Szolnok Megyei Néplap, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-12 / 61. szám
it SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP UM7. mércém U. Eredeti bemutató a Szigrlisseti Színházban BAGYONI ATTILA: HOQY LÁTVA LÁSSANAK S óért, cukorért álltak sorban az asszonyok. — A piactéren még nyitvatartott egykét bolt. Délelőtt csapódott be az első lövedék és a templom mellett kicsavart egy fát. Aztán kis ideig csend lett. Pillanatok alatt elnéptelenedett a piactér, s az emberek kulcsra zárták a kapukat. — Gyorsan jöttek — mondta nagyapám —, miközben párnákat és dunyhát vittünk a Zsigmondék pincéjébe. Odahúzódott az egész utca. A közelben csak egy lövedék csapódott be, Gönczi Bálint házát találta el. Azt hittük, ennyi volt az egész, vége a háborúnak. Hajnalban apró szekerek zörögtek el az utcán, lovasok vonultak a Tisza felé. — Kozákok — mutatott feléjük nagyapám. Mentünk a piactérre. — Rézpiku, Stuka, s én. Majdhogy egyidősek volSZ. LUKÁCS IMRE: tunk, iskolások és nagyon rosszak. Akkor már feltörtek néhány üzletet, hordták az árut, kinek mi jutott A szomszéd Gecse Jóska hatalmas órát hozott valahonnan, s mi se maradhattunk ki az eseményből. Rézpiku három boxert, egy zseb ceruzát, egy sapka cukrot, Stuka pedig egy láda lekvárt, két szíjostort szerzett. Jómagam gyertyákat, gyertyatartókat és ugyancsak boxereket zsákmányoltam. Dicsőségesen elvonultunk a kiserdőbe, alkudoztunk egymással, csereberéltünk, majd szokás szerint összeverekedtünk. Másnap Rézpiku javasla. tára odamerészkedtünk a kozákokhoz. A vásártéren rengeteg ló, kocsi várakozott Kényelmesen sétálgattunk a katonák között, hosszabb ideig vizsgálgat- tunk egy-egy szeb lovat. — Az a kis fekete megfelelne — jelentette ki határozottan Stukái — Nekem sárga kék. Az ni — mutatta Rézpiku. Magas katona állt meg mellettünk. Nézett, nézett, s magyarázott is valamit, de nem értettük. Aztán kezembe nyomott egy csomagot és elment. Kétszersült volt. Eszegettük. Amikor elfogyott, zsebre dugtuk kezünket és bámészkodtunk tovább. — Mit csavarogtok itt? — kiáltott ránk az egyik egyenruhás magyarul. — Mit akartok? — Lovagolni; — Méghogy lovagolni? — nevetett jóízűen. De mi nem mozdultunk. Talán mérgesek, haragosak is lehettünk. Na jó. A lovakat viszik itatni, menjetek. De létrát nem szerzek — nevetett fel újra. Szerencsére alacsony, szelíd lovacskák, fáradt lovacskák voltak. Végül is hátukra kerültünk. Néha sarkantyú helyett kopott bakancsomat használtam, eredménytelenül. Három napig tartott a gyöngyélet Aztán tovább vonult a tábor. Amikor az utolsó kocsi is megindult, a tolmácsféle odajött hozzánk. — Menjetek haza — dugott mindegyikük markába egy csokoládét — Ha visszajövök, hozok nektek igazi lovat Később Stuka felkiáltott. — Nem mondtuk meg neki, hogy a Porcsiny utcában lakunk. Elszomorodtunk. Aznap össze se verekedtünk. Hiába, a szerencse olyan, hogy akkor mosolyog az emberre, amikor nem is várja. Ültünk Stukáéknál az eperfa alatt. Valami ártatlan játékot játszhattunk, mert még csak szóváltás se támadt közöttünk. Egyszer csak szalad Erdei Micu. — Fogtam egy igazi lovat — Hol? — Zsigmondék előtt Én voltam a leggyorsabb. Mire Micu is odaért, a kerítésen csüngtünk és figyeltük a legelő állatot — Ne nyúljatok hozzá, az enyém! Apró, agyonranyűtt pára roskadozott előttünk. Legel gette a gyér füvet Fejét felemelte néha, ránkcsodálkozott ennyire futotta még erejéből. Biztat- gattuk, hajtottuk volna tovább, de nem ment — Akkor is az enyém — sírt Micu. Nagyapám erősen csóválta a fejét. De azért eljött, s megnézte a lovacskát — Kisfiam, játszatok mással. Ebből már soha többé nem lesz ló. Tönkretette a háború. — De hiszen legel — Nem segít azon már az se. Következő nap tűvé tettük érte a falut Nem találtuk. Este német tankok jöttek a Tisza felől. A temető mellett lőtték ki az acélszörnyeket Egyik befordult az árokba a kövesút- ról és megkopasztva, leszerelve, még évek múlva is ott pihent. Amikor minket odaengedtek, már nem találtunk valami nagy zsákmányt. Alaposan végigkutattunk mindent, s a temetőárokban két rohamr sisakot fedeztünk fel. Bemásztunk a tankokba is. Végül három rohamsisakkal győzelmi mámorban távoztunk. Micunak semmi se jutott. Végigbőgte az utat A Stukáék udvarán rendeztük be a hadállásokat Két bunkert ástunk, össze- hordtunk jó csomó cserép- darabot felraktuk a rohamsisakokat és dobáltuk egymást. Micunak nem volt sisakja Egyszer beszakadt a feje. — A háborúban vesztes is van — röhögött Rézpiku és hazaszaladt. Egy nap ismét Micu lepett meg bennünket Vigyorogva jött és elénk dobott egy gránátot. Megijedtünk. — Nem jó. Kipróbáltam. Alkudoztunk. De nem adta. összejártuk kétszer is a Kunpálék nagy kertjét, hátha szerencsénk lesz. — Bolond lennék cserélni. Sisak három is van, — gránát csak egy. Dulakodtunk. Megcsúsztam. Ekkor ő hazaszaladt. Kis idő múlva robbanás hallatszott — A gránát Szaladtunk. A Micu ék kapujában már emberek álltak. Nem engedtek bennünket az udvarra. Megjött az orvos. Anyámék hangosan sírtak. — Szegény Ági, férje odamaradt a háborúban, most a Micu is. Később mentőautó vijjogott. Hordágyon vitték Mi- cut letakarva. — A kezét szakította le — hallatszott —, nem bírja ki, elvérzik. Este nagyapám alaposan megpofozott. — Adok én nektek háborúsdit, rohamsisakot. Hallgattam konokul. A temetésre nem engedtek. Csak negyednap mehettem ki az utcára. — Én Micunak adom a sisakot — jegyezte meg Rézpiku. Kimentünk hozzá. Fejfájára tettük az egyik sisakot, a másik kettőt a sírdombra. Attól kezdve soha se játszottunk háborút. Nagyapám meghúzta a fülemet — Kimegyünk a földre. Egyél valamit, mert későn jövünk haza. — De hiszen nincs földünk. — Mától kezdve lesz. Két görhét dugtam a zsebembe, s trappoltam nagyapám után. Tomajra mentünk. Gróf Nemes János birtokára. — Látod, az ott a Kápolna. Bólintottam. — Búza terem ebben a táblában már harmadéve. A „Kocka-dűlőn” túl meg kukoricát vetünk mindig Megálltunk. Nagyapám kézfejével megtörölte bajú- szát. Végignézett a táblán, nagy komolyan kijelentette. — Itt lesz a földed, fiam. Egykedvűen vettem tudomásul. Föld, föld. Ha már adják, legyen, ö nem mozdult. Belerugdosott bakkancsával a földbe, nézegette a színét, morzsol- gatta ujjai között. — Mert a tiéd lesz, én már nem sok hasznát veszem, apád se. De neked bőven terem majd. A Kápolnánál tolongott az egész falu. Rézpiku, Stuka is eljött Vártunk. Kis asztalt hoztak elő, olvasták a neveket és kinek hány hold föld jár. Később mérni kezdték a földet. Ügyefogyottan álltak ott az emberek, fényesen csillogott a szemük. Amikor ránk került a sor, nagyapám levette kucsmáját Fábólcsinált karókat vertek a földbe. Az emberek tovább haladtak. Nagyapám elővette bicskáját. Odalépett a karóhoz és jó darabot lefaragott belőle. Tintaceruzát halászott elő zsebéből. Nagy, ákom-bákom betűkkel írta rá: Petrás Áron. — Jegyezd meg fiam. Ez már a mi földünk. Megszámolta, hányat lép a másik karóig Fénylett az arca. — Tegyél zsebre egy ma. rékkal — parancsolt rám. — Minek? — Hazavisszük. Rézpikuék is abban a táblában kapták a földet Együtt indultunk a faluba. — A földhöz ló is kell — súgta nekem —, azt honnan vesztek? — Nekünk még sohasem volt lovunk — mondtam határozottan. Otthon az asztalra kellett tennem a földet — Anyára, nagyanyám is odajött — Jó föld. , — Az. Lelke föld. — Megélünk belőle: Éhes voltam. Megrántottam anyám szoknyáját — Éhes vagyok. — Hallgas, mihaszna — förmedt rám nagyapám Később anyám egy bögrét hozott. Belesöpörte tenyerével a földet. A szekrény aljából papírba csavart magokat vett elő. Néhányat beledugott a bögrébe, majd vizet öntött rá. Az ablakba tette. — Ebből még lesz valami. Igaza lett. Az új földben megragadt a mag, s virágot eresztett. Szép piros virág volt. Régóta vártuk már azt a pillanatot, amikor Szolnok egy új magyar dráma első bemutatkozásának színtere lesz, hiszen színházunk eddigi művészi sikerei alapján méltán vállalkozhat olyan kényes és felelősségteljes feladatra, amilyent egy új, hatásában még sohasem próbált darab színrevitele jelent. Most, amikor ez a pillanat elérkezett, örömmel üdvözöljük a szolnoki együttes művészi vállalkozását, amely valóban körültekintő és felelősségteljesnek mond. ható. örülünk a színházunkban megnövekedett „idegenforgalomnak“, annak hogy Szolnokon mutattak te elsőnek a drámapályázaton díjnyertes darabot és ez nemcsak a közönség, hanem nagyon sok kívülálló érdeklődő kíváncsiságát is feleltette. Független ez az örömünk még attól a sajnálatos ténytől is, hogy a bemutató adósunk maradt a valódi és tartalmas színházi élménnyel. A néző, aki beül a színházba az előadás benyomásait komplex módon, sum- mázottan érzékeli és értékeli. Nem kívánható tőle, hogy a színházi est hatásában elemző módon különbséget tegyen az előadás, a játék és a darab között A kritikának azonban ezúttal elsősorban éppen ez az elemző értékelés a feladata. Egy művészkollektíva többhetes lelkiismeretes munkáját nem lehet valamiféle summázott — mégha helytálló is az — értéíkítélet- tel letudni. Ami a hiányérzetünket táplálja, az elsősorban magából a drámából hiányzik. Egy mondatban — az előadás jobb, mint maga a darab. A darab nagyon sok, írói- lag megoldatlan problémát rejt magában. A történet „megható” voltának trivialitását csak a probléma izgalma, a benne felvetődő morális kérdés drámaisága és letisztultsága tudná enyhíteni. A „mindennapi” azonban Bágyoni Attila darabjában jobbára a „hétköznapi”, tehát az érdektelen szférájában marad, bár feltétlenül álcád a drámában néhány, a szerző tehetségére valló részlet. Külön kell szólni az olykor unalmasan egymásra torlódó gondolati közhelyek elértéktelenítő szerepéről. A darab csak annak az igénytelen nézőnek nyújt valamiféle „színházi élményt”, aki megelégszik a sztori elsődleges, érzelmekre ható mivoltjávaL Az előadás rendezője Lovas Edit abból a helyes elképzelésből indult ki, hogy a történet banalitásával szemben az erkölcsi problémát, a hétköznapok felelősségét kell hangsúlyozni. De tekintettel arra, hogy a dráma magvát képező erkölcsi probléma sem egyértelműen, átütő erejűen jelentkezők, ez a fajta — helyes — rendezői elképzelés is kissé vákuumban, gyökértele- nül létezik. Ez késztethette a rendezőt arra, hogy a tényleges kifejezési eszközöket olyan járulékos elemekkel is megtoldja, vagy helyettesítse, mint például a darab rövid időtartama alatt szüntelenül folyó nyiltszíni átrendezések. Nem hisszük, hogy ez a modern színjátszás feltétlenül szükséges velejárója. Ezúttal zavarólag is hatott. Hiszen néhány mondat után amikor a közreműködő színészek jóvoltából már-rriár életre keltek a figurák, őket is, minket is kizökkentettek az éledő hangulatból, a színre törekvő dlszlete- zők. Ennetk a rendezői elképzelésnek megfelelően alakította ki Fehér Miklós díszlettervező a megoldásában különben színvonalas színpadképet. Az előadás kétségkívül legértékesebb momentuma a színészi játék. A darabban két, a színészi játék, a jellemformálás lehetőségét (ha mértékkel is) magában rejtő szerep van, Márta és Szigeti szerepe. A többi szerep csak szövegük hosszúságában különbözik egymástóL Ebből a szempontból legmostoháb- ban Magda és Péter kulcsfontosságú szerepével bánt az író. A színészi megoldás milyensége közötti különbségeket is ez döntötte eL Kivétel talán csak a Juliette! alakító Andahá7.y Margit, aki nem túl hálás, bár hosszú szerepében az előadás legjobb teljesítményét nyújtotta. Márta, a főhős karaktere, bár a darab legizgalmasabb alakja, sajnos csak jelzésekben, utalásokban adott. Szekeres Ilona alakításán végig érződött az a becsülettel és tehetséggel vállalt küzdelem, amellyel ezekből az utalásokból Márta jellemét, alakját egységbe próbálta ötvözni. Nem rajta múlott, hogy e küzdelemből néha sajnos az írott azó került ki győztesen. Dömsödy János is hasonló problémákkal viaskodott Szigeti Zoltán szerepében. Az ő küzdelmét azonban még az is nehezítette, hogy kicsit antipatikusabbnak fogta fel a figurát, mint amilyen. Kránitz Lajos tehetségesen használta ki szerepe nem túl nagy lehetőségeit, néhány pillanatra alakítása a valódi dráma illúzióját keltette a színpadon. Kevésbé meggyőzőnek éreztük ezzel szemben azonos értékű szeretjében Tóth Gabriellát, bár teljesítménye így is lehetőségei fölé emelkedett A Magdát és Pétert játszó Szabó Ildikó, illetve Kertész Péter tehetségét jól ismerjük, nem rajtuk múlott« hogy azt ezúttal nem tudták bizonyítani. Egy bizonyos: igénytelen feladatukat meg. próbálták igényesen megoldani. Jánoskúti Márta ruhái bebizonyították, hogy nemcsak a történelmi, hanem a mai tárgyú darabok kosztümjeinek is avatottkezű tervezője; Bár némiképp csalódást okozott, ennek ellenére semmiképp sem érdektelen a Szigligeti Színház mostani vállalkozása, hiszen egy új magyar drámának az első lehetőséget megadni a közönséggel való találkozásra olyan feladat, amely önmagában ia dicsérendő. Rideg Gábor FALU TAMÁS: Régi március A szobor körül sokan álltak. Dobszóval hívták meg a népet. Megjelent a képviselő ár Es t magas szószékre lépett. Nagy ebéd volt a vendéglőben, Fogyasztották az olcsó lőrét, Az asztalfőn az urak ültek Es hajtogatták: EgyenlőségI Szabadságra, testvériségre Fogadkozott a fehér asztal, S a földesúr leereszkedve, Kezet fogott néhány paraszttal. Szél fútt át a keskeny utcákon, S együtt futott a felietekkel... A márciusi szél már tudta, Hogy másképpen fog fújni egyszer. TASNÁDl VARGA ÉVA: * Erdei szonett Eltűnt a bó és trillázik a cinke, a víz tükrében már a nap nevet. Es a virág még sápadt és kicsinyke, de rügyek fonják át a kerteket. Bolondos, táncos, könnyű szelek fújnak. Üzen az erdő: - itt az ébredés! Dalol a vödör a kerekeskútnak, s halkan nyújtózik, sóbajt a vetés. Álmában cseng a gyöngyvirág harangja, bujkáló füvek bámulnak a napra, s a rókakölyök vadászni tanul. A sziklák mentén zöld gyíkok hasalnak. Alvó bimbókról zizegnek a gallyak, s ugrál a szivem, mint amott a nyúl. Három acíÍiiUiísitiiUiUUillU!lllltlllll!!!lil!!illlltiiilllllltlllllUIJtillUIIUiliUi!UiilUliilUUUUttUUUUilUltlii rohamntttUttuuiiuuiiíiiiiiiiuiiuüiiiHuiMttuimiUittiiiituitiuiiiiiiiiiiiiiiiitaiuuuuumuuflUttiHj sisak
