Szolnok Megyei Néplap, 1967. április (18. évfolyam, 77-100. szám)

1967-04-23 / 95. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1967. április 23.

ti

TAVASZI TÁRLAT 1967

Két megye képzőművészeinek hagyományos tavaszi bemutatkozása ezúttal is gazdag és változatos. A kiállítás gazdagságát nemcsak a müvek tetemes száma, a művészi kifejezési módok változatossága jelenti, hanem egészében véve jól beleillik abba a fejlődési vonalba, amely a mai magyar alföldi festészet újjáéledését, fellendülését — ha tetszik, másodvirágzását — eredményezheti és eredményezte is már az elmúlt években.

Az idei Tavaszi Tárlat másik nagy pozitívuma az éledő kísérletező kedv, amely intenzív formai „vér- frissítést” jelenthet,

Különös módon az alföi- di festészet e formai felfrissülése részben az alföldi hogyományokkkal kevésbé rendelkező szobrászok formakísérletei kényszerítő visszahatásának következménye. A három szolnoki szobrász munkássága úgymond egy kicsit a közízlést is „megdolgozta”, fogékonyabbá teile az áttételesebb formanyelv befogadására. Szabó László például ezen a kiállításon sem félt meghökkenteni a konzervatívabb szemléletű nézőt Bika című hegesztett sárgaréz lemez szobra már a megnyitón is vitát váltott ki. A mű kvalitását igazolja aznban, hogy a tőle idegenkedőknek is csak egyetlen ellenérve volt vele szemben; szokatlan.

Az alföldi, szorosabban véve a szolnoki és a Bács- Kiskun megyei (kecskeméti, bajai) festészet kifejezési eszközeinek felfrissülése a művészek alkotói szemléletének természetszerű velejárója. A művész, ha valóban korát akarja kifejezni a* erre leginkább alkalmas eszközök állandó kutatásáról sem mondhat le. E kísérletezésnek, e kutatási hajlamnak azonban másmás kereteket szab az egyes művészek egyénisége, eddigi életműve, a hagyományokkal szembeni különböző elkötelezettsége. Így természetesen más-más lesz ez útkeresés intenzitása és megnyilvánulási formája a Rudnay tanítvány Weinirá- ger Adolfnál, a klasszikus alföldi tájképfestő iskolához kötődő Chiovini Ferencnél, a konstruktívabb és sz íbjektívabb színvilági' Berényi Ferencnél, a formával szemben inkább a színek dinamikájára építő, az „elementáris” festőiséget valló Baranyó Sándornál, a délalföldi „iskolához” közelítő Noel Ö. Gábornál, vagy az erősen dekoratív hatásokra törő Éber Sándornál

Ha azzal az igénnyel nézzük végig a kiállítást, hogy mit és miben adoH többet a előző, hasonló jellegű tárlatoknál illetve miben jelentkezik stagnálás vagy éppen visszalépés az előzőekhez képest, megnehezíti dolgunkat, hogy az egyes művészek munkáját részben önmagukhoz, részben az egészhez kell viszonyítanunk.

Könnyebb áttekinthetőségük kedvéért a három szobrász bemutatott műveit előrevéve; Nagy István négy szobrot állított ki. Mind a négy munkája „miniatűr” méretű, de plasztikai alapgondolatában monumentális igényű alkotás.

Közülük újszerű probléma felvetéséért a Hinta tetszik legjobban; a negatív és a pozitív, a kis és a nagy formák kontrasztjára épített alkotásból is kitűnik, hogy a szobrász következetesen halad a térplasztika játékosabb, artiszti kusabb lehetőségeit kutató útján. Reméljük a legközelebbi kiállításon már nagyobb léptékű műveivel is találkozhatunk.

Simon Ferenc, Kórus című lemezkompozícójávai szerepel a tárlaton, amelynek vázlatát a galériai ki állításon már megcsodálhattuk és a kritika is értékelte. A kiállított mű magába foglalja a vázlat értékeit. Nagyvonalú, szép és

anyagszerű kompozíció.

Szabó László hozta talán a legszembetűnőbb formai, technikai újdonságot a kiállításon. Hegesztett férn szobrai közül azonban még nem mindegyik kiforrott, letisztult alkotás. A különben nagyon szép plasztikai megjelenésű Család című kompozícióján például meg erősen érződik, hogy a gondolat kőbe és nem fémbe született A tartalom és az újszerű formanyelv az Erőpróba című áttört kompozíciójában talált mara* déktalanul egymásra, ez a mű a tárlat egyik legszebb darabja.

Baranyó Sándor festészete szenvedélyes piktúra. Ez a festői látásmód és kifeje>- ző készség a természet ábrázolásokban érvényesül leghatásosabban. Szándékosan nem használtam a tájképfestészet megjelölést, hiszen Baranyó természetábrázolásának zöme átmenet a tájkép és a figurális kompozíció között. Annak tekinthetjük a Felröppenő galambokat is, amely a Far lu vége című kompozíciójával együtt a kiállított négy műve közül a legjobban tetszett A másik kettő mind kompozíeiós, mind színépítkezési szempontból félig megoldott, egy képen belüli nagy egyenetlenségek fedezhetők fel bennük.

Berényi Ferenc három képét csak rövid ideig láthatta a tárlatlátogató közönség, ezért ezekkel a művekkel most bővebben nem foglalkozunk, hiszen erre rövidesen, a művész önálló kiállítása kapcsán úgy is alkalmunk nyílik majd.

Bokros László három kiállított képét viszont már az elmúlt években nem egyszer méltatta a kritika. Újat ezúttal sem tudunk mondani róluk; színvonalas művek.

Chiovini Ferenc a TéZ az ablakból című képe megkülönböztetett helyet foglal el a művész kiállításon szereplő alkotásai között a hideg és a meleg színek kontrasztjára épülő színvilágával korábbi élénkebb tempera korszakára emlékeztet, ugyanakkor a színek érettsége és teltsége tekintetében túl is mutat azon (a kép olaj-tempera technikával készült). Ez a képe nem utolsó sorban témája tekintetében is különbözik a művész által oly sokszor megfestett témaköröktől (Zagyva-part, Piac, Tisza-part, Falusi utca, stb.)

Fazekas Magdolnának szénrajzai a kiérleltebbek. Olajképein egyfajta festői erőtlenség, túlságosan is lefojtott színvilág az uralkodó.

Meggyes László kiállított műveire is nagyjából ez mondható el, ezek a művek kicsit mintha visszalépést jelentenének az utóbbi évek kiállításain bemutatott alkotásaihoz képest. Reméljük azonban, hogy ez csali időleges intervallum a művész oly szépen fejlődő pályáján.

Palicz József pályájának viszont kétségtelenül nagyon jelentős állomása a Téli este, amely a kiállítás egészéhez viszonyítva is az egyik legsikerültebb kép és ide sorolhatjuk még, bár némi fenntartással, a Nádas szélén című művét is.

Mészáros Lajos Tabánja, a festőileg megoldottabb két kiállított műve közül. Ezúttal és itt szeretnénk

azonban felhívni a figyelmet a szolnoki művészek bizonyos tematikai egyoldalúságának veszélyére. Nagyon csábító és az évszakok egymásutániságában roppant változatosak lehetnek a hagyományos szolnoki motívumok (Tabán, Tisza-part stb) de könnyen a tematikai uniformizálódás érzetét kelthetik a nézőben, különösen, ha egy kiállításon belül találkozik a témák különböző feldolgozásaival.

Hogy egy festő saját témavilágát mennyire kimerítheti, arra jó példa Sáros András, akinek képei immár tagadhatatlan értékeik ellenére is szakadatlan önismétlésként hatnak. Ezúttal Benke László, Gecse Árpád és Vuics István művei sem haladják meg az igényes középszerűséget, de nyugodtan idesorolhatjuk a Bács-Kiskun megyei képzőművészek közül Diószegi András, Gál Sándor, Palkó József kiállított munkáit is. Marostordai Anna nem túl sokat mondó stílusban festett akvarelljei tetszetőseit. B. Mikii Ferenc két gouache technikával készített képe kvalitásos munka. ■

Éber Sándor két pasztell képe az áttételesebb formai kifejezésmód és az erőteljes dekorativitásra való törekvés jegyében készült Ez a fajta stílus a hódmezővásárhelyiek művészi felfogásához, elsősorban Németh József munkáihoz közelíti a művészt, mint ahogy Noel 0. Gábor is sok szállal kötődik a délalföldi művészeti irányzatokhoz. Műveinek egyéni hangvétele némiképp vitatható ugyan, de hatásos mivoltuk kétségtelen.

A vaskúti Weintráger Adolf már régen az akva- rell elismert mestere, most kiállított olajképei akvarell- jeivel egyenrangúak, sőt Oszidőben című művénél meg is haladják azok színvonalát, ez a kép mind

technikai érettsége, mind

hatása tekintetében a tárlat legjelentősebb alkotásai közé sorolható.

Kétségtelenül kuriózum és megszállottságával, hitével tiszteletet ébresztő, de külön, és a többek művészi törekvésétől teljesen idegen világot jelent Tóth Menyhért művészete, ezt a rangot akkor sem szabad megtagadnunk tőle, ha kételkedünk abban, hogy valaki, aki a képzőművészetet nemcsak a nyers ösztönök, ellenőrizhetetlen és aberált víziók termékének tartja, képes műveire rezonálni.

Rideg Gábor

imént a tornác.

K

ra,alugas alatt a kerítésig, s kinézett az utcára. Egy lel------------- két sem látott.

H

étköznap, tízórakor ugyan ki járhat az utcán.

A kertben két sor gyümölcsfa terebélyesedett. — Meg-megállt a fák alatt, nézegette az ágakon ülő zöld gyümölcsöket, a fiatal hajtások gyenge,' átlátszó leveleit. A kerítés mellett két korhadt törzsű akácfa nyújtózkodott. Ágain madárfészkek sötétlették. Vadgalambok röpködtek egyik fáról a másikra, mintha csak látogatóba mennének egymáshoz.

A kert végében méhek dongtak. Átnézett a kerítésen: öt kaptár sorakozott a fák alatt. Az egyik előtt Kovács Pista bácsi guggolt. Egy pillanatig zavartan bámult az öregre. Amióta nem látta, nagyon megöregedett. Arca csupa ránc, a haja meg olyan fehér volt, mintha befestette volna. — Köszönt.

— Nagy időre jöttél?

— Két napra.

— Az öregeket látogatni? Hát kell is. Ki tudja mennyi időnk van még hátra?

— Eljár az idő.

— Hogy vagytok? A család? — könyökölt a korlátra. Kicsit nehezen lélegzett.

— Köszönöm. Megvár gyünk. És maguk?

— Mit számítunk már mi? Vagyunk, nem vagyunk egy kutya — legyintett. Pipára gyújtott. — Itt tiblábolok, mióta nyugdíjas vagyok, méhészke- dem. — Milyen szorgosak ezek a kis állatkák. Hordják, gyűjtik a mézet, hogy egész évben bőviben legyenek, én meg meglopom őket. Elveszem azt, amit fáradtsággal szereztek. — Ilyen az ember.

Géza is rágyújtott egy Kossuthra. Semmi kedvé nem volt beszélgetni, de már nem hagyhatta ott az öreg Kovácsot, akit gyermekkora óta ismert, akinél oly sokat eprészett. Hallgatott és azon töprengett, mit is kérdezzen vagy mondjon. Kovács fürkésző tekintettel vizsgálta arcát.

— Nem találkozol ott fenn az enyéimmel?

— Ritkán.

— M ékkel?

— Egyszer Juliskával, ment a gyerekkel. Helyes kis fiú.

— Hm. Az. Én akkor láttam, amikor két éves volt. Azóta nem hozták haza. — Pedig már iskolás. Hát a Pistivel?

— Pistivel? — fújta ki a füstöt Géza. — Nem is olyan régen, a villamoson.

— Szolgálatban volt?

— Kalauz. Beszélgettünk. Jól vannak. A lánya már gimnazista.

— Aza. Kitűnő tanuló. Küldtek fényképet. Volt egyszer itthon. Mikor is? Igen. húsvétkor múlt két éve. Azóta nem láttam azt az unokámat se. Hát Bözsiékről nem tudsz valamit?

— Nem. Vele nem találkoztam.

ILYEN

AZ

EMBER

— Az urát látták a tévében. Fehérék szóltak, mert nekik van. Elmentem megnézni, de én már nem láttam. A tavaszi munkák gépesítéséről beszélt. Azt mondják, okosan, dehát kutyát sem ér a tudomány, ha mindenki a maga feje szerint csinálja.

— Baj van?

— Baj nincs. De tavaly egy kaszálás lucerna odaveszett, elrohadt, nem volt, aki megforgassa, behordja, kazalba rakja;

Kovács legyintett.

— Ez a baj. Az emberek meg morognak, mert kevesebb a kereset

Géza a korlát széléből letört egy darabkát, ujjal között morzsolgatta.

— A méhek jól fizetnek?

— Tudom is én. Csak babrál gatok velük. Nem a haszonért;

A kert ajtajában megjelent Géza apja. Körülnézett, kalapot emelt, amikor meglátta Kovácsot, aztán visszahúzódott

— Apád is beteges,

— Nyolcvanhárom.

— Annyi, mert amikor én bevonultam huszárnak, ő akkor szereit la Akkor még élt a nagyapád. — A kert is puszta volt Nem volt abban egy gyümölcsfa sem. Ezt már apád ültet- gette, a szőlőt is. Jó természete van, szeret a fával babrálni. De a fiatalok — legyintett megint — mind elmennek. Legalább az enyéimek.

— Gyuri maradt.

— Dehogy maradt Egy éve ő is elment Nem maradt itthon egy sem. Apádék- nak jó, mert ott az öcséd. Gondját viseli az öregeknek ..; A télen beteg voltam. Kijött az orvos is. Feküdtem. De beteg lett az asszony is. Egyik ágyban én feküdtem, a másikban meg ő. Az ajtót nem csuktuk be, hogy a szomszédok be tudjanak jönni, ha észre veszik, hogy már régen nem láttak bennünket. — Két napig csak az orvos nyitotta ránk az ajtót. Az hozta el a gyógyszert is. Harmadnap jött aztán Ke- serűné és főzött egy kis meleget. Hát így vagyunk itt öcsém. írtunk a já- nyunknak, hogy küldje haza az unokát. Nem lehet, mert iskolába jár, nem mulaszthat. Szóval, magad uram, ha szolgád nincs.;.

Keserű mosoly bújkált szája szögletében. Megtömte pipáját és rágyújtott. Géza lehajtotta fejét, egy göröngyöt taposott szét.

— Apádéknak jó, ott az öcséd. Másképp ők is úgy lennének, mint mink. Hiszen te sem tudsz haza- szaladni mindig, ha baj van.,.

Géza ellépett a korláttól. Lassan, andalogva ment a fák alatt, vissza a kis kertbe, a lugas alá. Anyja a tornácon hámozta a krumplit.

— Az öreg Kováccsal beszélgettetek? — kérdezte GézátóL

— Azzal.

— Nekik jó — sóhajtott az anyja. — Nagyon, nagyon jó. A gyerekek jönnek, meg küldik a pénzt, a csomagot. A Gyuri meg csak egyet gondol és szalad haza meglátogatni az öregeket. A vejét a tévében is látták. Nekik jó?.i nagyon, nagyon jó., a

Géza bólogatott. Nem bírt megszólalni. Valami rettenetesen szorongatta a torkát. Letépett egy szőlőlevelet és addig gyűrte, sodorta, míg a zöld, sűrű lé végig nem csordult az ujjain.

A MOSOLYGO TÖMÖRKÉNY

ötven esztendeje, 1917. április 24-én Szegeden hunyt el Tömörkény István, a magyar paraszt, a szegényember életének tudós ismerője, és megörökítője. Most az élő Tömörkényt idézzük derűs történetek tükrében.

Hogyan nem szabad írni ?

Tömörkény István vezette a Szegedi Napló törvényszéki rovatát. Esztendőkön keresztül ő lóvonatozott ki a Mars-térre, ahol a törvényszék, meg a börtön állt. Egyszer más beosztást kapott a lapnál, s a törvényszéki rovatot át kellett adnia egy tizennyolc éves újdondásznak, Molnár Jenőnek.

Megbeszélték, hogy reggel pontosan fél kilenckor találkoznak egy kiskocsmában. Tömörkény meg is jelent. Féllitert rendelt szódával, két pohárral.

Molnár Jenő nem tudott inni.

— Szégyelld magad, öcsém — mondta méltatlankodva Tömörkény —, és Molnár Jenő csakugyan elszégyeil- te magát és ivott, alig negyedórával az otthon bekebelezett nagy csésze tejeskávé után.

Tömörkény nyelve megoldódott:

— Olvasod a Szegedi Híradó (a konkurre.is-lap) eredeti regényét? — kérdezte ifjú kollégájától.

Az megrázta hatalmas sörényét:

— Nem olvasom. Minek olvasnám?

— Azért, mert nagyon rossz. Jegyezd meg, öcsém, hogy az ilyesmit el kell olvasni. Mert csak rossz írásból tanulhatja meg az ember, hogyan nem szabad írni.

Ha poros az akta

Koccintottak. Molnár Jenő engedélyt kért, hogy ne kelljen Innia. Tömörkény dörmögve jegyezte meg:

— Nem Is lesz belőled

közigazgatási riporter, mert azt a fene sok poros aktát sehogy se győzi az ember, ha nem locsolja folyton a torkát.

Gyors szippantásokkal fogyasztotta a sodort cigarettákat. Egyszer csak azt mondja Tömörkény:

— Te, fiú, sose írj hercegekről, meg grófokról. Nézd csak, itt Szegeden egyesek azt írják, hogy a herceg így süppedt bele a bársony fotelbe, a grófnő meg úgy dóit bele a dugába... Hát nem butaság ez? Az ember csak azokról írjon, akiket ismer, akiket a mindennapi életben közelről megfigyelhet. Ezért maradok én a tanyai parasztok, meg egyéb urak mellett.

Szerelem

Tömörkény István, aki igen szerette a bort, beleszeretett Kiss Pál esi uram

gyönyörű lányába. Kiss Palcsi Szeged egyik leghíresebb korcsmárosa volt. Tömörkény fel is öltözött ünneplőbe, bekopogtatott a korcsmároshoz, megvallotta, hogy szereti leányát és ünnepélyesen megkéri a kezét. Kiss Palcsi uram nagyon elérzékenyedett, — megölelte leendő vejét:

— Édes fiam, ez az én életem legboldogabb napja! Csak azt tudnám, mivel mutassam meg? Mit adjak, Pista fiam, hogy megmutassam?

Nyilván a hozományra célzott és Tömörkény egy kicsit, elmélázott.

— Tudja mit, édesapám — szólalt meg végre félénken. Adjon egy liter bort!

Azután kisvártatva é* nekibátorodva utána tette:

— Vagy — kettőt!

~é--1.-"*