Szolnok Megyei Néplap, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-12 / 61. szám
( 1987. március 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 NÁDASS JÓZSEF: Osztályon felüli A pincér meghajol, pontosabban inkább csak biccent ás a konyha felé indul. A testes, tekintélyes külsejű fizetőpincér, a szája szegletéből kérdezi: — Megint ugyanaz? — Megint elfoglalja a helyet és tudja, mikor méltóz- tatik neki távozni. A fiatalember nem érti, hogy ez a kettő mit beszél. Ha van egy kis pénze, beül drágább helyre. Ha utazik, az utolsó fillérjét arra szánja, hogy beüljön az étkezőkocsiba hacsak egy feketére. Most se költhet sokat, ebben az előkelő vendéglőben. Kiszámítottan rendel, mindig erőlevest, meg valami főtt tésztát. Ezzel épphogy elveri az éhséget, olcsóbb, mint a menü, a pincérek láthatóan dühösek rá. Az ajtón házaspár lép be, jólöltözött fiatal, csinos nő, mellette lomha, idős férfi. A főpincér eléjük siet. Míg a pincér helyet keres, a magányos fiatal férfi asztalához lép. A főpincér be sem várja a választ, udvariasan hátra emeli a két széket, hogy a pár leüljön. Megigazítja a tányérokat, kis karcsú vázát állít az új vendégek elé és átnyújtja a bőrbekötött étlapot. A fiatalember csak egyszer pillant lopva az asszonyra, aztán cigarettára gyújt. Az asztal másik végén megtörtént a döntés. A főpincér bólint, természetesen, ahogy mindig, sovány, szép borjúsültet, s maga megy a konyhába, hogy a professzor úr meg legyen elégedve. A fiatalember szemügyre veszi a férjet. Kerek fej, rövid ősz haj. — El kellene mennem —• gondolja a fiú — azonnal felkelek és itthagyom őket... Igen, de előbb fizetni kell. Szegényes kis ebédet ettem. Itt maradok, kivárom őket. Már kikanalazták a levest, megszólal az asszony: — Mégis meg kellene nézni azt a filmet Menjünk el B félnégyes előadásra... nincs kedved? — Hát., és ha nincs jegy? Az asszony karórájára néz. A fiú látja, arany karkötőóra. — Félkettő, hívd fel a pénztárt, jó öt perc, amíg kihozzák a húst, addig lebonyolíthatod. A férfi hangja kelletlen. — Innen telefonáljak?... nincs tamtuszom... — Persze... — hirtelen a fiatalember felé fordul: — Bocsánat uram, nincs véletlenül egy telefonérméje? feMinek csinálja ezt? Minek keveredik beszélgetésbe velem? A végén még összeismerkedést rendez, bemutatkozás: Mi a célja?** — Parancsol? Telefonérme... — nekik persze nincs, mert a hivatalukban is, a lakásukon is van telefon. — Van kérem, tessék... van kettő is. Kiveszi a két érmét és az asszony felé nyújtja. Ahogy az átveszi ujjai megszorítják a fiú ujját. A férj pénzt vesz elő és a fiú felé nyújtja. — Nagyon köszönöm a szívességét... merre is van a telefon? A férj felkel és eltűnik a telefonfülke felé. Az asszony a fiúhoz fordul: — Haragszol rám? — Miért jöttél ide? Az asszony elmosolyodik: — Dühös vagy?... Ezt jól megrendeztem, mi? A hét elején erre jártunk, és láttalak, amint bejöttél ide. Na gondoltam, ennek felvitte az isten a dolgát. Azóta minden nap itt ebédelünk. De soha nem tudtalak itt érni, most aztán sikerült... — És mi a célod ezzel? — Azelőtt soha nem voltál goromba hozzám. — Ne beszélj arról; — Kerestem az alkalmat, hogy találkozzam veled? Meg akarom magyarázni, nem tehettem másként. Meddig vártam volna még rád? Két évig jártam veled. — Én is elvettelek volna. —- Megmondtam hozzád megyek, de az én gépíhónői fizetésemre, meg a te albérleti szobádra házasodtunk volna össze? — Persze a professzor úr! — Hiába gúnyolódsz... ő nagyon jó hozzám... Azért ültem ide az asztalodhoz, hogy megmondjam neked: ma is téged szeretlek... Találkozhatnánk... ő délelőtt mindig távol van... délután is gyakran ülések, konferenciák... Hívj fel... reggel kilenc és tíz között a legbiztosabb... felírom a számot... adj egy ceruzát... A férfi hallgatott. A nő kinyitotta a krokodil retikül- jét és belebeszélt a táskába: — Milyen utálatos vagy... várj csak.... papírom sincs... Zsebnaptárából kiszakított egy lapot, felírta a számot és a papírt odatolta a fiú elé. — Tedd el... már jön™ A fiú összeszorított öklébe gyűrte a papírt. A férfi éppen hogy leült, amikor már hozták az ételt. — Félreteszik a két jegyet — mondta —, de egy órán belül érte kell menni. Különben is be kell még néznem az intézetbe, ellenőriznem a vizsgálatot... siessünk... A fiú kimérjen biccentett, amikor ők ketten felkeltek az asztaltól és búcsúzásul barátságosan bólintottak feléje. Mikor végre a ruhatár felé vezető ajtóhoz értek, utánuk nézett. Ujjai szétnyíltak, a cédulát kettétépte és odadobta az asztalra. — Fizetek! A pincér magasba húzta a szemöldökét és azonnal hozzálépett A széttépett cédulát is, a kétforintost is otthagyta az asztalon. A ruhatár előtt állva még látta, amint odakint kocsiba szállnak. Az asszony lábán magasra felcsúszott a ruha, mielőtt az ajtó becsukódott. Átvette a kabátját. Indult ldfelé. Hirtelen megtorpant, gúnyosan lebiggyesztette alsó ajkát és visszament a terembe. Rekedt hangon mondta a pincérnek: — Itt felejtettem egy cédulát az asztalon, nem látták? A pincér méltóságteljesen válaszolta: — Cédulát? Lehet, hogy itt volt. uram, de minden vendég után letakarítjuk az asztalt™ Bocsánat... mi osztály onfelüli üzem vagyunk! Gácsi Mihály: TISZA-PART AZ EMBER ES VILAGA írta: Dr. KELECSÉHYI GÁBOR A Montreali Rádió — Kanada fennállásának 100. évfordulója és a Montreali Világkiállítás alkalmából — „Az ember és világa” címmel esszé pályázatot hirdetett, amely szép magyar sikert hozott. A beérkezett 2000 pályamű közül dr. Kele- csényi Gábor, a budapesti Széchenyi Könyvtár munkatársa alábbi dolgozatával a tí első hely egyikét és a vele járó díjat nyerte: kétszemélyes repülőjegy a kiállításra, egy hét kanadai tartózkodás. „Nem sokkal az aranykor után” ott ültek egymással szemben a patak partján. A kellemes napsütésben ledobálták magukról az állatbőrt, így a munka is könnyebben ment. Az apa a kezében tartott bot egyik végét a földhöz nyomta, a másik végéhez a tetszetősre csiszolt kőbaltát szorította, amíg süvölvény fia átlósan vezetett indákkal odakötözte. A művelet megérte a legnagyobb gondosságot, hiszen a kődarabbal így, nyélre erősítve sokkal erősebb ütést lehetett mérni. Eredményesebbek is lettek a vadászatok, mióta ezt használták, márpedig a zsákmány megszerzése az utóbbi időben egyre több gondot okozott. Az apa kipróbálta az elkészült baltát, különböző irányokba sújtott vele, majd megvizsgálta. hogy nem lazult-e meg a kötés? Egyszercsak villámgyorsan felpattantak, mert valami zörrent a bokrok mögött. A szomszéd népiesebb törzs jutott eszükbe, hiszen ezek mostanában szemmel láthatólag keresték az összetűzés! alkalmakat. Kétségbeesett báránybégetés nyugtatta meg őket, s ahogy a bokrok mögötti tisztáson teremtek, a megriasztott farkas éppen akkor tűnt el a tisztás túlsó végén, vérében hagyva a patak partján széttépett bárányt. Az apa vállára dobta az ingyen zsákmányt, s elindultak a törzsi szállás felé. Talán ekkor született meg — s ez esetben a világirodalom és művészet hajnalának tanúi voltunk — a farkas és a bárány meséje, amely aztán szállt tovább, nemzedékről nemzedékre, évezredről évezredre, amíg klasszikus költeménnyé nem érett: „Ad ri- vum eundem... ugyanahhoz a patakhoz hajtotta a szomjúság a farkast és a bárányt...” Mert a mese sohasem veszített aktualitásából. Ad rivum eundem... Ugyanaz volt a patak, amikor Odysseus idilli világában Nau- sikaa játszadozott partján rabszolganőivel; amikor római légiók masíroztak rajta, s a jus ftomanum, a római jogrend szigorában rabszolgák hada sürgött- forgott körűié, amikor hirtelen csend lett, s a parton megjelent a homo fa- ber, a rabszolgákat felváltó, ráérősen pepecselő középkori molnár; amikor újra lázas tevékenység kezdődött partján, mert bérmunkásokkal völgyelzárógátat és vízierőművet kezdtek építeni... A mese mindvégig aktuális maradt, és írták eredetiben és fordításokban, Heltai Gáspár, La Fontaine és annyian mások, írták lúdtollal, acéltollal, töltőtollal, go- lyóstollal, szedték kézisajtón, nyomták rotációson: Ad rivum eundem... Ugyanahhoz... Pedig vize a mese első leírása idején még a négy elem egyikének számított, és azért folyt lefelé, mert a víznek „lent” van a természetes helye. Később kiderítették róla, hogy nem elem, hanem vegyület, mozgásának irányát pedig a gravitáció szabja meg. Napjainkban azt a képletet próbáljuk megérteni, amely igazolja, hogy a víz és mozgása — a többi „anyagéhoz” hasonlóan — nem más, mint az erőtér állapota... Az évezredek során nagyot változott a patak és a patakról alkotott gondolat — és mégis ugyanahhoz a patakhoz megy ugyanaz a farkas és ugyanaz a bárány... Ugyanaz az aktuális mese és ugyanaz a tanulság ugyanazoknak az embereknek. Ugyanazoknak az embereknek? Mennyit változott az ember is, aki ott a patak partján még csak karja mozgását adta át a szerszámnak. Aztán kezdett egyre nagyobb szerszámokat készíteni, már olyanokat is, amelyeket nem is tudott kezében tartani. Ezeket letette, és kiügyes- kedte, hogy karjával már csak az energiát kelljen szolgáltatnia működtetésükhöz. Nagy segítséget nyújtott ebben neki az egyik legzseniálisabb találmány, a kerék, amelyet aztán a patak partjára szerelt — ad rivum eundem — hogy most már az energia termelését is „kiváltsa” magából, és a vízre bízza. A homo faber ráérősen, morfondírozva barkácsol, ötleteken töri a fejét az évszázadok alatt szinte jelképpé érő malmában. Nemzedékről nemzedékre szálló foglalkozásában egyre több munkaterületen kutatja ki, hogy melyek azok az azonosan ismétlődő munkafázisok, amelyeket ki lehet emelni, a munkafolyamatból. és rá lehet bízni a gépre. Zúg a malom, gabonát őröl, ércet zúz, vasat kalapál, posztót ver a víz által forgatott kerék, pontosabban a kerék által forgatott bütykös vezérlő tengely. Ennek feltalálása nyitja meg az utat a tecn- nika fejlődésének következő nagy fejezete, a programozás felé. A munkát teljesen átveszik a gőz, elektromosság, atomerő által hajtott gépek, s az ember feladata már csak a programozás és ellenőrzés marad. Napjainkban pedig tanúi lehetünk annak az erőfeszítésnek, amely az ellenőrzést, tehát az emberi idegmunkát is igyekszik gépekre bízni. íme, a tudomány fejlődése, a társadalom és technika fejlődése, a kőbaltás ember diadalát ja az őt környező világ felett — egészen a csillagokig! Fejlődés, fejlődés, fejlődés! Hát még ha hozzávesszük, az embert és világát tükröző, látomásba burkoló művészi kifejezés tökéletesedését! Mire képes az emberi szellem, az emberi értelem! Büszkék lehetünk! De mit fejlődött közben maga az ember? Tudomány, technika és művészet terén az emberi szellem alkotásainak szédítő csúcsára jutottunk, azonban ezalatt az embert leginkább emberré tevő vonások, a környező világából magasra kiemelő értékek: az erkölcsi tulajdonságok fejlesztéséről elfelejtkeztünk. A farkas és a bárány meséje semmit sem veszített aktualitásából, a kultúra és civilizáció magasán még mindig az állatvilágból vett mesékkel tudjuk legjellemzőbben rajzolni emberi magatartásunkat. Legbelül továbbra is megmaradt a mese farkasa, aki keresi a cívódás ürügyét, hogy megehesse a bárányt— talán ultrahanggal sütve és késsel-villával, ennyi a fejlődés. Homo ho- mini lupus... Ez a hitbizo- mányként őrzött klasszikus közmondás még ma is any- nyira igaz, hogy nem lehet csodálni, ha az emberi szellem alkotásainak magasából éppen a legjobbak az atomhalál rémét kémlelik a horizont szélén. Valóban ez lenne a „fejlődés” befejezése? A technika alkotásaival az ember sokszor elért már olyasmit, amit nem szándékolt. De hátha más irányban is igaz ez a tétel? A technika legyőzte a távolságokat, s ezzel össze is zsugorította a világot. A hírek számára már régen megszűnt a távolság, s a közlekedés is óriási eredményekkel büszkélkedhet. Ma, amikor az űrhajóinkkal már az eget vívjuk, a Föld bármelyik pontjára hamarabb eljuthatunk, mint a középkori rablólovag a szomszédos várúr falai alá, a lei vei mindaddig kénye-kedvére háborúskodhatott, amíg a közlekedés és hírszolgálat annyira nem tökéletesedett, hogy ezeket a farkas-kiskirályokat a központi hatalom megfékezhette. A hír- szolgálat és közlekedés mai fejlettsége mellett pedig már az egész Földet' kézben tudná tartani egyetlen köponti hatalom... Nem, ez a fogalmazás nem helyes, ez a farkasok célja és fogalmazása. — Talán így: egyetlen békés háztáji gazdaság lehetne egész világunké Mindössze annyi kellene, hogy a teremtő emberi ész után a józan emberi ész .is diadalt arasson — akkor ott állhatna oly mélyen megismert és oly szépen berendezett világunk „nem sokkal a* 9$ aranykor előtt”i
