Szolnok Megyei Néplap, 1967. március (18. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-26 / 73. szám
■0OLNOK MEGYEI NÉPLAP mi. Színházi Világnap 1967 He.ene Weigel üzenete Húsvét héttőjén lesz ez éveben a Nemzetközi Színházi Világnap. Ez alkalomból minden évben a színházi élet egy-egy kiemelkedő személyiségét kérik fel, mondja el gondolatait a színházról. Most, március 27-én Brecht özvegyének, Helene Weigelnek az üzenete hangák ti a színpadokról: , . Brecht a színházak feladatúit a következő szavakkal fogalmazta meg: „Ma, a nagy döntések korszakában, a művészetnek is döntenie kell. Vagy eszközévé válik egy parányi kisebbségnek, amely a nagy többség előtt a Sors szerepét játssza és mindenekelőtt vak hitet követel; vagy a többség pártjára áll és erre a többségre bízza a maga sorsát. A művészet prédául vetheti az embereket a mámornak, az illúziónak és a csodának: növelheti a tudatlanságot vagy gyarapíthatja a tudást. Folyamodhat azokhoz az erőkhöz, amelyek romboló képességükkel tűnnek ki, vagy fordulhat azokhoz az erőkhöz, amelyek építő jellegűeknek bizonyulnak”. A színház és a vele rokon művészetek sohasem vehetik eléggé komolyan kötelességeiket és felelőssegüket az emberi közösséggel szemben. Tevékenységünk hatása igen nagy és országaink határain is túlárad. Mi a közönséget, azért hívjuk a színházba, hogy itt szórakoztató módon, közérthetően és tetszetős formában valóságunk képét mutassuk be neki, s azt akarjuk, hogy megismerje és megértse ezt a valóságot. Mi színházi emberek a magunk sajátos eszközeivel igyekszünk hozzájárulni ahhoz, hogy bolygónk végre valóban lakhatóvá váljék. Ez pedig azt is jelenti, hogy színházi munkánkat egyszerre szenteljük a békés jelennek és egy baráti jövendőnek, amelyben az ember az embernek segítőtársa lesz. Ezt az üzenetet és ezt a kívánságot küldjük 1967- re a világ valamennyi színházának. Helene Weigel VÁDASZ F:RENC: A nagy optimista (Kossuth Könyvkiadó) Mitosz nélkül állítja elénk könyvében Vadász Ferenc a magyar munkás- mozgalom egyik kiemelkedő részvevőjének, Sollner József-nek alakját. A tettekhez történő hű ragaszkodás az író felelősségére utal. A személyes ismeretség, elvtársi barátság semmi mással nem pótolható ténye pedig külön varázsa a könyvnek. Élete nagy részét Angyalföldön töltötte: ma modem házak, napfényes otthonok alkotta utca viseli nevét. A közelmúltban megtartott névadó ünnepségen sokan voltak ott olyanok, akik emlékeznek még a húszas—harmincas évek kemény harcaira — a nemesfémmunkások sztrájkjára, amit Sollner szervezett, a kirándulásokkal leplezett politikai szemináriumokra, a merész pártnapra, amiről hosszú ideig beszéltek a Váci úti üzemekben. Apró epizód, de Igen jellemző, hogy teljesén vadidegen, soha nem látott fiatalember figyelmeztette a gödi strandon: rendőr- kopók tartják szemmel. Nemcsak harcostársai, hanem maga az egész osztály óvta, védte, segítette. Az egyszerű nemesfémmunkásként a mozgalomba bekapcsolódó fiatalember a Magyar Tanácsköztársaság napjaiban már ezredes. A bukás után börtön és internáló tábor lakója, a szabadulását követő napon már ismét ott van barátai, elvtársai, Angyalföld munkásai között, hogy küzdjön, vitatkozzon, a párt politikáját hirdesse. Sokszor kerül a fasiszta rendszer kegyetlen nyomozóinak karmai közé, hosszú időt tölt börtönökben, fizikailag meg- gyötrik, mégis töretlen hit- hű kommunista, egész ember marad. M. O. KAIK A MIKLÓS: Dobok Indonéziában emberek a fák közé húzódva. mintha cirkuszporond körül guggoltak volna Itt- ott fáklya égett Rőt fényük vörösre színezte az arcokat A térség közepén óriási máglya lobogott Előtte, nyílegyenes sorban, imaszőnyegeken, ulemák hajlongtak: Mekka felé. Az imaszőnyegek előtt táncosnők* ünnepi díszben, a dobszó ütemére ringatták testüket A gyerek önfeledten susogta: — Csodaszép... ö elfordította pillantását a fák közé. Arcokat akart látni, a guggoló emberek arcát Az ismerősökét.. Nézte őket és keserűség szorult a torkába „Cinkosok.. A sofőr szamuráj kardot, tartott a kezében, — még a japánoktól zsákmányolták —. A fatönkhöz ért a gyerekkel. Az asszony torkából ar- tikulátlan hang tört elő. Teste meglódult, a tönk felé. Aztán hirtelen szétcsapta karját, megtánto- rodott Még két lépést tett, és a földre rogyott Á bambusz gerely úgy hajladozott az asszony hátában, mint gyenge facsemete a szélben. A szamuráj kard élén megvillant a máglya fénye. — Nézzétek, hogy reszket a bűnös! — Az egvik ulema kiáltotta, és őrá mutatott Akkor lassú, megfontolt léptekkel elindult A dobok úgy peregtek, mint az eső kopogása. „ünnep.. ■ — gondolta megvetően. — Elkéstünk, és most magatokat is megölitek velünk..." — gondolta. De nem szólt semmit A tönk előtt megállt oda hajtotta a fejét Hallotta a szamuráj-kard suhogását Amikor a feje lehullott, a dobok egvszrre puffantak és a tömeg felujjongott. Néhányan berohantak a tisztásra. el von szólták, aztán ismét a dobok... rtóvécaP'' A távolban dobok peregek. Fölébredt. Kinyitotta a Bemét. Nem rezzent össze, a há- B sem borsózott. Feküdt mozdulatlanul, és a sötétté bámult A dobok tornyán pufogtak, hangjuk eíyannak tűnt, mint a távoli égzengés. A ritmust ügyelte. „Ünnepre dobolnak.. .* A kunyhóban csend volt különben. Hallatszott a gyerek szuszogása, s az asszony lélegzése. Az asz- szony furcsán lélegzett nyitott szájjal szedte a levegőt. Akkor szokta így, ha ideges. Hirtelen nyilait agyába: „Nincs is ünnep...” A gondolatra elöntötte a forróság. A torka elszorult, zihálva kapkodott levegő után. De nem ült föl. Az asszony se mozdult A dobok pufogtak. Már tudta, hogy az asz- szony sem alszik. Fekszik, mint 6, és a sötétbemered, és az 6 torkában is ott szorong a keserűség. „Ünnep..." — a szó úgy kóválygott agyában, mint madár az égen. Az asszony karja a testéhez ért. egy pillanatra csak aztán mindjárt odébb rebbent Utána nyúlt és átölelte. A hajlékony test minden porcikájában remegett A melle hullámzott, gyorsan, ütemesen, akár a kovács- fujtató. A gyerek szuszogott ök hallgattak, ölelték egymást. Az asszony már nem reszketett Ügy kapaszkodott belé. mint fuldokló a deszkába. A dobok pedig egyre szóltak. Méltóságteljesen, messze hangzón. Ahogy ünnepre szokás összedobolni a híveket Eszébe villant hogy őrültség várni. Menekülni kell, rohanni, eltűnni az éjszakában... Valahová __ M indegy hová... Ahová nem jut el a dobszó-.. Akár a dzsungelbe. Ott csak tigrisek vannak... A teste megrándult Egyetlen lendülettel fölült Az asszony engedte, de ma. ga fekve maradt — A dzsungelbe... — susogta az asszonynak. Az asszony ajkáról kurta, reménytelen sóhaj leb- bent válaszul. Később megszólalt: — Nem vagyunk patkányok. .. \ Szó nélkül visszaereszke- dett az asszony mellé. Az asszony pedig a karjába zárta, nagyon meghitten, nagyon gyöngéden és jólesett volna megmondani: jó, hogy egymásra találtak — de nem voltak szavai hozzá, csak ölelte hangtalanul. A zörgetésre az asszony összerezzent egy pillanatra szorosabban ölelte magához. aztán azt suttogta: — Eredj. ö fölkelt s a bejárathoz lépett. Az égboltozaton halványfényű csillagok pislákoltak, a Hold elbújt a Kra- katan füstje mögött. Hárman álltak a kunyhó »lőtt Árnyékuk sejtelmeién hosszúra nyúlt és a «rflásra vetődött A kösép— Üdvözlünk. és elhallgatott A hangról ismerte föl: a teherautó sofőrje. A városban együtt dolgoztak, a gyár építkezésén, összehúzott szemmel fürkészte az arcát de nem tudta kivenni a vonásait — Hisz tudod... — mondta a sofőr, és halkan nevetett zavarában. Tudta. De azért megkérdezte: — Mit?... A sofőr ajkán újra felhangzott a kényszeredett nevetés. — A közösség téged jelölt ki... Jobb, ha magunk tisztítjuk meg a falut.. A katonaság vaktában irtana..! — És a közösség biztos benne, hogy én... A sofőr félbeszakította: — Biztos benne! A dobok pufogtak szüntelen. Ünnepre..• „A közösség... Persze, i. Te tudod.._ gondolta ke serűen, a felsóhajtott „A közösség téged..." A szíve a torkában kalapált: — Menjünk... — a hangja elfúlt, keresztüllépett a küszöbön. De azok hárman csak álltak és a sofőr nevetett: zavarában: — Családostót.. Fogai összecsikordultak. A tenyere ökölbe szorult Vissza akart lépni, de az egyik árnyék megmoccant elállta az útját Bambuszrúd meredt a torka elé. — Nagyon kihegyeztem... — suttogta az árnyék tulajdonosa, s hangján majdnem bocsánatkérés érződött összeharapta a száját s a könnyét nyeldeste. — Ne csinálj ostobaságot. .. — mondta a sofőr és a vállát vonogatta: — Nincs értelme... Majd én , szólok. I. Az asszony akkor már a j küszöbön állt, és a gyerek kezét fogta. Ruha nem volt í rajta, és a gyereken sem. j Végigmérte az árnyékok } hordozóit s a gyerekre szólt: — Jöjj. A hangja ugyanolyan eltökélt volt. mint a járása. A nagy tér felé indult ahol a dobokat verték. A gyerek engedelmesen követte, és ő is lépkedni kezdett mellettük. A három árnyék felzár- f kozott mögöttük. A sofőr azt mondta: — Fázni fog... Az asszony úgy ment, mintha nem is hallotta ■ volna, és a sofőr folytatta: « — Nagyon lehűlt a levegő... — Azokon a hullákon sem volt ruha, amelyeket a folyó kivetett — vágta oda az asszony ingerülten. A sofőr ismét a kényszeredett nevetés mögé rejtette zavarát. A gyerek didergett. ö sem szólt Eszébe ju- j tott, hogy leüti a sofőrt - Nem haragudott rá. A sofőr ostoba fráter, egy garasért az anyját eladná. Imi-olvasni Is a pénz miatt nem tanult meg. Az útkanyarból visszanézett. A viskó már nem látvadtak a tfflbbi szalmatetőssel a szűk sikátorban. A dobok pufogásának üteme felgyorsult, hangjuk ugyanakkor halkabbá vált, és élesebbé, / s már úgy peregtek, mintha eső kopogna. Az asszony nem fordította vissza a fejét A gyerek engedelmesen fogta az anyja kezét kapkodta a lábát, hogy lépést tartson vele. A dobok pergése hatalmas puffanásba torkolt, majd emberek lármája csapott fel, s néhány pillanat múlva a dobok újra kezdték: öblös hangjuk lassan, méltóságteljesen hömpöly- gött „Ünnepre .— gondolta. Keresztül haladtak a kis ösvényen a tea-bokrok között, s amikor a folyóparti ligetbe értek, a tisztás felé, a gyerek arca felragyogott: — Ünnepelni megyünk? Az asszonynak eszébe jutott: a gyerek néhányszor kérte, menjenek ök Is, mint a muzulmánok, ünnepelni Allaht — és nem értette meg, hogy miért nem mennek. Nagyon szerette volna látni, milyen az ünnep, és a többi gyerek sem csúfolta volna tovább, hogy hitetlen. — Meghalni megyünk — mondta tompán. — És akkor mi is várjuk, hogy az angyal belefújjon a kürtbe? Az asszony nem felelt A dobok újra és újra elhalkultak és felgyorsultak, majd egy-egy óriási puffanás után fel-felcsapott a lárma. Magában számolta, hányszor. „Huszonegy... Huszonkettő. .." A tisztás szegélyén az
