Felesége érdekes asszony volt. Korban illett Samu­hoz. de lehet azért is, mert százkilós volt, hiszen az el­lentétek vonzzák egymást. Intelligens, finomlelkű te­remtés a korcsmaügyekkel nem foglalkozott. Még 45- ben ismerte meg Samut, amikor a férfi éppen meg­tért a hadifogságból. Korcs­mát nyitottak, nem politi­záltak. ötvenhatban a régi vendégek fülébe súgta Sa­mu, hogy nála most is kap­ni Kossuth-ot és Munkás cigarettát. Az egyik régi is­merősétől azt is megkér­dezte, mikor jönnek már az oroszok? Az ismerős fel­jelentette. Samut másnap behivatták és megverték. Kijött és mérte a törköly­pálinkát, mintha mi sem történt volna. Pénzéért a feljelentőnek is adott. No­vember 5-én viszont nem hallotta meg ennek a férfi­nek a rendelését és nem is szolgálta ki. — Kérem, én nem hal­lom, ide nem hallatszik, amit maga mond. Viszont van egy baráti javaslatom. Mától kezdve járjon maga Szantoffernéhez. Az ilyen trógerok mind odajárnak. — Ezt mondta minden in­dulattól mentesen. Igaz, a baloldali vendé­gek is húzták, mert Samu a harmincas években Olasz, .országban élt. Egy asztal- társaság minden alkalom­mal külön-külön megkér­dezte őt: — Hogy is volt az Sa- mukám? Igaz az, hogy te a fasizmus elől menekültél Mussolinihez? — Marhák vagytok — rö­högött Samu és a többiek is vele nevettek. Samu tiszteletre méltó, tapintatos ember volt, hi­teit ís adott és társaságban is tudott viselkedni Volt még egy nagy erénye, amit az emberek nagyon szeret­tek benne: sohasem sértett meg senkit, öt viszont büntetlenül lehetett froc- lizni. Boldog volt, felesége is értette férje lelkét és örült annak, aminek a férje örült. Egy tavaszi éjszakán Magda meghalt. Kicsiny szíve nem tudta kiszolgálni hatalmas testét. A halál váratlan volt, az asszony sohasem panaszkodott. Amúgyis boldog, egész­séges embereknél senki sem várja, és nem is hiszi a halált. A temetés után a bará­tok összebeszéltek, nem hagyják Samut, féltek, hogy öngyilkos lesz. Beosztották egymás között a felügyele­tet. Minden este más ház­hoz csalták. Minden vasár­nap más családnál kellett ebédelnie. A feleségek a patyolatot is vállalták a takarítást is. A férjek éj­félig sakkoztak vele. Kétszer be is rugatták, Samu másnap alig tudta mérni a pálinkát. „Szegény” — mondogat­ták és már vasárnap is mindenki úgy tervezte o menüt: Samu ezt 'szereti, Samu így szereti. Samu hálás volt és hat hónapig bírta ezt a boldog­ságot. Ekkor odavette ma­gához az üzlet takarítónő­jét. Megosztotta vele ma­gányát. pénzét. A nő értel­mes tiszta teremtés volt. És ami ennél fontosabb: elég formás és fiatal. Égett a keze alatt a munka. És megvolt benne a jó és okos nőknek az a különös tulaj­donsága, hogy elhitette a férfival, felnéz rá, örömmel fogad mindent, amit kap tőle. s amit ő ad, az cse­kélység A dolgot először egy enyhén púpos tisztviselő vette észre, aki más öröme már nem lévén, napestig hitelbe vedelte a kisüstit Samunál. Másnap a szomszédos bankban mindenki tudott mindent. Kilenckor bejött a helyettes igazgató, aki ed­dig a legjobban szívére vette Samu özvegységét s a következőket mondta: — Vegye tudomásul, Pro­tyovin úr, szégyellem ma­gamat, és ha ön egyedül lesz a hortobágyi pusztán. akkor sem fogadom az ön köszönését. Egyébként mindannyian ezt üzenik önnek. — De nekem már alig van időm hátra, és én is szeretnék boldog lenni...'— nem tudta tovább folytat­ni. mert faképnél hagyták. Fájt egy kicsit, hogy megszakították vele a ba­ráti kapcsolatot. Senki nem beszélt vele, senki nem hallgatta meg azért később rákényszerült az ügyvédi munkaközösség segítségére. Bírósági úton volt kényte­len behajtani azt a néhány ezer forintot, melyet hara­gos barátai ittak meg hi­telben valamikor nála. A városban Samunál mérték a legjobb kisüstit. Suha Andor Henry Noore királyai Hivatalosan Két ülő alak címen szerepelnek a kata­lógusban, de mindig, min­den katalógusban ott van zárójelbe tett igazi nevük is: Király és királyné né­rev előkelősködés ez, nem karótnyelt fennhéjázás: még csak nem is gőgös arc, büszke tekintet hatása, hi­szen nincs is igazi arcuk, csak testtartásuk van. Har­Két ölő alak (király és királyné) ven ismerik és csodálják Henry Moore-nak, a Buda­pesten kiállított hatalmas tehetségű brit szobrásznak ezt a főművét Vitathatatlanul királyok, uralkodók. Olyan fenséges nyugalommal, finom feje­delmi előkelőséggel ülnek keskeny trónjukon, ahogyan csak régi, igazi királyok ül­hettek valamikor. Nem me­monikus, szobrász-mintázta testtartás: csupa megnyug­tató párhuzam, sima egye­nesség. Párhuzamosan ba­rátságos. laza lejtéssel esik le a férfi és a nő karja, párhuzamosan tartják egye­nes derekukat, párhuzamos nyugalommal hajlik lábuk, s hull le ruhájuk: egyfelé fordulnak és egyfelé néz­nek, s az egyenes tartáson kí_ TALÁLÓ MEGJEGYZÉSEK vül ez az egyetértés adja fenségüket. De szomorú királyok, olyan uralkodók, akik már sok szenvedést túléltek. Tö­rékeny-szép formáik, vézna lágysággal hajló kezük, a lepelből kiáltóan kimeredő lábuk, meg szívbemarkoló- an horpadt hátuk, ölük — akárcsak egy ínségesen ín­séges, szikár mélyföld — szenvedésekre utal, elmúlt tragédiákra emlékeztet. Negyvennyolc világhírű plasztikát és nyolcvankilenc nagyszerű rajzot láthatnak a Műcsarnok látogatói ezen a kiállításon, csupa olyan alkotást, amely maradan­dó értéke a modern Európa művészetének. S minthogy mind magán viseli az al­kotó egyéniségét, egy-egy főmű egyesíti magában ösz- szes vonásukat. A király és királyné -főműve Moore alkotói pályájának. S nem is nehéz felismerni benne a korábbi alkotások egy- egy jellemző vonását, meg­szűrt, átalakítva megőrzött értékét. Súlyos hullámú, erős drapériájukon ott ér­ződik a korai művek ke­mény ereje, amelyet a ne­héz ritmusú indián művé­szettől tanult az alkotó, s amely hatalmas erővel ér­vényesül az 1927-ből való „Fekvő alak”-on. Tiszta párhuzamaikban, a lágy karok és a pad derékszö­geiben ott a kubizmus megszerkesztett művészeté­nek geometriai tanulsága. IjeSztő-barátságos fejük, egyáltalán nem természe­tes arcuk és majdnem na­turálisán természetes tes­tük furcsa ellentétében nem nehéz felismerni az ellent­mondó motívumokat össze­kapcsoló szürrealizmus meghökkentő hatását, amely kiélezve hat a ko­rábbi természetes-gépies, nyugtató és riasztó „Sisak”- on: s az 1933-ból datált vö­rösbeton „Kompozíció" visz- szafojtott erotikája is föl- sejlik az asszony satnya keblei láttán. Henry Moore állandóan figyeli, gyűjti a természeti formákat, szob­rain vissza-visszatér egy víz­csiszolta kavics, hullámtép­te szikla alakja, s vissza a táj domborzatának — he­gyeinek, laposainak — for­mája is — tanítja a művé­szettörténet. S nem tér-e vissza valóban a már em­lített mélyföld-hátakban, süllyedt ölekben ez a meg­oldás? S nem vetítse előre az 1952—53-ban készült szobor a következő évek főműve, a „Harcos pajzzsal” megdöbbentő és fölemelő tartalmát, a csonkult kezc- vel-lábával, de erős tom­porával, szilárd izmaival és nagy pajzséval uauoru- ról, emberi szenvedésről be­szélő figura szorító lélek­tani mondanivalóját? Erről beszél végülis a „Király és királyné”, a há­borúból kínzottan kilábolt, szenvedéseit sirató, de életét élni akaró emberiségről. Törékeny testük védtelen- séget kiált, de tartásuk fen­séges emberi tartást, fur­csa, gépszerű fejük borzal­mat is kelt De a nőnél fi­nom orrvonalával gyön­gédséget, a férfinél erősza­kos állkapcsával határozott­ságot sejtet A világháború után, az ötvenes évek fe­szült, nyugtalan békéjében születtek ezek a figurák. Királyok, akik szenvedtek, de élni akarnak. Királyok, akik nem felejtik az ele- settséget, de fölegyenesed­nek: Henry Moore királyai mi vagyunk. Yves Saint-Laurin fran­cia divatdiktátor: „A ruha dekoltázsa olyan mély le­gyen, hogy akik látják, érezzék: igazi nő áll előt­tük, ugyanakkor legyen olyan szolid, hogy minden­ki tisztában legyen vele: a ruha piselöje a legkitűnőbb nevelésben részesült.” ☆ Párizsban egy quiz-játék- nál egy fiatalember azt a feladatot kapta, hogy rövi­den és találóan határozza meg az „intézeti diákélet” kifejezést. Meg is tette és nemcsak tapsot aratott, ha­nem komoly pénzjutalom­hoz is jutott: „Az intézeti diákélet a férfi egyetlen szabadsága a mama és a feleség között”. ☆ „A világon a legfejletle­nebb terület az emberi lé­lek” — mondotta egy íz­ben Pearl S. Buck, a híres amerikai írónő. ☆ Bemard Shaw fiatal ko­rában zenekritikákat irt az egyik újságban. A Lon­doni Orvosok Zeneszövetsé­ge kórusának bemutatóját két mondatban bírálta: „Tegnap a londoni orvosok énekeltek. Ismét emlékeztet­ni kellene'őket orvosi hall­gatási kötelességükre”. $• Edie Adams színésznő a sex appealt a pénzzel ha­sonlította össze. — A pénz csak akkor fontos, ha nincs — mondotta. Sok nő mes­terségesen sex appealessé teszi magát és csodál kozik< hogy nincs hatása. ☆ A mikor Delma SavorelU a milánói pályaudvaron le­szállt a vonatról, észrevet­te, hogy eltűnt az egyik útitáskája. A tömegben észrevette a menekülő tol­vajt. Delma azonnal utána eredt és mintegy 100 mé­tert futva elérte. A tol­vaj bánatosan kijelentette, hogy eddig még soha nem tudták őt elcsípni menekü­lés közben. Delma Savorel- li közölte a póruljárt tol­vajjal, hogy nem kell túl­ságosan elkeserednie: ez alkalommal Olaszország 400 méteres távú futóbajnoknő­jével kellett megmérkőznie. Egykor magas lóra ült, de most már beérné sám­lival is. 3r Az orvos megállapította, hogy makkegészséges, tehát még rengeteg veszély fe­nyegeti az életben. Kiderült, hogy nem min­den szava hazugság, csak minden mondata. * Némelyütt az erős kéz politikáját az erős láb po­litikája váltotta fel. KARMTH1 FRIGYESt SZAVAK Ezt ideges emberek is­merik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot — nem is szójáték, az megint más, annak ha rossz is, megvan a mentsége, hogy valami rejtett elmésséget akar mondani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szóficamításra gon­dolok. ami hasonlít bizo­nyos ideges, szórakozott mozdulathoz. mikor el akarjuk terelni a figyel­münket, vagy koncentrálni — ujjropogtatás, dobolás az asztalon, fülcimparángatás. állhúzogatás (mintha sza­kállat simogatnánk). Az emberekkel, sokféle wnberrel érintkező, folyto­nosan beszédre, szavakra utalt városi emberben — hát még ha mesterségénél fogva is szavakkal dolgo­zik szegény! — válhatik ideges kényszerré ez a szavakkal való babrálás. Közöttünk, szavakkal dol­gozók, írók és elbeszélők között, ebből a szempont­ból kétféle fajtát külön­böztetek meg: éspedig olyant, aki szintén így van ezzel a dologgal mint én, és olyant, aki latolgatja, hogy így van vele. És most őszintén be fogom vallani, hogy vagyok vele. Bevallom neked is, hívő, aki a villamoson, miközben tiszteletteljes pillantásod el­árulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan halhatatlan re­mekművek alapját építem magamban, vagy verset komponálok — nos hát, be­vallom neked, hogy az el­siető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elolvasom a feliratot de fordítva, hogy mi jön ki belőle. És száz­szor rájöttem már, hogy ,,takarék” az visszafelé „kérakat”, ami pontosan „kirakat”-nak hangzik. És őrült örömöm volt, ami­kor hetekig való visszafelé- olvasás után ilyen felfede­zésekre bukkantam, hogy „szerda” az visszafelé „ad- resz” és „szeretni” az visz- szafelé „interesz”, és „ke­let”, az visszafelé „telek”, és „ingovány”, az „nyávog­ni”, ki sem mondhatom, mennyire irigyeltem költő- társamat Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erőszakos” az visszafelé „sok a szőre”, és „római fővezér”, az „réz­evő fia, Mór”. És bevallom, hogy én minden szót, ami eszméle­tembe kerül, mielőtt fel­használnám, előbb meg­szagolom, feldobom, le­ejtem, kifordítom — ját­szom vele, mint a macs­ka az egérrel, csak azután kapom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot ki­találta, hogy aszongya: „egy telendő, két telendő, tisztelendő”. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek jo­guk van letagadni — hogy mikor a szénkereskedő fel­jön, és előadást tart ne­kem, komoly családapának a közelgő télről és a koksz­ról, hogy én közben ezt is­mételgetem magamban gör­csösen: „én kokok, te koksz, ő kok”. És mikor egy rezgő szakállú miniszterrel be­széltem egyszer, és ő azt mondta: „mérvadó”, én magamban azt kérdeztem tőle: „mér ne volna vadó”, és mikor azt mondta: „ám, mérlegeljen”, azt felelte ne­ki az én lelkem titokban: „ám jó, mér ne legeljek”?, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mér­gelődjek. annyit feleltem bensőmben: „mér ne ge- lődjekr* Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelám- lik”, akkor én villámlást látok, mert mennydörög, és szelámik. Én bevallom, sok évvel ezelőtt, mikor azzal a híres vezérrel, Prenk Dib Dohá­val azok a megrendítő dol­gok voltak az újságban, én megálltam az utca közepén, s mielőtt érdemben foglal­koztam volna a tragédia európai jelentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a következő verset: Édes lányom, Bib Dóba, Én is úgy bibtem doda. Még tizenhatéves koromba. Én tudom például, hogy „naplemente”, ez egy szép magyar szó. De nekem ola­szosan ejtve is tetszik, hangsúllyal az utolsó előtti szótagon, így „naple—men­te!”, vagy franciásan: „nép- lömant”. Nekem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig né­gerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam”, mindig zsi­dóul, így: „chajlam”. Én, ha egy angol regényben ti­zenegy borostyánfésűről van szó, pillanatig sem fe­lejtem el, hogy ezt magya­rul kell olvasni, így „ele­ven embereomb”. És „haris­nya”, ez a szó mindig fel­tételes marad nekem. Ha risnya — de nem ris. Mert nekem a szó, azon­kívül amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, ön­álló életű zengése nyelv­nek, szájnak, fognak, to­roknak — számomra nem­csak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet fe­lel Horátiónak. — Mit olvas felséged? — Szó, szó, szó... S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értel­mezni például, más kiej­téssel: — Hogy van felséged? — Na, szó, szó, szó. # — Nyolcvan esztendeje, 1887. június 24-én született Karinthy Frigyes, száza­dunk egyik legsokoldalúbb alkotója, humorista, költő, író, műfordító. Ebből az alkalomból közöljük fenti karcolatét.

Next

/
Thumbnails
Contents