Szolnok Megyei Néplap, 1967. április (18. évfolyam, 77-100. szám)
1967-04-09 / 83. szám
» szólnom mk ifiroi» Jó®! *SiT#>i ». w ersolvasó nép lettünk az elmúlt évtizedben. A ’ könyvkiadói jelentések, a verseskötetek sokezres példányszámai, a gyakori második kiadósok ezt épp úgy bizonyítják, mint & költői estek sikere, a résztvevőinek tábora, nem egy poétánk szívet melengető emlékei. A költőket manapság egyre inkább szokás vendégül hívni, velük személyesen megismerkedni, verseiket tőlük meghallgatni. Nem egyedülálló az olyan alkotónk, aki egy-egy verse megjelenése után a kommentáló, elismerő, vagy vitázó levelek sorát kapja. Mindez arra mutat, hogy a vers ma tényező lett hazánkban, s a Költészet Napja — melyet az idén negyedszer rendezünk meg, a hagyományhoz híven József Attila születése napján — ezt a kivívott társadalmi szerepet ismeri el méltó formában. A költészetnek ez a hazai ünnepnapja azonban arra is késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk: milyen elemek hatottak közre nálunk a vers, a poézis e népszerűvé válásában? Vajon a szép szó varázsának, * nyelv zenéjének, a kulturálódó ember esztétikai igényeinek és a művészi öröm utáni vágyának lenne mindez köszönhető? Vagy a pihenésnek, a kikapcsolódás ösztönének, a gondokról megfeledkezni akaró emberi mozdulatnak, mely egyidőre elzsangítani kívánja magát egy másik világ érzelmi hullámaival? Nem tévedünk, ha a meghatározó tényezőt valami másban keressük. A költészet mai előretörése összefügg azzal, hogy hazánkban az utóbbi években nagymértékben megnőtt a gondolat respektusa. az értelem és ráció tisztelete, pontosabban annak a gondolatnak és intellektusnak becsülete, mely szocialista együttélésünk távlatait és jövő feltételeit hivatott megteremteni, S ma már mind több ember ismeri fel, hogy ennek az alakuló új szocialista közösségnek összetevője lesz — a gazdasági és társadalmi élet eredményein kívül — a formálódó új embertípus magasrendű érzelmi kultúrája, erkölcsének és ÁPRILIS 11 a Költészet Napja emberségének kifinomultsága la. A költészet ma gondolkodni, eszmélni, öntudatra ébredni segíti napjaink emberét, magatartás és erkölcs, közösség és magánélet bonyolult útvesztőiben igazítja el, ösztönzi az értelmes, emberhez méltó élet kialakítására. A mai ember ugyanis nemcsak életforma és igények terén fejlődik állandóan, de humánuma megnyilatkozásaiban is, és érzelmi élete gazdagodásával mindinkább rászorul a vers közös emberi felismeréseket megszólaltató bensőségéra. Jócskán vannak — s nyilván a jövőben is lesznek — olyan problémáink, melyeknek megválaszolására, tudatosítására a verséLmétny hőfoka, letisztultsága alkalmas leginkább. A társadalmat formáló mai embernek mindinkább szüksége van olyan költészetre, amely a művészi forma segítségével érzékletesen szólaltatja meg számára az értelem és emberség igazságai! A mai versolvasó ember tehát voltaképp önmagát keresi a versekben: önnön problémáit, kételyeit és bizonyosságai! saját és embertársai életének érteimé! szépségét Költészetünk ma azért népszerű, mert java alkotásai segítenek az embereknek meglelni helyüket a világban, segítenek — a versiogtka sokszor villanásszerű dialektikájával — rávilágítani arra, ami követendő, példaadó. A magyar lírának ebben az eszmél te tő feladatvállalásában nagyszerű példája és hagyománya van: József Attila, aki először fogalmazta meg hitvallású! hogy „a líra logika de nem tudomány**. A József Attila-i életmű — többek között — erre a zseniális költészet-értelmezésre épül: arra a felismerésre, hogy nemcsak értelmünknek, de érzelmeinknek, magatartásunknak, egész lelki vilá gunknak gazdag Logikája van, az összefüggéseknek olyan rendszer«, amelyek a versek fényében világosod aak meg. . Fenyő István Gereblyes Lászlót ARS POETICA Mondhatnám én is, Engem csak a tavirózsák Szelíd közössége érdekel, Vagy a páfrányoké, Fenyők világa, Egy-egy a földi csúfságoktól Elvonatkozó Fautrier-kép, Klee-grafika, A hét tavak tájai, Gleccserek, Vagy a női testek tüneménye csak. Vagy épp a Viktória-tá!.Hohól Megállj! ^ De hiszen máris benne vagy a Tanganyika-vidé* Problémáiban. Már ki sem látszom belőlük, Annyira nem közömbös nékem A fekete testvéreim, — Amerikai fekete szegények, Kongói fekete szegények — sorsa. S így már nem is a páradús hőség Gondolatától lep el a verejték, Nem is a dzsungel királya, De az amerikai légibombázók Raja rettent, Nem skorpió, — Fehér intrika iszonyit! S hiába is játszanék hújósdtí Egynémely bírálómmal, Maskara lenne rajtam, A szépség sűrűn-szőtt Elefántcsont-fehér Bumusza. A szerzőt a hónap elején a József Attila-díj első fokozatával tüntették ki. * András"* Lajost Éjszakai műszak Most minden éjjel, míg téged a pelyhes meleg dunna közt simogat az álom szövőgépek zúgását figyelve őt nézem én: a karcsú szőke lányon S»»s. kék-aprópöttyes kendő, s úgy feszül mellén a köpeny, amint igazítja makrancos hajtincsét, mint kerek almán a hamvas bőr, — s kedvem magasra szítjr ha éneked — s én hallgatom itt lopva míg cikázik a gépen a fonál: ^ pacsirta szól így rét fölött, dalolva ^ míg tavaszodván párjához talál. S én észre sem vettem, elszállt az éjfél míg pontos, szép ringását versbeloptam a gép előtt: mint nádszálét — a szél csókját kerülve ringóét... Zajosan virrad, a műszak véget ért. A lányka a vég vászonba szőtte álmait .. Én is hihetném: álom volt, ha csókra nyújtott ajkával nem állana itt.« Kalász Márton; HAJNALI SZEKEREK Ezüstben fürösztött hajnali földek; lucernák lilája s várakozó árpáiknak éretlen aranya-zöidje — Csillám] ik, pezsdül az egész hátáé. Rétek a völgyben; halszínű, fosztó párába rejtve a távoli fák. Tengeri csüngő zászlai zizegnek, matatgat. játszadoa velük a szó! Szekerek jönnek a fenti majorból, lendítik játékos-combé lovak. Bekötött kapák közt síkongó lányok s álmosan nyújtózó, telt asszonyok. Csuhéjos szatyrok a lőcsre akasztva, ruhába bugyolált csupor vizek. Lám, egy kié csitri a szekeres balján issza már kotyogó, sűrű tejé! S zötyögnek, koeódnak lejjebb a lankán, farát kivillantja, táncol a ló. Onnan már láthatják tál özönölni a répaföldek sok smaragd sorát. Eltűntek. S nyerítve, szökve Inainak amott az elmarad! bundás csikók. Zsibong a major — még utánuk hallik kalapács-zengés meg gép-pu ffogás * Kiss Tamás: Zsoltár Nyugtalanul keresem a szót. A helyem • Földöm Nem a pénzt, — as egyensúlyt. Nem a támaszt, — a harmóniát kutatom. A termő békét, —■ nem a nyugalmat, a rendet, — s nem a félelem-adta fegyelmet Nem izgat engem a sorrend, hová apró márványlépcsők vezetnek puha, omlatag szőnyegeken: fol-le, föl-le, mélybe-magasba. Nékem a rend, az egyensúly kell, az, ami nélkül nem lehet — óh nem — de nem is szabad élni a földön. Én úgy vagyok ember, ha érzem az ujjam egy idegén, húnyt szemmel a meg-megiramló pillanatot, ha fordul a Földünk s mögötte lenyugszik, felkel a Nap. Ügy vagyok ember, ha tudom, hogy az állatöv minden csillaga ott fenn lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint, és ha szelíd Katalin-rózsa vigyáz okosan odalenn a tüzes hasadóanyagokra, ha anyafarkas mellett kis gida térdel, foltos puma ölén heverészget a bárány, baziliszkusz-lyuknál gödölye — ember mellett az ember... Mért néznétek ezért engem botor álmodozónak, hisz tudom én már rég, hol a helyem: veletek vagyok én az örökké kilengő dolgok síkos peremén, és évmilliók küszöbén várlak, kereslek, te társam, te másik, te ember, emberiség, hogy végre kezedbe fogódzam. Simon István t Tavaszi szőlővidéken Megálmodnám újra, milyen, ha narancsszin holdvilág vám olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában, t ég az Etna krátere fenn. És roskadó fenyőiben a Sarkkört a havas tajgán, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem. S hol is van a trópus nesze, mikor éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zenefi Ú, mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidéken, ha észak felé repülnek már a vadlibák, s hegyeink zsúpfödeleit ^ bepólyálja még a szürke, de forrósul a szívem, mint kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha bort melegít. Mocorognak már a meggyfát kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász; ahol mégse csak vándorolnak, réznek és ahol a szélnek izét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándor-nap; s hogy hang sincs ahhoz hasonló, mikor hallik már a csé-csitt, csivitel a metszőolló — apám nyírja az otelló rőt, tavalyi venyigéit... A szerzőt a hónap elején a József Attila-díj elsí fokozatával tüntették ki. * Rónay Györqy s FÉRFI PORTRÉ A férfi szobájában ül s egy régi délelőttre gondol mikor a pályaudvaron állt a fölnőttek közt rövid nadrágban és feszengve gyúrta két hátratett kamasz-kezét, melyen a körmöknél a bőr kiszálkásodott — a vonat kerekét nézte, s hirtelen tágra meredt szemmel az ablak mozduló négyszögét, melyen a lány derékig kihajolva integetett, de nem neki, s közben oszloptól oszlopig suhanva, menthetetlenül mind kisebbre zsugorodott imádott arca — erre gondol, s szíve váratlanul nehéz lesz, mint a kő. A szerzőt a hónap elején a József Attila díj fim fokozatával tüntették ki.
