Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
1987. Június 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 A nemzeti dráma {z!%£— , | __ , . M NAPOK a szinnaz lelKe FÜREDEN Mészáros Lajos: Akt tanulmány A Veszprém megyei tanács áldozatkészsége, szives vendéglátása az idén is lehetővé tette, hogy az évad magyar daráméit bemutató színházak — többségükben a vidék színházai — országos nyilvánosság előtt is bemutatkozhassanak a veszprémi Petőfi Színházban. Június 8—25 között vonultak fel az együttesek és a szezon magyar újdonságai a színházi napok keretében. A rendezvények sorában kiemelkedő helyet foglal el az a vita. amely részben a bemutatásra kerül t és kerülő darabokról, részben az új magyar drámák általános problémáiról zajlott Bala- tonfüreden. Az eszmecsere mottója egy Vörösmarty- idézet volt: „Az eredeti dráma a nemzeti színház lelke. A nemzeti színház értéke együtt jár az eredeti dráma értékével; ennek emelkedése és vir&qzása, emelkedése és virágzása a nemzeti színháznak is.' egyik a másikat feltételezi’'. De hogyan áll vajon ma a nemzeti dráma ügye? Nem érezzük ünneprontásnak, emit ezzel kapcsolatban — jórészt a jogos bírálat szándékával — a Balatonfüred- re meghívott szakemberek elmondtak. Évekkel ezelőtt úgy látszott, hogy a magyar dráma új korszakába lépett. Néhány jelentős darab tíz- és százezrek témája volt. Az 1956. utáni esztendőkben társadalmi fórummá nőtt a színpad. Olyan gondolatokat. történelmi összefüggéseket és igazságokat tudott visszhangzóvá tenni, amelyek vonzóvá, izgalmassá, tehát népszerűvé tették az új magyar drámát. Jelzésképpen talán elég, ha Mesterházi, Darvas, Németh, Dobozy sikerére utalunk. A fejlődésnek ez a szép íve mostanában megtört. A megtorpanásnak feltehetően több oka is van, s köztiek nem kis szerepet játszik a színházvezetők nem kielégítő aktivitása. Természetesen akadnak példák az állítás cáfolására. Elismeréssel üdvözölhetők a kivételek, mégis: színházaink nem tudták az írók alkotókedvét és tehetségét eléggé a közös ügy szolgálatába állítani. Sem az előleggel nyomatékosított szerződések száma, sem pedig az előzetes tájékozódó beszélgetések rendszeresítése nem nyugtathat meg senkit. Ezek ugyanis önmagukban alig javítják az atmoszférát, amely jelenleg inkább távol tartja, mint közelíti az írók többségét. A gátló tényezők elhárításában, a vélt és valódi akadályok lebontásában tehetnének többet a dramaturgiák, a rendezők, és az igazgatók. Arra gondolhatunk, amit Major Tamás fogalmazott meg egyik régebbi cikkében: „Nem kutattuk eléggé az új, fiatal tehetségeket, és beérkezett darabjaikat inkább megbíráltuk, mint közös munkával javítottuk”. Pedig nem kisebb színházvezető tette ezt meg, mint Hevesi Sándor. Aki olvasta a leveleket, amelyeket a drámaíróként annyi kudarcot megélt Móricz írt Hevesinek, szinte egyetlen dramaturg-patrónusának, szomorúan kérdezheti': miért nem lehet a mostani, kedvező feltételek között író és rendező ilyen munkakapcsolatát általános gyakorlattá tenni? Akad ellenvetés. Könnyű volt a munka Móricz Zsigmonddal. Bizonyára nem volt köny- nyű, ám szép, és eredményes. Tehetséges fiatal írók eszmékben gazdag színházat ígérnek. Szabó György, Abody Béla, Galambos Lajos, Salamon Pál, H. Barta Lajos, Ka- mondi László, Görgey Gábor, Cserhalmi Imre és mások útja jelzi, hogy a lehetőségek — ha realizálni segítjük — ma jóval kedvezőbbek, mint a két háború között. Társadalmunk konfliktusainak ábrázolása a fejlődés logikáját és hatékonyságát fejezi ki, s erősíti. De nemcsak a nyersanyag, a valóság játszik a kezünkre. A magyar színházi élet sok mulasztást pótolt az elmúlt tíz évben. Van még tájékozódásunkban lemaradás? Inkább a gyakorlatban. A könyvekből és előadásokból megismert irányzatok, tartalmi és formai újdonságok példáját a magyar valóság ábrázolásában, idő és hely követelményeihez igazodó, egyéni szintézisben hasznosító művek jelentkezését várjuk. Ebben sem kicsi a színház felelőssége. Mi történne például, ha egy fiatal magyar szerző Peter Weiss Marat-jához hasonlö drámát írna? Lenne bemutató? S vajon a dokument- dráinák sikersorozatán felbuzdulva nem lehétne-e a magyar történelem hasonló témáinak szerzőt és színpadot biztosítani? A kéz-' deményezés elől. persze, id lehet térni, de kockázatok vállalása nélkül a művészet nem fejlődik. Színpadi irodalmunk nem gazdag, de nem is olyan szegény, mint egyesek vélik. A Mózes veszprémi sikere figyelmeztet, s persze kérdez is: melyik fővárosi színház tűzi műsorára ezt a nagyszerű erkölcsi-gondolati drámát? Vagy: a huszadik századi magyar dráma nem kínál lappangó értékeket? Miért nem újítják fel, illetve mutatják be Bródy Sándor, Thury Zoltán, Szomo- ry Dezső, Barta Lajos, Gábor Andor, Balázs Béla, Németh László, Illyés Gyújt szőlőkben húzódó ta” ligaútról o lombok közül kikandikáló sárgabarack térített le. Valami ka- maszkori csintalanság bújt belém, s eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. Gusztusos-hamvasan kellette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyál- csordító mohósággal két szép szemet már be is faltam, amikor észrevettem az egyik tőke nyakánál ülő öreg parasztot. „Na zsivány — gondoltam ijedten — most lépre szaladtál”. — Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette szájából a pipát és barátságosan mosolygott; — Falatozzék csak nyugodtan— Inkább elszaladni szerettem volna, nem a pár fillémyi kártétel miatt, hanem mert felnőtt, s kopaszodó ember létemre sem tudtam ellenállni a kísértésnek. — Valósággal megfogott ez a szép gyümölcs — próbáltam tréfával elcsapni a kínos pillanatokat. — Falatozzék csak — bólogatott az öreg, s mintha semmi sem történt volna, a pipájával kezdett bajlódni. Néhány szem barackot levettem még a fáról, aztán odakuporodtam az öregember mellé. Cigarettával akartam engesztelni, de nem fogadta el. — Nem azért... — magyarázta —, hogy megsértsem, de a pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cserélem fel, ha a mennyországba jutok, s ott is szagos szivarra, mert gondolom, hogy az isten angyalai nemigen tűrik a pipafüstöt. Szegény jó Térkőm se bírta, pedig 6 aztán la, Darvas József, Kodolá- nyi János, Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Illés Endre, Gergely Sándor, Hu- bay Miklós és mások jelentős darabjait? Hogyan tudhatná meg a legszélesebb közönség, hogy van magyar drámairodalom, ha nem kap módot az ismerkedésre? Ötven-hatvan évvel ezelőtt, szokás volt a színházakban magyar drámaciklust rendezni. Ma ez nem is egyetlen színház, nem is egyetlen évad dolga lenne. Szervezetten, valamennyi magyar színház bevonásával, folyamatosan érdemes gondoskodni arról, hogy a nemzeti dráma gazdag Válogatása színpadhoz jusson. A mű^t értékeinek számontartása és bemutatása önmagában természetesen még nem biztosíthatja színpadi irodalmunk, és a tőle elválaszthatatlan nemzeti színjátszás egészséges, szerves fejlődését Ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy írók és színházak együtt — és egymást segítve — működjenek. Utaltunk már a kedvező lehetőségekre. Ezek nemcsak abból adódnak, hogy ma méginkább igényli a közvélemény a lényegbevágó konfliktusok színpadi ábrázolását. Puszta óhajból nem születhet nagy drámai korszak. Mi is most azért bízhatunk elsősorban jelentős művek és iskolák kialakulásában, mert a valóság ihleti, sőt követeli ezeket. A drámai témák sokasága és belső gazdagsága igazolja várakozásunkat. De, hogy a lehetőség valóra is váljék, szükség van az írók nagyobb vállalkozókedvére, valóságigényére, arra, hogy a helyesen értelmezett közéletiség vállalása legyen az új magyar dráma legjellemzőbb vonása és társadalmi visszhangjának biztosítéka. D. T. messze állt az angyaloktól... — Házsártos asszony volt? — Nem a, csak a pipafüstöt nem szívlelte. A tüdővész vitte el... Részvéttel hallgattam. — Rövidke csend után megjegyezte’ — Még élhetett volna. — Egyedül van? — Egyedül. — Gyerekek? Lemondóan intett. Mereven bámulva a völgyre, s távolabb a hamvason kéklő dombokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon púposodó boglyákat számolta volna. Szerettem volna valahogy megvigasztalni, mert éreztem a bánatát, de hirtelen és hangosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyümölcs — mondta —, ha megérik, elválik. Dehát mit tegyen a fa? Üjra csak teremni kell neki, amíg ki nem szárad, s tűzre nem vetik... Hát ilyen az élet... Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre fel tud lépkedni, nincs nagyobb baj. Hát, ha még egy kupa borral is megbirkózna... — ...szén már megkínáltam volna az urat — értette célzásnak a bor említését. — Tavaly nemigen termett, s az is olyan volt, mint a csiger, hát azt adtam oda « gyerekeknek. ami « harmadéviről maradt. — Odaadta? — Mit csináljak? — nézett rámegy kicsit szemrehányón — üres kézzel nem engedhetem vissza őket — Aztán magának hoznak-e valamit? — Bőven — integet a kezével — meg küldenek is. Aztán vinnének magukhoz a városba. Az idősebb fiam Pestre, az egyik lányom Komlóra, a másik Győrbe. Még a legkisebb is hivott már Kanadába. — Miért nem megy? Ügy nézett rám, mintha a barackfáját szőlőstől, pincéétől együtt hónom alá kaptam volna és szaladnék. Sokáig nem is szólt. Kiverte a hamut a pipájából, s mintha más dolga sem lenne, csak azzal bíbelődni, újra rátömött. Figyeltem az arcát. A kiálló csontokon sárgásbarna bőr gyúródott. Szögletes álián egyhetes deres szakáll. A nyakán is mélyen barázdált a bőr, csak a homlokán feszes, noha ott is elvégezte már mélyszántását az idő. Szerettem volna sok mindent tudni, s mintha csak megérezte volna, így szólt: — Mert úgy van az ember néha, mint a kutya. Oldalt sompolyog a világtól... Ha nézem ezt az új világot, s azokban a piros cserepes szép új házakban — mutatott le c völgyben húzódó falura — a most induló fiatal életeket, hát azt mondom jól van. Már ennek így is kell lennie. A mi időnk lejárt. Szerelj le vén huszár. — Sírva fakaszt! — No, az baj — fordult felém mosolygós arccal, — mert a férfiember, ha lehet a saját temetésén se bőgje el magát. Ezen már csakugyan nevetnem kellett. Aztán sze- delőzködtem, mert közben eljárt az idő. A nap már a csipkereki erdőkön is túllépett. — Ha nem sérteném meg, hazavárnák. — Akit hazavámak, nem szabad tartóztatni — fel- tápászkodott az öreg. — Mondta, hogy szedjek a gyümölcsből. — Tán még gyerekei is vannak? Mondom, hogy négy is* s mind szép. Mélyen ülő kék szeme elhományosodott. Felágaskodott ő is az alacsonyabbra hajló ágakhoz, s szedte a barackot a gyerekeimnek. Búcsúzkodásnál mintha támaszkodni való bot után kapna, megfogta a karomat: — Ha nem sérteném meg, mégegyszer tudakolnám a nevét. Megmondtam. Sután, esetlenül kapott- napszítta kalapja után. Szikár alakja mintha jobban meggörnyedt volna, s így szólt: — Akkor írja meg. — Olyan ez a hely, mint maguknak városon a strand, a színház, vagy a kávézó — körbemutatott a valóban festői tájon. — Olyan ez nekünk, véneknek. Elhallgatott. Nyújtotta a kezét Dávid Sása» yV/WVWWVWWVWWWWWSA/WWWVV Hajnal Gábor: Tjaai da Lak í. Ibolyákkal teli rét gyenge ágú sárga fűzfa jöhet újjongva eléd szíved táncra nem tanítjr. Villoghat feléd a tő fáradtnak aludni jó bevánszorgok hát szob ámba minden tagom álmom vágyja. Sötét kontúrú erdős hegy alatt mezítlen törzsű fenyő áll sötéten zöld csúcsa meg se mozdul a homályban. Az ibolyáról csak tudom hogy ül a fűben rámnéz figyel de én nem látom őt. A csend mely észrevétlen dől szívembe a parkon átsuhan s hogy érthetőbb legyen kutyák ugatnak egykedvűen az estbe. 3. A víz hátán ideges remegések futkároznak fakó súlyos a tó a lélek boltozódik rá a tájra hegyen és vízen egyként ott vacog. A szomorúfűz leszegi fejét zilált fürtjei már a vízbe lógnak emlékek borzongatják testemet míg sűrűsödik körülöttem az este. 4. Toporgok nem találom a helyem nem vagy velem Édes, szerelmes verset írni hozzád mondják fonák huszonkét év után de hiányzol veszettül tétován indul mégis a versem , s nem illik bár: Szerelmem jó volna megölelni téged — mondom az éjnek. 5. Ez a hebehurgya változékony szeles reggeli ragyogás felhőket hurcol és az égbolt minden órában más ez a hebehurgya indulattal teli gyönyörű ragyogás játékos tünékeny szavakkal — az újra kísértő ifjúság. Öregember a hegyen
