Szolnok Megyei Néplap, 1966. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1966. november 20. yg g% A A nFaran> nem sokkal azután, hogy a németek megszállták az országot, a fiatalabb foglyokat munkásszázadokba vitték a börtönökből. A katonai szolgálatra alkalmatlanokat pedig Pestre, a Gyűjtőfoeházba szállították, ahol az egyik „csillagban" gettót rendeztek be számukra. Később a szegedi századokból leszerelték és ugyanide küldték az életfogytiglani fegvházra ítélteket. Ezek között voltam magam is. Elképzelhető, micsoda 'viszonyok uralkodtak ebben a börtönön belüli börtönben. Az élelem minden büntető intézetben gyalázatoson kevés volt — itt a kevésnél is kevesebb. Ebédre legtöbbször úgynevezett Hitler-le- vest kaptunk — ha jól tudom, ezt a kotyvalékot a szabadlábon levők Bébé-nek becézték. Mi ennek a három fajtáját ismertük: egy sárgát, egy szürkét és egy lilát. Ez az utóbbi volt a legocsmányabb. Szegeden, ahol egy kicsit jobb volt a koszt, a finnyásabbak közülünk meg sem ették. Itt mindenki utolsó cseppig kikanalazta. Utána csak ka- larábélevelet kaptunk, ugyancsak puszta vízben főzve, vagy egy evőkanál, mindig savanyú tésztát. Ebben a börtönben csomagot sem lehetett beadni, sőt keresetükből sem vásárolhattak élelmet a rabok. Semmi kétség: bennünket nem tápláltak, hanem éhhalálra ítéltek. Ezen a koszton el kellett volna pusztulnunk fél esztendő alatt. S ha mégsem halt meg közülünk senki, azt annak köszönhettük, hogv nemcsak Hit- ler-levessel tápláltuk magunkat. A kommunistákat a börtönben sem hagyták el a társaik. A szabadon maradottak megtalálták a módját, hogy segítsenek nekünk. A szomszédos szárnyban nagyszámú, vidékről felhozott vizsgálati fogoly ült, ezeknek joguk volt, hogy kívülről hozassák az ételt, ha volt, aki küldje nekik. Hozzájuk találtak kapcsolatot az elvtársak, vállalták ellátásukat, kettős adagot küldtek mindenkinek s ők az egyiket átadták nekünk. A börtönszabályok nem engedélyezték a „risztelést”. Szerencsénkre közös műhelyekben dolgoztunk velük, itt vettük át tőlük a kollektívának szánt élelmet. Éppen a szabóműhelyben, ahol én is dolgoztam, volt az ellátó központ. Körülbelül száz emberről kellett gondoskodnunk, s ez nem volt kis feladat. Hogy a börtönőrök ne zavarjanak, meg kellett őket vesztegetni — ők is élni akartak, nemcsak a rabok. Ilyen állapotukban igen előzékenyen viselkedtek, nemcsak a csereberét tűrték szó nélkül, hanem tíz órára behozták nekünk a reggeli lapokat is. Hanem az ételt a műhelyből még be kellett csempészni a cellákba s ez volt a dolog nehezebb része. Jónás őrmester és Dósa szakaszvezető a fogláraink. mindketten szenvedéllyel űzték mesterségüket, gyakorlottak voltak és gonoszak, s mikor a munkából visszatértünk, oly lelkiismeretesen' motoztak végig mindenkit, hogy alig kerülhette el valami a figyelmüket. Ez az „alig” azonban a gyakorlatban mindent jelentett. Néhány hét alatt kidolgoztuk a „csempészés” biztonságos módját. Vászon fejfedőt viseltünk, olyasfélét, mint a francia légionisták, két réteg anyagból készült az alsó pereme. Ezt a varrást fejtettük szét s a perembe rejtettük el vékony szeletekre szabdalva a szalonnát. Hogy pedig az őrmester és a szakaszvezető ne fogjanak gyanút s ne szigorítsák meg még jobban az ellenőrzést, minden napra hagytunk valamennyi zsákmányt nekik. Sok-sok kiló szalonna utazott ezen a módon a műhely és a főépület között. A politikai helyzet alakulását is nyomon tudtuk követni. A kormánylapokra voltunk ugyan utalva s azok hazudtak szemérmetlenül, de azért a sorok közül egy kis gyakorlattal ki lehetett olvasni az igazat. Márpedig a börtönélet elviselésének ez a kettő volt számunkra a legfontosabb feltétele: élelem és hírek. Annál nehezebb dolgunk volt a cigarettával. Akkorra már a sétán a polgári fegyintézetekben is dohányozhattak a rabok s így a cellájukban tarthattak dohányt. Mi azonban nem. Megszerezni pedig nem volt nehéz a cigarettát sem — az élelemmel együtt érkezett. Megtartani volt igen nehéz. A szakaszvezető fáradhatatlanul kutatott a zárkákban cigaretta után. Pedig nemcsak a dohányt kellett rejtegetni, hanem a tűzszerszámot is. A könnyebbség kedvéért a fogkefe nyeléről leszerelt cellulózét használtuk tapló gyanánt, de tűzkövet mégis kellett tartanunk. Ez a Dósa még a gettó többi őréhez képest is különleges csirkefogónak számított. Mesélték, hogy odaérkezésünk előtt egy éjszakai őrségen lövöldözni kezdett az udvaron s azt kiabálta: itt vannak az oroszok. Nem biztos, hogy megtörtént az eset, de róla könnyűszerrel el lehetett képzelni ilyet. Buta veit, babonás s ha dühbe jött, kidülledt és szinte megmerevedett a szeme. Normális ember nem is folytathatta volna olyan szenvedéllyel a cigarettavadászatot, mint ő. Minden szabad percét arra áldozta fel. Zárás után hangosan topogva eltávozott, aztán ma- muszba bújtatva csizmáját, visz- szalopózott, hogy észrevétlenül leselkedhessél^ a cirklinek nevezett kis ablakon. Máskor meg betört a zárkába, vadul rángatózó cimpával szívta be a levegőt s ha megérezte a füstszagot, addig nem tágított, míg meg nem találta a dohányt. Csakhogy nem egv. de száz fanatikus őrült minden igyekezete sem lett volna elegendő ahhoz, hogy a börtönből kiirtsa a dohányzást. Meglepődnének, ha elmondanám, hogy egy rabnak, aki napközben a műhelyben dolgozik, cellájába visszatérve, mennyi elintéznivalója van s milyen kevés az ideje. De minden sikerének előfeltétele, hogy túljárjon őrei eszén, már pedig, amíg akaratát meg nem törik, az ember kifogyhatatlan leleménynyel tudja megvalósítani céljait. Azt hiszem, az egész gyűjtő- fegyházban nekünk volt a legbiztosabb rejtekhelyünk. Zárkánk mindhárom lakója a szabóműhelyben dolgozott s így tű, cérna mindig volt velünk. Az egyik takarónkba lyukat vágtunk, befoltoztuk egy hatalmas filcdarabbal s a filc és a posztó között gondosan elteregetve őriztük a dohányt és a tűzkövet. Ha kellett, felfejtettük a varrást s visszaöltöttük még rágyújtás előtt. Egyszer épperi a dohányzás befejezése után tört ránk a szakaszvezető. Megérezte a füst szagot s boldogságában undorítóan vihogott. — Adják csak ide a szénát és a gambit — mondta (így nevezték a börtönben a dohányt és a tűzkövet). — Ha én találom meg, sötétzárkába vágatom magukat. Nem adtuk oda a dohányt. Erre megparancsolta, vetkőzzünk meztelenre s aztán darabonként kutatta át ruháinkat. Amivel végzett, azt hozzám vágta s én adtam gazdájának tovább. Mikor aztán semmit sem talált, lekapta az ágyról s hozzám vágta a szó- banforgó takarót. Fogtam szilárdan s most már egészen nyugodtan. — Szálanként szedetem szét a szalmazsákokat! — fenyegetőzött. Nem tehetek róla. szeme közé nevettem. Erre dühbe gurult s kidülledt a szeme: — Velem nem tolnak ki! — rikácsolta. — Mars egy másik cellába az egész! Nem vihetnek mást magukkal, csak élelmet és takarót! Vittük a takarót, ő pedig diadalmasan jött mögöttünk. Megvárta, amíg berendezkedünk az új helyen s közben elégedetten okított minket: — Velem nem jutnak semmire, zsiványok! Én tisztességre tanítom magukat! El kellett mennie, hogy a volt cellánkba vezesse a kiköltöztetetteket. Mi pedig, kihasználva az időt, csak azért is mégegyszer rágyújtottunk. Hadd egye a fene, ha visszajön. De nem a fene ette, hanem a rémület. Mikor megérezte a dohány szagát, kiszaladt arcából a vér és remegni kezdett a feje. Mi akaratlanul elnevettük magunkat, ő pedig sarkon fordult és elrohant. Bizonyára azt gondolta, varázsló van közöttünk. Az igazi erőviszonyokat egy másik eset mutatta meg. Néhány héttel ezután megbukott a Sztó- jai kormány s minket egyik reggel közvetlenül a séta előtt sorba állítottak a folyosón. Közölték, hogy ezután mi is vásárolhatunk dohányt s elszívhatjuk a séta alatt. — Persze — tette hozzá gúnyosan az őrmester — most még nincs cigarettájuk. Két hétig még tűrniök kell. Ami ezután történt, azt nem lehet elfelejteni. Körülbelül hatszázan éltünk a „csillagnak” ezen a szárnyán s nem mindenki vett magához cigarettát a séta előtt. Talán nem is mindenki volt dohányos közülünk. De ez most nem számított. Alig kezdődött a séta, kézről- kézre adtuk a cigarettát s két- három perc múlva dohányzott az egész csapat. Bebizonyítottuk, hogy kezünkben legalább hatszáz cigaretta van. Más sétáinkon vidám szüko- zódással szokták az őrködés unalmát rövidíteni. Most álltak a helyükön némán, bámulták a füstölgő csikkeket s nem tudták, mihez kezdjenek. ERDŐS LÁSZLÓ Cigaretta-háború Áz emberi boldogulás útja A hívő könnyen megtalálja az emberi lét értelmét. Számára a megoldás egyszerű: az életnek mindig, minden körülmények között megvan az értelme, mert a fájdalom, a szenvedés, a boldogtalanság, de még a halál is beletartozik Isten terveibe. A hívő az ember és a társadalom, az egyén és a közösség viszonyait is ezen a szemüvegen át vizsgálja. Alárendeli azt az isteni eleve el- rendeltetésnek, s könnyen teszi, mert a földi lét számára csak átmenet az öröklét világába. Számunkra nem ilyen egyszerű a dolog. A szocializmus központi problémája az ember, a maga minden oldalú problémájával, ügyesbajos dolgaival — hisz minden az emberért történik, az ember boldogulásáért. Így kerül újra és újra előtérbe az ember és a társadalom viszonyának vizsgálata. Kaparj kurta ? A társadalom és ez egyén kölcsönös viszonyáról vallott marxista nézetekkel mindenekelőtt a polgári individualizmus áil szemben, mely létezése óta kettős célt szolgál: egyfelől megalapozza, ha úgy tetszik, a világnézet és a filozófia rangján szentesíti az erősebb uralkodási jogát a gyenge felett, igazolja egyesek jogát mások szerencsétlensége árán is boldogulni; másfelől igyekszik a tömegeket az egyéni önzés, a „kaparj, kurta” gondolkodás módjának talaján eltávolítani a jobb életért folytatott közös, társadalmi, méretű harctól. A kispolgári individualizmus nem szűnik meg létezni, hatni a szocialista típusú társadalmi viszonyok keletkezésével. Hatása sok tényezőtől függ, nem is mindig egyforma — de mindenképpen hosszú ideig tart a leküzdése. A szocializmus gazdasági bázisának erősödésével, az anyagi jólét növekedésével, az egyén kibontakozási lehetőségének mind teljesebb felszabadulásával, a kultúra tömeges elterjedésével, a szocialista demokrácia elveinek és intézményeinek fejlődésével — fontos, hogy ezeket ne egyszeri megoldandó feladatoknak, hanem egész történelmi korra szóló objektív folyamatnak tekintsük! — mind tarthatatlanabbá válik az egyén és a társadalom viszonyának kapitalizmusból örökölt, individualista módon való felfogása. E tarthatatlanság azonban nem jelenti azt, hojy a kollektivizmust mint társadalmi méretű közfelfogást rendeletekkel be lehet vezetni. Ha egy állam valamennyi polgára, az óvodástól a nagyapáig egyetlen vezényszóra tornázik, fogat mos és legyet irt, lehet nagyon hasznos — de semmi köze a kollektivizmushoz, mint gondolkodáshoz, világnézethez. Hibás tehát az ilyen drillt az egyén és a társadalom újszerű, szocialista viszonyának felfogni. Az ember nem csavar A polgári társadalom szülte individualista gon-' dolkodásmóddal látszólag szemben állnak azok az elméletek, amelyek szerint az ember a társadalom roppant gépezetének egy csavarja. Ez a kispolgári felfogás csupán arra jó, hogy talajt biztosítson mindenfajta parancsuralmi rendszernek. Felületesen nézve és látszólag ellentétes az individualizmussal. A valóságban egy tőről fakadnak és egységet .is alkotnak. Igen szemléletesen igazolja ezt a fasizmus példája, ahol a kiválasztottak szűk köre, élükön a Führerrel, korlátlan iridividualizmust élvezett, s ellentmondás nélkül uralkodhatott a gépiesen engedelmeskedő tömegeken. S/ociaii/ms vaqy aszkétizmus Időnként felüti a fejét az a felfogás, amely az ember és a társadalom kommunista viszonya alatt asz- kétizmust, egyenlősdit, az egyéniség durva nivellálását érti. Mindez szocialista frazeológiába burkolva a személyi kultusz egyik megjelenési formája: a tömegek állandó szerepeltetése, mozgatása, „átpolitizálása”, de nem a beleszólás, a döntés demokratikus jogainak biztosítása érdekében, hanem azért, hogy a „nagy géniusz”, a tévedhetetlen, a csalhatatlan vezér döntéseinek tapsolhasson. Látszatra az egyén és a társadalom legnagyobb harmóniája valósul meg, de a valóságban az egyén nem több a központi agy által mozgatott gépezetnél. Igaz, most már az egyénnek „joga’ van tapsolni elszemélytelenedéséhez... Egy időben, a személyi kultusz bénító hatása alatt, magukat marxistának va'ló nézetek is túlságosan egyoldalúan fogták fel az ember és társadalom viszo- " r.yát. Az embert, mint csupán a természet és társa- ualom produktumát ábrázolták. Ügy vélték, hogy az ember megteremti az új társadalmat, az új társadalom pedig létrehozza majd az újtípusú embert. Ez a fajta automatizmus nem sokban különbözik a vallásos fatalizmustól, mert eszerint is az ember sorsa a társadalmon belül iá- tumszerű, megváltoztathatatlan törvényszerűségek által determinált. Ez a nézet az egyént fosztja meg egyéniségétől — azaz: ember voltától. Az ember és társadalom viszonya a valóságban ennél sokkal bonyolultabb, összetettebb. Mi a boldoqsáq ? Azt mondjuk, a szocializmusban legfőbb dolog az ember, az ember boldogulása. Igen, de mi a boldogság? Van erre valami recept? Nincs. Annyi bizonyos, hogy a boldogságot nem lehet társadalmi úton előállítani. A boldogság a társadalom minőségétől, az embernek a társadalomban elfoglalt helyétől függ ugyan, de minden esetben egyedi jellegű. A kereteit, feltételeit meg lehet teremteni a boldogtalanság okainak felszámolásával, az éhség, az elnyomás, a kizsákmányolás, a jogi osztottság, a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésével, azaz: az ember és a társadalom ésszerű viszonyának kialakításával. De ezen túl még sok minden kell hozzá. Egy bizonyos. A boldogság mindenki számára érvényes, egységes modelljét nem lehet megkonstHaru-Georg Albig: ííicst húgom Ó, Thi Dinh. kicsi húgom, a nap könnyet hullatott végtelen útján. Ó, kicsi húgom. Thi Dinh, a nap látta fájdalmunkat Könnycseppje áztatja az országot. Belőle ittak a madara1 Ó, Thi Dinh, kicsi húgom, szabadságról dalol a dzsungelén átrepülő madár. Megölhetik. de a folyó tovább viszi dalát és a szívek1'” sodorja. Ó, kicsi húgom, Thi Dinh, lelkemben őrzöm kunyhóink békéjét. Ha üszköt dobnak rájuk a szél felkapja a hamut és szerteszórva termékenyebbek lesznek földjeink. Boldog Balázs fordítása Hans-Georg Albig német költő. 1944-ben született. Munkásemberek gyermeke. 1962-ben érettségizett, majd megszerezte a nyomdászok szakmunkás-bizonyítványát. Szerkesztő a Kari Marx Művek pössnecki üzemében. 1964-ben az Artur Becker-érem ezüst fokozatával - tüntették ki. A ge- rai körzetben a fiatal írók munkaközösségének tagja. Az NDK napisajtója, a rádió és televízió közölte verseit. ruálni. Nem lehet rendeletekkel leszögezni, hogy mikor és milyen körülmények között tartoznak az emberek boldogok lenni. Ez a dolog különleges figyelmet érdemel a szocialista társadalomban is. mert éppen a társadalmi lét — szükséges és hasznos! — centralizációja csábít annak kimondására, mikor, milyen körülmények között tartoznak az emberek boldogok lenni. Aggasztóan végletes megnyilvánulása ennek az, ami most a „kulturális forradalom” jelszava alatt Kínában folyik. Veszélyesnek és kiirtandónak minősül minden, ami szembeáll azzal a falanszterszerű aszkétizmus- sal, amit az emberi boldogulás helyett kínálnak. A mai kínai vezetők a jelenlegi gazdasági, politikai válságból egyetlen kiutat látnak: visszatérést a primitív szegénység és az anyagi és kulturális szükségletek legalacsonyabb színvonalára. Ehhez azonban elsősorban az egyéniség szerepének megtagadása, a tömegben való feloldódása szükséges. Mindez a gyakorlatban az állampolgárok egyéni szabadságának, emberi méltóságának a semmibevevésévelj-az önálló gondolkodás elnyomásával jár együtt. Ki a revizionista? Mindezzel szemben, érdekes módon (talán nem is érdekes, hanem a dolgok fejreállított logikája szerint törvényszerű?) a kínai
